Éjjeli gondolatok

     Az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az éjjeli égboltot bámulva szép lassan elhagynak a gondolatok és csak a mélységes csend marad. Csend és béke. Az agyad eleinte próbál mindenfélét mondani neked, - a barátaim ezt csak egorádiónak nevezik - de elhessented a gondolatokat.
    Valahogy bármi jön is, igaztalannak, valótlannak érzed. S az érzések... már tudod, hogy mögöttük is csak régi fájdalmak bújnak meg. A múlt határozza meg, hogy mit érzek most?! Nem! Erősebb és bátrabb vagyok ennél. Azt akarom látni ami van. S ebben a pillanatban olyan tiszta gondolatok merülnek fel, amelyek vigaszt nyújtanak, akkor is ha éppen megszűnik a béke.

    Az életünk egy lehetőség. Semmi több. Annyira tisztán érzem ezt, mégis azonosítjuk magunkat a földön eltöltött szerepünkkel. Pedig ha egyszer sikerül kikapcsolnod a gondolatokat, csak csöndet és végtelenséget találsz önmagadban. Ha sikerül elvonatkoztatnod a gondolatoktól, az érzésektől.... csak a csönd és a végtelen marad.
    Ez persze nem tart soká - szeretném azt írni, hogy eleinte, meg hogy eltölt majd a szeretet.... de nem tudom. Még nem tartok ott. Nem tudom mi jön ezután.
    De azt már tisztán érzem, mi az ami nem én vagyok. Az érzések, a gondolatok.... ezek csak ruhák, amiket magadra húztál. Pont úgy mint amikor gyerekként elindultál szánkózni és anyukád utánad szólt: "Sál, sapka. " Vagy: "Ilyen ruhába nem mehetsz emberek közé!"
    De kérdem én, nem pont így csinálod a gondolataiddal és a viselkedéseddel is? Ezt nem mutathatom ki, ezt nem láthatják mert.... s itt jönnek a végtelen kifogások. De a személyiséged, a gesztusaid, az érzéseid.... ezek szerinted honnan jöttek? Amikor kilépsz az utcára, nem változik meg a viselkedésed? Amikor a főnököddel beszélsz, nem kezdesz jobban figyelni arra mit mondasz? Amikor tetszik egy nő - egy férfi - a legjobb oldaladat akarod mutatni nem? Még a fáradt és dühös vagy is, megpróbálsz őszintén elmosolyodni, kihúzni magad.
     Én egyre idegenebbnek érzem ezt az egészet. Tudom, hogy a munkámhoz be kell tartanom bizonyos normákat. Tudom, hogy a közösségi életben alkalmazkodnom kell.... de egyre kevéssé megy. Mások belekapaszkodnak az indulataikban, nem eresztik a félelmeiket, az önsajnálatukat.... de ha magamba nézek, azt látom hogy ezek az érzések nem én vagyok. De ez igényel egy állandó figyelmet. Koncentrációt. Ez eleinte fárasztó, majd egyre egyszerűbb lesz... természetesebb.
     Istenem.... soha nem volt halál vágyam és most sincs, de olyan szívesen föladnék mindent. Mindazt ami vagyok. Elveszíteni minden emléket, minden örömet, minden fájdalmat, minden félelmet, minden álmot, minden vágyat.... vigye a szél, ez eső... minden ami az élethez kell itt van előttem. Élni akarok, mert ez most csak vergődés.
    "Aki hozzám jön, de nem gyűlöli atyját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit, nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom." - alighanem Lukács evangéliuma. Vajon hányan értetik ezt a fentiek tükrében? Apa, anya, fivér, nővér, feleség... szerep. Szerepeken keresztül élünk, de én nem a szerepet szeretném szeretni és élni, hanem az embert.  Pillanatról pillanatra.

    Gondolj bele, ha lenne egy automata, amelyik kávét, vagy ételt készítene neked. A legkiválóbb alapanyagokból dolgozna, mert bármi elérhető a számára, de hogy milyen lesz végül az étel az attól függene, hogy milyen volt az időjárás aznap, hogy valaki finoman vagy durván nyomta meg a gombot rajta előtted, esetleg még bele is rúgott.... mindezt eltárolná a memóriájába és aszerint készítené el az ételt neked. S ha pár kedves szót szólsz hozzá, hálásan megköszönöd neki, hogy minden nap érted dolgozik és letörölgeted róla a port.... 
    Értitek a hasonlatot? Mi is pont így működünk, mint egy gép. Jön egy balfék... elég ha a mozgása, a hangja, a szavai felidéznek egy másikat aki gonosz volt velünk és indul a program. A benned lévő energiát te magad szűröd és készítesz belőle egy csodás vacsorát, vagy egy nagy adag gusztustalan szemetet. A szomorú, hogy mind a kettőt neked kell megenned.
    A kérdés csak az, hogyan dobjuk ki a szemetet? Hogyan dobjuk ki a régi szűrőket - torzítókat - és engedjük hogy a legtisztább, legszebb alapanyagok a maguk ragyogó csodálatos formájában nyilvánuljanak meg.

