Sorry bro...

  
     A New York-i kirándulás során az utcán láttam olyan dolgokat is, amiket nem tudtam hová tenni. Erőszakos ijesztő reakciókat - s elindított bennem egy gondolat, érzésfolyamot. Hét közben egy kicsit beborult a kedvem és ha már így alakult, arra gondoltam írok egy igazán "rosszfiús" történetet. Megpróbálok belebújni egy ilyen fickó bőrébe, de visszaolvasva a sorokat... nem igazán értem el a célom, de legalább jobb kedvem lett tőle. Ez a szép az írásban. :-)

Sorry bro...


    Szeme felpattant az alig halható csippannásra és azonnal a világító tévére nézett. Éber volt, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, pedig már hat órája aludt éberen, ahogy a kiképzésen beléjük nevelték. Várta az üzenetet, ami úgy tűnik végre megérkezett. A kocka el van vetve. Ennyi.
    Bár egy hosszú és zűrös élet tapasztalatai voltak mögötte, mégis meglepte, hogy Alex ennyire alábecsülte őt. Ennél többet várt tőle. Hiszen együtt nőttek fel, együtt verték el őket a nagyobbak a suliban, együtt futottak a zsaruk elől is a veszélyesebb csínyek után.Mégis csak három pancsert látott a tévében akik a szobája felé tartanak.Úgy sétálnak el a hotel folyosóján elhelyezett parányi mozgásérzékelős kamera előtt, hogy fel sem tűnik nekik. Az első dolga volt, hogy a virág mellé helyezte az apró - de viszonylag egyszerű - kémboltban vásárolt kütyüt.
     Velük ellentétben ő felkészült. Tudta, hogy pihenésre van szüksége és az utolsó húzása után meg kellett várnia Alex reakcióját. Nem véletlenül választotta ezt az út menti hotelt. Hosszan elnyúló kétszintes épület volt, középen elhelyezkedő főbejárattal. Egy gyorsétteremes, bevásárlóközpont erdő közepében helyezkedett el, két nagy forgalmú sztráda kereszteződésénél. Az elsőn kért szobát, a folyosó vészkijárathoz közelebbi végénél - szégyenlős mosollyal azt mondta az portásnak, hogy így nyugodtabban alszik. Az autóval odatolatott az ablak alá, s mielőtt lefeküdt, az erkélyről kinyúlva késével elvágta a tető peremére szerelt reflektor kábelét, így a parkoló felé eső oldala jótékony sötétbe borult.
    Úgy ült fel, mintha csak rugók lökték volna. Felöltözve aludt, még a cipőjét sem húzta le a lábáról. Nem kellett időt vesztegetni az öltözködéssel. A fegyver, ami alvás közben végig mellette volt, jótékonyan simult a kezébe. A hangtompító kicsit idegen volt ugyan a számára, de tudta hogy szüksége van rá. Az ágy mellett a földön egy apró, lapos, testhez simuló hátitáska feküdt, amelyet könnyedén a hátára hajított és az erkélyajtóhoz lépett. Hangtalanul húzta félre és kilépett a fal takarásába. Óvatosan körülnézett és azonnal kiszúrta a fekete sedan-t a bejáratnál. Világító reflektorok, járó motor és csak a vak nem látja ebben a fényárban, hogy a fickó egy fegyver szorít a combjához és elfordulva próbálja takarni. - Csoda, hogy még a rendőröket nem hívták ki. - mosolyodott el hidegen.
     - Tehát négyen vannak. - gondolta - Három a folyosón, egy a kocsinál, s talán egy ötödik a tűzlépcsőnél, de nem valószínű. Ha így lenne, ketten közelítenének mind két irányból mint a zsaruk. Ezek amatőrök.      
    Mielőtt elaludt, elgondolkodott azon, hogy megöli őket. De nem volt gondja ezekkel a fickókkal. Közkatonák, mint amilyen maga is volt egyszer.
    - Nem olyanok. - csattant fel magában - Te sosem követtél ilyen parancsokat.
A fegyvert az övébe tűzte és átlendült az erkélykorláton. Az alsó vasba csimpaszkodva lelógatta magát és olyan puhán érkezett a földre mint egy macska. Hangtalanul húzódott az autó takarásába és ugyan ilyen csöndesen résnyire nyitotta a bal első ajtót, majd előre húzódott a masszív motorblokk takarásába. Már korábban eldöntötte, hogy életben hagyja őket. Nem az áldott jó szíve vagy a karma izgatta. Nem akarta még a zsarukat is a nyakába. Ez csak Alexre és rá tartozott.
    Felemelte a fegyvert és két villámgyors lövést adott le, miközben hangtalanul számolt tovább. Akkor kezdte amikor először jelzett a riasztó, s még 11-ig sem jutott, de már útra készen volt. Ideje válaszolni az üzenetre. A hangtompítótól csak egy halk szisszenést és két csöndes csattanást lehetett hallani. Egy a bal első abroncsba, egy a hűtőbe. Kész. Mozgásképtelenek. A fickónak majd három másodpercébe tellett mire összerakta mi történt és fedezékbe húzódott. De addigra ő már - ha nem is csikorgó gumikkal - de lendületes, gyors vezetéssel felszívódott a parkolók rengetegébe.

    Miközben vezetett, az üzeneten töprengett, amit a fiúk megjelenése jelentett a számára. Nem szívesen nézett szembe a ténnyel, hogy Alex ennyire megváltozott. Simán megölette volna, s mindezt azért, mert nemet mert mondani neki. Még csak nem is mások előtt tette, csorbítva ezzel a tekintélyát. De amikor megpróbálta belerángatni egy ostoba rablásba. elhajtotta melegebb éghajlatra. Régebben még a barátság számított valamit.
    Ő akkor szált ki, amikor belépett a seregbe. Maga mögött hagyta ezt az életet. Nem a hazaszeretet vitte rá, nem is a rendőrök elől futott, mint sok srác a környékről. Egyszerűen csak szeretett volna a helyes úton járni főleg az anyja és a húga kedvéért. Annyi ostoba, buta barmot látott az utcán. Erőszakos állatokat akiket letompított az alkohol, leépülőben voltak a drogoktól, de még volt egy kis hatalmuk amit fegyverrel őrizgettek. Nem akarta ezt az utat járni.
    Már kölyökként is rendszerben gondolkodott, összetetten. Mindig igyekezett átlátni egy helyzet minden aspektusát és rendszerint meglepte a környezetét a következtetéseivel. S nagyjából úgy 12-14 éves kora körül döntött úgy, hogy nem hagyja cserben az anyját, mint ahogy az apjuk tette. S igyekezett jó fiú lenni, de a jó szándék kevés volt. Gyakran szaladt tévútra a könnyű pénz reményében. Lassan jött rá, hogy ilyen nem létezik. Mindennek megvan az ára. Ez elől az ár elől futott a seregbe. Nem akarta az utcán vérezve végezni....
    De az ember önmaga elől nem futhat el. Úgy tűnik, mintha őt egyenesen erre teremtették volna, mint a harci kutyákat. A sereg csak irányt adott a természetes ösztöneinek és tudással ruházta fel, hogy a leghatékonyabb módon használja azt. De valahol megtört, eltört benne valami - vagy lehet hogy éppen helyre billent. Máig sem tudja.
    Egy bevetés után a tábori tükörben bámulta a saját képmását és az járt a fejében, vajon mit gondolna az anyja, ha tudná, hány embert ölt meg ma. Az anyja, aki mellesleg két éve halt meg rákban. Nem lehetett ott vele, mert a világ másik felén teljesített éppen létfontosságú szolgálatot a hazának. S bár húga sosem tett szemrehányást érte, ő tudta hogy ott kellett volna lennie. Fizette az orvosokat, a gyógyszereket.... de nem volt mellette amikor elment. Ott döntötte el a tükör előtt, hogy nem harcol tovább. Soha többé....
    De nem ilyen egyszerű a kiszállni. Hiába szerelt le nem sokkal később. Egy volt katonának a civil életben elég nehéz volt békés munkát találnia. Mivel nem volt szakirányú tapasztalata kevés helyen alkalmazták. Dolgozott az építőiparban, de a válság kiütött mindenkit. Próbálkozott sok helyen, végül - ellenérzései dacára - egy pénzszállító cégnél helyezkedett el. Keményen dolgozott bárhová került is, de hiába vált jó fiúvá megint. Próbálta megteremteni az életét, de mindig jött egy seggfej, aki érinthetetlennek hitte magát és beleszart az életébe, majd elégedetten elszambázott. Először azt hitte ez a büntetése azért, ahogyan eddig élte az életét. Karma. Még a spiritualitásba is beleásta magát, de ott sem találta meg amit keresett. Végső soron nem volt boldog.
    Egész eddig irányítani próbálta az életét, több sikerrel mint kudarccal, még sem volt boldog. S most, hogy kiengedte az irányítást - ami néha igazán nehezére esett - ez sem tette boldoggá. Az istenit kereste mindenhol és mindenkiben, de többnyire csak erőszakos vagy bamba öntudatlan embereket látott. Nem találta meg istent, vagy a végtelen szeretet. Csak egy erőszakos világ üvöltött rá, újra és újra.
    Volt hogy azt hitte megvan. Volt hogy fontossá vált valaki, mindennél fontosabbá és egy kicsit megszépült a világ. De elveszítette. Pontosabban sosem volt az övé.. Nem lett családja, nem lettek gyermekei, boldog élete, szerető felesége, békés dolgos hétköznapok. Pedig igazán jó fiú lett. Az élet egyszerűen a fejére szart, az ilyen Alex féle alakok képében. Míg ő a világot járta és védelmezte az otthonát - micsoda irónia - addig ezek a főgengszterek a kis szemétkupac urai lettek, amit ő az otthonának nevez.
    Nem átallott becsörtetni a munkahelyére - a biztonsági céghez - és mindenki füle hallatára meghívta kávézni. Csak a vak nem látta rajta miből él. S kávé közben egyszerűen azt követelte, hogy adja ki a pénzszállító autók adatait. Útvonalt, időzítést, pénzmennyiséget, kísérők számát. Még csak nem is kérte.
    Elhajtotta a francba. Az utóbbi tíz évben még csak nem is látta. Fel sem hívta, amikor meghalt az anyja. Meg sem kérdezte, hogy tehet-e valamit azért a családért amelyiknél éveken keresztül bujdokolt a részeg apja elől aki rendszeresen verte őket. Az ő anyja, egyszer szembe szállt vele és nem hagyta hogy Alexhez érjen. Úgy védte mint a saját gyermekét. Nem rettenet meg a nagytestű, fekete férfitől. Még Alex a konyhába reszketett, ő pedig rohant az anyja után az utcára baseball ütőjével.
    Alex nagyon gyorsan elfelejtette mindezt. Azt hitte világosan fogalmazott a kávé mellett, de amikor hétvégén ellátogatott a húgához, ott találta két verőemberét, amint a konyhában ülve a fegyverükkel játszottak a rémült nő és a gyerekek szeme láttára. Itt valahol elpattant a cérna, amely addig fékezte az indulatait. Ez volt az a pont, ahol maga alá gyűrték az ösztönei.
    - Beszéljük meg odakint ezt a dolgot. - mondta higgadtan, ahogy belépett. Megszokta, hogy azonnal átlássa a helyzetet. Kezét enyhén felemelve, békésen közelebb lépett az asztalhoz. Tenyerét unokahúga fejére tette - aki az anyja ölébe bújt, s lehajolva megcsókolta húga arcát. - Jól vagy? - kérdezte halkan. De ő csak bólintani tudott, mert nem jött ki hanga a torkán.
    - Nekünk jó lesz itt is. - mondta az egyik férfi, s felé fordította a fegyver csövét, miközben a másik vigyorogva méregette az ablakkerethez támaszkodva. Nem tudták, hogy csak erre várt. Arra, hogy elég közel legyen és hogy elforduljon a családjáról a fegyver csöve. Abban a pillanatban kígyó gyorsaságával csapott le a fegyverre. Ismerte a működését, nem először fegyverezett le egy embert. Úgy fogott rá, hogy ne lehessen elsütni. Tudta jól, nem akarják megölni. Nem kaptak rá parancsot, nem is készültek rá. Nem is tudtak reagálni. A másodperc tört része alatt már az ő kezében volt a fegyver. Öt másodperccel később már mindkét fickó fegyvertelen volt és zúgolódva indultak kifelé a házból.
     - Fél óra múlva visszajövök, addig pakoljatok össze. - mondta húga megszeppent férjének. - Egy táska ruha, készpénz, s amit feltétlenül nem akartok itt hagyni. - azzal kiléptek az ajtón.
    Jó sok kihalt helyet ismert a környéken, s egy elhagyott gyártelepre vitette magát a fickókkal. Nem ölte meg őket. De soha többet nem lesznek képesek fegyvert fogni senkire. Még lábra állni sem. Elvette a telefonjukat, az igazolványaikat, a pénzüket és a fegyvereiket. Még a kocsit is elhozta. Két tömbbel lejjebb egyszerűen otthagyta az utcán. Aztán kocsiba ültek és eltüntette a családját. Elvitte őket egy másik államba egy barátjához, akinél biztonságban lesznek egy ideig.
    Három napig volt talpon alvás nélkül. Meg kellett tudnia, hogy Alex megértette-e az üzenetét. A fickók telefonjáról küldött neki egy rövid üzenetet mielőtt elment, majd szétszerelte és a szemétbe hajította a készülékeket. Megadta neki hol találja az embereit és közölte, ha még egyszer a családja vagy az ő közelébe megy, akkor nem lesz ilyen barátságos. Majd kivette a hotelszobát és elaludt.


