Életek és Mesterek

     Megtalált egy könyv. Pontosabban egy író - Brian Weiss - és jelenleg a második könyvét olvasom tőle. Egy amerikai pszichiáterről van szó, aki egy regressziós hipnózis során egy betegét "véletlenül" visszaküldte egy előző életébe. Majd maga is megdöbbenve a történtektől, orvosi - kutató - szemszögből kezdte tanulmányozni az esetet. A pszichiátriai ismeretivel nem tudta megmagyarázni, hogy mi történhetett. A hölgy tünetei, állapota nem igazolt ilyen jellegű képzelgéseket. Kénytelen volt elismerni, hogy valóban egy előző élet élményeit hallja. S ez eléggé átrendezte a világképét. :-)

     El kellett fogadni, hogy vannak előző életeink. El kellett fogadnia, hogy az ott elszenvedett traumák hatással lehetnek jelenlegi életünkre. S a pszichiátriai kezelés határai tovább nyúlnak mint azt eredetileg gondolta. Két élet között - miután a regressziós hipnózisban megjelenő élet véget ért - a dokit mesterszellemek szólították meg, akik mindenféle érdekes információt közvetítettek számára. Ennek eredményeképpen a kezelései, az életfelfogása - életminősége - jelentősen megváltozott.

     Ahogy könyvében leírja az előző élet megtapasztalása, az akkori traumák újra élése számtalan előnyt hordoz a páciens számára. Talán a legfontosabb a félelmek enyhülése és megszűnése. Annak megtapasztalása, hogy a lelkünk hallhatatlan, hogy bizonyos lelkek - emberek - vissza-visszatérnek az életeink során eloszlatja a depressziót és a félelemet.
     Nos az tagadhatatlan, hogy a legerősebb félelmünk a halálfélelem. Néha nem is magától a fizikai haláltól félünk, hanem a személyiségünk megszűnésétől. Ezt az érzést a legtöbb spirituális kereső megéli. Sokan eljutnak arra a pontra, amikor szembe kell nézniük a semmivel, az ürességgel, amikor a gondolatok elhagyják..... s előfordul, hogy ilyenkor megrettennek.
     Velem legalábbis így van. Bármennyire békés is ez a semmi, de egyszerre érzem hidegnek is. Olyan mintha hirtelen köd venne körül. Csend van, szép és végtelen, békés, de érzem hogy előre kéne lépnem. S nem tudom mi lesz ha megteszem. Félek hogy lezuhanok.
    Azonban ez a tudat, ez a tapasztalás - hogy nem először járunk a földön - megadhatja a bátorságot az előre lépéshez. Talán nem kell megélnünk a halálfélelmet és nem kell ezzel az érzéssel megtenni az első lépést. Valahogy ez a tapasztalás enyhíti ezt az érzést.

     A második fontos pont, hogy miért vagyunk itt. Tanulni és tapasztalni. Az életünk a legnehezebb dolog amelyben részünk van. A léleknek besűrűsödni egy emberi testbe, megtapasztalni a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, az elveszettséget..... egy léleknek, egy szellemi lénynek nem kell ilyesmit átélnie. De mégis ez a tanulás segíti a lélek fejlődését.

     A harmadik fontos pont, a lélektársak. Azon személyek akik újra és újra belépnek az életeinkbe. Amikor megtapasztalhatod, hogy nem tudsz elveszíteni egy apát, egy anyát, testvért, szerelmet.... csak egy időre elbúcsúzol tőle. Ez is egyfajta békével ruház fel.....

     Annyi csodálatos és megnyugtató dolgot hordoz ez az ismeretlen...... miközben olvasom a könyvet, késztetést érzek magamban, hogy megpróbáljak minél több dolgot feltárni az előző életeimből. Nem kétlem, hogy vannak közötte fájdalmas részletek. Sok mindent tapasztalunk. Voltunk jók és gonoszak.... alighanem minden érzést - a szivárvány összes színét - meg kell tapasztalnunk a teljességhez.

I'll be back again.....

I fly a starship across the Universe divide
And when I reach the other side
I'll find a place to rest my spirit if I can
Perhaps I may become a highwayman again
Or I may simply be a single drop of rain
But I will remain
And I'll be back again, and again and again and again and again..

Miért félünk a fénybe lépni?

        Nemrég fogalmazódott meg bennem ez a kérdés. Részben azon gondolatok és érzések miatt, amelyeket magamban érzek, részben pedig azért amelyeket másokból. Bár alapvetően nincs sok különbség a kettő között. Ezt úgy értem, hogy ha igazán figyelsz valakire - vagy akár saját magadra - látod a szerepeket amelyeket működtetnek. Sajnos nincs rá jobb szavam mint a szánalmas, szánni való.
    Ugyanis a szerepek, amelyekről alapvetően azt hisszük mi vagyunk - vagy csak lenni szeretnénk - és a saját védelmünket szolgálják, valójában szánalmasan kiszolgáltatottá tesznek bennünket. A furcsa az, hogy tisztán látom s mégsem tudok kilépni belőle. Ahogyan sokan mások sem.
    Elbeszélgetek valakivel, megnyílik és elmondja az élete problémáit, de mindeközben érzem a szavai mögött rejlő érzéseket. Érzem, hogy milyen kérdéseket kell feltennem azért hogy felnyissam a szemét. Érzem, hogy mire lenne szüksége és általában fel is ajánlom neki a lehetőséget, de az emberek nagy része ettől visszaretten. S megmarad a jól ismert szerepeinél. De miért?
    A kérdés elég jó. Mit adnak nekünk a szerepek? Egy látszólagos biztonságot. A szerep elmondja neked ki vagy, hol vannak a képességeidnek a határai, meddig mehetsz el anélkül, hogy megsérülnél. A hiba egyedül ott van ebben, hogy nem biztos hogy boldog vagy a szerepeddel. Én legalábbis nem érzem, hogy az lennék. Ha magamba nézek van egy szilárd és tiszta pont, amelyhez mindig fordulhatok. Egyfajta béke amely mindig ott van, s mellette mégis működtetek szerepeket amelyek bizonytalanságot és fájdalmat szülnek. Pedig mindig csak vissza kéne nyúlnom ehhez a belső forráshoz és innen táplálkozni, élni, cselekedni.
    S másoknál.... elnézve a szerepeiket, mindig felmerül bennem a manipuláció lehetősége. Képzeld el, hogy érzed és érted mi mozgat egy embert és pontosan tudod, hogy milyen gombokat kell megnyomnod - milyen húrokat kell megpendítened - benne, hogy azt tegye amit akarsz. Milyen más szót találsz erre, mint a szánni való.

