Dohányzás

Mivel a sok gondolkodás után, úgy gondoltam, ideje csinálni is valamit. Úgy döntöttem leszokom a dohányzásról. A történet kerekségéhez hozzátartozik, hogy nem először döntöttem így. Azt is érdemes tudni, hogy én körülbelül május óta cigarettázom, napi 15 szál körüli adaggal. Előtte pipáztam, szivaroztam... azt is, több kevesebb rendszerességgel tettem, de arról nem esett nehezen lemondanom, szüneteltetni, abbahagyni. Ellenben a cigi. Mostanság már a mozdulat is hiányzik. A kávé mellől, vagy amikor lemegyek a parkolóba és várom a srácokat indulás előtt.
    Először akkor tettem félre, amikor EMF kezeléseket kezdtem kapni. Akkor még nem cigiztem és utána nem esett jól a füst. Rossz íze volt. Aztán, sok más egyéb okból kifolyólag mégis dohányozni kezdtem. Most azon töprengek, hogy ez is egy tanítás és meg kellett kapnom. "Azért zuhanunk a mélybe,  hogy megtanuljunk kikapaszkodni onnan." Talán jobban kellett ismernem a függőség lelki és fizikai oldalát.
    Arra gondoltam leírok minden tapasztalatot, megfigyelést ezzel kapcsolatban, de ezúttal nem. Találtam egy elég érdekes gyakorlatot Paulo Coelho Zarándoklat című könyvében. Két napja használom és úgy érzem felettébb hatékony. A neve kegyetlenség. S a lényegét alább olvashatod:

"Minden alkalommal, mikor úgy érzed, hogy önmagadnak ártó gondolat fut át a fejeden - féltékenység, önsajnálat, szerelmi bánat, irigység, gyűlölet stb. - a következő módon járj el: Vájd a mutatóujjad körmét a hüvelykujjad körömágyába egészen addig, amíg erős fájdalmat érzel. Összpontosíts a fájdalomra: a testedben fizikailag is visszaverődik ugyanaz a szenvedés, amelyet a lelkedben érzel. Csak akkor enyhítsd a nyomást, amikor a gondolat már eltávozott a fejedből.
Ismételd meg annyiszor, ahányszor szükséges, akár egymás után is, egészen addig, amíg a gondolat el nem hagy. Minden alkalommal egyre ritkábban jelentkezik, majd teljesen eltűnik, mindaddig ne hagyd abba a gyakorlatot, amíg az ártó gondolat visszatér."

Nagyon érdekes ez a gyakorlat. Ha végiggondolod zseniális módon fejleszti a tudatosságodat. A gondolataidnak teremtő ereje van. Az önmarcangolás, a depresszió, minden bántó érzés előbb-utóbb fizikai síkon is megjelenik. Legyen hát itt és most. Elég hatékony. Én tudom, hogy a dohányzás függősége nem jó nekem, amikor egóm megpróbál az ellenkezőjéről meggyőzni én akkor is használom. Eddig működik. Sok sikert hozzá.

S mi marad végül? A Tudatosság.