    Alex nyomait követni körülbelül olyan egyszerű volt, mint egy elefántcsapást követni a szavannán. Ismerte őt, ismerte a szokásait, s sajnos a jellemét is nagyon jól. Biztosra vette, hogy néhány perccel a távozása után megszólalt a telefonja és a pribékjei értesítették róla hogy felsültek. Először felforgyanhatott és üvöltözött egy sort az embereivel, mert megtehette és ki kellett engednie a gőzt. Aztán pánikba esett és lázasan gondolkodott vajon mi lehet az ő következő lépése. A válasz egyszerű volt, megkeresi és megöli. Ettől valószínűleg halálra rémült. A belvárosi lakás minden panoráma ablaka egy lehetséges fenyegetés volt a számára. Az a lakás egy csapda, ki kell jutnia onnan. Emberek között kell lennie. Hisz üldözője - ő - eddig még nem ölt meg senkit. Egyetlen emberét sem - bár az a kettő aki meglátogatta a családját, inkább volt holt mint élő. Nem fog ártatlanokat bántani hogy hozzáférjen. Így gondolhatta. Biztos volt benne.
    Azt viszont nem tudta, hogy ő is, mint a legtöbb ember kiszámítható. Imádta a bárját, amely ebben az időben mindig tele volt. A hátsó irodájának nem volt ablaka, s testőrök őrizték a folyosót. Úgy fog dönteni hogy odamegy. Az egyetlen - általa biztonságosnak hitt - helyre, amit jól ismer. De ez is csak egy illúzió - gondolta kesernyés mosollyal, miközben fáradtan körbenézett a sötét irodában. A sarokba sétált és belerogyott a fotelba, az ajtó mögé.
    Végjáték - fanyar mosolyra húzta a száját. A csapda felállt, az egér úton van. A félem elég kiszámíthatóvá teszi a legtöbb embert, s Alex sem volt különleges - bármennyire is ezt gondolta magáról.
    Emlékezett amikor először vitte haza a vérző orrú nála három évvel fiatalabb kölyköt. Az anyja, az a kedves, törékeny, olasz nő azonnal a gondjaiba vette. Kimosta a sebeit, megetette. Az anyja és ő volt az a két ember Alex életében, aki igazán törődött vele és akiket talán igazán szeretett. Az mutatta talán a legjobban, hogy velük sosem volt szemtelen. Mindenki másnál addig feszítette a húrt, ameddig csak tehette. S néha elszámolta magát, mint aznap amikor találkoztak. Három fiú kezei közül szedte ki és vitte a haza. Barátok lettek. Vigyázott rá, mint a kisöccsére, aki sohasem volt.
    De Alex nem változott. Nem tudja mit cseszett el az apja az életében, talán tényleg a genetikán múlnak ezek a dolgok. De kiállhatatlan kiskölyök volt. Sosem felejti el azt a jelenetet a sikátorban. A suliból hazafelé mindig arra vágtak át, mert egyszerűen rövidebb volt és néha érdekes kacatokat találtak a kihajított szemétben. Az egyik hátsóudvarban volt egy láncra vert kutya. Egy golden retriver. S Alex  minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy bosszantsa az állatot. Kavicsokkal dobálta, hergelte és élvezte a dühös, tehetetlen acsarkodását. Mindig ő lökdöste arrébb, mert már szánta a kutya szenvedését, de egy idő után már elég volt ha csak meglátta őket. Alex általában már messziről kurjongatott, a kerítés léceket püfölte valamivel, csak az isten tudja miért. Talán ez volt az egyetlen módja annak, hogy megélje a saját erejét. Mások tehetetlenségén keresztül.
     Egy nap azonban a kutya eltépte a láncát. Az alacsony kerítés nem állhatta útját és egyenesen Alexnek rontott. Olyan volt mintha megállt volna az idő a számára. Látta a kutya elszánt pofáját, látta a gyerek Alex kitágult pupilláit, a felvillanó félelmet a szemében és ő egyenesen közé és a kutya közé vetette magát. 14 éves volt, akkor kezdett focizni a suliba és remek kondiban volt. A földre sodorta a kutyát, ám az belemart a bal alkarjába. Egész testével nyomta földhöz az állatot és könyökével szorította a torkát, hogy kiszabadíthassa a fogságba esett karját. S üvöltött. Nem a fájdalomtól, hanem dühében. Hangosan és mélyen, azt akarta hogy a kutya érezze az erejét, hogy elismerje a felsőbbségét és feladja. Percekig viaskodtak, mire az egyik szomszéd a segítségére sietett. S a kutya megfutamodott. 17 öltéssel varrták össze a kezét. Még most is ott van a sebhely. De soha sem fogja elfelejteni Alex szemét, ahogy a vérző sebeit bámulja döbbent csodálkozással. Egy ijed kisgyermek szemei voltak.
    Hirtelen kinyílt az iroda ajtaja és egy nyúlánk, fekete férfi lépett be rajta. A járása laza volt és hintázó, de a mozgás mégis visszafojtott feszültségről árulkodott. Felkapcsolta a villanyt és elgondolkodva az íróasztalhoz sétált. Észre sem vette őt ahogy a sarokban ült. Senki nem látta bejönni. A szomszéd ház tetejéről közelítette meg a klubbot és egy kötélen leereszkedve az apró fürdőszoba még apróbb ablakán jutott be az épületbe. Onnan közvetlenül az irodába nyílt az ajtó. Senki sem tudta hogy itt van. A férfi megkerülte az asztalt és éppen maga felé fordította a székét, amikor megpillantotta őt.
    Pupillái kitágultak, s fekete bőre kiemelte a szemei fehérjét. Ez a tekintet most őszinte megdöbbenést és félelmet sugárzott. Ott látta benne, a 11 éves Alex ijedtségét és rémületét. Azé a fiúét aki felfogja, hogy ez a félelmetes fenevad rá fog rontani és a vérét akarja. Az életét. De az egész csak egy pillanatig tartott. S a gyermeki arcot felváltotta az a megvető, lekezelő tekintet, ami olyannyira feldühítette a kávézóban. De most nem érzett dühöt, csak szomorúságot. S hagyta hogy ez kiüljön az arcára. Enyhén félrebillentett fejjel bús mosollyal nézte egykori barátját. Látta az arcán átsuhanó érzéseket, szinte érezte a gondolatait ahogy megvetően áradnak felé. S mielőtt eljutott volna addig, hogy a testőrökért kiáltson, felemelte a fegyvert és megszólalt:
     - Sajnálom testvér. - mondta és lőtt.