    De miért olyan félelmetes a másik lehetőség? Alighanem azért, mert a személyiséged teljes széthullásával jár. Van az a pont, amikor rájössz, hogy mind az ami vagy, nem valós. Ez így elég spiri és érthetetlen. De képzeld el, hogy vagy valamilyen ember, valamilyen tulajdonságokkal és képességekkel. Látszólag kézben tartod az életed, s rajtad kívül szinte senki sem érzékeli hogy ez mennyire nem így van. Rájössz arra, hogy a dolgokat, az életedet már nem tudod olyan úton működtetni ahogyan eddig tetted. Mert ezek a képességek szép lassan cserben hagynak. Hiába akarsz te harcosként élni, ha az érzékszerveid, a tested már nem alkalmas rá. Hiába lakozik benned egy harcos személyisége, miközben tudod, hogy tökéletesen alkalmatlan vagy a harcra. Egy ideig még eltudod hitetni másokkal - akik nem figyelnek - hogy erős vagy, de te már tudod hogy ez nem így van. Már csak játszol... visszfény csupán, délibáb ami megtéveszti még a gyakorlatlan szemeket.... semmi több.
     A személyiséged, mind az ami te voltál darabokra hullik. Szembe kell nézned azzal, hogy mindez már csak egy szerep, amely jól szolgált egy ideig, de el kell engedned. S hogy mi lesz azután? Arra nincs válasz.  Olyan ez mint a halál. Ha lebontjuk róla a fájdalmat, a félelemet.... gyakorlatilag eltűnünk, mint személy. Mint megtestesülés. S marad egy porhüvely. Valójában ettől félek.
    Tisztán látom, hogy ami voltam - vagyok - az nem valós. Érzek egy szilárd belső magot, de nem ismerem. Nem tudom hogyan lesz képes cselekedni, nélkülem. Olyan érzés, mintha a saját halálomat nézném végig. Értem hogy szükséges, de félelmetes, elszomorító és fáj. Foggal körömmel ragaszkodnék az életembe, ami nem tesz boldoggá. Ragaszkodnék a szerephez, amelyet már képtelen vagyok eljátszani. Már nem....  Mert rájöttem, hogy valójában nem irányítom az életem. Nem tudom. Megtettem mindent, küzdöttem... aztán valami erő felborítja és összezavarja a terveket.... el kell fogadnom, hogy nem irányítok. El kell hinnem, hogy van egy erő ami terel, ami a legjobbat akarja nekem. Nem ismerem a szándékait, nem ismerem hogyan gondolkodik. Csak annyit tehetek, hogy teszem a dolgomat és elfogadom hogy néha nem úgy alakulnak az események ahogy szeretném. Mert nem úgy kell alakuljanak. Az én személyiségemnek - és még sokakénak - azt hiszem ez félelmetes és nehéz lecke.

Valóban félelmetes?

Ímhol egy válasz, magamnak és minden keresőnek. Ami távolt tart a fénytől az félelem, az halálfélelem. De ahogy Fodor Ákos írta:

"Míg szükségem van rá,
hogy szükség legyen rám:
Függőben vagyok.."

A kérdés csak az, mi erősebb benned a szabadság és boldogság iránti vágy, vagy a halálfélelem?

    Vigasztalásként csak egy dolgot tudok mondani, egy tapasztalatot amely a saját életemből született. Néha engem is elborít a félelem, néha én is egyedül érzem magam, néha szürkének és reménytelennek látok mindent.... de aztán van egy pillanat, változó mikor jön el.... nem tudom hogy fogalmazzam meg.. kiszakadok mindabból ami vagyok. Olyan mintha egy elcseszett amerikai vígjátékban bámulnád a csetlő-botló hőst és szinte már kínodban röhögsz rajta, mert úgy gondolod a való életben ilyen nincs. No én így látok rá az életemre és olyankor elkezdek nevetni, felszabadultan, hangosan... boldogan.
    Mert megértem, hogy mindez nem számít.... mert a lényeg az sohasem változik. Az valami több, valami megfoghatatlan és csodálatos. Becsukod a szemed és elcsendesednek a gondolatok, érzed hogy a tested nem a határaidat jelzi. Hogy az a végtelen valami, ami te vagy jócskán túlnyúlik azon a mulandó porhüvelyen, gondolatok okozta szorongáson. Az valami végtelenül nyugodt, békés energia, ami szüntelenül mozog, áramlik..... persze ha irányítani akarod kudarcra vagy ítélve.... csak fürödj benne, mint egy csöndes tóba. S figyeld meg a hullámok csodás tájakra visznek..... s ha már nem akarod annyira irányítani, akkor talán megtanulsz szörfözni is rajtuk. :-)

Egy hasznos gyakrolat

     Egyre nehezebb mesélni és tiszta gondolatokat papírra vetni, pedig soha nem volt még ilyen nagy szükségem arra hogy magam is tisztán lássak. Minden eszköz amely ehhez szükséges rendelkezésemre áll, valami mégis távolt tart attól hogy elmélyedhessek önmagamban és tisztán lássak. Az elmúlt időszakban hatalmas feszültségek támadtak benne, amelyre régóta nem volt már példa. Nem értettem az okát és nem mertem a mélyére pillantani. Nem tudom hányan éltek meg hasonlót az elmúlt időszakban.
    Képzeld el, hogy régóta már egyfajta mély nyugalom uralja a mindennapjaidat. Amikor valami felzaklat, akkor az érzéseid mint a nyári zápor átvonulnak rajtad, majd újra visszatér a csendes nyugalom. S aztán egyszer csak olyan feszültség kezd el vibrálni benned, mint a vihar előtti csend. Tele energiával, robbanásra készen... de nincs robbanás. S amikor - te robbansz - akkor sem távozik. Egyre másra emészt és éget. Félelem, feszültség, düh, harag, beszűkül a látótér, sok minden elhomályosodik amikor nézel ki a fejedből és a gondolataid a múlt és a jövő között csapkodnak. Amikor a figyelmedet erővel a jelenre irányítod, akkor a szépség ami körülvesz nem képes áthatolni az elméd burkán. Mintha egy vastag üvegen keresztül bámulnál ki önmagadból és képtelen lennél kapcsolatot teremteni. A természettel, önmagaddal, másokkal.... s végtelenül egyedül érzed magad.
    Én ezt érzem most.... S közben ott van az érzés, hogy meg kell tapasztalnom a saját erőmet. Az érzés, hogy ezt most egyedül kell feloldanom. Már többször írtam, hogy a baráti kapcsolatok, mennyi erőt és energiát hordoznak a számomra. Olyan tükrök ők, amelyekben saját erőnket és szépségünket csodálhatjuk meg. S a bizonytalan belsőnk egy időre szilárd maggá válik.
    Rájöttem, hogy kapaszkodtam a barátaimba. Mert egyedül képtelen voltam látni a saját belső értékeimet. S ők mint gyönyörű és csodálatos tükrök, energiát adtak, megerősítettek és felemeltek. Remélem felemeltük egymást.
    "A szépség a szemlélő elméjében keletkezik." Az hiszem egy művészettörténet könyvben olvastam. Ezt szeretném megélni. Magam látni, önmagam tükrében. Megélni a teljességet kapcsolódás nélkül. Őrjítő. Fáradt vagyok, félek, dühös vagyok.... és elveszett.