    Legyen hát... ötödször kezdek neki ennek a bejegyzésnek. Az volt a célom hogy tisztázzam az érzéseimet és a gondolataimat, hogy mások és magam számára is emészthetővé, esetleg  hasznossá váljanak. Messziről kezdem, mert így lesz kerek, érhető az egész.
    Az elmúlt hónapok során nagyon sok változáson mentem keresztül. Összefoglalva, felismertem az alap függőségeimet, a mintáimat és a felismerés által ezek a minták egyre kevésbé hatnak már rám. Változtam. A vitákban, már egyre hamarabb felismerem mi is történik igazán és kívül tudom helyezni magam a játszmán. Meg tudom őrizni a harmóniámat. A mélypontjaimat nagyobb türelemmel viselem és egyre rövidebb ideig tartanak. Ugyanakkor megfigyeltem, hogy az élet egyre finomabb módon teszteli vissza, hogy megtanultam-e a leckét. A durva könnyen felismerhető minták, finomabb csalafintább pókhálókká váltak.
    Ami elindította a gondolatimat, az egy kedves és felemelő érzés volt. Megszerettem valakit. Sokáig vizsgálgattam az érzést magamban - mert nem igazán bíztam a helyzetfelismerő képességemben - nem szerettem volna újra egy kötődésen alapuló kapcsolat bábjává válni. Ez nem szemrehányás a múlt miatt - mert nagyon szép dolgokat éltem meg és szükséges volt végigjárni azt az utat - de megtapasztaltam egyfajta szabadságot, belső békét és nem szeretném elveszíteni azáltal, hogy kötődöm valakihez. S itt nem a szeretetre gondolok, hanem a klasszikus függőségen alapuló párkapcsolatra.
    Szóval figyeltem magam és feltettem magamnak a kérdést, vajon boldogtalan vagyok-e nélküle? Nos a válasz, egyértelmű nem volt. Meg tudom élni a boldogságom a mindennapokban, s a saját teljességemet - amennyire ebben a pillanatban képes vagyok. A másik kérdéssel egy barátom szembesített. Mit csinálnék másképpen, ha tudnám hogy sohasem lehet az enyém. Azt feleltem semmit. S most, hogy itt vagyok a világ másik felén, úgy érzem az igazat válaszoltam. Van néhány ember akit annyira közel érzek a szívemhez, s azt hiszem ő is közéjük tartozik. De még a legtöbbjük párkapcsolatban él, s ebből eredően pusztán udvariasságból - vagy mondjuk a férfi ember féltékenysége okán - nem tehetem meg, hogy haza állítva ajándékot viszek, vele szemben ez nem lehet probléma. (Ahogy hál istennek egyre több barátomnál sem probléma, a félreérthető gesztus. ) A harmadik kérdés az volt, hogy nem érzem-e kevesebbnek magam? Nem. Bár néha följönnek ilyen érzések - ez is alapprogramom része volt - de már úgy érzem a helyükön kezelem őket.
    Egy dologgal viszont nem tudtam mit kezdeni. S ez a vágy volt. Vele lenni, érinteni.... Az EMF kezelések során elhangzik egy mondat, de sajnos nem emlékszem rá pontosan. "Egymás lényének kölcsönös tiszteletben tartásával...." Azt hiszem a lényeg érthető. Ez a vágy, csak bennem ébredt ilyen intenzíven és elgondolkodtatott. Hogyan lehet valakit elvárások nélkül szeretni? Ez bizony trükkös és fogas kérdés volt sokáig. El kellett utaznom otthonról - eltávolodni mindenkitől akit szeretek - hogy megleljem a nagyon egyszerű választ. Csak így lehet. S már egy csomó ember van az életemben akiket így szeretek. Fel sem merül bennem, hogy többet kívánjak tőlük mint amit adni tudnak. S amit adnak azért nagyon hálás vagyok. Ez egy tiszta és szeretetteljes kapcsolat. Amikor erre rájöttem, azon kezdtem el gondolkodni, kik azok akiket nem így szeretek? Az eredmény elég meglepő volt, legalábbis számomra - s a felismerés úgy érzem egyúttal változást is hozott. Például a családomat nem így szerettem. Többet vártam el tőlük. A szeretetet kívül kerestem. A magabiztosságot is. Tőlük vártam mindezt. Odafigyelést, szeretett, megerősítést. De ezeket, magamban kell megtalálnom és úgy érzem meg is találtam. Dolgoznom kell még rajta - gyanítom egy egész életen keresztül - de érzem, hogy jó úton vagyok. Az Úton vagyok.
    S mi a helyzet a szerelemmel. No ez a dolog már egy kicsit messzebbre vitt. Mert itt nem önmagamat akarom igazolni, nem a bennem élő hiányt szeretném feltölteni. ( Itt megszakítom kissé a gondolatot. A legutolsó mondatot nem érzem őszintének. Vannak mélypontjaim, elbizonytalanodások, s ilyenkor egy szerető szó nagyon sokat segít. A barátaim által ezt megtapasztalhattam. De ezen szavakat, bárki megadhatja a számomra. S most hogy elvonultam mindenkitől, rájöttem hogy a megfelelő válaszok már ott vannak bennem is. A többiek, csak mint egy jó tükör segítenek fölismerni azt ami bennem is ott van, de tudok önmagam tükre lenni, csak hát ez egyenlőre még nehezebb...) S itt van a vágy, s a teremtő képzelet.... szóval, hogyan tovább hát.....
    Erre a kérdésre sokáig nem találtam a választ. Hiszem, hogy az ember bármit elérhet amit akar. Bármit meg tud teremteni, szeretettel bármit be tud vonzani... de a kérdés inkább az, hogy mit tehetünk meg és mit nem. Gátlástalan istenként mindent a magunk javára fordítsunk, kössünk üzletet a mindenséggel és a pokoltól való félelem címén juttassunk vissza is valamit? Szolgáljuk ki minden vágyunkat? Ezek nagyon fontos kérdések, különösen akkor ha igazán hiszel abban, hogy bármire képes vagy - mert a tapasztalat ezt mutatja. S a gondolataiddal formálod a világot - s nem csak a tiédet. S akkor jutott eszembe egy idézet Anthony De Mello, Csodák című könyvéből:
"Egy ember keresztül-kasul utazta a világot, csakhogy személyesen meggyőződhessen a Mester hírének valódiságáról
.- Milyen csodát telt a Mestered'? - kérdezte az egyik tanítványtól.
 - Nos, vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát."