Kegyetlenség

        Sötét érzések kavarogtak a férfiben miközben lassú nyugodt léptekkel baktatott az utcán. Éjszaka volt, s a magas házak úgy záródtak az utca köré, mint sötét, komor sziklák. Bár lehet, hogy csak az ő komorságát tükrözték vissza. A város ezen része meglehetősen csöndes volt az éji órán, nem jártak autók, nem sétálgattak emberek. Az közvilágítás is hézagos volt, mint egy hajléktalan fogsora. A lombtalanítás hatalmas szemétkupacai kusza halmokként sorakoztak a járda szélén. A házak közötti tér szűk volt és nem parkolt egyetlen autó sem itt. A sötét kapualjak, mint megannyi tátott száj bámultak a semmibe.. vagy a lelkébe?.    
    - Vajon melyik vezet a pokolba - gondolta a férfi komoran - s van köztük olyan amely a mennybe visz? - nem igazán hitt benne. Most elég kevés dologban tudott hinni. Felnézett az ég kicsiny szeletére és a holdat kereste, vagy legalább egy csillagot, de a felhők minden fényt eltakartak a szeme elől. Megállt és egy cigarettát kotort elő a belső zsebéből, s közben az ablakokat vette szemügyre. Sehol nem világított egyetlen fénysugár sem. Mintha nem is lettek volna emberek a falak mögött. Mintha egy elpusztult világ romjai között sétálgatna egyedüli emberként.        
    Mélyen leszívta a füstöt és hosszan bent tartotta a levegőt, majd nagy erővel préselte ki a tüdejéből, mintha csak valami gonosz varázstól próbálna szabadulni. Jó ember volt. Tudta ezt, de most nem érezte. Valami hidegség lopakodott a szívébe, valami rémisztő sötét erő uralta a testét. Nem értette honnan jött, de mégis olyan ismerős volt. Tudta hogy ez a dolog része a lényének, de bántotta a hidegsége, a kérlelhetetlensége.        
    Ahogy tovább indult, próbálta felidézni magában az elmúlt hónapok eseményeit. Az örömöt, a játékot, a napot, a jó érzéseket. Fáradt arcán átsuhant egy mosoly.    
    - A kör bezárult. - mondta ki hangosan, s egyáltalán nem zavarta hogy magában beszél, de mégis gondolatban folytatta tovább. - Ki a fene vagyok én? Hónapokkal ezelőtt, amikor világa darabokra hullott és összetört minden ami fontos volt a számára, ugyanezeket a kérdéseket tette fel magának. S akkor megértette, hogy az elmúlt években nem volt más mint egy ócska marionett figura, s mások mozgatták minden rezdülését. S balga módon azt hitte hogy egyéniség. Össze kellett dőlnie a világának, hogy végre eltépjen egy madzagot és felnézzen az égre s megpillantsa a mérhetetlen zsinegerdőt ami a feje felett húzódott. Először undorodott a felismeréstől és azonnal össze akarta tépni az összeset, azonnal szabadulni akart belőlük, de csak még jobban összegubancolódott az élete és fojtogatni kezdték a kötelek.
    Lassan lépdelt s teljesen megszűnt számára a külvilág. Nem érezte a hideget, s nem látta az utcán végiglopakodó ködöt, amint sejtelmes táncot lejt a lámpák fényében. Azt sem látta, hogy a környező házak állapota egyre romosabb lesz, mintha csak az idő vasfoga az ő kedvéért rágná csúnyára a külvilágot. Makacsul ragaszkodott a gondolat fonalához, mert hitt abban, hogy a megértés kivezeti majd ebből a hideg és örömtelen állapotából.
    Anno, amikor már azt hitte teljen megőrül, onnan kapta a segítséget ahonnan nem is remélte. A külvilágból. Abból a világból, amit hidegnek és kegyetlennek érzett, mert az életét is annak látta. Azt tanulta, hogy ha gyengeséget mutatsz, akkor beléd marnak. S ebbe a nyomorult állapotába belépett egy kis boszorkány a figyelő szemével, a kedves mosolyával, a szeretetével és egyszerűen felrobbantotta a falait, a védelmi vonalait ami eltakarta őt a világ elől. S felkelt a nap. De nem odakint, hanem benne. Meglátta a fényt önmagában, a türelmet, a szeretett, ami mindig is ott volt. S a kis boszorkány figyelme rá is átragadt. Nyugodtan szinte passzívan elkezdte nézegetni az őt mozgató zsinórokat, s szép lassan összeállt a kép.    
     "Aha, ha megrezzen ez a zsinór, fölemelem a kezem. Akkor is ha nem akarom. " - s ez a tiszta, penge éles felismerés egyszerűen elmetszette a kezét mozgató zsinórt. Elmosolyodott, amikor a hirtelen kapott szabadság érzésére gondolt, hogy mennyire élvezte azt a katartikus felismerést, hogy megszabadult egy köteléktől, egy régi mintától. S lelkesen szemlélődött tovább. Egyre több és több mintát vett észre a saját életében és ahogy felismerte őket, sorban nyiszálta el az őt mozgató szálakat.
    S az életében felbukkanó emberek is mintha csak segíteni szerették volna ezt a folyamatot. Mint világítótornyok amelyek hazafelé vezetnek a háborgó tengeren, reflektorok, amelyek megvilágítanak egy-egy szálat, hálórendszert az életében. Mint mikor a pókhálójára jó szögben esik a fény és láthatóvá teszi a mintát. S már nem gabalyodott bele többé. Egyszerűen kikerülte vagy letépte őket, s egyre közelebb került valamihez....    
    Megállt és egy újabb cigit kotort elő a zsebéből és miközben meggyújtotta körülnézett. Fogalma sem volt hol van, de nem is érdekelte. Tudta, hogy nem tud eltévedni. Úgy tájékozódott mintha csak GPS lett volna beépítve a fejébe. Ha nem is tudta hol van pontosan, de azt igen mitől merre van. Tudta melyik az északi, déli, keleti irány, soha nem tévedt el. Bár az életben is ilyen egyszerű lenne.
    Elnézte a bal oldalt álldogáló romos bérházakat és a tőle jobbra elterülő sötét parkot. érezte, hogy rossz környékre tévedt, de nem érdekelte. A falakból sütött a fájdalom, a nyomor és az elkeseredettség. Repedt bejárati ajtók,  málló vakolat és füst borította falak. Az ablakokat rozsdálló vasrácsok borították, hogy elzárják a külvilágot, de a belvilág sem sokban különbözött a külsőtől. Nem gondolta, egyszerűen érezte. A közeli kuka bűze mindent kitöltött, de még így is érezte a balra mögötte álló kapualjból áradó vizelet szagot. Sóhajtott egyet és továbbindult.
    Rengeteg dolgot megtudott magáról az utóbbi időben. Felfedezte magában a gyermeket. Megtanult újra játszani, élvezni az életet, örülni a pillanatnak és önfeledten feloldódni benne. Találkozott azzal a férfivel akivé világ életében szeretett volna válni. S azt is fantasztikus érzés volt megélni, hogy minden reggel őt látja a tükörben. De most, itt rója az utcákat értetlenül a belsejét marcangoló hideg fájdalommal. "Gyere hát" - gondolta. "Ne szarakodj, de kerülgess, mint valami gyáva szuka. Gyere és néz végre a szemembe. Légy férfi és mond mint akarsz te nyomorult, vagy takaródj a fenébe. Ne gyötörj tovább." De rá kellett jönnie, hogy fél. A gyermeket aki játszott, a férfit aki nyugodt szeretettel nézett a világban, azt aki munka rohanásában nyugodt eréllyel adja ki az utasításokat és teljesítette a parancsokat, ezeket mind-mind önmagának érezte. Most mégis idegen szerepeknek tűnnek csupán ennek az érzésnek a nyomasztásában.
    De vajon nem csak szerepek voltak mindezek - töprengett. Annyira vágytam barátokra és szeretetre egy széthullott világ darabjai felett.... nem lehet, hogy itt is csak belebújtam egy szerepbe. Nem lehet, hogy ez sem én vagyok. Egyszerűen csak jó volt eljátszani, mert az előadás végén tapsot és szeretetet kaptam. Már nem tudom. Tényleg nem tudom. De jó érzés volt, örömteli, s ez a sötét erő ami most bennem van.... ez ijesztő.
    - Van egy cigid? - a három fickó a semmiből bukkant elő. Kis híján keresztülgyalogolt az előtte álló emberen. A környező lámpa messzebb esett, így nem látta az arcukat - valószínű hogy nem véletlenül állították meg ép ezen a ponton. Erőteljes sör és cigi szag lengte körül őket és túl közel álltak hozzá. Nyomasztóan közel. Az egész lényükből valami sötét mohóság és türelmetlenség áradt. Kegyetlenség és brutalitás. Nem voltak különösebben nagy darab fickók. Legalábbis nála a nagy darab nem itt kezdődött.
    A vele szemben álló figura, vékony, keskeny vállú keskeny arcú fiatal gyerek lehetett csupán. A hangja alapján tűnt fiatalnak. Nem volt vékony vagy gyerekes hangszíne, egyszerűen csak érezte - igazából tudta - hogy nem lehet 20-nál idősebb. Néhány centivel magasabb volt nála és a keze a vékony derékig érő farmerszerű kabátjának a zsebében volt. Az egész lénye izgatottan vibrált.
    A jobbján álló jómadár szintén magasabb volt, széles vállú izmos felsőtestű szótlan pacák. Kerek, kopasz fejének az árnyát látta csupán és elálló füleit. Elég vicces látványt nyújtott, ahogy a háta mögül eső fény árnyékba vonta az arcát, miközben mozivászon szerű fényt adott füleinek. Elröhögte volna magát, ha nem érzete volna a belőle áradó elszántságot. Őt érezte a legveszélyesebbnek.
    A balján álló, magas vékony fickót szinte észre sem vette. Perifériás látása odáig nem terjedt ki. Érzékelte a keskeny magas, termetét s az izgatott vibrálását, de semmi más impresszió nem ragadta meg a figyelmét. Olyan érzése volt, mintha egy remegő drogos, egy öntudatlan ember álldogálna mellette. Talán nem is zavarta volna, ha nem árad belőle rossz fogainak a bűze.
    Mindezeket egy pillanat alatt mérte fel, s közben azt érezte amint önmagában az a hideg, kegyetlen lény csöndes vigyorral közelebb lép. Az az erő amit eddig az emlékeivel próbált elküldeni lassan de biztosan kitöltötte a fejét és olyan nyugalom töltötte el, amit eddig csak meditáció közben érzett. De ehhez nem társult öröm. Csak a semmi. A hideg semmi. Lassan kivette az izzó cigit a szájából és gúnyos vigyorral a vele szemben állóra nézett, s közben érzékei mint egy mozivászon mindent közvetítettek a számára. Még azt is ami a háta mögött történt.
    - Nincs. - mondta tömören és olyan hidegséggel a hangjában, amin még maga is meglepődött.
    - Most már a pénzed is kell köcsög - a szemben álló fickó, egészen belehajolt az arcába miközben egyre felvitte a hangját a rövid mondat közben. S előhúzta a kezét amely eddig a zsebében volt. Egy kés pengéjén csillant meg a gyér fény.
    S a férfi ekkor felrobbant. Az a hideg feszült haragos érzés ami idáig a lelkét mardosta, most mintha csak barát lett volna aki mellé állt. Egyenesen a testébe lépett. Cigit tartó jobb keze, mintha csak rugók löknék felfelé könyökkel belerobbant a jobbra álló kölyök arcába. Nem célzott, de tudta hogy eltörte az orrát, mert azt akarta. Hallotta a reccsenést és az üvöltést is, de nem érdekelte. Régen talán... de most....
    Teste előre lendült a kést markoló szövegláda felé, bal keze félresöpörte a köztük lévő pengét, miközben jobb lába hihetetlen sebességgel csapódott a fickó térdhajlatába. A réges-régen tanult mozdulatok olyan természetesen jöttek elő belőle, mintha nem is telt volna el tíz év azóta.  A srác lába megcsukott és ő hátralökte hogy elveszítse az egyensúlyát. Nem érdekelte a kés, nem akarta megszerezni. Nem volt rá szüksége. Úgy érezte veszélyesebb mind a hármuknál.  A késes hátratántorodott és egyensúlyát vesztve a föld felé dőlt, s bár tudta,  hogy nem fog tudni talpra állni egy darabig ha egyszer földet ért,  de sérült lába ott kínálta magát és gondolkodás nélkül taposott rá. Szörnyű reccsenés és velőtrázó sikoly hasított a hideg téli éjszakába és miközben arcára kiült egy gonosz elégedett mosoly, fordulatból szinte oda sem nézve rúgta hasba az eddig tétlenül - s érezhetően rémülten álldogáló harmadik támadót. Térre volt szüksége.
    Lassan ránézett az orrát fogdosó, széles vállú támadójára. Érezte a fájdalomból fakadó haragot, s amikor az felé lendült volna, laza, szinte erőtlen mozdulattal lágyékon rúgta, majd ököllel iszonyatos erővel csapott az előre hajoló kopasz koponyára. A saját testében is érezte azt a finom remegést, ami végigfutott az izmos testen.
    Aztán csak állt, tüdeje élesen szívta be a levegőt, s megérezte a vér össze nem keverhető fémes illatát. A tömör test lassan a lábaihoz csuklott és a fiú csendes eszméletvesztésbe menekült a fájdalom elől. Az erőt ami idáig mozgatta, még mindig ott érezte magában, de mintha most hátra lépett volna, hogy teret engedjen a gondolatoknak, s agya rémülten fogta fel a képeket és a látványt. A háta mögött a törött lábú fickó még mindig elkínzottan vonyított. Kése véresen hevert mellette, s csak ekkor vette észre a kézfején a vágást. Felemelte a szeme elé és hitetlenül nézegette az éppen hogy csak patakzó vért. Mintha életében most látná először a saját kezét. A rövid ujjakat, az érdes tenyeret, a rövidre nyírt körmöket... Majd lassan a ráemelte szemét az egyetlen állva maradt támadóra. A kölyöknek csak a szeme fehérje látszódott, miközben egyik kezével a hasát markolászta. Futni akart, de szemei minduntalan a barátai felé villantak.
    - Nocsak - gondolta hidegen. Talán több is van benne, mint ami látszott. Lassan félrebillentette a fejét és még mindig a szemébe nézve azt mondta.
    - Rossz idő, rossz ember. Folytathatjuk, de akkor biztos hogy megölöm egyikőtöket. - maga is meglepődött, de nem volt a hangjában semmi. A remegés, ami mindig érezhető volt ha erős felindultságában beszélt, most elveszett valahol az események sodrában. S ahogy figyelt, érezte hogy nincs benne harag. Ahogyan szeretet és szánalom sem, csak az üresség. A semmi. Látta a félelmet fiatal fiú szemében, amely izgatottan csapongott ájult társárról rá, majd a földön nyöszörgő harmadikra, majd ismét rá. Érzelmek nélkül elmosolyodott és egy cigit húzott elő a zsebéből. Meggyújtotta, majd hanyag unott mozdulattal elfordult a fiútól és továbbindult. Félelem és szánalom nélkül lépett el a nyöszörgő földön fekvő emberek mellett és egyenesen elindult a közeli villamos megálló fényei felé. Ahogy nőtt a világosság, lassan levette a kabátját és sérült karjára terítette. Nem akart feltűnést.  S ahogy élesedett a fény, fejében úgy élesedett egy másik gondolat is, félretolva kétséget és félelmeket: Hideg tényszerűséggel visszhangzott a fejében:
    - Ez is csak én vagyok.  

Brúnó

    Ez a történet jó néhány évvel ezelőtt keletkezett - talán első meséim egyike volt - s ha egy barátom szavai nem juttatják az eszembe, nem is keresem elő hogy lefújam róla a rajta megült port. Egy piciny cicát csodálva megjegyezte: "Szerintem nincs tisztába a méreteivel." - mondta mosolyogva. S ahogy ezt kimondta azonnal eszembe jutott Brúnó neve. Fogadjátok hát szeretettel az ő történetét.