    S hogy mit teszek. Várok. Figyelek. Van egy egyszerű vizualizációs gyakorlat. Olyan másfél évvel ezelőtt, ahogy elkezdtem befelé figyelni azt éreztem, hogy két személyiség küzd bennem és a belső feszültségeim nagy része ebből származik. Az egyik egy felnőtt, szilárd férfi, másik egy gyermek. A gyermek olyan 3-4 év körüli lehetett, iszonyatosan vágyott a szeretettre és nagyon félt egyedül. Tele volt fájdalommal és félelemmel, iszonyatosan tudott szeretni és nagyon vágyott rá, hogy viszont szeressék.
    S a férfi? A férfi tudatában volt a saját erejének és képességeinek. Pontosan tudta mi a dolga, mi a felelőssége. Viszont az érzéseit nem tudta kimutatni. Tudta hogy ez hiba, megtanult beszélni róluk, de élni és kimutatni nehezére esett. Mert arra tanították az évek, hogy ha leengeded a pajzsodat és megmutatod a gyengeségedet akkor fájdalom lesz a jutalmad.
    S e két személyiség vágyaiból, hihetetlen belső feszültségek fakadtak. Amikor ezt megértettem - talán egy EMF kezelés alatt - ösztönösen leültem meditálni és megszólítottam a gyermeket. Nyitottak voltam az érzékei és meglepően könnyű volt befelé figyelni.... megértettem, hogy ő én vagyok. S kinyújtottam felé a kezem, s magamhoz öleltem. Elmondtam, hogy szeretem és figyelek rá, hogy nincs egyedül és ha rajtam múlik, sohasem lesz. Nem kell félni, mert vigyázni fogok rá és nem engedem hogy bárki bántsa.
    S amikor egyedül éreztem magam, mindig befelé fordultam ehhez a belső gyermekhez és vigasztalni kezdtem. S tudjátok mi történt? A gyermek egyre nagyobb lett, nőtt, fejlődött és a férfi elkezdte élni az érzéseit. Nem csak kimutatni tettekben, hanem tényleg megélni. Megélni örömet, fájdalmat és aztán elengedni mindazt.
    Mielőtt elkezdtem pötyögni ezeket a sorokat, ugyan ezt a gyakorlatot csináltam végig és egy fiatal kamasz nézett velem farkasszemet. Tele volt dühvel, bizonytalansággal és fájdalommal. Annyira szeretni vágyott és arra hogy szeressék. Próbáltam megölelni, de nem ment. Nem hagyta. S beszélni kezdtem hozzá. Elmondtam mennyire sajnálom hogy ilyen dühös. Sajnálom, mert én neveltem őt ilyenné és arra kértem bocsásson meg. Szeretem és nem szándékosan okoztam ezt vele. Tudom, hogy gyakran ő mozgatja a testemet. Ő teremt fájdalmat, feszültséget a testeimben, mert gátat szabok annak, hogy megélje önmagát. Elmondtam, hogy megértem őt és nem haragszom ezért. Mert az én hibám.
     A bocsánatát kértem és megígértem, hogy jobban fogok figyelni rá. Arra kértem segítsen, hogy megélhessem az érzéseket amelyeket ő ébreszt bennem és nyugodtan okozzon továbbra is fájdalmat, ha nem figyelnék rá....
   
S tudjátok mi történt.... A vállaim - amelyek majd szétszakadtak a feszültségtől - szép lassan ellazultak. A düh hullámai szép lassan visszahúzódtak és visszatért a béke.

József Attila:


GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett

harminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.

Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét

s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték,

reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.

Ostoba vagyok - foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tõlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -

magamba bujtam volna, nem lehet -

alattam kõ és üresség fölöttem.

Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szemébõl mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

Vasárnapi kirándulás

   Ismét egy magányos vasárnap köszöntött ránk egy fárasztó hét után. Gyakorlatilag mindenki eltűnt a hotelből, csak két vállalkozó szellem maradt, aki inkább Horvátország látnivalóira volt kíváncsi. Vidám, beszélgetős, elgondolkodós, gyönyörködős, elszomorodós, nyálcsorgatós, jót kajálós nap volt.

   Egy bőséges reggeli után felkerestük Rastoke nevezetű települést. Elég közel fekszik a Plitvicai nemzeti parkhoz ez a hangulatos kisváros. Amiért érdekes, mert jópofa bérelhető faházak vannak, az út közelében. S bár az út közelében vannak, mégsem hallasz semmit a forgalom zajából, mert a lezúgó Slunj folyó megannyi vízesése az ablakod alatt, a bejárai ajtó előtt, a ház alatt hömpölyög négy, öt méter magasból a folyómederbe.

A vízesés fölé nyúló terasz egy kávézóhoz tartozik....

Ahol nagyon jó kávét lehet inni... :-)

S különös fotókat készíteni.... :-)

Tenyérjóslás level 2 ?

    Gyönyörű hely. Olyan mint valami mesebeli táj. A folyó alsó szakaszán fürdőhely van, ha kedved van megmerülni a vízben. Odafent egyszerűen csak hagynod kell, hogy a csobogó víz hangja elzsongítsa feszült érzékeidet. Nem messze van egy hely ahol raftingolni lehet, gyönyörű ösvények vezetnek a hegyek közé... mi tagadás beleszerelmesedtem a helybe.
    Megittunk egy kávét és hagytuk hogy a táj nyugalma szép lassan átitasson minket.... s legeltettük a szemünket a táj szépségein...is. :-)

Az ott a kedvenc faházam..... 

jövőre biztosan kibérlem egy hétre legalább....

Az egész táj meseszerű.....

Ilyen környezetben lehet igazán pihenni....

   A haza úton megálltunk Karlovac-tól nem messze. Egy készülő múzeum - egyenlőre a szabadtéren - állít emléket az 1991-1995-ös háborúnak. Ahogy ott járkáltam a tankok, lövegek, golyónyomoktól tarkított házfalak és csapatszállító járművek között, néhány otthoni barátom jutott eszembe.
    Sokan habzó szájjal mondogatják hogy háborúra, forradalomra lenne szükség hogy rend legyen az országba. Elnézve a képeket, a harci járműveket.... fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. Ahogy nézetem a lelőtt MIG-21-es vadászgépet, a traktorokból és teherautókból átalakított kezdetleges harci járműveket, szinte hallottam a fütyülve becsapódó golyók hangját. Eszembe jutott mindaz a szörnyűség amiről csak olvastam.... hogy a francba akarhatja valaki, hogy ilyesmi történjen. Nem akarom tovább írni mi pergett át az agyamon, le a szemem előtt....

Szinte érezni a házfalak mögött lapuló embereket....

hallani a falba csapódó lövedékek hangját....

Egy teherautóból átalakított pánzélozott csapatszállító. A golyó nyomok mélyen a fémlemezbe martak,....volt ami  átjutott...

..........

     Visszatérve Zágrábba még előttünk volt a délután nagy része. Ezért a legkézenfekvőbb helyre mentünk.... Jarun. Olyan ez mint egy bűvös szó, ami egyszerre jelent nyugalmat, kikapcsolódást, szórakozást és gyönyörű nőket. Jarun egy hatalmas tó, amit egy kedves park ölel körül. Hosszan nyúlik el és kis szigetek húzódnak meg középen, amelyeket hidakon keresztül tudsz megközelíteni.
    Van itt minden. Tudsz piknikezni, sütögetni, sport pályák - strandfoci, röplabda, kézilabda, baseball pálya és még lovagolni is tudsz. Bérelhetsz kis vitorlást, kajakot, kenut, van evezős pálya is - amelyet jobbára a nagyobb sporteseményeken használnak. Bicikli és görkori út a tó körül.... s bizony használják is őket. Gyönyörű nők korcsolyáznak körbe és körbe és körbe és körbe..... :-)
    A tó két átellenes sarkába bárok és éttermek sorakoznak ahol kiélvezheted az éjszakát is ha ahhoz van kedved. S a víz.... félelmetesen tiszta. Látod a kavicsokat a mélyben és az elúszkáló halakat. Nem akármilyen hely.
    Egy hosszú bámészkodó séta után mégis a belvárosban kötöttünk ki. A foci EB eredményeképpen a főtéren hatalmas sör sátor épült, az összes kávézó projektorokkal vagy hatalmas plazma tévékkel készült a szezonra. A meccs megkezdése előtt koncertekkel szórakoztatták az arra tévedőket. A Jellasics szobortól elindulva, szinte minden irányba találsz egy sétáló utcát. Hangulatilag leginkább a Ráday közre emlékeztet engem.
    Az egyik ilyen sétálóutcában telepedtünk le egy olasz étterem utcai részén. Hihetetlen meleg volt, de ennek ellenére is jól esett a gnocchi quattro formaggi, mert tökéletesen volt elkészítve.   