Otthon, avagy ellenséges terület - USA II

     Elgondolkodva néztem a néhol még hófödte tájat, miközben a chevi cruze lendületes motorja álmosító morgásával ringatott. A tegnapi napon tűnődtem, amikor meglátogattuk a George Lake-et. A realitás talaján maradva nem volt egy nagy puffanás, mivel ez egy üdülőterület, mondhatni szinte kihalt az évnek ebben a szakában. A kikötői részen, ahol a nagyobbacska kiránduló hajók aludták téli álmukat sétálhattunk egyet a késő téli, kora tavaszi csípős, de napos hidegben. A tó felszínét még vastag jég borította - kivéve a mólók környékén, ahol a mélybe pillantva láthattam milyen csodálatosan tiszta a víz...
    Ahogy fel alá sétálgattunk, a helységneveken gondolkodtam. Azt már megszoktam, hogy az amerikaiak fantáziátlanok - vagy praktikusak - ha a névadásról van szó. ( Van itt Malta, Rotterdam, Troy, új York-ról már ne is beszéljünk... ) Fort William Henry, Fort Edward, George Lake.... olyan ismerős nevek... végül rájöttem... Az utolsó mohikán. Lee Cooper regényének helyszínén sétálgattam. Itt csatáztak egymásnak vetett vállal Unkasz, Csingacsguk, Sólyomszem, hogy mentsék Cora és Alice Munro - az angol tábornok két lányának - életét az Irokézektől és a Franciáktól. Megpróbáltam más szemmel nézni a tájra, kiradírozni a kikötőt, a házakat, eltüntetni az utóbbi 350 év nyomait.... de sajnos a kolléga aki elkísért túl sokat beszélt, s csak egy érzés jött át.....
    Ez az érzés volt, ami ma reggel útnak indított. Igazából elvoltam a meleg szobában, de ismerem már magam. Ahogy telik az idő, úgy nőtt volna bennem a feszültség, s most erre semmi szükségem nem volt. Már amikor először kezdtem érdekes helyek után kutatni a térképen, már akkor megakadt a szemem a Great Sacandaga Lake-en. Emlékszem, percekig méregettem a távolságot, hogy milyen messze esik, nézegettem a formáját... valami vonzott hozzá. De a George tó volt a frekventáltabb ezért indultunk oda tegnap. Ma azonban semmi sem tarthat vissza, látni akarom azt a helyet.
    Már eddig is olyan helyeken autóztam keresztül, amelyekhez hasonlóakat eddig csak filmeken láttam. Miközben a városból kifelé haladva nézegettem az egymástól egyre távolabb álló, bungaló szerű, tipikusan amerikai házakat, azon törtem a fejem, vajon miből élhetnek ezek az emberek. Már fél órája vezetek megállás nélkül és tudom hogy nincs a környéken olyan üzem ami eltartana ennyi embert. Na de akkor mit csinálnak, hogy fent tudnak tartani egy ilyen házat és ilyen böszme autókat. Még akkor is ha csak fele annyiba kerül a benzin mint odahaza. A farmok is különösek amelyek mellett elhaladtam. Viszonyítva az odahazai gazdákhoz, keveslem a föld nagyságát ami körbeveszi őket. Ahhoz legalábbis hogy eltartsa saját magát és a családot aki dolgozik rajta. Mégis ott vannak a munkagépek, a nagy terepjárók... nem értem.
    Milyen nagyszerű novellát lehetne írni.... Két szálon futna a cselekmény. Az egyik szálon  az általunk ismert időben mutatnám be az észak amerikai vidéket, míg a másik egy párhuzamos dimenzióban, vagy a múltban kerengene egy előző élet kapcsán. Igen, tagadhatatlan hogy ez azért jutott eszembe, mert régóta küzdök az indiános történettel. Jó volna, ha a táj ihletet adna. Annyira szeretném megírni az Ő - én - történetét. Hm... még a nevében sem vagyok biztos...  
    Egy autó jelenik meg mögöttem. Eleinte tartja a távolságot, de türelmetlenséget érzek felőle. Nem jó érzés hogy mögöttem vannak. Ösztönösen ráfeszül a gázra a lábam. Majdnem hetven mérföldig felszalad az óra mire észbe kapok, de az autó tartja a lépést. A sebesség határ 55 mérföld, nem kockáztatom a bírságot. Elveszem a lábam a gázról és hagyom lassulni az autót. de közben nagyon rossz érzésem támad. Fránya és nyomasztó, gyorsítani szeretnék ahogy az autó bírja. A sebesség beáll 60 mérföld per órára. Az autó egy darabig követ, majd lendületet vesz és megelőz és eltűnik. S ahogy távolodik érzem, hogy a feszültség lassan felenged a gyomromban. "Mi az isten volt ez?" - töprengek. Nem vagyok az-az ideges típus, mostanában meg aztán végkép nem.
    S ahogy a kihalt utakon közeledem a célom felé, egyre másra megismétlődik ez a fránya érzés amikor feltűnik valaki mögöttem. Amíg egyedül vagyok elbűvöl a táj, s szinte andalogni hagyom az autót a kétsávos úton, amikor azonban valaki a nyomomba szegődik, szinte látok magam előtt egy indiánt, amint cikázva rohan, hogy eltűnhessen az erdő fái között. S ez az érzés elkísér egész úton.
    Tudom hogy valami közöm van ehhez a földhöz. Olyan erős vonzást érzek, amit nem vehetek semmibe..... de a félelem is nagyon erős. A hooponopono mondatai jutnak eszembe, s mantraszerűen elkezdem darálni őket, ahogyan az utóbbi két napban tettem, amikor elkezdtem rosszul érezni magam. S közben figyeltem a tájat és a felmerülő érzéseimet, gondolataimat. Ahogy közeledtem a tóhoz, úgy nőtt bennem a félelem is, s az izgatottság..... Nem tudom racionálisan megmagyarázni.... Ez a kettős érzés egészen addig kísért, amíg először meg nem pillantottam a Sacandaga tó egyik felső nyúlványát az út jobb oldalán. A hóborította jeges vízfelszín hosszan és békésen nyúlik el a fák között. Olyan csodás az autóból egy pillanatra felbukkanó látvány, mélyen beszívom a levegőt, a szemem viszketni kezd, a torkom összeszorul és előtörnek a könnyeim. Rázkódik a vállam, miközben az autó suhan az úton és a tó fel-fel tűník a jobbomon.
    A vízhez kell mennem. Nem tudom az okát, de oda kell mennem. Szemem folyamatosan az út jobb oldalát kutatja és keresi az utat amely a vízhez vezet, de nincs út. Nekem nincs. A vízparti telkek mindegyike magánkézben van. A legtöbb helyen kerítés, ahol nem ott is egyértelmű jelzésekkel tudatják, hogy magán területről van szó. De hát ez a föld az isteneké.... hogyan sajátíthatják ki maguknak. ( S tényleg, két napot szántam rá, de bejártam a tó környékét. Még a kikötők is magánkézben vannak és nem lehet csak úgy lesétálni a partra. Most hogy így körülnéztem ezen a vidéken, azt hiszem az USA jelmondata lehetne: "Az enyém!" Hogy lehet ilyen természeti szépségeket így kisajátítani. Így beépíteni, hogy senki idegen ne férhessen hozzá...) Időről-időre megállok, de nem szállok ki a kocsiból. Már a gondolat is nagyon rossz érzéssel töltöt el.    
    Kitaláltam, emlékszem magam sem tudom. De a félelem valóságosan is összeszorítja a gyomromat. Lelki szemeim előtt lepereg a kép, ahogy a fák közül megpillantom a tavat, mint már annyirszor és alig várom hogy a vízhez érjek. Már akkor feltűnik az összetákolt faház, de nem tudom hova tenni. A tóhoz kell mennem, hogy  igyak végre. A mokaszinon keresztül érzem a parti füvet, a köveket és mielőtt a vízhez érnék lövés dörren....
      Megrázom a fejem, s ráfordulok a hídra. Ahogy látom a jobbra-balra elterülő végtelen hó és jég födte vízfelszínt, úgy érzem ez az otthonom. Mégis szomorúság szorítja össze a szívem. Nincs itt helyem... már nincs. Fel-alá fordulok az autóval, csak egy talpalatnyi föld, csak egy hely ahol a partra mehetek. Egy strand, egy kikötő.... de nem találom.
    Egyre fáradtabb vagyok, s közben szép lassan megértem az elmúlt hét eseményeit. A furcsa érzéseket, a bizonytalanságomat, szép lassan minden a helyére kerül. Már értem. S fejemben mormolnak a szavak ahogy egyúttal tisztítom is az emléket....
    De akkor is a vízhez kell mennem. A tó keleti oldalán az út elég közel fut a vízhez, a házak az úttól balra, fent a domboldalban helyezkednek el. A víz mellett, csak ütött kopott csónakokat teleltetnek, némi tüzifa, kopott kerti bútor hever a parton. Elszántan jobbra kormányozom az autót és hagyom hogy lefusson az útról. Mindent leállítok és kiszállok a kocsiból. Körbenézek és bár minden csendesnek tűnik, mégis olyan érzésem van, mintha szemek követnék a lépteimet. Belefúrják magukat a hátamban, pedig szinte biztosan tudom hogy az ház ami előtt megálltam üres. Lassan téblábolok fel és alá az út mellett miközben elcsattintok néhány fényképet. A víz.... de hát nincs is víz! Csupa jég meg hó minden! -  nyüszítek fel, de a lábaim akkor is  a part felé visznek.
    - Fordulj balra. - mondom magamnak. Úgy takarnak a fák és a partfal a ház irányából. Bár az autó akkor is árulkodó. Tilosban járok, de itt vagyok. A parton állok ahol a jég és föld összeér. Csodálatos látvány tárul a szemem elé, de mégis nyugtalan vagyok. Valahol feljebb a tavon lékhorgásznak és elkezdik törni a jeget. A hangot messzire elhozza a jég, a szél.... összerezzenek. "Ez csak egy érzés......" - nyugtatom magam. Ez már egy másik élet...
    Behunyom a szemem és veszek néhány mély levegőt. Lassan elcsitul hangos szívverésem, figyelmemet lefelé irányítom ahol a lábam és a föld találkozik. Érzem hogy a szokottnál jóval gyorsabban és intenzívebben áramlik az energia a lábfejem körül. Lassú lélegzetek közepette egyre feljebb és feljebb húzom ezt az energiát és hagyom hogy átjárja az egész testemet. Majd lassan újra kinyitom a szemem. Lehajolok és egy markényi földet emelek a szemem elé. Nézem a csillogó kvarchomokot a napfényben és csodálom hogy hogyan lehet ilyen száraz. Béke és megkönnyebbülés költözik a szívembe, miközben a lassan morzsolgatom a homokot. A feltámadó szél táncba hívja a magányos homokszemeket és messzire sodorja, mint egy elmúlt élet emlékeit.