Brúnó

Amikor Brúnó történetét először hallottam, egy indiai mese jutott az eszembe.
    Egy kisegeret, aki nagyon félt a macskától megszánt egy varázsló. Egyetlen legyintésével macskává változtatta. Ám a kisegér így a kutyától remegett, így hát a mágus nagy pásztorkutyává varázsolta. Azonban rápillantva a remegő ínú teremtményre látta a párductól való rettegését, s sóhajtva – immár a harmadik - legyintéssel ruganyos izmú nagymacskává változtatta. Az egérből lett párduc azonban az emberektől kezdett tartani. A varázsló fáradtan legyintett:
    - Bármit is tennék veled, úgy sem segítene rajtad, hisz a szíved, egérszív.
    Olyan érzésem támadt, mintha maga az élet akarna csúfot űzni a kedvelt tanmeséből Brúnón keresztül.
    Nos Brúnó, ha nem is származott arisztokrata családból és őseit sem tudta vissza vezetni az egyiptomi fáraókig, tisztes úri házban nevelkedett. Édesanyja igazi úri hölgynek számított a környéken és selymes fekete bundája után sokan megfordultak rövid sétái során. Elegáns tartása és puha mozgása egyszerűen gyönyörködtette az ember szemét. Tulajdonképpen előrelátható volt a dolog, gazdáit mégis meglepte a „baleset”, amely „drága egyetlen cicusukkal” megesett.
    Bizony-bizony, a kis Brúnó egy könnyű léha éjszaka gyümölcseként kezdte meg földi pályafutását. Amikor elérkezett az idő, édesanyja a tévéállvány alatti kosarába vonult vissza hogy életet adjon kis teremtményeinek. Pontosabban teremtményének. Macskáknál viszonylag szokatlan dolog, hogy egyke lesz a születendő gyermek, így a kis Brúnó kitüntető figyelmet mondhatott a magáénak. Szőre fehér, fekete és vörös csíkok kuszaságából állt össze.
   Azt hiszem kinézete is bőven okolható érte – és néhány félreértés -, hogy Brúnó élete igen különösen alakult. Még ki sem nyílt a szeme, amikor már sok – sok érdekes információval rendelkezett a világról – a feje fölött szinte éjjel-nappal üzemelő TV-ből. Tudta például hogy, a lekváros kenyér mindig a lekváros felével lefelé esik – de hogy mi az, azt nem. Ebből persze adódtak kisebb bonyodalmak. Mivel Brúnó elég mozgékony kölyök volt, gyakran kiesett a kosárból. Mivel elég értelmes is volt, megfigyelte, hogy állandóan arra a négy izémicsodára érkezik. Így hát levonta a következtetést, hogy ő egy lekváros kenyér, a négy micsoda pedig a lekvár.
   Édesanyja eleinte, nevetve magyarázta neki, hogy nem egészen ez a helyzet, azonban Brúnó makacs kölyök volt. A magasból alászálló hanggal szemben nem volt esélye. Egyre elkeseredettebb lett, mikor a TV műsorok szerkesztői és az istenek megkönyörültek rajta. Egy tigrisekről szóló dokumentumfilmet tűztek műsorra. A macskafélék tulajdonságainak sajátosságával kezdődött a film, s a tigrisek viselkedésével folytatódott. Elmondták, hogy az árva kistigriseket gyakran házi cicusok nevelik, míg túl nem nőnek rajtuk. Mivel a gazdik első szava is: „Nézd egy igazi kis tigris!” – volt. Így hát Brúnó, tigrisnek képzelte magát ezután. .
    Biztos tudjátok, hogy a kutyák –csak úgy, mint a macskák – nem érzékelik saját testméreteiket. Egy palotapincsi nem egy dobbermant lát, hanem csak egy másik kutyát. Így aztán számára nem elképzelhetetlen a győztes harc lehetősége. Brúnó is valami ilyesfajta tévhit áldozata lett.
    Édesanyja próbálkozott ugyan, de aztán belátta, hogy a „tigris” mégis csak jobb, mint a ”lekváros kenyér…”. Idővel még meg is kedvelte a dolgot, mert nagyban leegyszerűsítette az izgága kölyök nevelését. Amikor felhangzott egy kérdés, már megvolt rá a vitathatatlan válasz.
„-Mami a tigrisek is isznak tejet?”
„- Igen amikor kicsik, mert attól nőnek nagyra.”
„- Mami én nem eszem meg, ez macska eledel!”
„- Ha emberek között nőnek fel a tigrisek is ilyet esznek. ”
„- A tigrisek nem fognak egeret!”
„- Dehogynem, a gyorsaságukat fejleszti.”
    Azért, persze akadtak problémák is. Egy alkalommal például a gazdáék nyitva felejtették a gardróbszekrény ajtaját. Amin egy hatalmas tükör volt belül. Ez még önmagában nem lett volna baj, ám mint tudjuk a tigrisek, féltékenyen őrzik a területüket. Ezért Brúnó - aki az egerek utáni vadászatot gyakorolta éppen – azonnal megtorpant és felborzolta a szőrét, amikor megpillantotta az „idegen betolakodót”. Mivel a gaz területbitorló, ahelyett hogy megfutamodott volna, támadólag viszont borzolt elkerülhetetlen volt a harc. Brúnó villámgyors rohammal az ellenfél felé indult, ám futás közben érzékelte hogy az is közeledik felé. Amikor úgy érezte megfelelő a távolság, a levegőbe emelkedett, hogy amolyan tigris módra elsodorja az ellenfelét… Azt még látta, hogy a behatoló is így tesz, aztán sötét lett.
    A tükör persze ripityára tört. De amikor „bátor tigrisünk” magához tért, megnyugodva tapasztalta hogy az ellenfél elmenekült. Kicsit vérzett ugyan itt-ott és erősen szédelgett is, de győzött. Persze az esemény után az – amúgy sem aprócska – önbizalma az egekig ért.
   Ahogy telt az idő, az egérfogásban is egyre nagyobb sikereket ért el. Gyors volt és ravasz. Amikor a házból elfogytak az egerek, a kert madarai kerültek terítékre. Mivel egyke volt – és bizonnyal apja is nagytermetű volt – igen gyorsan nőtt és hamar anyja és más macskák fölé emelkedett. Senki nem tudta meggyőzni téves elképzeléseiről. Erővel a méretei miatt meg sem próbálták. Kinevetni meg aztán végkép nem. A környéken viszonylag kis testű kutyák éltek és Brúnó tigris módjára velük is szembe szállt. És győzött. Ezáltal olyan tekintélyre tett szert kis birodalmában, mint egy király. Tigrisként tisztelték és kezdtek úgy is gondolni rá.
    Alapvetően egy szerencsés tigris… izé macska volt. Egyszer nekiugrott egy dobbermannak, de ezt is megúszta. (Hátulról vetődött szegény kutya nyakába olyan szörnyű sziszegéssel és pufogással, mint egy megvadult kompresszor. Persze hogy hátra sem nézve menekült nyomorult állat, miután lerázta őt magáról.) A házat átrendezték, így a Tv olyan helyre került, - a hálóba – ahova neki nem volt bejárása. Emiatt nagyon sokáig nem kellett szembesülnie, a sors különös humorával. Egyetlen problémája az volt, hogy nagyon egyedül érezte magát – hisz egy tigrislány sem élt a környéken. Az hogy összeálljon egy akármilyen macskalánnyal… elképzelhetetlen volt számára.

Egy napon azonban vándorcirkusz érkezett a kisvárosba, ahol Brúnó is élt. Természetesen tigrisek is felléptek. Volt közöttük egy fiatal kölyöklány, aki az ostortól való rettegésében valahogy kiszökött a ketrecéből. Az emberek hetekig keresték… de ezt majd később.
    Szóval ez a kölyöktigris még igen fiatal volt és csak most kezdték tanítgatni a cirkuszi élet mikéntjeire. Az előadáson még nem vehetett részt, de az ostort és az elektromos fenyítő botot már alaposan megismertették vele. Nem csoda hát, hogy amikor az egyik gondozója kicsit hanyagabbul zárta be a ketrec ajtót és az ostorpattogástól való félelmében vad őrjöngésbe kezdő nagymacska előtt kitárult a kapu, eszét vesztve menekülni kezdett. Hiánya vagy félóráig nem is tűnt fel senkinek. Aztán persze pánikszerűen keresni kezdték.
    De tigrisünk sem volt ostoba. Amikor már nem hallotta maga mögött a cirkusz zaját, megállt. Megvárta, míg légzése, a félelem elcsitul és megfontolt ragadozó, észjárással folytatta útját. Átúszott egy kisebb folyót, hogy elfedje a szagot, amit maga is követne, ha vadásznia kellene. Majd keresett egy elhagyatottnak tűnő üreget és úgy döntött vár, amíg biztonságos nem lesz.
    A tigrisek felettébb türelmes állatok. Egyszer láttam, egy tigrist aki tizenegy órán keresztül várt mozdulatlanul, – no nem a buszra – hogy a csorda közelebb jöjjön búvóhelyéhez. Cleó, mert így hívták a tigrislányt is sokáig várt. Egészen addig, míg az éhség már elviselhetetlen volt számára. Ekkor elindult… vagyis csak indult volna. Mindig, amikor elő akart jönni abból az út alatti csatornából - ami az esővizet volt hivatott elvezetni és tigriseket bújtatni – jött arra valaki. Három napot töltött a csatornában, amikor éjszaka végre kimerészkedett. Tudta vadászni kell, de az éhségtől és szomjúságtól fáradtan szédelgett.
    Elindult valamerre, amikor egy furcsa teremtmény került az útjába. Úgy nézet ki, mint egy tigris, úgy viselkedett, mint egy tigris, de tigrisnek apró volt. Szemmel láthatóan ez az ő területe volt és látszott a tartásán, hogy kész harcolni, ha ezt bárki kétségbe vonja. Tartása feszült volt, de szemében mintha csodálkozás vegyült volna.
    Cleó első gondolata az volt, hogy elsodorja és végez vele, de aztán elvetette az ötletet. A cirkuszban megtanulta, hogy a kisebb lények gyakran igen harapósak tudnak lenni. Például az emberek. Állandóan két lábon járnak, hogy nagyobbnak látszódjanak, ám hosszú nyelvük – a korbács – fájdalmas sebeket hasít. Még Kán - a legnagyobb hím tigris – is meghátrál előle. Vagy ott a hosszú karom – az elektromos bot – amely ha csak hozzád ér izmaid görcsbe feszülnek. De a kutyák sem jobbak. Több felől marnak az emberbe és nem lehet hozzájuk férni, mert a hosszú karom védi őket is. Így hát Cleó nem tudta mit tegyen.
    Brúnó - mert ki más lett volna a „furcsa teremtmény” – érdeklődve vizsgálgatta a vele szemben álló lényt. Tulajdonképpen még nem látott tigrist és nem tudta kivel áll szemben. Hasonlított rá. Látta bizonytalan mozgását és tudta, hogy le van gyengülve.
- Mit akarsz a területemen? – kérdezte nem éppen kedvesen.
- Menedéket. – bukott ki a válasz Cleó száján maga sem tudta miért. Olyan tekintélyt parancsoló volt ez a kis lény, mint Kán. Szenvtelen és mégis…
Brúnót meglepte a válasz. És ösztönösen is közelebb lépett a jövevényhez, mintha veszély fenyegetné azt - és az ő oltalmára szorulna.
- Kitől félsz? Ki üldöz?
- Emberek – felelte egyszerűen.
- Rosszat tettél?
A válasz csak egy bizonytalan vállvonás volt. Brúnó értette a dolgot. Egy alkalommal valami fura idegesítő madárra vettette ki a hálóját – gyöngytyúk – és amikor végre elkapta, az emberek szörnyű haragra gerjedtek. Menekülni volt kénytelen, mert hosszú kezükkel igen nagyokat csaptak a hátára. Pedig hát ő csak vadászott.
- Gyere velem – mondta, és vezetni kezdte a tigrist, haza felé. Egy vidéki ház sűrű bokrokkal és fákkal szegélyezett udvarába kötöttek ki. Brúnó egyenesen a madáritatóhoz vezette a vendéget, és nem kellet az ivásra bíztatnia. Cleó hatalmas kortyokban nyelte a vizet és miután úgy érezte eleget ivott fáradt tisztálkodáshoz látott. Közben le sem vette a szemét Brúnóról. Befejezte majd félénken azt kérdezte:
- Köszönöm amit tettél, de ki vagy te?
-Brúnó vagyok. Tigris. – tette még hozzá, mert valamivel szerette volna elkápráztatni vendégét. Úgy gondolta örülni fog, hogy egy tigris védelmét élvezheti. Épp ezért eléggé meglepte, amikor a vendége csilingelő hangon nevetni kezdett.
- Akkor én alighanem egy ausztrál prérikutya. – és még jobban nevetett.
- Pedig amolyan macska félének látszol. – felelte Brúnó megfontoltan, bár a nevetés kezdte bosszantani. – Sőt egy kicsit a tigrishez is hasonlítasz.
    Cleó elkomolyodott. Látta hogy az apró „tigris” nem nevet vele. Sőt számára ez egyáltalán nem vicces. Ő komolyan azt hiszi, hogy ő egy tigris. A büszke tartás, a figyelő szempár, mind-mind azt támasztják alá, hogy egy kivételes szellemmel áll szemközt. Hisz első szóra segített és védelmet nyújtott neki. De nem tigris.
- Láttál már tigrist? – kérdezte, és már nem érezte olyan vidámnak a helyzetet.
- Errefelé sajnos nem élnek. Én sem emlékszem hogy kerültem ide. Egy macska volt az anyám, ő nevelt fel. – mondta Brúnó és elcsöndesedve gondolkodni kezdett. Tulajdonképpen soha nem látott tigriseket, csak hallotta, hogy néznek ki. – Tudom hogy olyanok, mint a macskák, csak nagyobbak. Mint én. Tudom, hogy nagy vadászok, mert türelmesek, kitartóak és erősek. Mint én.
- Nagyobbak. – mondta szinte súgva Cleó.
- Igen nagyobbak. Mint én.
- Még nálad is nagyobbak. – valami fura szomorúság féle szorította össze a szívét, de nem bírt hallgatni. – Tudod, én egy tigriskölyök vagyok. Cleó a nevem. Egy különös hordából szöktem el, ahol nagyon sok állat volt. Tigrisek is. De az emberek nagy…
- Hazudsz – kiáltotta Brúnó és rárontott a tigrisre. Cleó egyáltalán nem akart küzdeni vele ezért csak félre ugrott a roham elől és próbálta lecsillapítani.
- Higgy nekem! Miért hazudnék, hisz hálával tartozom neked. Én csak…- De Brúnó ebben a pillanatban végighúzott karmaival az arcán és még a tigrist is meglepte a támadás gyorsasága és keménysége. Érezte, harcolnia kell. De mire bármit is tehetett volna, Brúnó a nyakába vetődve feldöntötte. Legyengült szervezete nem bírta a harcot. Érezte hogy fogak mélyednek a nyakába. Erre még senki nem volt képes - a vele egykorú társai közül sem, akikkel egy ideig együtt nevelkedett – egyetlen más állat sem. Elernyedtek izmai és csak pihegett és várt. A fogak nem mozdultak a nyakán – se előre, se hátra.
    Valójában Brúnó sem tudta mit csináljon. Nem akarta bántani Ő-t, de az nem lehet, hogy ő ne lenne tigris. Ő ragadozó. Érzi az erejében lüktető tüzet, amikor vadászik. Ő nem lehet közönséges macska. Ebben a pillanatban az ernyedt test megelevenedett és olyan hihetetlen erővel mozdult, hogy mire felocsúdott kicsúszott a szorításából és a földre döntötte. A nyaka felé harapott, de már nem volt ereje. Brúnó marjára ejtette a fejét és azt suttogta:
- Lehet, hogy mégis tigris vagy…- fáradtan lihegett – Kétségtelen. De én még nem láttam ilyen kis tigrist. – mondta és elernyedt.
Brúnót valami forró elégedettség árasztotta el, ugyanakkor meglepve tapasztalta, hogy aggódik a rajta pihegő „társáért”. – Társamért!? –mondta ki hangosan is, mert annyira meglepte a gondolat. Megrázta a fejét és kimászva a test alól, nyalogatni kezdte a képét. Amikor Cleó megmozdult és felemelte a fejét, elnyargalt az egyik bokor mögé és kivonszolta onnan ez egyik furcsahangú madár – egy „csakazértis” megszerzett gyöngytyúk- tetemét.
- Egyél. – mondta. – A kert bokrai elrejtenek. Az élelemről gondoskodok majd. Nem fognak megtalálni. – Olyan kellemes, meleg érzés töltötte el. Nem is gondolta, hogy mennyire vágyik rá, hogy kimondhassa ezeket a szavakat.