Relax...

    Összegezve, egy Horvátországi kirándulásból nem érdemes kihagyni Zágrábot. A pihenésre és a városnézésre egyaránt van lehetőség. Apartmant már 40 euro-tól találhatsz és két három napra biztosan találsz elegendő látnivalót.
     A parkokban rengeteg ember van és remek hangulat. Az utcák, a kávézók esténként - kb 11-ig - eléggé telítettek. A belváros is gyönyörű és a nők is. Mi mindig azt mondjuk, hogy a magyar lányok a legszebbek, de itt azért néha érezhető a tétovázás a hangunkban... :-)

Szép napot mindenkinek

Éjjeli gondolatok

     Az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az éjjeli égboltot bámulva szép lassan elhagynak a gondolatok és csak a mélységes csend marad. Csend és béke. Az agyad eleinte próbál mindenfélét mondani neked, - a barátaim ezt csak egorádiónak nevezik - de elhessented a gondolatokat.
    Valahogy bármi jön is, igaztalannak, valótlannak érzed. S az érzések... már tudod, hogy mögöttük is csak régi fájdalmak bújnak meg. A múlt határozza meg, hogy mit érzek most?! Nem! Erősebb és bátrabb vagyok ennél. Azt akarom látni ami van. S ebben a pillanatban olyan tiszta gondolatok merülnek fel, amelyek vigaszt nyújtanak, akkor is ha éppen megszűnik a béke.

    Az életünk egy lehetőség. Semmi több. Annyira tisztán érzem ezt, mégis azonosítjuk magunkat a földön eltöltött szerepünkkel. Pedig ha egyszer sikerül kikapcsolnod a gondolatokat, csak csöndet és végtelenséget találsz önmagadban. Ha sikerül elvonatkoztatnod a gondolatoktól, az érzésektől.... csak a csönd és a végtelen marad.
    Ez persze nem tart soká - szeretném azt írni, hogy eleinte, meg hogy eltölt majd a szeretet.... de nem tudom. Még nem tartok ott. Nem tudom mi jön ezután.
    De azt már tisztán érzem, mi az ami nem én vagyok. Az érzések, a gondolatok.... ezek csak ruhák, amiket magadra húztál. Pont úgy mint amikor gyerekként elindultál szánkózni és anyukád utánad szólt: "Sál, sapka. " Vagy: "Ilyen ruhába nem mehetsz emberek közé!"
    De kérdem én, nem pont így csinálod a gondolataiddal és a viselkedéseddel is? Ezt nem mutathatom ki, ezt nem láthatják mert.... s itt jönnek a végtelen kifogások. De a személyiséged, a gesztusaid, az érzéseid.... ezek szerinted honnan jöttek? Amikor kilépsz az utcára, nem változik meg a viselkedésed? Amikor a főnököddel beszélsz, nem kezdesz jobban figyelni arra mit mondasz? Amikor tetszik egy nő - egy férfi - a legjobb oldaladat akarod mutatni nem? Még a fáradt és dühös vagy is, megpróbálsz őszintén elmosolyodni, kihúzni magad.
     Én egyre idegenebbnek érzem ezt az egészet. Tudom, hogy a munkámhoz be kell tartanom bizonyos normákat. Tudom, hogy a közösségi életben alkalmazkodnom kell.... de egyre kevéssé megy. Mások belekapaszkodnak az indulataikban, nem eresztik a félelmeiket, az önsajnálatukat.... de ha magamba nézek, azt látom hogy ezek az érzések nem én vagyok. De ez igényel egy állandó figyelmet. Koncentrációt. Ez eleinte fárasztó, majd egyre egyszerűbb lesz... természetesebb.
     Istenem.... soha nem volt halál vágyam és most sincs, de olyan szívesen föladnék mindent. Mindazt ami vagyok. Elveszíteni minden emléket, minden örömet, minden fájdalmat, minden félelmet, minden álmot, minden vágyat.... vigye a szél, ez eső... minden ami az élethez kell itt van előttem. Élni akarok, mert ez most csak vergődés.
    "Aki hozzám jön, de nem gyűlöli atyját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit, nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom." - alighanem Lukács evangéliuma. Vajon hányan értetik ezt a fentiek tükrében? Apa, anya, fivér, nővér, feleség... szerep. Szerepeken keresztül élünk, de én nem a szerepet szeretném szeretni és élni, hanem az embert.  Pillanatról pillanatra.

    Gondolj bele, ha lenne egy automata, amelyik kávét, vagy ételt készítene neked. A legkiválóbb alapanyagokból dolgozna, mert bármi elérhető a számára, de hogy milyen lesz végül az étel az attól függene, hogy milyen volt az időjárás aznap, hogy valaki finoman vagy durván nyomta meg a gombot rajta előtted, esetleg még bele is rúgott.... mindezt eltárolná a memóriájába és aszerint készítené el az ételt neked. S ha pár kedves szót szólsz hozzá, hálásan megköszönöd neki, hogy minden nap érted dolgozik és letörölgeted róla a port.... 
    Értitek a hasonlatot? Mi is pont így működünk, mint egy gép. Jön egy balfék... elég ha a mozgása, a hangja, a szavai felidéznek egy másikat aki gonosz volt velünk és indul a program. A benned lévő energiát te magad szűröd és készítesz belőle egy csodás vacsorát, vagy egy nagy adag gusztustalan szemetet. A szomorú, hogy mind a kettőt neked kell megenned.
    A kérdés csak az, hogyan dobjuk ki a szemetet? Hogyan dobjuk ki a régi szűrőket - torzítókat - és engedjük hogy a legtisztább, legszebb alapanyagok a maguk ragyogó csodálatos formájában nyilvánuljanak meg.

Plitvicei tavak - egy szép hétvége élményei

    Elmúlt vasárnapra borzasztó időt jeleztek Zágráb környékére. Előrejelzésbe még ennyi felhőt és villámot nem láttam... de úgy tűnik, hogy a pozitív - vagy a hihetetlenül makacs - hozzáállás, ismét segített. Napfényes vasárnap virradt ránk, egy esős szombat éjjel után.

    Az önkéntes horvát idegenvezetőnk - egy kedves kollégánk Robert - összeszedett minket a hoteleknél és nekiindultunk, hogy meglátogassuk a híres Plitvicei tavakat. A vicces az, hogy igazán nem esik messze tőlünk. Évek óta hallottam róla, hogy gyönyörű, 4. alkalommal dolgozom itt, mégis most jutottam el oda először. Az út első rövid szakasza Zágrábból autópályán visz, a pályadíj 19 kuna körül van. Aztán kis vidéki utakon autóztunk egy csodás, zölden ragyogó vidéken. Útközben is sok érdekesség tárul az ember szeme elé, szerintem mindenki találhat az érdeklődési körének megfelelő látnivalót.
    Egy helyen például katonai járművek voltak kiállítva. A lövegtől kezdve orosz MIG-ig bezárólag. Sajnálatos oka a kiállításnak, hogy a háború anno ezt a régiót érte el először. Voltak települések ahol vezetőnk szomorkásan mutatta az újonnan épülő házakat.
    A Slunj folyó fölött áthaladva - sajnos a település nevére nem emlékszem csodás látványban volt részünk. A hegyfiókák között kanyargó folyó, dimbes-dombos vadregényes tájain, apró kis házak sorakoztak. Némelyik a vízesések tövében a híd lába alatt. Egyszerre volt modern és meseszerű.
    Ha valaki erre az utazásra szánja el magát, feltétlenül álljon meg egy kis kávézóban valahol az út mellett. Nehéz megfogalmazni... jártam már jó néhány mediterrán országban, de ez valahogy mégis más... na jó, lehet hogy a csinos felszolgáló hölggyel összevillanó tekintet is dob a komfortérzeten, de valahogy otthonos érzés.