Gondolatok a tegnapi napról...

Tegnap elég pocsék napom volt. Nagyon egyedül éreztem magam és az agyam egyre csak azt hajtogatta, hogy ez nem is fog megváltozni. Ugyanakkor az élet tele van olyan tanításokkal melyek azt mondják az öröm bennünk van.Ezt sikerült megtapasztalnom pillanatokra és mostanában is ezt igyekszem megkeresni. Jelenleg éppen Portugáliában. S bár a helyszín mindegy lenne, az óceán sokban megkönnyíti a dolgomat. Ahogy leülök a partom és nézem a hullámokat... hatalmas és félelmetes morajlással mégis szelíden simogatják a parti fövenyt. Istenem most ahogy írok ébredek rá, milyen jó volna megélni ezt az erőt saját magamban. Az a mélyről jövő hatalmas erő, amelyből a felszínen csak töredék látszik csupán és mégis megremegteti az ember lábát és elbizonytalanodik amikor közeledik felé. De elszakadni is nehéz tőle. Sokáig érzed a hűvös friss lélegzetét, amit a szellek sodornak utánad. Nézed ahogy a hullámok a part felé nyomulnak és olyan érzésed van, hogy ha a lábadhoz érnek beszippantanak és ez félelmetes, ugyanakkor kíváncsiságot is ébreszt benned. Szeretném, ha egy ilyen erő elvinne az agyalásból, a fejem emelte ketrecből.... egyfajta tudatos öntudatlanságra vágyom.