Cleó hetekig bujkált Brúnóék kertjében és Brúnó valóban gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Rengeteget beszélgettek. Főleg ő beszélt, Brúnó inkább csak kérdezett. A szavai lefestették előtte mindazt, amire kíváncsi volt. Sokat kérdezett a tigrisekről, a cirkuszról, egyéb állatokról és hogy valóban vannak-e kis termetű tigrisek. Amit hallott, azon sokáig rágódott és gyakran lehetett látni, hogy tekintete komor, léptei lassúak. Ugyanakkor azt is látta, hogy a többi állat – macskák, kutyák – milyen tiszteltettel viseltetnek iránta. Azonnal eléhozták az élelmet, ha ez volt a kérése és nem morogtak érte. Királyi jelenség volt a maga közegében.
- Nem hiszem, hogy tigris lennék. – jelentette ki egy napon Cleónak. Hangja közömbös volt, de a vak is láthatta, hogy ez a mondat hosszú töprengés eredménye. Cleó egy ideig hallgatott, majd lassú, korától szokatlan megfontoltsággal beszélni kezdett:
- Talán alacsonyabb vagy. De számít ez? Figyeltelek. Tisztelet övez. Nekik tigris vagy. Király. S én is tigrisként gondolok rád. – zavartan elhallgatott.
- De mások vagyunk. S mégis…- úgy látszik a zavar ragályos jelenség, mert eddigi fesztelenségük ellenére furcsa csend telepedett közéjük. – Fontos vagy nekem. – mondta ki végül is halkan Brúnó. Ki tudja mi lehetett volna a vége ennek a beszélgetésnek, ha nem toppan közéjük a külvilág.

Már nem lehet tudni hogyan, - talán a Brúnó által eltüntetett tetemes mennyiségű kaja nyomán – de a keresők rájuk akadtak. Mikor meghallották a neszt, azonnal menekülni kezdtek, de nem juthattak messzire. A bokrok fedezékét elhagyva, altató lövedékek röppentek ki és Cleó járása elnehezült, lábai megcsuklottak. Brúnó is hallotta a furcsa szisszenést és látta összerogyni Cleót. Megállt. Látta amint lecsukódnak a szemek, amik már napok óta a világot jelentették neki. Most döbbent rá, hogy nem egyszerűen csak fontos neki a másik…
    Emberek közeledtek. Róla tudomást sem vettek. Furcsa botjaikkal lassan óvatosan haladtak és valamit megpróbáltak Cleó nyakára fűzni –egy hurkot. Nem tétovázott. Azelőtt sohasem támadt emberre. Némelyiküket kifejezettem szerette. Most azonban minden erejét összeszedve a hurkot tartó ember arcába vetődött és karmolt. A fickó döbbenten engedte el a hurok végét, hogy megszabaduljon a támadójától. Ám Brúnó, amint a kötél földet ért már Cleó felé szaladt. Próbált valami módon életet lehelni bele, csak annyit, amennyi a meneküléshez szükséges, ám ő nem mozdult. Az emberek alkotta láthatatlan béklyó fogja volt és nem tudta hogyan szabadíthatná meg.
- Veszett dög! Nesze! – hallotta maga mögött, de már nem maradt ideje cselekedni. A „hosszú karom” – gondolta. Sokat hallott róla és most a saját csontjaiban érezhette az elektromosság szörnyű - izmokat összerántó - erejét. A megkezdett ugrás esetlen zuhanássá vált és nagyot nyekkenve ért földet. Nem is érezte a becsapódást, mert a szörnyű fájdalom elnyomott mindent. Nem tudta mozgatni a hátsó lábait. Az elsőket is alig. Látta ahogy Cleóra kötél kerül és az emberek fölemelik és elviszik valahová. Még hallotta a lépéseiket, de nem tudott a nyomukba eredni. Üvölteni akart, de nem volt hangja. Nem volt semmije. S ő maga sem volt már semmi. Minden elveszett. Vele együtt minden elveszett, s ő apró porszemként azt hitte változtathat ezen…

Ekkor, egy fáradt öreg ember arca hajolt fölé és testét óvatosan felemelte. A szakálla ősz volt, a tekintete békés. Szeme körüli ráncokon látszott, hogy sokat mosolyoghat, most azonban együtt érző arccal azt mondta:
- Ez biztos fájhat barátom.
- Nincs rá szó mennyire. – mondta Brúnó, nem is gondolva a fizikai fájdalomra.
- Az igazán fájdalmas dolgokra valóban nem lehet szavakat találni. – Brúnó nem hitt a fülének. Érezte, hogy az öreg sétál vele valahova és bár körülnézni nem tudott – érezte Cleó illatát a levegőben.
- Te nem érthetsz engem – hangjában hitetlenség bujkált – az emberek, nem értenek minket.
-Gondolod? – kérdezett vissza talányosan, miközben kezével végigsimított a sérült testén. Brúnó megdöbbenve vette tudomásul, hogy elmúlt a fájdalom. Sőt izmait hatalmas energia feszíti, talán erősebb is, mint volt. Leszökkent az öreg karjából és azt látta, hogy azok között az emberek között áll, akik elvitték Cleót. S őt is ott látta, a földön összekötözve egy teherautó mellett. Arra gondolt, hogy most aztán nincs aki megállíthatná, de az emberek – Cleó is – olyan furcsán, mereven, mozdulatlanul álltak.
Az öreget vette szemügyre, de nem volt rajta semmi különös. Mosolygott, mintha mulattatná tanácstalansága.
- Ők nem látnak minket, igaz?
- Most valóban nem – felelte.
- Hálás vagyok neked, de nem értem mit akarsz tőlem?
- Mert félsz emlékezni. – mondta és kezével könnyedén legyintett egyet – Harcos lélek voltál mindig. Fáklyaként lobogott benned a tűz és bármely alakban is jártál a földön sohasem tanultad meg milyen az alázatosság igazi arca. Mostanáig. – s Brúnó előtt, mintha álmodna életek hada pörgött és minden életben, testben ő volt a címszereplő. – Sok hibát vétettél, de lassan csiszolódtál, s most úgy ragyogsz, mint gyémántkő a tűzben. Mit szeretnél hát?
- Akkor most meghaltam? – kérdezte halkan. – Úgy értem, ennek az életemnek vége?
- Ha akarod. – vont vállat az öreg.
- Hogy – hogy?
- Kiérdemelted. Jól vizsgáztál és további sorsodról, életedről magad dönthetsz. – magyarázta türelmesen az öreg.
- Vele akarok élni, hosszú és boldog életet. A többi már nem számít. –hadarta egy szuszra Brúnó.
- Mint tigris? Mint ember? – kérdezte az öreg.
- Nem számít – felelte Brúnó, de hangja már beleveszett a feltámadó szélbe.
Később a cirkusz emberei azt mondták, hogy egy hirtelen feltámadó homokvihar felhőbe burkolta a tigrist, de mintha láttak volna egy öreget és a vad macskát a félhomályban. Ezen kívül nem láttak semmi mást és mire eloszlott a por a tigrisnek, az öregnek és annak a „különös macskának” is nyoma veszett. Soha nem látták viszont őket.

S ha kíváncsi vagy hogy mesémből mi igaz és mi el-elkalandozó agyam műve, fogadj szeretettel minden tábortüzedhez kívánkozó fáradt vándort. Mert mielőtt útjukat folytatván újra beleolvadnának a sötét éjbe, talán téged is megajándékoznak egy ilyen történettel. Talán az a különös tekintetű ősz öregember is tüzedhez telepedik, aki nekem Brúnóról mesélt. S akkor talán te is megtudhatod, hogyan – és milyen alakban - folytatódott Brúnó és Cleó története.

VÉGE.

Norad

Norad egy réges-régen feledésbe merült név, amellyel már az öregek meséiben is csak elvétve találkozunk. „Gyönyörű, mint Norad röpte.” „Tüzes, mint Norad haragja.” De amikor a lábuknál üldögélő gyermek - kíváncsi, csillogó szemmel - azt kérdezi: „Mi az a Norad?” Tekintetük tétován, bizonytalanul kutat a semmiben válasz után. Majd rendszerint azzal vágják ki magukat, hogy ez egy régi istenség neve lehet.

Tulajdonképpen nem is tévednek olyan nagyot. Ha úgy tekintjük istent, mint egy különös, csodálatos lényt, akkor Norad kétségtelenül isten volt. De ifjú korában, ha egy ember megpillantotta rendszerint így kiáltott: „Istenem sáááárkáááány!”