Így néz ki egy komoly ember, akinek egy több százezer euros projekt felelőssége nyugszik a vállán. :-) A főnök. :-)

    S a park.... a parkolás 7 kuna óránként, míg a belépő 110 kuna, ami tartalmazza a hajó és busz használatát a parkon belül. Amikor először megpillantottam a tavat elakadt a szavam, majd hosszas fejforgatás után, azt kérdeztem Robert-től - helyi kísérőnktől:
- Mondd csak, nem forgattak itt filmet véletlenül?
- De, elég sokat.
- Például indiánosat? - kérdeztem vigyorogva.
- Ja, ja, persze, persze - vigyorgott ő is - Winetou, Az esüst tó kincse.... Tudod a mai napig összejönnek itt az emberek indiános jelmezekbe...
Ezt sem tudtam, de a 15-20 éve látott filmkockák eszembe jutottak ahogy megpillantottam a helyet.

    A víz színe, valami gyönyörű... én eszméletlen kéknek mondanám, bár ők esküdtek a kékes zöldre. Tengernyi apró halacska úszkál bennük és

mindent betölt a víz fantasztikus illata. Az első gondolatod, hogy belegázolsz a vízbe és ki sem jössz belőle csak hagyod hogy elringasson belőled minden feszültséget. Nos a tiltó tábla elegendő visszatartó erő.... bár többször felajánlottuk egymásnak, hogy behajítjuk másikat és akkor nem kell magyarázkodni....:-)

Itt értünk először víz közelbe... úgy vonzott minket, mint lepkét a fény.

Kb 200 méter után, belefutsz az első és leghatalmasabb vízesésbe. Olyan mint egy szép nő - gyönyörű és nehezen megközelíthető. Ha igazán élvezni akarod, akkor korlátokat kell áthágni érte. Legalább egyet... :-) Megtettük. :-) Fantasztikus, amikor leülsz egy sziklára és érzed ahogy a finom, hűsítő vízpermet lecsapódik az arcodra, karodra....

A szálló vízpermet illata... hm

A rendíthetetlen felfedezők. :-)

   Az egész tórendszer lépcsőzetes és hosszan sétálhatsz fel a felső pontjáig. Igénybe vehetsz buszt is, ha valami baj van a lábaddal.... de nagyon megéri sétálni. Lépésről lépésre ámulsz el a csodákon. Egy beugróban megbújó vízi barlang vagy egy magasan a tó fölé nyúló szikla. Egy másik barlang aminek a bejáratából egy csodás szeltét látod a parknak sziklakeretbe foglalva.
    Azt veszed észre hogy elkezdesz lélegezni. Nem kell meditálni, meg figyelni... egyszerűen természetessé válik, hogy lassan és hosszan szívod be a levegőt, miközben élvezed a megbúvó virágok illatát. S olyan hihetetlen nyugalom lesz úrrá rajtad. Kedvem lett volna leülni egy sarokba és csak bámulni azt a frissen megpillantott szépet ami megérintett, de tudtam hogy kevés időnk van. S miden megtett lépéssel egy újabb csoda tárul elénk.

     Eleinte folyamatosan ugrattuk egymást, de egy idő után elfogytak a szavak. Amikor szövegelő görög-magyar kétszemélyes szini társulat elnémul, akkor a Horvát kolléga elégedett mosollyal teszi fel a kérdést: "No mi van fiúk? " :-) S válaszul csak valami ügyetlen kalimpálást kap, ami kb azt jelenti:
"Nézz körül ember, erre nincs szó. "

S tényleg nincs..

     Szintén vicces, de úgy tűnik Nicholas és én is elég kemény dohányosok lettünk az évek alatt - munka, stressz és van még néhány kifogás.. :-) - de attól a pillanattól fogva, hogy kiléptünk az autóból, eszünkbe sem jutott hogy de jól esne egy cigi. Mielőtt elindultunk visszafele, az autó mellett tárgyaltuk meg - egy cigi mellett természetesen - milyen különös dolog is ez. Tényleg megfeledkeztünk a cigiről 6-7 órára.... Alighanem ez is egy módja lehet a leszokásnak. :-) 

Felülről a csoda

Mesebeli és mégis valós...

    Ha azt tervezed, hogy eljössz ide, felejtsd el az egynapos utazást. Nem elég. Ha mindent ki akarsz élvezni, feltétlenül több idő kell. Rengeteg látnivaló van a környéken és az emberek nagyon barátságosak. A környező folyókon kipróbálhatod a raftingot - ez a következő ravasz tervem - és ezernyi kirándulást tervezhetsz a hegyek között.

Mintha egy hd-s természetfilmben sétáltam volna.... ha a képeket nézed azt mondod Photoshop, ha a valóságot akkor is. :-)

Ez a fickó hogy került a képre?! S mit vigyorog annyira? :-)

Rengeteg kissebb vízesés bújik meg, mint ez is...

S a kiépített utak ellenére is természetes és vadregényes... talán éppen ezért. Vigyzának rá.

Néha olyan kék lagunás érzésem volt..... Kerestem is Brooke Shields-t... :-)

    A haza úton, meglátogattuk az egyik helyi erőműves kolléga - barát - otthonát. Együtt dolgozunk és ő segít nekünk a vevő oldaláról. Végtelenül rendes ember. Megharcolta a maga háborúját - szó szerint - és néhány ujja bánta, talán ezért árad belőle egyfajta hihetetlen nyugalom és erő. 

   A hatalmas családi ház a hegyek között bújik meg, kb egyórányi autóútra Zágrábtól. 3 generáció él egy fedél alatt Horvátország legtisztább folyójától tíz percnyire. Képzeljétek el, hogy ivóvíz tisztaságú folyó.... saját fürdőhelyük van és csend....

    Pillanatok alatt tele lett az asztal és bár a család csak horvátul beszélt, mégis gyorsan megtaláltuk a közös hangot. A jóféle házi készítésű fehér bor alapos - és cseppet sem túlzó - dicsérete, megnyitotta a kapukat a vendéglátó szívéhez. :-) Az asztalra került a füstölt sonka, kolbász, újhagyma, s friss kenyér ahogy azt egy vidéki háznál szokás. Horvátul és angolul röpködtek anekdoták, munkáról, háborúról, disznóvágásról.... nyelvtudás ide vagy oda, megértettük egymást. Otthonos érzés volt, ami ritka madár a mi életünkben.
     Isten óvja és segítse a vendéglátóinkat. Nagyon hálás vagyok ezért a szép napért.

Egy kis fizika...

Az alábbi idézetet a facebook-on találtam egy fénykép kíséretében és bevallom elgondolkodtam.