A partra lefele, fáradtam törtem utat a mély homokba, de visszafele tapicskoltam mint egy gyerek. Őszinte örömmel. Pedig semmi sem változott és mégis megváltozott minden. :-) Bennem. .

Zűrzavar

     Bevallom őszintén még én sem tudom, hogy hogyan alakul a mai bejegyzés témája, hangulata. Sok minden kavarog a fejemben és talán az írás segít majd letisztázni ezeket a dolgokat. Az elmúlt időszak sok mindent megmozdított bennem. Nem gondolom hogy szerelmes lettem volna, de nagyon erős vonzást éreztem valaki iránt.

   Tudom - mert megtapasztaltam - hogy az életben minden tanítás. Az örömteli és fájdalmas élményekből is tanulhatunk valamit. Ugyanakkor csapdának érzem ezt a gondolatsort is. Ha a tanulási folyamatára figyelsz nem vagy jelen. Ha arra figyelsz, hogy ne kövesd a régi mintákat, szokásokat nem vagy jelen. Mindazonáltal, igyekszem végiggondolni hol követtem el hibát - ha elkövettem - a részemről. A hölgy felébresztette bennem a férfit. Azt a mélyen szunnyadó személyiségemet, akit már nagyon régóta nem tudtam megélni. Ez egy nagyon felszabadító élmény volt.
   Életem során eddig a legtöbb dolgot ésszel és erővel oldottam meg. Megvolt hozzá az akaraterőm és a kitartásom, de gyakran elbuktam. Megtanultam fölállni és újrakezdeni. De az erő valahol mindig elfogyott, felemésztődött az akadályokon és egyre kevesebb örömömet leltem a győzelmekben is. Szépen befásultam és megfáradtam.
   Gyakorlatilag mást sem tettem csak próbáltam megfelelni az életemben mindenkinek. A szeretetért. S amikor éppen megkaptam, akkor - a pillanatnyi boldogságtól eltekintve - rettegtem az elvesztésétől....

   Azt hittem tisztában vagyok a mintával és túlléptem rajta. Amikor megismertem őt és elkezdett vonzani, rögtön előjött a megfelelés kényszere. Hála istennek olyan nő volt, aki nem erre vágyott. Még tudat alatt sem. Az előző kapcsolatából egy nagyon erős férfias kisugárzással rendelkező ember képét hozta magával és ezt kereste a külvilágban is. Látott bennem valamit ebből a kisugárzásból és megpróbálta felszínre hozni. Ugyanakkor talán tudat alatt - vagy tudatosan - párhuzamot is keresett.
   És itt csúsztam bele a második csapdába. Először a fejemben lévő mintához próbáltam idomulni - amire szerintem vágyik - , majd az ő általa hozott képhez szerettem volna hasonlítani. Mindez azért, mert akartam őt. Eluralkodott rajtam egyfajta birtoklási vágy. Minden értelemben. S innentől már nem igazán voltam önmagam.  
   Mindaz amit az elmúlt időszakban megtapasztaltam, tanultam arra használtam, hogy megpróbáljak segíteni rajta. S hihetetlen dolgok történtetek. Kis csodák.
   A fájdalom és a negatív dolgok amelyek közben értek elhanyagolhatóak voltak, ahhoz képest hogy megmutatkozott a saját erőm. De ismét a külvilágban kezdtem el keresni a boldogságot, más kezébe tettem volna az életem. Hálás vagyok neki, mert rámutatott lényem egy eddig elhanyagolt részére és ezzel nagyon sokat segített előre lépnem. De még van bennem fájdalom. Rájöttem, hiányzik a kapcsolat. Az érintés. Mind fizikai, mind lelki értelemben. Azt hittem, hogy az utóbbi hónapok rohamos fejlődésének ő a jutalma. De az élet nem így működik.
   Ha magadat keresed, a keresés már maga a jutalom. A fejlődés, a megélés.... egy kicsit összezavarodtam.

   Egyre dühödtebben akartam őt és ezzel azt hiszem el is kergettem. Ilyen az élet.
  A kezembe került A.J Christian Mit keresett isten a hálószobámban című könyve. Még csak az első oldalaknál tartok, de már most nagyon elgondolkodtat az ego csapdája és a gondolat, hogy nem küzdjek a saját egó-m ellen, hanem tanuljak meg együtt létezni vele. Az egész boldogságkeresés, önmagam megélése olyan zavaros, nehéz dolognak tűnik most.

   A barátom - tanítóm - elutazott a Camino-ra. Egy korszak zárul le ezzel az életében. Míg itt volt nagyon kézzelfoghatónak éreztem a jelenlétét amikor rágondoltam. Nem hiányzott, mert amikor rágondoltam, akkor éreztem őt. Most ez az érzés eltűnt. Remélem csak egy időre....nem szeretném újabb 7 évre elveszíteni. Érzem, hogy több vagyok általa....most úgy érzem egyedül vagyok a gondoltaimmal. Valószínűleg éppen erre van szükségem... hogy felfedezzem magamban a "mestert", a tanítót... magam sem tudom....

   Az a gondolat született meg bennem az előbb, hogy valószínűleg ki kell elégítenem az egóm igényeit. Ha szembemegyek vele, az is csak zsákutca. Ha másról sem szól az életem, mint az általa meghatározott dolgok hajszolása, ismét zsákutcában vagyok. Mi hát a megoldás? Talán az, hogy folytatom a tanulást, önmagam figyelését, de közben igyekszem kielégíteni a saját énemet is. Ha párkapcsolatra és figyelemre vágyik... hát szerezzük meg neki, de ne minden áron. Legyünk tudatában annak, hogy a célunk önmagunk megélése. Ne higgyünk el semmit. Ez Christian legfőbb tanácsa... még saját magunknak sem. De bármit teszek is szeretném élvezni az életem. Egy jó bor, egy csinos nő, egy csodás naplemente, vagy éppen a feléd áradó energia érzése....