Hát igen, már akkor sem nélkülöztük az előítéleteinket. Tulajdonképpen Norad ugyanolyan békés növényevő sárkányként élt, mint az összes többi. (Persze egy-két elfajzott vagy emberek által megvadított példánytól eltekintve.) Nemhogy vadászta, kifejezetten kerülte az embereket. Tapasztalata szerint ezek az apró lények, felettébb buták és idegesítők tudtak lenni. Különösen a kemény, csillogó bőrt viselő kétlábúak. Ostoba böködésük igen udvariatlan gesztus volt. Néha még fájdalmas is. De a nagyobb baj, hogy amerre jártak, letaposták a földet és az oly drága práta – a sárkányok igen kedvelt eledele (a vadkörte mellett) – nem termett ott, ahol megtelepedtek.

Otromba odúik – amelyek gombamód nőttek ki a földből – még nem okoztak volna olyan sok bajt. De különös szerszámaikkal sebet hasítottak a földbe, és a sebből furcsa arany füvek – búzakalászok - emelkedtek ki. Ezek a füvek megfojtották a prátát. A sárkányok aggódni kezdtek emiatt, de nem tudták mit is tehetnének. Ahogy az emberek szaporodtak, úgy fogyott a lakatlan, élhető területek száma. A práta - amely leginkább egy nagyobb bokorra vagy egy kisebb fára hasonlított – egyre csak fogyott. Smaragdzöld leveleit, már hiába kereste a szemük. Dinnye nagyságú, sárgás, tűzszínű termése – melyből egyetlen darab jóllakatott egy sárkányt egész napra – ritka kincsnek számított.

A sárkányok nem voltak harcias lények. Gyakorta megélték a kétezer évet is, s ez felettébb türelmessé tette őket. Tudták a természet változásait, együtt lélegeztek a földdel és sok olyan dolgot műveltek, melyet az emberek varázslatnak tartottak. Valójában azonban nekik ez olyan természetes volt, mint nekünk a légzés. Már az anyaméhben megfogant sárkánybébi is érzi a föld lüktetését, a teremtő erőt, ami hegyeket emel ki, vagy tüntet el, ha kedve tartja. Kis korukban megtanulták a csillagok erejét és tudták, a repüléshez nem szárny kell, - mint ahogy az emberek gondolják – hanem könnyű szív.

E világban mindenütt jelenlévő erő keresztüláramlott rajtuk. Talán ezért lehetett, hogy oly sokáig éltek. Egyes régi, homályba veszett mondákban megemlítik gyógyító erejüket is. Karmos kezüket elhúzva a sebesültek felett sebeik összeforrtak és élettelin pattantak föl még a vének is.

Ezért okozott nekik hatalmas gondot az ember. Próbáltak szót érteni vele – mint ahogy az elején a többi állat is megpróbálta. Megmutatták az őzek melyik a jóféle fű, a vaddisznók a makkot, a mogyorót, a medvék a szedret, a málnát és hogy hogyan készüljenek fel a télre. Minden állat tanítgatta ezeket az esetlen lényeket és fejlődtek is lassacskán. De nem váltak igazán se őzzé, se vaddisznóvá vagy medvévé. Valami egész furcsa dolog lett belőlük.

Talán akkor romlott el minden, amikor felfedezték a tüzet. Mikor azon a villámvilágos éjszakán, úgy kezdték érezni, hogy különbek ők az őznél, a medvénél vagy a fáknál. Vagy amikor az egyikük először ölt meg egy állatot. Nehéz a múltban kutatva megmondani miért tehette, de megtette. Aztán megrémülve próbálta eltüntetni a holtat, ezért tüzet gyújtott. Miközben a testet a tűzhöz vonszolta, a keze véres lett és furamód szinte megbabonázva emelte egyre közelebb arcához. Majd szinte öntudatlanul nyalta meg azt az édeskés illatú valamit, ami az ujjain piroslott. A fémes íztől görcs rángatta meg a belsejét - mint egy rossz bogyótól - és hánynia kellett. Hihetetlen módon azonban elégedett büszkeség és… igen, jóllakottság töltötte el. Tehát újra és újra megnyalta a kezét és izgatottan szimatolta az égő hús illatát. Nem is vette észre, amint felette beborult az ég és - mintha csak a világ zokogna - elered az eső…

Elromlottak a dolgok. Az állatok többé nem értették az embereket, sőt néha már egymást sem. Némelyek közülük látták az esetlen kétlábúak tetteit és elborzadtak, félni kezdtek, dühösek lettek. Amikor pedig legközelebb egy ember került eléjük… belé martak. Sajnos később saját társaikba is. Ilyenek voltak a farkasok, némelyik medve és még sok-sok állat.

A többiekben is eluralkodott a rettegés. Elbujdostak és félelemmel tekintettek mindenre, ami új volt számukra. S így szép lassan a félelem vonta uralma alá a földet…

Mivel a sárkányok – ahogy már mondtam – nagyon hosszú ideig éltek, tanúi voltak ennek a folyamatnak. Látták hogyan változik a világ, de túlontúl is tiszteltben tartották az élők élethez való jogait, ahhoz hogy határozottabban lépjenek fel. Tanítgatták az embereket, az állatokat, de a rövidke életük türelmetlenné tette azokat és a vér méregként izzott bennük. Nem törődtek a csöndes figyelmeztető szavakkal. Mentek a saját fejük után és félelmükből, dühükből nem született csak pusztulás.

A sárkányok félrevonultak hát. Tudták eljön majd az idő, amikor a tudás, amelynek birtokosai voltak majd fogékony talajba hull. Ám a napok, évek csak teletek és az emberek egyre többen lettek. Viselkedésük nem változott. A práta egyre fogyott és nem volt hova menni előlük. Az emberek pedig - akiket már elvakított az ölés és elfelejtették, hogy a rájuk támadó állatokat, ők tették ilyenné – rettegtek a hatalmas testű különös lényektől. De sokáig nem mertek kezet emelni rájuk.

Norad abban az időben született, amikor még békében éltek a sárkányok, távol az emberektől. Ruganyos izmú, smaragdzöld bőrű, egyfejű sárkányként látta meg a napvilágot. Apja Dark a horda vezére a legnagyobb, legerősebb volt a sárkányok között. Gyermekkorától kezdve anyja – Lina – meséin keresztül szívta magába az ősök tudását. Mint minden sárkány, ő is hamar megtanult repülni és mindennél jobban élvezte a szárnyalást a felhők között. Gyakorta kalandozott messzire a hordától és minden érdekelte, ami csak a szeme elé került. Szertelen gyermeki kíváncsisággal szemlélt meg mindent a világban.

Ez a kíváncsiság később sem apadt el benne, pedig az évek teltek és ő ifjúvá serdülve családot alapított egy gyönyörű sárkánylánnyal.

Harmincéves kölyök volt még, amikor először pillantotta meg Hajnalt. Felhevült kergetőzés közben ütközött bele és csúnyán a földre lökte őt. Szörnyen zavarba jött és szabadkozva szökkent talpra, mert tudta hogy már rég kinőtt az ilyen ostoba játékokból. De a vére…

Amikor esetlenül fel akarta segíteni, ő nevetve szökkent a levegőbe, mint egy nyurga csikó. Hangja lágy zeneként hatott, akár a patak szelíd csobogása. Norad érezte, hogy a szíve felgyorsul. Amikor belepillantott azokba a gyönyörű barna szemekbe, minden elveszett. Idő, külvilág, saját maga… zuhant. Valami puha, meleg burok vonta magába. Még szabadkozni is elfeledkezet. Mikor végre beszélni tudott, akkor is sokáig habogott, de a kedves bíztató mosoly hamar elűzte a zavarát. Egy pillanat alatt megértették, megérezték: összetartoznak.

Onnantól kezdve Norad mindenhová elkísérte Hajnalt és elbűvölten hallgatta, figyelte minden szavát, mozdulatát. Szerelmük szép és meghitt volt. Sokan a szerelmet nagy disszonáns érzelemnek élik meg, vonzás és taszítás örökös harcának. Ők azonban határtalan vágyat és szemérmes, végtelen szeretet éreztek egymás iránt. Mint az áradó folyó - nyugodt, harmonikus és ellenállhatatlan szeretettet.

Hogy milyen mélyek is voltak ezek az érzelmek az csak akkor derült ki, amikor az emberek először támadtak a sárkányokra.

Ahogy már mondtam, a sárkányok együtt lélegeztek a világgal, pontosan érezték a föld minden rezdülését, ezért képtelen a gondolat számukra, hogy bármely élőlényt elpusztítsanak. Mivel azonban a práta fogyott, kénytelenek voltak tenni valamit. Dark elment a Mergardhoz – a legvénebbhez – és tanácsot kért tőle.

Mergard nagyon öreg volt már. Tulajdonképpen senki nem tudta mennyi idős. Azt mondják, – még sárkányok között is – különösen finom érzékekkel rendelkezett. Mikor úgy érezte eleget élt már, lefeküdt a tábor közelében és furcsa mozdulatlan, éber álomba merült. Soha többet nem mozdult meg, és beszélni sem hallotta szinte senki. Azt mesélték, látja a jövőt. Dark mindig a lábaihoz telepedett, ha töprengenie kellett a hordát érintő döntésekben. Nem ritkán hangosan gondolkodott, vagy egyenesen kérdést intézett az öreg bölcshöz, aki – bár sohasem szólt hozzá – mindig utat mutatott. A feltámadó szellő, vagy a csobogó patak által adott választ.

Így eshetett, hogy amikor Dark az embereket hozta fel és a práta gyors fogyását, a szél egy arany kalászt sodort a lábaihoz.

„–Tehát tanuljunk meg velük együtt élni. Együk az ő ételüket, mert az, bővebben terem. Csak az terem.” – és ették. De a búza, a rozs nem lakatta őket olyan jól, mint a práta. Egész mezőket legeltek le és még mindig éhesek voltak. És legtöbbjük szíve elnehezült az aggodalomtól. Nem tudtak többé repülni.

Sajnos legelésükkel az emberek is éhezni kezdtek. Mardosó hasuk gyáva szívüket háttérbe szorítva kegyetlen tettekre késztette őket. Hadba vonultak a sárkányok ellen.

Rengetegen gyűltek össze. Páncélos lovagok, szerencsevadászok, éhező parasztok. Komoly ostromgépeket építettek, miközben felderítőik kikémlelték, merre táboroznak a sárkányok. Egy napon, körülzárták a horda mezejét. Hajítógépek és dárdavetők százai bújtak meg a tisztást övező növények között, hogy adott jelre szabadon engedjék a halált.

Aznap délelőtt szörnyű csönd ereszkedett a tájra. A sárkányok, mintha csak megérezték volna, mi következik - egyszerre emelkedtek a magasba. De a felharsanó kürtök pusztító felleget vontak az égre. A becsapódó dárdák sokukat visszasodorták a földre – voltak, akik fel sem tudtak emelkedni. Akik megúszták az első rohamot, sérült társaikat megpillantva összeszorult szívvel ereszkedtek vissza a talajra, hogy segítsenek. De nem tudtak… Félelmük gátat szabott a bennük rejlő gyógyító erőnek.

Az emberek megrohanták őket. Dark és még néhányan két lábra ágaskodva szárnyukat kiterjesztve védelmezték megzavarodott, tehetetlen társaikat. Próbálták elriasztani az embereket – mint máskor a lovagokkal tették - de most túl sokan voltak. Lándzsák merültek a sárkányok testébe és sokan azonnal elpusztultak. Voltak, akik kétségbeesett fájdalmukban az emberekbe haraptak, s ettől valahogy furcsán megrészegültek. Tombolva pusztítani kezdtek maguk körül. Dark – bár a kövek eltörték szárnyát, dárdák és kardok lógtak ki az oldalából, hősiesen védte az övéit. Nem harapott, de testével – farkával és mancsival - mindenkit elsöpört Hajnal és Lina közeléből.

Norad messze járt aznap. Mivel Hajnal áldott állapotban volt elhatározta, hogy kerít valahonnan prátát, mert ilyenkor az különösen fontos. Talált is egy termetes fát két napra a tábortól és most suhant haza elmondani az örömhírt.