"Osho, mi a különbség az egészséges önszeretet és az egoista önimádat között?

A kettő között óriási különbség van, bár nagyon hasonlítanak egymásra. Az egészséges önszeretet igazi vallásos érték. Aki nem szereti önmagát, az senki mást sem tud szeretni. A szeretet első rezdülései a szívedben születnek, ezért aztán ha saját magad felé nem érzed ezt, akkor senki más irányában sem érezheted, hiszen mindenki más messzebb van tőled, mint te saját magadtól.

Olyan ez, mint amikor egy tökéletesen nyugodt tóba követ dob az ember; az első hullámok közvetlenül a kő körül keletkeznek, és csak azután távolodnak tőle a part irányába. A szeretet első rezdülései saját magadban és körülötted keletkeznek. Az embernek először a saját testét, a saját lelkét, a saját teljességét kell szeretnie. Ez teljesen természetes. Másképp nem is tudnánk életben maradni. És ez így csodálatos, mert az önszeretet mindenkit megszépít. Aki szereti magát, megszépül; vonzó lesz és elegáns. Aki szereti magát, szinte szükségszerűen elcsendesedik, meditatívabb, békésebb lesz, mint az, aki nem szereti magát."

    Önmagunk szeretete, valóban ez az első lépés. S minden első lépés tökéletlen és bizonytalan, remegő térdű - legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Aztán egyre magabiztos lesz, míg nem kezdesz igazi szabad emberként boldogan és gondtalanul futkározni. De bizony attól még néha elesel... néha lehorzsolod itt ott, s ha szerencsés típus vagy, akkor tanulsz belőle.
   Az én tapasztalatom az, hogy elég sokan rájöttünk már a fenti tételre és elkezdtük megtenni az első botladozó lépést azzal hogy elfogadtuk magunkat. De úgy érzem ez is több lépcsős folyamat... úgy értem, elfogadom magam gyengének, esetlennek és bizonytalannak is. Nem ostorozom magam azért, ha ezt vagy amazt nem tudtam megtenni. Ha a harminc év alatt rám rakódott szerepekből nem tudok holnapra kibújni. Ez egy természetes folyamat. Néha elfáradunk, néha elfelejtjük mindazt amit már megtanultunk.... de ez nem baj.
   Én úgy érzem elfogadtam magam annak aki vagyok. Nem akarok már mást mutatni a világ felé, de akaratlanul is belebújok néha egy-egy szerepbe. De most úgy érzem addig nincs baj, amíg tudod hogy szerepet játszol csupán, s nem a szerep játszik téged. De azt veszem észre, hogy a végletekig feszítem magam fizikailag, lelkileg és amikor rettentően elfáradok akkor értetlenül kérdezem magamtól, hogy mégis mi a baj. Hová tűnt a lendület?  Hová tűnt az energia? A jókedv? Mi a baj?
    Aztán lassan ráébredek, hogy a baj az hogy elhanyagoltam magam. Nem szakítottam időt a pihenésre - s nem a fáradtan bezuhanok az ágyba és ki sem mászom onnan fajtára gondolok - a töltődésre. Mondd, hajszolnád így a végletekig azt akit szeretsz?
   Hogy kinek mit jelent töltődni, az mindenkinek saját magának kell felfedeznie. Engem feltölt az ha a barátaimmal lehetek. Nem kell megváltani a világot, nem kell hogy vidámak legyenek, egyszerűen a tény, hogy ott vannak. Valahogy úgy tudnám ezt elmagyarázni, mintha mindenkit körbevenne egy burok, egy energiamező és olyankor ez a két mező összehangolódik, megnő, besűrűsödik és mindaz ami nyomasztó, fárasztó, mindaz ami teher már nem tud áthatolni rajta. S ha át is jön, nem képes beinni magát a lényembe.... s amikor elválunk, akkor ezt a vastag erős burkot visszük magunkkal.
    De ilyen az is, amikor írok.... szinte mindegy hogy mit. Ilyen kusza gondolatokat mit ez, levelet, mesét..... amikor a cselekvésben feloldódik a lényem. Azt hiszem ez is egyfajta meditáció. A figyelmem fókuszálódik a formálódó szövegre és nem csapong céltalanul múlt, jövő, emberek, feladatok között.
    Szóval ha önmagunk szeretetéről beszélünk, ennek úgy érzem elsődleges feltétele a gyakori kommunikáció önmagunkkal. Ahogy az Alkímistában megfogalmazták - "Beszélgess a szíveddel." - saját tapasztalat, minél inkább halogatod ezt a beszélgetést, annál nehezebben fogsz szót érteni vele. De ehhez is van segítség: www.belsoforras.hu , www.fenyfolyo.hu mind a két oldal olyan technikákkal foglalkozik, amelyek közelebb visznek önmagadhoz.

    De ami sokkal jobban érdekel most, az a második lépés. Ha önmagunk - illetve a világ, az emberek - szeretete olyan, mint a vízbe dobott kő, akkor minden embernek van egy behulló köve a világtengerbe. S minden kő állandóan hullámokat vet. Rettentően tetszik ez a példa, mert megmozgatja agyam analitikus - fizikát szerető - részét. Önmagunk igaz szeretetének megtapasztalása szerintem akkor indul be igazán, amikor egymagunkban képesek vagyunk ezt megtapasztalni.
    De az ember közösségi lény. Állandóan kapcsolódunk másokhoz. Találkozunk mások hullámaival. S mi történik amikor két hullám találkozik - maradjunk most ennél az egyszerű esetnél. Interferencia.  Amikor két hullám találkozik, létrejön egy reakció. A források frekvenciája - tudati szintje - hullámhossza, alapvetően meghatározza a várható kimenetelt. A hullámok kiolthatják vagy felerősíthetik egymást. Könnyű analógiát vonni az emberi kapcsolatokkal. :-)
    De van még egy érdekes jelenség. Amikor egy hullám a másik hullámmal találkozva visszaverődik. Sokan ezért hajszolják a szerelmet, mert az is egyfajta visszaverődés. A bennünk ébredő szerelem egy része,  másik szeméből ránk sugárzik vissza. A szerelmünk szemében látjuk meg igazán, hogy szerethetők vagyunk. De ki is a forrás emberek? Hol ébred az egész? Önmagunkban. Félreértés ne essék, nem azt mondom hogy nem létezik a szerelem, hanem azt hogy nagyon is valós dologról beszélek, ami belőlünk indul. Mindenki egy aprócska hullámgenerátora a létezésnek és mindenki ilyen hullámokat szór maga köré.
    Amikor szerelmes leszel, akkor is egy ilyen interferencia történik és a hullámok nagysága összeadódik és egyben visszahat rád is, felemel, az egekbe repít, sérthetetlenné tesz a világgal szemben....de a forrás te vagy. Nélküled nincs meg a "szuperhullám" másik fele. :-)
    Maradva a hullámelméletnél, képzeljétek el, hogy minden nap, minden percbe sugárzol egy jelet és az a jel visszaverődik rád. Mint a radar....lehet hogy torzul a visszaverődés során, de valami módon mégis belőled fakad. Mit jelent ez? Ha rossz kedved van és tojsz a világra, na akard tudni mi fog rád visszaverődni. :-)

    Persze, persze... - hallom a másik oldal gondolatit. Már megint egy fickó aki a pozitív gondolkodásról papol, de az nem könnyű.... hogy a fenébe lenne az. Képzeld el a gyönyörű kis országunkat, ahol az emberek szenvednek és küzdenek a megélhetésért. Elkeseredettek, fáradtak, kilátástalan küzdelmet folytatnak a mindennapi megélhetésért. S most képzeld el, hogy egy ilyen ember milyen teret sugároz maga köré. S most képzeld el, hogy nem egy ember van, hanem milliók. S a sok hullám összeadódik, felerősödik és olyan mint egy cunami...... megvan a sodró víz képe.
    S a szeretet, a pozitív gondolkodás, a figyelem.... ezek olyanok, mint a gyertyák a viharban. Egyáltalán nem könnyű. A legnagyobb harcosok azok, akik megőrzik ezt a lángot a vihar közepén. Keresd meg a tüzet önmagadban és szítsd föl hatalmasra, hogy egy kicsit mások is melegedhessenek a közelében. Hogy szebb irányba torzítsa a többi hullámot....

