Miért félünk a fénybe lépni?

        Nemrég fogalmazódott meg bennem ez a kérdés. Részben azon gondolatok és érzések miatt, amelyeket magamban érzek, részben pedig azért amelyeket másokból. Bár alapvetően nincs sok különbség a kettő között. Ezt úgy értem, hogy ha igazán figyelsz valakire - vagy akár saját magadra - látod a szerepeket amelyeket működtetnek. Sajnos nincs rá jobb szavam mint a szánalmas, szánni való.
    Ugyanis a szerepek, amelyekről alapvetően azt hisszük mi vagyunk - vagy csak lenni szeretnénk - és a saját védelmünket szolgálják, valójában szánalmasan kiszolgáltatottá tesznek bennünket. A furcsa az, hogy tisztán látom s mégsem tudok kilépni belőle. Ahogyan sokan mások sem.
    Elbeszélgetek valakivel, megnyílik és elmondja az élete problémáit, de mindeközben érzem a szavai mögött rejlő érzéseket. Érzem, hogy milyen kérdéseket kell feltennem azért hogy felnyissam a szemét. Érzem, hogy mire lenne szüksége és általában fel is ajánlom neki a lehetőséget, de az emberek nagy része ettől visszaretten. S megmarad a jól ismert szerepeinél. De miért?
    A kérdés elég jó. Mit adnak nekünk a szerepek? Egy látszólagos biztonságot. A szerep elmondja neked ki vagy, hol vannak a képességeidnek a határai, meddig mehetsz el anélkül, hogy megsérülnél. A hiba egyedül ott van ebben, hogy nem biztos hogy boldog vagy a szerepeddel. Én legalábbis nem érzem, hogy az lennék. Ha magamba nézek van egy szilárd és tiszta pont, amelyhez mindig fordulhatok. Egyfajta béke amely mindig ott van, s mellette mégis működtetek szerepeket amelyek bizonytalanságot és fájdalmat szülnek. Pedig mindig csak vissza kéne nyúlnom ehhez a belső forráshoz és innen táplálkozni, élni, cselekedni.
    S másoknál.... elnézve a szerepeiket, mindig felmerül bennem a manipuláció lehetősége. Képzeld el, hogy érzed és érted mi mozgat egy embert és pontosan tudod, hogy milyen gombokat kell megnyomnod - milyen húrokat kell megpendítened - benne, hogy azt tegye amit akarsz. Milyen más szót találsz erre, mint a szánni való.

    De miért olyan félelmetes a másik lehetőség? Alighanem azért, mert a személyiséged teljes széthullásával jár. Van az a pont, amikor rájössz, hogy mind az ami vagy, nem valós. Ez így elég spiri és érthetetlen. De képzeld el, hogy vagy valamilyen ember, valamilyen tulajdonságokkal és képességekkel. Látszólag kézben tartod az életed, s rajtad kívül szinte senki sem érzékeli hogy ez mennyire nem így van. Rájössz arra, hogy a dolgokat, az életedet már nem tudod olyan úton működtetni ahogyan eddig tetted. Mert ezek a képességek szép lassan cserben hagynak. Hiába akarsz te harcosként élni, ha az érzékszerveid, a tested már nem alkalmas rá. Hiába lakozik benned egy harcos személyisége, miközben tudod, hogy tökéletesen alkalmatlan vagy a harcra. Egy ideig még eltudod hitetni másokkal - akik nem figyelnek - hogy erős vagy, de te már tudod hogy ez nem így van. Már csak játszol... visszfény csupán, délibáb ami megtéveszti még a gyakorlatlan szemeket.... semmi több.
     A személyiséged, mind az ami te voltál darabokra hullik. Szembe kell nézned azzal, hogy mindez már csak egy szerep, amely jól szolgált egy ideig, de el kell engedned. S hogy mi lesz azután? Arra nincs válasz.  Olyan ez mint a halál. Ha lebontjuk róla a fájdalmat, a félelemet.... gyakorlatilag eltűnünk, mint személy. Mint megtestesülés. S marad egy porhüvely. Valójában ettől félek.
    Tisztán látom, hogy ami voltam - vagyok - az nem valós. Érzek egy szilárd belső magot, de nem ismerem. Nem tudom hogyan lesz képes cselekedni, nélkülem. Olyan érzés, mintha a saját halálomat nézném végig. Értem hogy szükséges, de félelmetes, elszomorító és fáj. Foggal körömmel ragaszkodnék az életembe, ami nem tesz boldoggá. Ragaszkodnék a szerephez, amelyet már képtelen vagyok eljátszani. Már nem....  Mert rájöttem, hogy valójában nem irányítom az életem. Nem tudom. Megtettem mindent, küzdöttem... aztán valami erő felborítja és összezavarja a terveket.... el kell fogadnom, hogy nem irányítok. El kell hinnem, hogy van egy erő ami terel, ami a legjobbat akarja nekem. Nem ismerem a szándékait, nem ismerem hogyan gondolkodik. Csak annyit tehetek, hogy teszem a dolgomat és elfogadom hogy néha nem úgy alakulnak az események ahogy szeretném. Mert nem úgy kell alakuljanak. Az én személyiségemnek - és még sokakénak - azt hiszem ez félelmetes és nehéz lecke.

Valóban félelmetes?

Ímhol egy válasz, magamnak és minden keresőnek. Ami távolt tart a fénytől az félelem, az halálfélelem. De ahogy Fodor Ákos írta:

"Míg szükségem van rá,
hogy szükség legyen rám:
Függőben vagyok.."

A kérdés csak az, mi erősebb benned a szabadság és boldogság iránti vágy, vagy a halálfélelem?

    Vigasztalásként csak egy dolgot tudok mondani, egy tapasztalatot amely a saját életemből született. Néha engem is elborít a félelem, néha én is egyedül érzem magam, néha szürkének és reménytelennek látok mindent.... de aztán van egy pillanat, változó mikor jön el.... nem tudom hogy fogalmazzam meg.. kiszakadok mindabból ami vagyok. Olyan mintha egy elcseszett amerikai vígjátékban bámulnád a csetlő-botló hőst és szinte már kínodban röhögsz rajta, mert úgy gondolod a való életben ilyen nincs. No én így látok rá az életemre és olyankor elkezdek nevetni, felszabadultan, hangosan... boldogan.
    Mert megértem, hogy mindez nem számít.... mert a lényeg az sohasem változik. Az valami több, valami megfoghatatlan és csodálatos. Becsukod a szemed és elcsendesednek a gondolatok, érzed hogy a tested nem a határaidat jelzi. Hogy az a végtelen valami, ami te vagy jócskán túlnyúlik azon a mulandó porhüvelyen, gondolatok okozta szorongáson. Az valami végtelenül nyugodt, békés energia, ami szüntelenül mozog, áramlik..... persze ha irányítani akarod kudarcra vagy ítélve.... csak fürödj benne, mint egy csöndes tóba. S figyeld meg a hullámok csodás tájakra visznek..... s ha már nem akarod annyira irányítani, akkor talán megtanulsz szörfözni is rajtuk. :-)