Eddig jutottam. Lassan tisztul a kép....

Az igazi férfi

Nagyon sok minden történt velem az utolsó bejegyzés óta. No persze kilistázva semmi különleges, de most mégis úgy érzem hogy élek. Megélem az életem... ezért nincs benne az az egyhangúság, amitől annyira szenvedtem az utóbbi években. A napok ugyan úgy telnek, de mégis... változott a dolgok minősége. Tücsök, Tücsök.... nagyon nagy ajándékot adtál azzal, hogy megtaláltad a boldogságod valaki más mellett. Érzem a változás szelét... szinte nap mint nap egy új oldalammal ismerkedek meg.

A napokban ismét felmerült a kérdés ki vagyok én? A válasz nem változott, egy kereső. De felmerült egy másik kérdés is... mit jelent férfinek lenni. Eddig a pontig azt hittem tudom.... De a találkozás ezzel a nővel kérdéseket vetett fel bennem. Ha tényszerűen kezelem a kérdést, az ő megállapításait, állításait fenntartásokkal kell fogadnom. Azon egyszerű oknál fogva, hogy milyen kapcsolatokban volt része eddig és milyen kapcsolat függőségében él még mind a mai napig. De attól még úgy érzem, hogy az állításainak sok valóság alapja van. Lássuk hát mit mondott:

"- Néha iszonyat férfiasnak vagy, néha viszont olyan dolgokat csinálsz amelyek abszolút nem illenek egy férfihoz. Nem érzem belőled azt a nyers, férfias kisugárzást amit belőle éreztem." - nem pontosan idéztem, de a lényeg átjött azt hiszem. - "Néha túl körülményesek a gesztusaid, túlontúl udvarias vagy, elnézést kérsz olyan dolgok miatt amikre mások csak rálegyintenének. "
Ez mind igaz. S tudom is, hogy miért csinálom. Rettentő sok veszekedést láttam gyerekkoromban. Apu ivott és amikor makacsabban, vagy nehezebben kezelhetően nyilvánultam meg, rögtön megkaptam, hogy "pont olyan vagy mint apád". E mellett még láttam, ahogy anyám veszekszik apámmal amikor az ivott. Láttam, hogy milyen rosszul esnek neki, anyám szavai. Láttam az arcán a fájdalmat és már korán megtanultam, hogy a szavak néha jobban fájnak, mint az ütések. Megtanultam hát figyelni arra, hogy mit mondok.
    A volt barátnőmet is megbántottam, pedig csak a véleményemet mondtam el.... évekkel később egy őszinte beszélgetés kapcsán derült ki, hogy akkor milyen lelki roncsolást - törést - csináltam ezáltal. Szóval nagyon is értem, miért válogatom meg a szavaimat. Mert nem akarok bántani senkit. Nem szeretek harcolni. Tudok. De nem szeretek. Mégis mindenki harcolni akar mostanság. Talán összetévesztik a nyugalmat a félénkséggel, bizonytalansággal. Öreg hiba....
    Amikor nagybátyám mellett dolgoztam és napokon keresztül voltam összezárva vele kamaszként, nagyon sok viselkedési mintát - férfimodellt - tanultam tőle. Ösztönösen. De amikor megéltem - a saját családom nőtagjai - elítélték azt. Máig nem értem miért. Mintha rémítené őket ez a fajta nyers férfi erő. Pedig nincs benne más, csak jó szándék, szeretet. Szóval így lettem ilyenné, amilyen most vagyok. Nem akartam bántani azokat akiket szeretek, ezért megerősödött a női oldalam. Az érzékenységem. Jobban odafigyelek a környezetem érzéseire...ez nem feltétlenül rossz, de mellette elnyomtam a férfi mivoltomat.
     A kérdés az, hogyan tudnám segíteni - siettetni - a megélését. A válasz: "Sehogy. "

Soha nem lehetek olyan férfi, mint az a másik volt. Mert én, én vagyok. És ez így van jól. De van egy mód arra, hogy felülemelkedjek a szülői - és a környezet - adta mintákon. Ez pedig ismét csak a tudatosság. Amikor valami gondolat felmerül bennem, akkor egyszerűen csak figyelnem kell. Az évek során egy nagyon erős, határozott önfegyelem alakult ki bennem, a szülői nevelés eredményeként. De az a fegyelem nem én vagyok. Ha megtanulom felismerni a kontroll mintáit, meg is szabadultam tőlük...
    Ez a nő már eddig is sok gátlást oldott fel bennem, A szenvedélye, a benne rejlő tűz rengeteg görcsöt feloldott bennem. A kettőssége ugyanakkor megőrjít. Egy barátom "megnézte" és azt mondta rengeteg tűz energia van benne. Sajnos per pillanat saját magát perzseli vele. Nagyon nehéz megemészteni, hogy ezen energiákat nem akarja valaki helyes mederbe terelni... azt megélni, hogy nem segíthetek. Marad hát a saját feladatom. Önmagam felfedezése. Most a férfi oldalra szeretnék figyelmet fordítani..... szeretném ha a mások által állított korlátokat lebontani. Csak azért érzem nehéznek a feladatot, mert nagyon könnyű belebújni egy szerepbe, amit férfiasnak érzek....