Szép estét. 

Vasárnapi gondolatok

     Egyedüllét. Voltatok már igazán egyedül? Ültetek már egy idegen ország, idegen városában egy kis szobában? Kezdtetek már mindenféle ostoba tevékenységbe, csak hogy ne érezzétek a magányt? Erről szólt az elmúlt hét évem. Kipróbáltam minden elkerülési lehetőséget, minden "kiskaput", hogy kibújjak ez alól az érzés alól. Nem akartam hallgatni a csöndet, mert a külső csöndhöz egy belső üvöltés társult. Olyan érzés, mintha egyszerre szólna minden csatorna a tévén. Mintha mindenki egyszerre beszélne hozzád és mindenki csak a legjobbat akarná neked. A gondolataid száguldanak mint a gyorsvonat, belekapsz mindenbe, munka, család, megélhetés, párkapcsolat, szeretet, gyűlölet, világmegváltás, vágyak, álmok, álmodozás - az gyakran segített..... csak ne a valóság, csak ne a csend. Mert abban a mély csendben elveszettnek érzed magad.

      Ezt vajon érezte már valaki? Biztos vagyok benne, hogy sokan. S nekik mesélek valamit. Egy kicsiny szoba, egy idegen országban. A nap lassan eltűnt a házak között és a levegő az évszakhoz képest hűvös, mi több hideg volt. Szélesre tártam az ablakot és felültem az ablakpárkányra. Először csak félig, majd szembefordultam az ablakkal és féllótuszba hajtogattam a lábamat. Szeretek így ülni, szinte a természetesen kiegyenesedik a gerincem ebben a tartásban. Lenéztem a második emeletről és végigfuttattam a szemem a szálloda piciny kertjén. A szemben lévő panelszerű házakban fények világítottak és az emberek élték mindennapi életüket. Idegen nyelven harsogott a tévé, evőeszközök zörögtek és néhányan az erkély korlátjának támaszkodva beszélgettek.
        Nem értettem mit mondtak, de éreztem hogy engem néznek. Talán azt latolgatták ugrom-e. :-) De eszembe sem volt. Előkotortam egy cigit és meggyújtottam. Miközben leszívtam a füstöt, hallgattam a körülöttem lélegző világot. Nem fűztem hozzá semmit, a gondolatok elhagytak és ez így volt jó. Az érzékszervek csapongtak a látvány, a zajok és az illatok között. Belehallgattam az emberek érthetetlen, mégis békés beszélgetésébe. Néztem az felhőkön visszatükröződő vörösben játszó napsugarakat. Mélyen leszívtam a harmatos tiszta levegőt - s nagy néha egy slukkot a cigiből is - és hallgattam a madarakat. A távoli autózajt. S minden olyan békés volt. Kint is, bent is.
      Fura dolog, de hálát éreztem. Elmosolyodtam és gondolatban megköszöntem a madarak dalos füttyét, a falevelek nyugodt táncát az esti szellőben, a fölszálló párában oldódó ásványok, nedves éltető páráját, az életet. S az embereknek is.....

      Minden amit tanultam azt mondja, nyomorultul kellene éreznem magam, mert egyedül vagyok. De nem érzem magam egyedül. Azt érzem, hogy ezernyi szál kapcsol mindenhez ezzen a világon.Azt érzem, hogy kötelék van közöttünk - légy bárki - és az egész világ között. S ha a fejemben elcsöndesednek a gondolatok, ha nem várok semmit - víziót, megélést, örök boldogságot blablabla...  - akkor megérezhetem a békét.  Azt hogy minden érzés, minden szívdobbanás együtt lüktet a mindenséggel. No ezt érzem most, EGYEDÜL.

      S tudom, hogy holnap, amikor összetalálkozunk az utcán, vagy egymás mellett dolgozunk akárhol, az a kapcsolat akkor is ott lesz. Talán már nem leszek tudatában, talán te sem. S talán a belőlem áradó zűrzavar téged is összezavar, s a te diliörvényed engem bosszant fel. Ezért írtam le ide... talán eszedbe jut, talán belopja magát agyad hátsó zugába és amikor holnap leordítanád valakinek a fejét, vagy hozzávágnál egy poharat..... ki tudja.
      Ha eszedbe jut.... nézz fel az égre, nézz le a földre, keress egy növényt.... de ne csak a szemeddel. Vedd észre a szépségét, egy egyenes törzs tartását, a szerteágazó leveleken megcsillanó napfényt... ezek a dolgok még érintetlenek. A szépségükön keresztül láthatod az élet lüktetését, a letisztult formáját annak, amilyenek mi is lennénk, ha nem azonosítanánk mindenféle ostoba szereppel, vágyakkal önmagunkat.

      Azt mondják a bölcsek, mi teremtjük a valóságunkat. Most hogy érzem, hogyan hat rám a természet hajlok rá, hogy igazat adjak nekik. Energiát sugárzunk magunk köré - vigyázzatok, hogy építő legyen ez az erő.

Szép álmokat.

Time after time....

"Sometime you pictured me, I'm walking too far ahead 

You're callin' to me, I can't hear what you've said 

You said, "Go slow, I fall behind" 

The second hand unwinds... 

If you're lost, you can look and you will find me, 

Time after time 

If you fall I will catch you, I'll be waiting, 

Time after time"

A mai nap, pörgős, rohanós, semmi nem sikerülős forgatagában, fáradtan leültem a dohányzónál és ezt a számot hallottam a rádióban. Szinte meg is feledkeztem róla mennyire szeretem. Elkezdtem figyelni a szöveget, mert eddig szinte csak a refrén maradt meg a fejemben. S az jutott eszembe, hogy néha én sem tudom eldönteni vajon előre repültem vagy lemaradtam. Igazából nem is számít, amíg élvezem a repülést. 

Jó szárnyalást és szép álmokat nektek is.

Egy szép gondolat...

Milyen különleges és csodálatos az emberi szív. Néhanap hatalmas és belefér az egész világ. Minden embert, falevelet, bogarat önmagáért tudsz szeretni, elvárások nélkül. Úgy nyújtod valaki felé a kezed, hogy fel sem merül benned a múlt vagy a jövő. Ösztönösen, szívből.... csodálatos.
  
Néhanap azonban olyan kicsire zsugorodik, hogy még magad számára sem akad benne hely. Szomorú.

De most kiélvezem, ezt az állapotot. S egy kicsit szeretem a világot. Rá fér. :-)

Jó éjt mindenkinek.