Rendben, ezt akarom. Isten, az élet, az energia - mindegy hogyan nevezzük - szolgálatába, sodrába állni. Egységben létezni a mindenséggel. De rögtön jött a következő kérdés, az vajon hogyan kell. Vannak barátaim akik csak annyit mondanának erre, hogy azt úgyis érzed. De én még nem vagyok biztos az érzéseimben. Sokat fejlődtem, de még úgy érzékelem a külvilágot mint egy rinocérosz. Elnézem őket, és mintha egy finom, behangolt precíziós műszert hasonlítanék össze, egy közönséges fogóval. Ezért még sokszor nem tudom kapaszkodónak tekinteni a sugallataimat. S itt lépet a képbe, egy már másik barátom.
    Az ő tanítói Epiktetosz, Platón és Marcus Aurelius voltak. S bár sokat beszélgettünk és mindig noszogatott a régi filozófusok tanulmányozására, ezen írásokhoz nem igen volt türelmem. De most egy sugallatól indítva kinyitottam ezen könyveket, s rögtön az első oldalon ezek a mondatok köszöntöttek:

"Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.
Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket."

Mi hát a lényeg. A emberi sorsunkat korlátozott mértékben befolyásolhatjuk - hogy a vízcsepp láthassa merről jött a folyó és merre tart, el kell hagyni a medret, de ehhez meg kell szűnnie víznek lenni. Mit tehetünk hát? Eldönthetjük hogyan állunk isten ajándékaihoz, tűnjön az jónak vagy abban a pillanatban éppen rossznak. Ez hatalmunkban áll, ez csak tőlünk függ. Marcus Aurelius pedig azt írta:

"Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi
módjára pontosságra törekvõ, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden
más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy
intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan
megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni
zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az
istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem
kívánnak többet."

E két idézet egy újabb gondolatfolyamot indított el. A kérdéseimre egyértelmű választ adott, az életben van amit irányíthatok és van amit nem. E kettőt összekeverni nem szabad, mert megkeseríti az ember lelkét. Ezért minden dologról - józan megfontolással - el kell dönteni miféle, mielőtt harcba indulunk érte. S létezik még etika és erkölcs, és logika amely segít egy-egy döntésben, ha jobb társad nem akad.
    Amit megértettem ezen írások fejezetiből - a saját életemre vonatkoztatva - az annyi, hogy az értelemnek és a fegyelemnek még ebben a spirituális életben is helye és feladata van. Ahogy nőttem, az erőt, a kitartást, arra használtam hogy bizonyítsak, magamnak és másoknak. Ezért ezt a vágyat, ami a régi küzdelmeim mögött állt, rossznak ítéltem meg és nem foglalkoztam vele. Mert a küzdelem célja mások szeretetének elnyerése volt, de néha nagyobb volt a fájdalom, az ár, mint a jutalom. Az értelem pedig gyakran vált az egó eszközévé, amely szintén engem gyötört meg, védelem címszó alatt.
    Tudom, hogy az akaratommal és a kitartásommal mire vagyok képes, de néha sötét dühvel feküdtem a feladataimnak és nem sok örömöm volt benne, csak szimpla elégedettség, hogy képes voltam megcsinálni. S egy hosszabb csatában rendszerint elfogyott az erőm és az elbuktam érzéssel rogytam a földre függetlenül attól meddig jutottam. Amikor elkezdtem ezt a mostani utamat járni, azt tapasztaltam hogy az erőlködés rossz dolog. Hogy a változást, az energiát könnyedén is bevonzhatjuk az életünkbe. Mostanság többször mondtam azt, hogy ürességet érzek magamban. Nem volt ez jó, vagy rossz érzés. Csak a semmi.
    Most azt hiszem újra a felszínre kell hoznom magamban ezt az erőt és kitartást. Úgy érzem most már az én felelősségem az, hogy ezt az ürességet, ezt az edényt mivel töltöm fel. S ebben úgy érzem követhetem a régiek alapelvét.
    Sajnos bár érzem magamban az energiát, sokszor azon kapom magam, hogy az életemen az érzéseimen töprengek. Ez nem rossz, de gyakran a munkám rovására teszem. Minimalizálok minden egyéb külső ingert az életemben, hogy a belső változásokra figyelhessek. A dohányzással kapcsolatban tapasztaltam meg egy különös dolgot. Először is, amikor először kaptam EMF kezelést, ösztönösen nem kívántam többet a cigit. Nem esett jól az íze. Aztán különböző okok miatt újra elkezdtem dohányozni. S most elmondhatom, hogy függő vagyok. Próbáltam egyszerűen elengedni, szeretettel, fókuszáthelyezéssel, de nem voltam elég tudatos. Elmentem mágnes terápiás kezelésre, öt nap. Eddig bírtam.
    Arra gondoltam, most a saját akaraterőmet teszem próbára, újra és újra. Mindaddig amíg annyira meg nem erősödik, hogy soha többet nem gyújtok majd rá. Eddig ezen erőfeszítést rossznak gondoltam, mert rossz emlékeim fűződtek hozzájuk. De most ezt a képet is elengedem, s igyekszem visszaemlékezni erre az erőre és kitartásra, amelynek birtokában voltam. Ez is egy folyamat lesz. Lassú, majd egyre gyorsuló folyamat.

