Egyre nehezebb mesélni és tiszta gondolatokat papírra vetni, pedig soha nem volt még ilyen nagy szükségem arra hogy magam is tisztán lássak. Minden eszköz amely ehhez szükséges rendelkezésemre áll, valami mégis távolt tart attól hogy elmélyedhessek önmagamban és tisztán lássak. Az elmúlt időszakban hatalmas feszültségek támadtak benne, amelyre régóta nem volt már példa. Nem értettem az okát és nem mertem a mélyére pillantani. Nem tudom hányan éltek meg hasonlót az elmúlt időszakban.
Képzeld el, hogy régóta már egyfajta mély nyugalom uralja a mindennapjaidat. Amikor valami felzaklat, akkor az érzéseid mint a nyári zápor átvonulnak rajtad, majd újra visszatér a csendes nyugalom. S aztán egyszer csak olyan feszültség kezd el vibrálni benned, mint a vihar előtti csend. Tele energiával, robbanásra készen... de nincs robbanás. S amikor - te robbansz - akkor sem távozik. Egyre másra emészt és éget. Félelem, feszültség, düh, harag, beszűkül a látótér, sok minden elhomályosodik amikor nézel ki a fejedből és a gondolataid a múlt és a jövő között csapkodnak. Amikor a figyelmedet erővel a jelenre irányítod, akkor a szépség ami körülvesz nem képes áthatolni az elméd burkán. Mintha egy vastag üvegen keresztül bámulnál ki önmagadból és képtelen lennél kapcsolatot teremteni. A természettel, önmagaddal, másokkal.... s végtelenül egyedül érzed magad.
Én ezt érzem most.... S közben ott van az érzés, hogy meg kell tapasztalnom a saját erőmet. Az érzés, hogy ezt most egyedül kell feloldanom. Már többször írtam, hogy a baráti kapcsolatok, mennyi erőt és energiát hordoznak a számomra. Olyan tükrök ők, amelyekben saját erőnket és szépségünket csodálhatjuk meg. S a bizonytalan belsőnk egy időre szilárd maggá válik.
Rájöttem, hogy kapaszkodtam a barátaimba. Mert egyedül képtelen voltam látni a saját belső értékeimet. S ők mint gyönyörű és csodálatos tükrök, energiát adtak, megerősítettek és felemeltek. Remélem felemeltük egymást.
"A szépség a szemlélő elméjében keletkezik." Az hiszem egy művészettörténet könyvben olvastam. Ezt szeretném megélni. Magam látni, önmagam tükrében. Megélni a teljességet kapcsolódás nélkül. Őrjítő. Fáradt vagyok, félek, dühös vagyok.... és elveszett.
S hogy mit teszek. Várok. Figyelek. Van egy egyszerű vizualizációs gyakorlat. Olyan másfél évvel ezelőtt, ahogy elkezdtem befelé figyelni azt éreztem, hogy két személyiség küzd bennem és a belső feszültségeim nagy része ebből származik. Az egyik egy felnőtt, szilárd férfi, másik egy gyermek. A gyermek olyan 3-4 év körüli lehetett, iszonyatosan vágyott a szeretettre és nagyon félt egyedül. Tele volt fájdalommal és félelemmel, iszonyatosan tudott szeretni és nagyon vágyott rá, hogy viszont szeressék.
S a férfi? A férfi tudatában volt a saját erejének és képességeinek. Pontosan tudta mi a dolga, mi a felelőssége. Viszont az érzéseit nem tudta kimutatni. Tudta hogy ez hiba, megtanult beszélni róluk, de élni és kimutatni nehezére esett. Mert arra tanították az évek, hogy ha leengeded a pajzsodat és megmutatod a gyengeségedet akkor fájdalom lesz a jutalmad.
S e két személyiség vágyaiból, hihetetlen belső feszültségek fakadtak. Amikor ezt megértettem - talán egy EMF kezelés alatt - ösztönösen leültem meditálni és megszólítottam a gyermeket. Nyitottak voltam az érzékei és meglepően könnyű volt befelé figyelni.... megértettem, hogy ő én vagyok. S kinyújtottam felé a kezem, s magamhoz öleltem. Elmondtam, hogy szeretem és figyelek rá, hogy nincs egyedül és ha rajtam múlik, sohasem lesz. Nem kell félni, mert vigyázni fogok rá és nem engedem hogy bárki bántsa.
S amikor egyedül éreztem magam, mindig befelé fordultam ehhez a belső gyermekhez és vigasztalni kezdtem. S tudjátok mi történt? A gyermek egyre nagyobb lett, nőtt, fejlődött és a férfi elkezdte élni az érzéseit. Nem csak kimutatni tettekben, hanem tényleg megélni. Megélni örömet, fájdalmat és aztán elengedni mindazt.
Mielőtt elkezdtem pötyögni ezeket a sorokat, ugyan ezt a gyakorlatot csináltam végig és egy fiatal kamasz nézett velem farkasszemet. Tele volt dühvel, bizonytalansággal és fájdalommal. Annyira szeretni vágyott és arra hogy szeressék. Próbáltam megölelni, de nem ment. Nem hagyta. S beszélni kezdtem hozzá. Elmondtam mennyire sajnálom hogy ilyen dühös. Sajnálom, mert én neveltem őt ilyenné és arra kértem bocsásson meg. Szeretem és nem szándékosan okoztam ezt vele. Tudom, hogy gyakran ő mozgatja a testemet. Ő teremt fájdalmat, feszültséget a testeimben, mert gátat szabok annak, hogy megélje önmagát. Elmondtam, hogy megértem őt és nem haragszom ezért. Mert az én hibám.
A bocsánatát kértem és megígértem, hogy jobban fogok figyelni rá. Arra kértem segítsen, hogy megélhessem az érzéseket amelyeket ő ébreszt bennem és nyugodtan okozzon továbbra is fájdalmat, ha nem figyelnék rá....
S tudjátok mi történt.... A vállaim - amelyek majd szétszakadtak a feszültségtől - szép lassan ellazultak. A düh hullámai szép lassan visszahúzódtak és visszatért a béke.
József Attila:
GYERMEKKÉ TETTÉL
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tõlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kõ és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szemébõl mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. május
Köszönöm. Katartikus olvasmányélmény volt! :)
VálaszTörlés