Mesterré válás 2. rész

Mesterré válás II

Változások... az első kezelés után nem sokkal bedurrant a torkom. Először csak fájt, aztán teljesen elment a hangom. Amikor mondani akartam valamit, akkor csak erőlködtem... A tulajdonságok, amelyek megtapasztalását kértem az EMF 5 fázisa során, a következők voltak.
- Átalakulókészség
- Harmónia
- Szabadság
- Rugalmasság
- Kezdeményezés
- Humor
- Kreativitás
Ezeket választottam elsődlegesnek, de volt még a Megbocsájtás, Nyitottság, Bátorság, Becsületesség, Őszinteség

Azt vettem észre, hogy sokáig csak pacsáltam az energiában, mint a strandon. Élveztem, hogy fel vagyok töltve... ha betalált valami negatív dolog, akkor kihasználva azt, hogy az energiámnak tudatában voltam jelen tudtam lenni, vagy gyorsan rájöttem hogy hárítok. Így meg tudtam élni és bocsájtani.
S nézzük milyen helyzetben vagyok most. Egy rendkívül csinos, tehetséges nő lépett be az életembe... Hallgattam a (meg)érzéseimre és megszólítottam egy levélben... akkor még nem reménykedtem semmiben, egyszerűen, csak megdicsértem a kisugárzását, a nőiességét, amely átsütött a képein... nem gondoltam, hogy ezzel én is megmozdítok benne valamit. De így történt... aztán beszéltünk telefonon és olyan érzés volt, mintha világ életemben ismertem volna.... olyan hihetetlen természetességgel beszélgettünk és nem tagadtam le előtte semmit, nem vetítettem... olyan természetességgel mondtam az igazat... s közben remegett a gyomrom, mert szerettem volna, ha még jobban szimpatikusnak talál... mert én egy kicsit elbűvölődtem általa. 

    Nézzük mi volt a célom? Megélni a szabadságom, a jelenem, a szenvedélyem... gátlásoktól, görcsöktől mentesen egy magasabb szinten. Megszabadulni a függőségeimtől. A negatív dolgokhoz való kötődésemet egészen könnyen el tudtam engedni. Nem arról van szó, hogy már egyáltalán nem gyújtok rá, vagy hogy nem eszek néha többet.... de már nem a függőségük irányítja a cselekedeteimet. Elszívok egy cigit, mert megkívánom és jól esik... vagy mert aggódom... jó kérdés.
   Megszerettem ezt a lányt.... akarom őt. S a veszteség lehetőségétől feszült leszek.... tehát a pozitív érzések, a lángolások ugyanúgy szülhetnek félelmet és fájdalmat.... nehéz ügy. S most telefonáltunk...két és fél óra beszélgetés. Nyílt őszinteség a szexuális szokásainkról, a paraméterekről... mindenféle megjátszás nélkül. Őszintén....Akárhogy is lesz, egy különleges ember ismerek meg as személyében...
    S hogy működött itt az átalakulókészség... sehogy. Az ego készít fel a csalódásra...ha nem jön össze. Ha akarod... akkor lángolj... ahogy Hamvas Béla mondja: Ahhoz hogy az ember éljen, égnie kell. Fókusszá kell válnia, gyulladnia és gyújtania kell. "
   Sokat gondolkodtam az átalakuló készségen mostanában. Számomra azt jelenti, hogy az engem érő hatásokat átalakítom egy pozitív érzelemmé.... s ez még csak ment, amikor negatív - jól ismert érzések szorongattak - de amikor pozitív érzések egy jövőbeli kimeneteltől való rettegést ébresztenek fel. Ez furcsa.... "Éld meg, hogy ember vagy, ne küzdj ellene, persze hogy izgulsz...élvezd az izgulást, élvezd azt amit az élet képes nyújtani neked." Ezt mondta egy jóbartáom. Az átalakulásnak természetesnek kell lennie.. ahogy természetesen feloldódik az ember beszélgetés közben. Akarom őt... de ahogy Fodor Ákos írta " Ha addig élek is: Inkább engem hagyj el, semmint magad, Kedves "
    Ez igaz fordítva is.... Én is önmagam akarok lenni. Azért nem szeretnék kibújni a bőrömből, hogy elfogadható legyek. Vagyok aki vagyok. Férfi, akiben rengeteg szeretet lakik. Férfi, aki ha dühös felemeli a hangját... férfi aki keresi milyen is igazán...de elsősorban szabad akar lenni. :-) Az átalakulóképességnek természetesen kell végbe mennie... abból a józan figyelemből kell kiindulnia, ami állandóan meghatároz magaddal szemben. A tudatosságból... ha látod a folyamatot amit csinálsz, már te döntöd el, adsz-e néki energiát, hatalmat fölötted. Most ezt kell végig gondolnom Krisztivel kapcsolatban.

S hogy mire jutottam... Arra, hogy a múltam alapvetően meghatároz... és ebből elegem van... szabad lélek akarok lenni. Ahogy visszagondolok, hányszor hallottam, hogy olyan vagy mint az apád amikor utat engedtem az érzelmeimnek. S hányszor hallottam, hogy olyan vagy mint a Jakab, amikor szintén ezt tettem. A férfi minta odahaza mindig terhes dolog volt a nők számára... nem értem miért. Nem ilyen jellemet szántak a fiaiknak...? Nem férfit akartak nevelni belőlük...? De hát akkor mit? Egy papucsot? Egy szobabarátot, aki megérti őket, aki leveszi a vállukról a nyomasztó felelősség terhét?
   S ez az egész gondolat onnan jött, hogy mindig úgy gondoltam magamra, mint egy harcosra, de nem voltam harcos... Aztán ahogy nőttem, megtanultam hogy nem ott vannak a határaim ahol mások gondolják. Hogy amire valaki azt mondja nem sikerülhet, még nem lehetetlen. Megtanultam szárnyalni - vagy legalábbis éreztem, hogy többre vagyok képes - és megértettem, hogy nem vagyok olyan mint mások. Olyan vagyok, mint egy harcos, akit félelemben élő emberek neveltek... érzem a tüzet, de nem sikerült, csak pillanatokra megélni. :-) S amikor a múltban megéltem mindig rám szóltak érte. Amikor gyerekként csináltam, hisztiztem mint egy kislány, vagy olyan voltam mint - az alkoholista - apám. De aztán megtanultam, hogy nem vagyok olyan... de a kondicionálás itt még nem ért véget. A saját barátnőm is egy csomó dologban bekorlátozott - és szeretettel, szívesen alkalmazkodtam - .... de nem szeretném most meginni a levét... olyan volt, mintha megkínoztak volna egy harcost... hagyták lefogyni, éhezni, nyomorogni, ahelyett hogy teret adtak volna a képességeinek és szabadjára engedték volna, hogy tegye a dolgát... harcoshoz méltón. Hogy szenvedéllyel csatázzon és szenvedéllyel szeressen.
    Nem haragudhatok - nem a faszt nem.... szabad vagyok - azért, mert 18 évesen nem voltak érettebbek. Elvégre felneveltek. S ha az iaido-ra gondolok példaként... talán nem is rossz, hogy előbb a visszafogott, barátságos, alkalmazkodó személyiséggé formáltak... emberré. De most jön az igazi iskola.... amikor az élet saját stílusát kell elsajátítani.... Amiben hagyni kell érvényesülni a lényem eszenciáját.
Repülni, szárnyalni vágyom....