Vicces, milyen messzire jutottam egyetlen problémától. S megoldódott? Nem és igen. Echart Tolle azt írta a Most hatalmában, hogy ha a jelenben élünk, nincsenek problémáink csak helyzeteink. S ha egy helyzetet meg tudsz oldani az adott pillanatban, rajta, ha nem akkor majd eljön a megoldás. A lényeg, hogyan éljek addig. S erre a görög bölcsek megadták a választ. Megtapasztaltam egy másfajta életet, egy másfajta hozzáállást. Tegyünk hát erőfeszítéseket hogy minél jobban és szebben járhassunk ezen az úton. S értékekkel megtölteni ezt az ürességet, amelyet néha magamban érzek, de persze ne feledjük a józan logikát és tetteink motivációjának a szemmel tartását. Szóval tudatosság, tudatosság és tudatosság. Csak tudnám miért kellett öt oldalt írnom, mikor egy szóban is elfér minden?

Gyász...

      Szomorúság lett úrrá a lelkemen. Ahogy befelé figyelek, érzem a késztetést, hogy az örömre, a csodálatos dolgokra fókuszáljak, de most nem szeretnék. Kicsit úgy érzem, hogy ez most a gyász ideje és most ezt kell megélnem. Elmondom hát mi történt és mit indított el bennem.

     A cégnél ahol dolgozom egy munkatársam megbetegedett. Az egyik közösségi oldal üzenőfalára kitett egy egyszerű üzenetet. Kórházban voltam, megműtöttek, már jól vagyok. Négy rosszindulatú daganatot találtak, s ekkor és ekkor megyek onkológushoz. Ahogy elolvastam ezt az hírt, megrohantak az emlékek - csöndesen teszem hozzá, talán nem csak ebből az életből.

     Nem olyan rég elvágyódtam otthonról, mert úgy érzetem sok dolgot végig kell gondolnom és ehhez magányra van szükségem. El kell távolodnom a családomtól és szeretett barátimtól is. S lásd a gondolatok teremtő erejét, pár napra rá már a világ másik felén egy másik időzónában voltam. Kaptam néhány választ és még több kérdés merült föl bennem. Miközben ezeken méláztam, felmerült egy már eltávozott barátom és általa méltán kedvelt görög, római filozófusai. Epiktetosz és Marcus Aurelius. Régebben soha nem volt türelmem végigolvasni értekezéseiket, de most ahogy megnyitottam, ott sorakoztak sorban a válaszok a kérdéseimre. Voltak pontok ahol én másképpen gondolkodtam, de mégis logikájuk és emberségük tisztasága válaszokkal szolgált arra, hogyan lépjek tovább az életemben. S tudom, hogy az élet megadja majd az erőt is ezekhez a lépésekhez.

       A kollégám és a barátom között jó néhány hasonlóság van. Tisztességes emberek egy végigdolgozott élettel a hátuk mögött és ugyanaz a betegség is amely eluralta a testüket. Az első gondolatom az volt, hogy a kollégám meggyógyulhatna, de rögtön utána a barátom jutott eszembe. Ő aki ismerete ezeknek a nagyszerű filozófusoknak az írásait és gondolkodásában és életében - amennyire képes volt rá - követte is ezeket a tanításokat, a szükség idején képtelen volt a változásra amely megmenthette volna. Személyiség szerkezetét nem tudta átalakítani, s úgy hiszem ez egyenesen elvezetett a halálához. Máig közel érzem magamhoz és bármelyik pillanatban ha becsukom a szemem a hívásomra itt érzem magam mellett. Amikor Marcus Aurelius elmélkedéseit olvasom, itt áll mellettem.
S bár az idős kollégám sokban hasonlít hozzá, nincs meg benne az ami Istvánban megvolt. Nagy harcos, nagy küzdő, de úgy érzem a betegség erősebb nála. Ahogy elolvastam a hírt, szinte pillanatok alatt végigfutott az agyamon mindez és úgy érzetem, máris elveszítettem.