Magasan szárnyalt, ahogy szokott, szeme innen is belátta az alanti vidéket. Már messziről észrevette, hogy furcsán felbolydult a tábor. Közelebb érve elsőnek Darkot látta meg, amint fura botoktól teletűzdelve a földre zuhan. Szeme kitágult és érezte, amint szíve egyre sebesebben ver. Szárnyalt, bár maga sem tudta mit tesz. Csak Hajnal járt a fejében és a pici. Szemével őket kereste a forgatagban, szárnyaival örvényt kavarva embereket sodort el, gépeiknek repülve ripityára zúzta azokat. Amikor végre megpillantotta őt és Linát, elszörnyedve próbálta becsukni a szemét, de nem ment. Emberek ugráltak a testükön és fura szerszámaikat újra, és újra megmerítették bennük. Nem volt ura többé a önmagának. Látta, ahogy áttetsző, aranyfény sárkányok emelkednek a magasba és foszlanak semmivé. A holtak lelkei.

„Elvesztek, vége van.” Visszhangzott a fejében. Belsejét görcsös remegés rázta. Vére szinte szétfeszítette a testét és izzott, mintha a pokol bugyrai melengetnék. Gyomra, tüdeje összeszűkült és úgy érezte, ki akar szakadni a száján át. Mintha neki is kés, lándzsa feküdne a hasában – mint Hajnalnak. Öklendezni kezdett és érezte, amint egy izzó gombóc végigkúszik a torkán és kipattan a szájából. Szörnyű fájdalom marcangolta és látta amint lángtenger hull alá az emberekre. Aztán már többet nem látott. Teste újra és újra rángott és minden egyes rázkódással szörnyű kínok között egy tűzgolyót hozott a világra. Ő volt az első sárkány, aki tüzet okádott.

Az emberek észvesztve futottak szét tűzeső láttán. Norad pedig a földre zuhant a tábor közepén. Látta, ahogy néhány megvadult társa az emberek után ront és hatalmas harapásokkal, csonttörő csapásokkal pusztítja őket. A sebesültek könyörgő tekintete, néma hangtalan fájdalmuk, amely a szemükből sugárzott segített lábra állnia. Testébe újult erővel hasított a fájdalom, de nem törődött vele. A legközelebbi sérülthez lépett és - számtalan sebe közül az egyikhez emelte mancsát – a gyógyító erőt hívta, mint már annyiszor. Most azonban csak üresség töltötte el a testét. A sárgás vér halk csermelyként szivárgott tovább.

Norad értetlenül meredt a semmibe, látta amint társa szemében kihunyt az élet és egy újabb aranysárkány foszlott semmivé a levegőben. A holtak hegységére – ahogy ezek után, hívták ezt a helyet – homály és köd ereszkedett. Elkezdett zuhogni ez eső.

Nagyon sokáig – majd két hónapig - szünet nélkül esett. Az a néhány sárkány, aki a mészárlás után megmaradt, napokig csak ténferegett a csatatér körül. A harmadik napon azonban – bár szavukat nem lehetett hallani – mintha parancsnak engedelmeskednének egymás mellé – fölé – rendezték halottaikat. Gondosan, szeretettel akarták eligazgatni testrészeiket, de nem tudták. Folyamatosan ömlött a könnyük, s a jókora könnycseppek meggyűltek a holtak tetemei között.

Ha e földön egy halandó elpusztul, azáltal sokmillió életet táplál. Férgeket, általuk madarakat… visszakerül az anyag körforgásába. S lelke visszakerül az élet örök folyamába. De nem egy sárkány. Ők harmóniába voltak a természettel, olyan elemi részei voltak, mint a tűz, a víz, a levegő. Egy sárkány sosem halt meg. Legalább is nem úgy, mint mi.

Amikor idejük letelt. Lefeküdtek és nem mozdultak többet. Smaragdos bőrük lassan megszürkült, testük megkövesedett. A bennük rejlő erőt fokozatosan adták vissza a természetnek, ügyelve annak egyensúlyára. Kifogyhatatlan energiaforrások voltak, melyek a világot táplálták. De a holtak napján, a sárkányok túl gyorsan haltak meg. Éltető energiájuk szertefoszlott és megbillent a világ tengelye. Azonnal kővé változtak.

Ha figyelmesen jársz utadon, észreveheted egyes hegyhátakon, csúcsokon némelyikük fejét, hátát, cakkos taraját. Persze az idő megkoptatta, a fák benőtték halott testüket, de ha figyelsz…

 A temetés során ejtett könnyeket sohasem itta be a föld, barlangok mélyén, a hideg tavakban még érezheted halványan a sós ízt. A könnyek ízét.

Negyven napig zuhogott az eső. Az emberek pusztultak, és fogalmuk sem volt miért. Néhányuk szájából elhangzott ugyan: „A természet büntet minket azért, mert …” – aztán szemérmesen elfelejtették folytatni. Ezután hosszú telek, keserűség, éhínség költözött a világra.

A sárkányok mind különböző módon élték meg az elkövetkező századokat. Az eltévelyedettek – akik belekóstoltak az emberi vérbe – csak elégtételt akartak. Sorra járták az emberi településeket és mindent elpusztítottak. A túlélők - az éppen maradt családok - elbujdostak és megpróbáltak új életet kezdeni. Távol az emberektől. Voltak szentek, akik az események után újult erővel próbálták felnyitni az emberek szemét, a szépre, a jóra.  

Norad, a temetés után elment Mergardhoz. Sohasem háborgatta az öreget, most azonban megállt vele szembe és csak nézte őt. Szemére akarta vetni, hogy nem szólt. Hisz látja a jövőt… Aztán csak állt és tehetetlenül bámulta a megszürkült, gránit kemény testet. Nagy részét már benőtték a mohák, a fák, a bokrok… csak a sárkány szeme fedezhette fel a sárkányt. Látta amint a kifejezéstelen kőarcon, két vékony forrás csorog alá az öreg bölcs kőszemeiből. Csendesen lefeküdt mellé és elhatározta nem mozdult többé.

Századokon keresztül feküdt mozdulatlanságban. Nem látott, nem hallott semmit. Ebben különbözött az álma, Mergardétól és abban, hogy ő nem vált kővé. Rászállt a por, a piszok. Benőtték a fák, a bokrok és a füvek, de nem száradt ki a bőre, szeme sem kövesedett meg. Talán túl fiatal volt még hozzá. De lehet hogy a tűzokádás, a látottak törtek össze valamit végképp.

Az első években még kísértették őt a holtak emlékei. Maga előtt látta Hajnalt nevetni, Linat mesélni, Darkot ahogy a tábor szélén ül és még sokakat. Aztán eltávoztak és az ürességet, gyűlölet töltötte ki. Látta az apró kétlábúakat az oly kedves testeken ugrándozni, s öntudatlan görcsös remegés rázta meg. Ilyenkor hatalmas sziklák gördültek le oldalán és fák szakadtak ki tövestül – a rárakódott kövek és megtelepedett növények. Majd a gyűlölet is elhagyta… s csak az üresség maradt. S az ürességben meghallotta Mergard hangját.

Szavak nélküli szelíd folyam volt ez. Halk csöndes mese… az életé. Az erőről szólt, a harmóniáról, amit ő is érzett már egy ideje. Arról a harmóniáról, amely semmi más tudatos lényben nincs meg ilyen tisztán, mint bennük. A felborult tengelyről és a haldokló világról mesélt, arról hogy örökre eltelt a sárkányok ideje. Nincs aki, hordozója lehetne a tudásuknak, a csodának. És ha nincs hordozó, meghal a csoda. Véget ér az élet.

Norad megértette a szavakat, de megmozdulni mégsem tudott. Mindössze a szemeibe költözött vissza az élet. Látni kezdte a kinti világot. Tenni azonban nem volt ereje. Bár elmúlt a fájdalom, a gyűlölet, az emlékek megmaradtak. „Ha a természet célja hogy ezek a gyarló, nyomorult lények éljenek, majd teszi a dolgát!” – gondolta. De ezentúl, már nyitott szemmel feküdt, mint aki jelre vár.

S egy napon – ki tudja már mikor – megérkezett a jel. Emberek települtek meg a hegyek – Norad és Mergard – lábainál. Norad idegenkedve figyelte őket, s várta mire számíthat tőlük. De az emberek észre sem vették. Végezték mindennapi dolgukat és Norad látta hogy semmi sem változott. „Még mindig vakok a szépségre. Süketek a harmóniára.” – gondolata kedvetlenül. - „Velünk pusztulnak.”

Nem sokkal később gyerekek jöttek fel játszani a hegyre. Három fiú és egy kislány. A fiúk egymást kergetve, verekedve hemperegtek a fűben, mialatt a kislány a fákat, a virágokat és a sziklákat nézegette. S egyszerre felkiáltott:

- Sárkány. Nézzétek ott a feje. – Norad meglepetésében pislantott egyet. Majd egy évezrede most mozdult meg először. Kisebb kövek gördültek végig a fején, s estek az orrára. Figyelte a kislány mosolygós arcát, feléje nyújtott kezét.

- Persze aztán mindjárt jönnek az egyszarvúak is. – mondta gúnyosan nevetve az egyik fiú.

- Vagy legközelebb az őzeket nézed majd trollnak, pisis. – s nem törődve többet a kislánnyal a harmadik fiú köré gyűltek, aki apja parittyáját mutogatta nekik. Célba lövést gyakorolták, miközben a kislány haragos arccal hol őket, hol Noradot figyelte. Már éppen elindult felé lassan, óvatosan - amikor a fiúk hirtelen felkiáltottak:

- Megvan! Ügyesen eltaláltad. S rohanni kezdtek valami fele. A kislány is megindult, mert kíváncsi volt mit állnak körül azok hárman. Éppen elcsípte az egyikük utolsó szavát

-… törd ki a nyakát! – mondta és ezzel egy időben megpillantott egy törött szárnyú erdei rigót a földön. Bár kicsi volt, mégis félrelökte egyiküket és a madárra borult.

- Nem bánthatjátok. Nem hagyom. – kiáltotta. A feltápászkodó fiú indulatosan rámordult:

- Szerencséd hogy anya azt mondta… Úgyis megdöglik, így legalább tovább szenved! – szólt megvetően – Gyertek fiúk. – fordult a többiekhez. Hazaindultak, magára hagyva a kislányt.

A lány egy darabig még nem mozdult, biztos akart lenni benne, hogy nem verik át és tényleg haza mennek. Amikor elült a lépteik zaja óvatosan körülnézett, majd a tenyerére emelte a beteg madarat. Kicsinyke ujjaival a simogatta a nyakát, és halkan dünnyögve nyugtatgatta.

- Tőlem nem kell félned…- mondta miközben lassú léptekkel a sárkány mancsai felé sétált. Keze sárga izzásba kezdett, mintha csak áttetszővé vált volna a napsugárra, s a fény mélyén vörösen lüktetett valami. Norad nem hitt a szemének. „Az elveszett erő…” -… és neked se. – emelte fel a hangját, miközben bátran a sárkány szemeibe nézett. Megállt a mancsai között és kezét kinyújtva felé emelte a madarat.

- Én soha nem bántok senkit. Nemcsak azért mert kicsi vagyok, hanem mert nem szeretek. Ha valakit bántanak, akkor érzem a fájdalmát és az nem jó. Sokkal jobb az örömüket érezni. Ennek a szegény kis madárnak szörnyen fáj a szárnya és nagyon fél. Érzem, de nem tudok segíteni rajta, mert még kicsi vagyok. Remélem azt sikerült megértetnem vele, hogy tőlem nem kell tartania.

Norad nem hitte, amit hall. Csak nézte, s azok a csodás barna szemek, az őzike pillák, s a csilingelő hangocska lágyan azt súgta neki: „Talán van még remény.” Gondolataival Mergardot szólította, de nem válaszolt… már századok óta nem szóltak egymáshoz. Helyette azonban a vékony hangocska csilingelt tovább.

- Tudom hogy sárkány vagy, érzem. Nem félek tőled. Tudom, hogy nem kell. Azt hallottam az egyszarvúak különös gyógyerővel bírnak, és csak azért zavarlak, hátha te segíthetsz ezen a kismadáron. Kérlek! Ígérem, nem háborgatlak többet, s másoknak sem mesélek rólad. Úgysem hinné el senki. – mondta, miközben a rigót – aki időközben egészen megnyugodott a tenyerében. – Norad lábai mellé helyezte. Ő pedig, mintha csak erre várt volna - mintha az utóbbi években nem próbálta volna ezerszer is eredménytelenül – felemelte a mancsát és a madár fölé helyezte. S az elveszetnek hitt erő átjárta, felizzította mancsát és a kis rigó könnyedén röppent fel a keze alól.