Mesterré válás... 1.rész

Azt mondják minden emberi lényben ott lakozik a mester és életünk feladata ezt felszínre hozni. Az EMF terápia mindenkinek segíthet ebben.... de a kérdés az, hogy hagyjuk-e. Hogyan segíthetjük erősödni a folyamatot. Ennek kapcsán három kérdéssel találkoztam először.

- Miért hasznom származik abból, ha leszámolok a játszmáimmal? Miért jó az a nagy szabadság?
- Mit szeretnék megváltoztatni magamon jelen pillanatban?
- Mit tehetek azért, hogy elérjem a célom?

Tollat ragadtam és szabad írás jelleggel, megpróbáltam választ találni. Íme az eredmény:

Amikor elkezdtem gyakorolni az Iaido-t - a japán kard használatának elsajátítása, formagyakorlatokon keresztül - nagyon nem ment. Az edzőmhöz fordultam és közöltem vele:
" - Gyula, nekem ez nem megy. Rettentően görcsösek a mozdulataim, nincs bennük semmi könnyedség, merevek. Van ennek így értelme?
  - Hát... - gondolkodott el - Amilyen az ember, olyan a vágás. - bólogatott és elhallgatott egy percre. - De az is igaz, hogy amilyen a vágás, olyan az ember is.
  - Nem igazán értelek. - mondtam.
  - Térjünk vissza rá később...  " - felelte.

S ezer vagy kétezer vágással később az egyik edzésen megjelent egy hosszú bambuszbottal. Ez egy lándzsa mondta... mit csináltok, ha az ellenfél megnöveli a távolságot közöttetek és a saját javára fordítja? Meg lehet oldani ezt a helyzetet? ( Azt tudni kell a japán kardal történő vívásról, hogy az alapállásnál a pengék utolsó legélesebb néhány centije finoman érinti egymást. Mindkét harcos őrzi a pengével a középpontot, úgy előre-hátra, mint jobbra-balra. Van erre egy szép japán kifejezés - de én ezt a pozíciót úgy hívom, "Egy lépésnyi élet". Egyik harcos sem tehet kárt a másikban lépés nélkül. A lándzsa, megnövelte ezt a távolságot és használójának ezzel előnyt biztosított a kardal szemben. )

Voltak teljesen új emberkék közöttünk és voltak régi, gyakorlott harcosok akikben - véleményem szerint - erősebb szív dobogott, mint bennem. Mégis azt láttam, hogy a feladatot aggyal próbálják megoldani. Szinte már görcsösen. Míg bennem egy nagyon erőteljes gondolat vert gyökeret: " Odamegyek és levágom. " - Nem volt tudomásom a hogyan-ról és nem is foglalkoztam vele. De azt egyszerűen tudtam, hogy képes vagyok megtenni. Egy hihetetlen magabiztosság, egy belső erő vezetett. Felvettem az alapállást, kitoltam az ellenfél fegyverét a középpontból jobbra, keresztül léptem a közöttünk elterülő két-három lépést és vágtam.
     Amikor a tudás úgy jelenik meg az életedben, hogy nincs szükséged gondolatokra. Azt hiszem ezt jelenti a jelenben lenni. Ebben az állapotban nincsenek görcsök, félelmek, kétségek...csak te vagy. Ezek a pillanatok fantasztikusak. Erőteljesek. Ez a szabadság.

 A szabadságot, a tartós jelenlétet szerintem csak a gyakorláson keresztül nyerhetjük el. A görcsös mozdulatok - és a belső görcsök is - a gyakorlatok hatására oldódnak. Lépésről-lépésre felszámolt játszmák azok, amelyek segíthetnek felülemelkedni a mindennapi illúziókon. A gyakorlás során egyre hosszabb és hosszabb időszakokra tudod majd megőrizni a lelki középpontodat, ezáltal pozitív és magabiztos leszel. Csöndesen teszem hozzá, hogy boldog is. ( Én legalábbis jól érezem magam, és sokkal több szeretettel és türelemmel fordulok a környezetem felé mostanában. ) Energikus leszel és a változáshoz éppen ez az energia kell. 

