Kahlil Gibran: Az utolsó szemlélődés

Az éj sötétjében, amikor a vágtázó szél hátán megérkezett a hajnal első sóhaja, az előfutár, aki a most még nem hallható hang visszhangjának nevezte magát, kilépett a hálófülkéjéből, és felment a háza tetejére.
Sokáig állt odafent, sokáig szemlélgette az alvó várost, majd felemelte a fejét, s mintha az alvók éber lelkei gyűltek volna köré, szétnyitotta ajkait, és megszólalt.
- Barátaim és szomszédaim, meg ti, akik naponta elhaladtok a kapum előtt! Álmotokban szólok hozzátok, álmaitok völgyében ruhátlanul, béklyók nélkül sétálok, mert mikor ébren vagytok, semmire sem figyeltek, olyankor süket hangokkal terhelt fületek.
- Régóta szeretlek benneteket.
- Egyenként is szeretlek benneteket, úgy, mintha egyenként is minden lennétek, és mindegyikőtöket szeretem, mintha egyek volnátok. Szívem tavaszán a kertetekben dalolok, szívem nyarán árnyékokból figyelek.
- Igen, mindőtöket szeretem, az óriást és a törpét, a leprást és a felszenteltet; szeretem a sötétben tévelygőt, de szeretem a hegyek oldalában táncolót is.
- Titeket is szeretlek, erősek, bár vaspatátok nyomát még a húsomon viselem, s szeretlek titeket is, erőtlenek, bár elapasztottátok hitemet, szétforgácsoltátok türelmemet.
- Titeket is szeretlek, gazdagok, bár mézetek keserű volt a számban; s titeket is szeretlek, szegények, bár az üresmarkú szégyenen kívül mást nem ismertek.
- Téged is szeretlek, magamnál is jobban, te lantos poéta, s téged is szeretlek, te tudós, aki fazekasgödrökben gyűjtögeted a málló fátylakat.
- Téged is szeretlek, te pap, aki a tegnap csendjében ülve fürkészed holnapom sorsát; s téged is, te istenek bálványozója, saját vágyaid ikonjainak imádója.
- Téged is szeretlek s megértelek, szomjazó asszony, kinek csészéje mindig tele van; és téged is, nyugtalan éjszakák asszonya - szeretlek, sajnálkozva.
- Szeretlek téged, te beszédes, aki kimondtad: "Az életnek sok mondanivalója akad"; s téged is, te balga, szeretlek, mert magamban ezt mondom: "ő az, aki csenddel mondja el azt, amit szavakkal akarok hallani."
- És a bírálót, a kritikust, őket is szeretem, még akkor is, amikor úgy érzem, keresztre feszítenek szavaikkal: "Ritmusosan vérzik, vére csodálatos mintákat rajzol fehér bőrére."
- Igen, mindegyikőtöket szeretem, mindegyikőtöket szerettem. A fiatalokat és az öregeket, a remegő nádat és a tölgyet.
- De jaj! A szívemből áradó túl sok szeretet miatt elfordultatok tőlem. Csészéből megittátok volna a szeretetet, de nem ihattok az örvénylő folyóból. Meghallanátok a szeretet halk duruzsolását, de ha üvölt az a szeretet, inkább befogjátok a fületeket.
- S mivel mindőtöket szerettem, ezt mondtátok: "Túl puha a szívében, túl megbocsátó, nem tesz különbséget. Olyan ő, akár a szűkölködő, aki a királyi asztal mellett is csak morzsákat csipeget. Csak a gyenge szerethet így, mert az erős csak erőset szeret."
- Mivel nagyon szerettelek benneteket, ezt mondtátok: "A vak ember szeretete ez, aki nem ismeri se a szépséget, se a csúfságot. Olyan ez a szeretet, mint az ízeket nem érző ember, aki éppúgy issza a bort, mint az ecetet. Szemtelen, gőgös szeretet ez, mert ugyan milyen idegen nevezheti magát anyánknak, apánknak, fivérünknek és nővérünknek?"
- Ezt mondtátok, és még többet is, hisz a piactéren felém böktetek, és gúnyosan megjegyeztétek: "Ott megy a kortalan, az időt nem ismerő ember, aki délben a gyermekeinkkel játszik, este a véneinkkel üldögél, és azt hiszi, ettől bölcs lesz, ettől mindent megért."
- S én így feleltem: "Szeretem őket. Nagyon szeretem őket, de álságos gyűlölet alá rejtem ezt a szeretetet, keserűség álcájába bújtatom a kedvességet. Vasmaszkot hordok, és csak fegyverben, páncélban megyek el hozzájuk."
- Nehéz kezemet a sebeidre tettem, s mint vihar sötét éjjelen, a füledbe dörögtem.
- A háztetőn állva szólítottam meg az álszenteket, a farizeusokat, a csalókat, a hamis és üres sarlatánokat.
- A köztetek élő semeddig sem látókat vak denevérnek, a túlságosan földhöz ragadtakat lélektelen vakondnak neveztem.
- Az elegánsakat villásnyelvűnek, a csendes, kőajkúakat és az egyszerű embereket halál közelinek csúfoltam.
- A világi tudás kutatóit a szent lélek ellen támadást indítóknak neveztem, azokat pedig, akik csak a lélekkel foglalkoztak, árnyékvadásznak mondtam, és azt állítottam, hogy tóba vetik a hálójukat, de saját arcmásukon kívül soha, semmit sem fognak.
- Ajkaimmal téged káromoltalakm, miközben szívem vért ontva téged becézgetett.
- A szabadjára eresztett szeretet szólt; a félig megölt büszkeség a porban motyogott. A szeretetéhségem tombolt, miközben szeretetem csendben térdelt, és bűnbocsánatért könyörgött.
- De láss csodát!
- Szemedet felnyitotta álruhám, hamis gyűlöletem felkeltette szívedet.
- És most már szerettek...
- Szeretitek a kardokat, mikkel felétek döfök, a nyilakat, miket melletekre lövök. Szerettek sebeket szerezni, mert csak a saját véretek itala szédít meg titeket.
- Lángban pusztulást kereső pilleként gyűltök össze kertemben naponta; felém fordított arccal, megdelejezett tekintettel figyelitek, hogy széttépem napjaitokat, s közben így szóltok egymáshoz, suttogva: "Ő látja Isten fényét, úgy szól, mint a hajdani próféták! Ő felemeli a lélek fátylát, kinyitja a szív lakatját, s úgy ismeri utainkat, ahogy a sas a rókák csapáját."
- Igen, tényleg, ismerem utaitokat, de csak annyira, mint a sas a saját fiókáját. S boldogan felfedem titkaimat, s lemondok a magányról, csak hogy hozzátok közel lehessek. Félek, hogy elapad a belőletek áradó szeretet, ezért saját szeretetem kapuit komoran őrizem.
Miután mindezeket elmondta, az előfutár a kezébe temette az arcát, és keservesen sírni kezdett.
A szíve mélyén tudta, hogy a maga mezítelenségében megalázott szeretet nagyobb és erősebb, mint az, amelyik álruhában keresi a diadalt, a győzelmet. Tudta ezt, s elszégyellte magát, de hirtelen felszegte a fejét, és mint aki álmából ébred, kinyújtotta a karját.
- Az éjszakának vége, és nekünk, a sötétség gyermekeinek halnunk kell, mert a dombokon szökellve közeleg a hajnal. Hamvainkból aztán még nagyobb szeretet támad, és rákacag majd a napra, s örök lesz. Elpusztíthatatlan.