    Milyen érzés ez? Hogy ezt megértsd, meg kell értened hogyan éltem az utóbbi időben. Kapsz egy telefont, összerakod az életed másfél táskában és indulsz. Magad mögött hagysz mindent és a munkatársaid lesznek a családod. Amikor viccelődünk egymással és valakin éppen köszörülik a nyelvüket, csak annyit szoktunk mondani együtt érzően: "Ilyen a család!" Mert azok lettünk egymásnak.
    De hogy milyen is ez a család. Különböző helyekről, különböző világokból érkeztek különböző emberek. S bár vannak viták, összezördülések a szükség idején, olyan szeretettel fordulnak a másik felé; ami meglepő volt számomra ezektől az emberektől. Némelyiküket olyannak látom mint a farkasokat. Vad, szilaj, szabad, legyőzhetetlen falka. S amikor az egyik társuk elgyengül, lesántul, baj éri, megejtő figyelemmel, gondoskodással fordulnak feléje. Ez nem a nők, puha figyelmes, gondoskodása. Ezek a félszeg, esetlen szögletes mozdulatok, gesztusok oly kedvesek a szívem számára.
    Amikor összedőlt a világom, akkor is ilyen szögletes, de baráti szavak nyújtottak vigaszt. S láttam hogyan segítenek valakinek akinek elfogyott a pénze, s már kajára sem futotta. Pedig nem is kedvelték, csak közéjük tartozott. Része volt a falkának.

     Olyanok ők mint a szilaj harcosok. A katonák, akik nap-nap után megharcolják a maguk háborúját távol a családtól. És most egy idős harcos, akinek letelt az ideje a harcmezőn - decemberben nyugdíjazzák - s otthon élvezhetné a békét, amiért egész életében küzdött... Most egy másfajta harcot kell megvívnia. Úgy érzem mintha elvesztettem volna egy embert. Úgy érzem én vezetem őket nap, nap után harcba, felelősséget vállalok értük. Velük kelek, velük eszem, végig kísérem őket egész nap. Nagy részük van abban, hogy ilyenné váltam amilyen vagyok. Az a férfi akit most ismerek - és szeretek - általuk - is - lett ilyenné.
    Boldog lettem volna, ha tudom hogy ez az öreg harcos visszavonul a földjeire és élvezi az életének gyümölcseit. Az unokáit. Úgy érzem elveszítettem az egyik emberem. Ott maradt az élet csatamezején. Remélem hogy tévedek. Adjon az Isten erőt és energiát neki, hogy felismerje miért kapta az élettől ezt a betegséget. Mit kellene megtanulni általa és elnyerje a békéjét. Szívemből kívánom neki és ha tudok, igyekszem segíteni hogy így legyen.

"... a másodpercek amik előtted vannak..."

Klassz dolog  a youtube. Kezembe került az alábbi filmrészlet és egy kicsit elgondolkodtatott. Mostanság elég sok időt töltök önvizsgálattal, figyelemmel... mondhatnám, hogy kinőttem már az ifjú harcosok hevességét, akik berohannak a csatába és általában meghalnak. Úgy érzem, hogy az életem fordulóponthoz érkezett - igazából, már a kanyar közepénél van, csak még nem látszik mi van a kanyaron túl. S azt érzem, akad mérlegelni valóm.
    De a lényeg, ami miatt feltettem ezt a videót, az-az idő. Azt vettem észre, hogy egy véges - legalábbis fizikai testünk szempontjából - erőforrással úgy kufárkodunk mintha végtelen lenne. Keresztülrohanunk egy napon, amikor dolgozunk, olyan ritkák az olyan pillanatok, amikor igazán jelen vagyunk és élünk. S még a pihenéseink is manapság.... az twitter, facebook, tv, számítógépes játékok.... személytelen időrabló dolgok, amelyek betompítanak, elzsongítanak és azt veszed észre, hogy egy nappal megint kevesebb lettél. Pedig két másodperc között is csodák történnek..... szeretném jobban megélni a pillanatokat. Hiszen azokból áll az élet.