De vajon, hogyan szabadulhatunk meg a görcseinktől, félelmektől?
A kérdés nagyon jó és nem egyszerű:
1./ Megtapasztaltam, mennyi energia és szeretet lakik bennem. ( Világ életemben racionális ember voltam, mégis olyan dolgokat tapasztaltam az elmúlt időben, amit nem tudok megmagyarázni. De megmutatta mi lakik bennem. ) Mindenkiben van, csak rárakódott sok minden. De fontos, hogy megtanuld felszínre hozni.
2./ Ismerd fel a mintát - inkább mintákat - amit játszol. Mit és hogyan hazudsz magadnak.
Én például:
    - Sokszor szerettem volna megtenni dolgokat, de a félelem béklyót tett a kezemre, lábamra, nyelvemre és nem tettem semmit. ( megszólítani egy csinos nőt, felkiáltva hangot adni az örömömnek amikor mások látják, láthatatlan zenére táncolni amikor boldog vagy, sírni ha szomorú vagy... élni és megélni.  )
    - Így nem éltem meg a vágyaimat, ezért frusztrált voltam és mással próbáltam kitölteni az űrt. S mindez azért, mert nem éreztem magam teljesnek. 
3./ Ha ismered a mintát, csak figyeld magad közben. Ha képes vagy jelen lenni, akkor tudatosul benned - előbb-utóbb - az a pillanat, amikor rossz döntést hozol, meghátrálsz. De ha jelen vagy, akkor egy idő után egyszerűen képes leszel másképpen dönteni. De ehhez folyamatos jelenlét kell... ez nagyon nehéz. Jelen kell lenni, hogy elcsípd a gondolatot.

    Nekem szükségem van egy fegyelmezett rendszerre a változáshoz. A szokásaink meghatároznak, ezért új szokásokat kell kialakítani helyettük. Ezt csak állandó figyelemmel tehetjük meg. Olyan ez mint a fogyókúra - életmód váltás - egy percre lankad az önfegyelmed és máris egy fél tábla csoki lóg ki a szádból. :-)
    Azon törtem a fejem, mit találjak ki, hogy a kritikus pillanatokban is megőrizzem a jelenlétem, a figyelmem. Aztán az étkezés előtti áldás jutott eszembe, s ez nagyon jó gondolat. Az áldás értelme, hogy szeretetteljes figyelmet fordítunk a tevékenységre. Ráhangolódunk... S ha tovább folytattam ezt a gondolatot, akkor a folyamat után - legyen ez étkezés, vagy munka, szórakozás, szex - hálát adsz. Ez jó lehetőség arra, hogy egyúttal áttekintsd az adott folyamatot. S ha nem is tudtál minden pillanatban jelen lenni, akkor elmorfondírozhatsz rajta mi volt az oka az elkalandozásnak.

Összefoglalva:
- Első lépésként tudatosítanom kell a magamban rejlő erőt, energiát, szeretet... a lényeg, hogy megértsem bármikor hozzáférhetek. Senki nem zárhat el tőle önmagamon kívül. Megoldás lehet, meditáció ébredés után és lefekvés előtt. Valamint egy mantra. Egy jól megválasztott verssor, ima, pozitív gondolat darálása elvonja a figyelmet a félelemről, a fájdalomról... s bizony nem egyszer kocogás közben a domb tetejére is felvisz, pedig már az alján meg akarok állni. ( Amitől elvonod a figyelmed, attól az energiádat is elzárod. )
- Második lépés a fent kitalált tisztelet adás - nagyon sok helyzetben hasznos lehet. A ráhangolódás az élet minden területén fontos... ezáltal tudatosabban közelítünk az élményhez. Hogy milyen formában teszed ezt, az abszolút a te döntésed. Egy diszkrét mozdulat, elsuttogott ima, csöndes ráhangolódás. Nekem fontos hogy tisztelet teljes legyen. Ahogy tettük azt edzés előtt a dojonak, társaknak, a kardnak ami tanítani fog.
- Harmadik. Hálaadás az esemény után. Lehetőség az értékelésre, felismerésekre.... e két fenti lépéssel a szokásos játszmákat tudatosíthatod magadban, mielőtt bele rohannál öntudatlanul. Fontos, hogy nem szabad türelmetlennek lenni önmagaddal, ha elsőre nem megy minden tökéletesen. Hagyj időt magadnak. Emészteni, változni.

Az iaido-t elkezdő gyakorlók először egy fegyelmezett "iskolai irányzattal" találkoznak. Ebben a tanításban az ütemnek, minden szögnek, minden mozdulatnak tökéletesnek kell lennie. Mindent meghatároz egy-egy szabály. Ezáltal neveli rá a testet a tökéletes önkontrollra és a lelket a fegyelemre. De ehhez a végletekig le kell lassulni. Az izmokban rejlő görcsöknek, remegéseknek is tudatában kell lennünk. (Ha változni akarsz, neked is lassítanod kell egy kicsit, megállni ráhangolódni az életre.) Csak ezután következhet egy iskola saját stílusa. Sokkal szélesebb mozdulatok, a hangsúly már nem a  precizitáson van - mert az addigra természetes lesz - hanem a tűzön, az energián. Itt az embernek bele kell tenni a személyiségét a gyakorlatokba - megőrizve a hatékonyságát -... s attól lesz egyedi.

Úgy érzem a fenti három lépés - az iaido kezdeti formagyakorlatainak felel meg. S ha már a tudatosság - a jelenlét - eljut egy bizonyos szintre, akkor a szabadság és szenvedély érzése utat tör magának. Ha gyakorlom, hogy tudatában legyek az energiámnak és tudatában leszek a játszmáimnak is, akkor az utóbbiak egyre kevesebb hatást fejtenek majd ki rám. Hisz felismertem a mechanizmust és közben magasan tartom az energiaszintemet is. Megmarad a pozitív hozzáállásom is, s ezen gátak nélkül, szabadon áramolhat a szenvedély is....s ki tudja, talán egyszer én is képes leszek elkiabálni magam a margitszigeti embertömeg közepén, hogy hangot adjak a boldogságomnak. - ahogy egy jó barátomtól láttam. :-)

Ennyit tudtam mondani Vietnamról - Forrest Gump, a nagy tanító. :-)