Kahlil Gibran: Az utolsó szemlélődés

Az éj sötétjében, amikor a vágtázó szél hátán megérkezett a hajnal első sóhaja, az előfutár, aki a most még nem hallható hang visszhangjának nevezte magát, kilépett a hálófülkéjéből, és felment a háza tetejére.
Sokáig állt odafent, sokáig szemlélgette az alvó várost, majd felemelte a fejét, s mintha az alvók éber lelkei gyűltek volna köré, szétnyitotta ajkait, és megszólalt.
- Barátaim és szomszédaim, meg ti, akik naponta elhaladtok a kapum előtt! Álmotokban szólok hozzátok, álmaitok völgyében ruhátlanul, béklyók nélkül sétálok, mert mikor ébren vagytok, semmire sem figyeltek, olyankor süket hangokkal terhelt fületek.
- Régóta szeretlek benneteket.
- Egyenként is szeretlek benneteket, úgy, mintha egyenként is minden lennétek, és mindegyikőtöket szeretem, mintha egyek volnátok. Szívem tavaszán a kertetekben dalolok, szívem nyarán árnyékokból figyelek.
- Igen, mindőtöket szeretem, az óriást és a törpét, a leprást és a felszenteltet; szeretem a sötétben tévelygőt, de szeretem a hegyek oldalában táncolót is.
- Titeket is szeretlek, erősek, bár vaspatátok nyomát még a húsomon viselem, s szeretlek titeket is, erőtlenek, bár elapasztottátok hitemet, szétforgácsoltátok türelmemet.
- Titeket is szeretlek, gazdagok, bár mézetek keserű volt a számban; s titeket is szeretlek, szegények, bár az üresmarkú szégyenen kívül mást nem ismertek.
- Téged is szeretlek, magamnál is jobban, te lantos poéta, s téged is szeretlek, te tudós, aki fazekasgödrökben gyűjtögeted a málló fátylakat.
- Téged is szeretlek, te pap, aki a tegnap csendjében ülve fürkészed holnapom sorsát; s téged is, te istenek bálványozója, saját vágyaid ikonjainak imádója.
- Téged is szeretlek s megértelek, szomjazó asszony, kinek csészéje mindig tele van; és téged is, nyugtalan éjszakák asszonya - szeretlek, sajnálkozva.
- Szeretlek téged, te beszédes, aki kimondtad: "Az életnek sok mondanivalója akad"; s téged is, te balga, szeretlek, mert magamban ezt mondom: "ő az, aki csenddel mondja el azt, amit szavakkal akarok hallani."
- És a bírálót, a kritikust, őket is szeretem, még akkor is, amikor úgy érzem, keresztre feszítenek szavaikkal: "Ritmusosan vérzik, vére csodálatos mintákat rajzol fehér bőrére."
- Igen, mindegyikőtöket szeretem, mindegyikőtöket szerettem. A fiatalokat és az öregeket, a remegő nádat és a tölgyet.
- De jaj! A szívemből áradó túl sok szeretet miatt elfordultatok tőlem. Csészéből megittátok volna a szeretetet, de nem ihattok az örvénylő folyóból. Meghallanátok a szeretet halk duruzsolását, de ha üvölt az a szeretet, inkább befogjátok a fületeket.
- S mivel mindőtöket szerettem, ezt mondtátok: "Túl puha a szívében, túl megbocsátó, nem tesz különbséget. Olyan ő, akár a szűkölködő, aki a királyi asztal mellett is csak morzsákat csipeget. Csak a gyenge szerethet így, mert az erős csak erőset szeret."
- Mivel nagyon szerettelek benneteket, ezt mondtátok: "A vak ember szeretete ez, aki nem ismeri se a szépséget, se a csúfságot. Olyan ez a szeretet, mint az ízeket nem érző ember, aki éppúgy issza a bort, mint az ecetet. Szemtelen, gőgös szeretet ez, mert ugyan milyen idegen nevezheti magát anyánknak, apánknak, fivérünknek és nővérünknek?"
- Ezt mondtátok, és még többet is, hisz a piactéren felém böktetek, és gúnyosan megjegyeztétek: "Ott megy a kortalan, az időt nem ismerő ember, aki délben a gyermekeinkkel játszik, este a véneinkkel üldögél, és azt hiszi, ettől bölcs lesz, ettől mindent megért."
- S én így feleltem: "Szeretem őket. Nagyon szeretem őket, de álságos gyűlölet alá rejtem ezt a szeretetet, keserűség álcájába bújtatom a kedvességet. Vasmaszkot hordok, és csak fegyverben, páncélban megyek el hozzájuk."
- Nehéz kezemet a sebeidre tettem, s mint vihar sötét éjjelen, a füledbe dörögtem.
- A háztetőn állva szólítottam meg az álszenteket, a farizeusokat, a csalókat, a hamis és üres sarlatánokat.
- A köztetek élő semeddig sem látókat vak denevérnek, a túlságosan földhöz ragadtakat lélektelen vakondnak neveztem.
- Az elegánsakat villásnyelvűnek, a csendes, kőajkúakat és az egyszerű embereket halál közelinek csúfoltam.
- A világi tudás kutatóit a szent lélek ellen támadást indítóknak neveztem, azokat pedig, akik csak a lélekkel foglalkoztak, árnyékvadásznak mondtam, és azt állítottam, hogy tóba vetik a hálójukat, de saját arcmásukon kívül soha, semmit sem fognak.
- Ajkaimmal téged káromoltalakm, miközben szívem vért ontva téged becézgetett.
- A szabadjára eresztett szeretet szólt; a félig megölt büszkeség a porban motyogott. A szeretetéhségem tombolt, miközben szeretetem csendben térdelt, és bűnbocsánatért könyörgött.
- De láss csodát!
- Szemedet felnyitotta álruhám, hamis gyűlöletem felkeltette szívedet.
- És most már szerettek...
- Szeretitek a kardokat, mikkel felétek döfök, a nyilakat, miket melletekre lövök. Szerettek sebeket szerezni, mert csak a saját véretek itala szédít meg titeket.
- Lángban pusztulást kereső pilleként gyűltök össze kertemben naponta; felém fordított arccal, megdelejezett tekintettel figyelitek, hogy széttépem napjaitokat, s közben így szóltok egymáshoz, suttogva: "Ő látja Isten fényét, úgy szól, mint a hajdani próféták! Ő felemeli a lélek fátylát, kinyitja a szív lakatját, s úgy ismeri utainkat, ahogy a sas a rókák csapáját."
- Igen, tényleg, ismerem utaitokat, de csak annyira, mint a sas a saját fiókáját. S boldogan felfedem titkaimat, s lemondok a magányról, csak hogy hozzátok közel lehessek. Félek, hogy elapad a belőletek áradó szeretet, ezért saját szeretetem kapuit komoran őrizem.
Miután mindezeket elmondta, az előfutár a kezébe temette az arcát, és keservesen sírni kezdett.
A szíve mélyén tudta, hogy a maga mezítelenségében megalázott szeretet nagyobb és erősebb, mint az, amelyik álruhában keresi a diadalt, a győzelmet. Tudta ezt, s elszégyellte magát, de hirtelen felszegte a fejét, és mint aki álmából ébred, kinyújtotta a karját.
- Az éjszakának vége, és nekünk, a sötétség gyermekeinek halnunk kell, mert a dombokon szökellve közeleg a hajnal. Hamvainkból aztán még nagyobb szeretet támad, és rákacag majd a napra, s örök lesz. Elpusztíthatatlan.