Boldog, hálás mosollyal figyelte a madár röptét, mintha nem is ő gyógyította volna meg az imént, hanem fordítva. A fejét is utána csavarta volna teljesen, ha a kislány sikolya nem állítja meg.  Ahogy megmozdult, egy egész kis lavinát indított el, s mancsa az utolsó pillanatba sodort félre egy a gyerek felé gördülő embermagas követ. Óvatosan felemelte őt, s egy biztosnak látszó sziklára állította.

- Bocsáss meg kérlek. – mondta. Hangja furcsán tört elő a torkából, mintha kavicsok lennének a szájában. Valóban azok voltak. Nagyon lassan félrefordult, s diszkréten köpött egyet – megszabadult vagy kétszekérnyi kisebb kőtől, s letarolt velük néhány zsenge bokrot. – Nagyon régóta nem mozdultam már meg… - szólt immár a saját hangján.

A lányka tátott szájjal bámulta. Lehetett vagy tíz éves. Vékony kis testét ócska ruha fedte, mely alól kilátszott csontos térdecskéje. Világosbarna haját valaki két copfba fonta, melyeket most öntudatlanul babrált. Bőre barna volt, mintha álló nap a szabadban játszana, s meleg szemeiben csodálkozás ült.

- Nem akartalak megijesztetni, bocsáss meg kérlek – ismételte meg újra Norad, ám a kislány közbevágott:

- Gyönyörű vagy tudod? – Ha a sárkányok el tudtak volna pirulni, akkor Norad olyan lett volna, mint egy pipacs. Így azonban csak zavartan lepöckölt egy követ a fejéről. – A bőröd sem szürke már, hanem egészen mélyzöld, mint a haragos víz. A szemed sem merev, hideg, hanem olyan meleg sárga, mint az a kő a… borostyán.- vágta ki kis szünet után büszkén. – Köszönöm hogy meggyógyítottad a madarat. Te nagyon erős vagy. Én nem tudtam. Sawe szerint, ha megnövök, majd nekem is sikerül.

- Hogy hívnak? – kérdezte hosszú hallgatás után a sárkány.

- Hajnalnak. – Norad megborzongott, s szemeibe kiült a hitetlenkedés. – Hogyan?

- Hajnalnak. – felelete a kislány mosolyogva. – Az esthajnalcsillag után. Anyu azt mondta, hogy aznap éjjel - amikor találtak - különösen fényesen ragyogott. Sawe szerint valami erő akart alakot ölteni, s engem választott. Választhatott volna szebbet is – mondta szemlesütve – mint a tiéd.

- Szerintem nagyon jól választott – mondta elgondolkodva a sárkány és elmosolyodott. – Nem gondolod Mergard? – az utolsó szót kiáltotta, hogy beléremegtek a hegyek és a kislány is összerezzent. De válasz, az nem jött. Hiába kémlelte a mellette lévő dombocskát, ahol Mergardnak lennie kellett.

- Én nem látok ott senkit – csacsogta a vékonyka hang. – A barátodat keresed? Sajnálom, de azt hiszem ő már nincs itt. – mondta szomorúan. – Hidd el tudom milyen egyedül lenni.  Sawe – n kívül nincs igazi barátom, s bár anya szeret, ő sem ért meg igazán. Sawe érti. Ő olyan, mint én. Mágus. Bár az emberek gyakran csak vén naplopónak nevezik. – nagyon sokáig beszélt, s a sárkány elgondolkodva hallgatta. Ezernyi gondolat futott át a fején és közben rájuk esteledett. S a kislány hazament. Norad nagyon sok új dolgot hallott tőle és szép lassan kezdte megérteni az embereket. Másnap a kislány újra eljött és s sárkányt meglepte, hogy mennyire várta az érkezését. Megint végigbeszélték a napot, mint a soron következőket.

Hajnal beszélt Saweről és arról, amit az emberek mágiának neveznek. Norad pedig a harmóniáról és a természet erejéről. Évekig tanítgatta a lányt, s meglepte az a figyelem és megértés, amit Hajnal sugárzott felé. Értette és érezte a szavak súlyát, jelentőségét. Mindig furán mardosta hiánya, amikor nem tudott eljönni.

Egy napon a lány a levegőbe emelkedett, és mosolyogva elsuhant a sárkány álmélkodó arca előtt. Ekkor Norad leültette és elmesélte neki a horda és a világ tragédiáját.

Hajnal sokáig zokogott. Amikor megnyugodott, kisírt szemeit a sárkányra emelte.

- Nincs mitől félned, mi alábecsültük a világot. Lábra áll ebből is. Te magad vagy a jövő…- mondta a lánynak, s elmosolyodott – és éppen a múlttal csevegsz.

- Nem félek. Tudom, hogy végül minden rendben lesz. Érzem. – felelte komoly arccal. – Én miattad sírtam. Annyi mindent elvesztettél, majdnem a hitedet is. A sárkányok miatt is sírtam, meg az emberek miatt… már sok mindent értek. Értem miért feküdtél itt olyan sokáig, de tudod a remény sosem veszett el egészen. Sawe mesélte, hogy a mestere mesterének a mestere –réges-régen - valami szörnyű dolgot tett. S ez a szörnyű dolog, valahogy csodás tulajdonsággal ruházta fel. Talán azért, hogy jóvátegye azt, amit elkövetett.

Azt hiszem az első mágusok, részt vettek a sárkányok megölésében és tőletek kapták az erőt. Sokan közülük nem tudtak élni vele. Megtébolyodtak. Mások visszaéltek vele és megölték őket a többiek. Csak kevesen értették meg célját és használták eszerint.

Én is sok emberben látom, de nincsenek tudatában, nem tudnak élni vele. Csak céltalanul tévelyegnek egy életen keresztül, valami után sóvárogva. – mondta sóhajtva.

Norad hosszan szótlanul nézte, s elnehezült a szíve. Megnőtt az évek során. Nyurga, vékony lány lett belőle, aki könnyed léptekkel szaladt végig az ösvényen, amikor kijött hozzá. Játékos kiscsikó, mint… Hát igen, nagyon emlékeztette őt rá.

- Nagyon szép vagy. – mondta, mert tudta hogy ezt nem lehet elégszer mondani. Része volt ez szemérmes barátságuknak, szeretetüknek. – És nagyon bölcs. Nincs már mit tanítanom neked. Sőt én tanultam tőled az imént, s talán már Sawe is ezért néz be hozzád nap-nap után.- mosolyodott el újra. - Remény. Így kellett volna, hogy nevezzenek. Remény vagy az embereknek. Tanítsd őket szépen, észrevétlenül, talán most jött el az idő.

- Szóval elmész? Tudtam, éreztem. Nagyon fogsz hiányozni. – mondta lány és szenvedélyesen a sárkány nyakába csimpaszkodott. Norad érezte, amint egy könnycsepp végigcsorgott az arcán és csillogó gyöngyé válva hullik a földre.

- Vannak mások is. Magad mondtad. Tanítanom kell őket. Megtalálom a kiválasztottakat, s megtalálnak majd engem. Aki a szemével lát, azoktól nem kell tartanom. Ők nem vesznek észre. Akik a szívükkel látnak, azoktól nincs félnivalóm. S ha látni akarsz, csak súgd a szélbe a nevem és gondolj rám, ahogy tanítottam…- estig beszélgettek. S elbúcsúztak, mikor feljött a hold. Tudták találkoznak még…

Norad évszázadokon keresztül járta a világot ezután. Gyakorta láttak valami zöldes villanást az emberek a napkörül, s nem tudták mi az. Pedig csak egy tovasuhanó sárkány bőrén csillant meg a napsugár.

Eleinte csak egy-egy embert talált, akit tanítgatott. Ahogy telt az idő, egyre többen lettek. Gyakran egész csoportok gyűltek össze a barlangjába vagy erdők mélyén és itták szájáról a tudást. Amikor úgy érezte elég sokan vannak már, hogy egyedül is tovább vigyék a természet adományát visszament ahhoz a hegyhez, ahol egykor egy Mergard nevű sárkány feküdt, s ahová egy hosszú életet megélt varázsló asszonyt temettek. Csendesen lefeküdt, s abban a biztos tudatban csukta le a szemét, hogy most már minden rendben lesz…

Vége?

Mikhail

   Úgy söpörte el a fáradtság, mint a becsapódó bombák lökéshullámai a környező épületeket és mindent ami bennük volt. A lábai már nem tartották meg a teste súlyát és hátát egy romos faldarabnak vetve lassan lecsúszott a földre. Milyen érdekes - gondolta - bár képtelen vagyok megmozdulni, a fegyvert mégsem tudom kiengedni a kezemből. Lassan olyan már, mintha a testem része lenne. Szeme körbepásztázott maga körül és bár befogott mindent amit látott, az első gondolat ami megszületett a fejében egy kérdés volt. "Biztonságban vagyunk?" Ott voltak... amennyire lehetett. Egy lebombázott épület alaksori lépcsőfordulójánál ült. Körülötte a leomlott falak természetes fedezéket képeztek, mint valami mesterséges hegyvonulatok amelyek körbeölelik az életet adó völgyet. Azzal a kivétellel, hogy itt nem volt semmilyen élet.
   Az utolsó civilizált közösség romjai néhány kilométerrel a frontvonal mögött húzódtak meg, s nyújtottak menedéket  - az ő mértékével - egy maroknyi embernek. Rájuk gondolt és halovány, fáradt mosolyra húzta a száját. Lehunyta a szemét és maga előtt látta mindnyájuk arcát, érezte lelkük lüktetését, s érezte az erőt amit feléje és a többiek felé sugároznak. Lassú bizsergéssel erő töltötte meg végtagjait, s óvatos mozdulatokkal felemelkedett. Még mindig csengett a füle az előző becsapódásoktól és enyhén szédült is a fülét ért nyomás miatt. De állt. S akármilyen hihetetlen is volt, megpillantott valamit amit már nagyon rég óta nem látott, s talán ez lehetett az oka, hogy nem érezte meg a jelenlétét. Egy tenyérnyi zöld levélkupacot, amely nem átallott ragyogni a romos szenvedés eme emlékművének közepén. Kis híján elnevette magát saját fennköltségén és  átadta magát az őszinte örömnek. Az embereken kívül ez volt az első élet, amit az utolsó két évben látott. Odabotorkált a törmeléken keresztül és olyan szeretettel érintette meg a növényke leveleit, mint az apa amikor alvó gyermekének a  homlokát simítja végig. S érezte, hogy egy rég nem tapasztalt érzés tölti ki a belsejét. Olyasvalami, amit sok-sok évvel ezelőtt érzett utoljára. Érezte a földet...
   Eszébe jutottak a boldog békeidők és a háború lassú előérzete. A természet - és az emberi lélek - folyamatos pusztulása egyre gyorsuló folyamat volt. A természeti katasztrófák adtak ugyan előrejelzést, de az emberek nagy részét túlságosan lefoglalta a fejében lévő zűrzavar, a pénz hajszolása. Eltékozolták saját energiáikat egy látszólagos, egy harmadrangú életre. A rendszerben - a bolygóban -  volt 15 év tehetetlenség, s a katasztrofális hatásokat csak akkor érezték meg, amikor már elkerülhetetlenek voltak. Szörnyű viharok jöttek, a tengerek szintje megemelkedett, lassan elfogyott az ivóvíz és a földterület, amely alkalmas volt még a  gazdálkodásra.
   Voltak néhányan - idővel egyre többen - akiknek kinyílt a szemük. Azt mondogatták egymás között, hogy a tudat reneszánszát élik. Apró pici fáklyák ők, akiknek célja az emberiség felébresztése egy jobb, tisztább, tudatosabb életbe. De sajnos a számuk nem nőtt elég gyorsan. Ezen emberek - csoportok - egymásra találtak és összetömörülve elvonultak egy a civilizációtól megkímélt, elfeledett területre és kialakították a maguk társadalmát. Bárkit befogattak maguk közé és szeretetükkel, figyelmükkel képesek voltak átformálni, maguk közé emelni azt, aki igazi változásra vágyott. De mindeközben a föld többi része lassan haldoklott. Egyre kevesebb lett az élelem és az emberek egymásnak estek. Ezen kis sziget sokáig a béke homályában rejtőzött, de nem kerülhették el az összecsapást. Papjaik - bár nem tudom nevezhetjük-e őket annak - imáikkal szeretet sugároztak szerte a világba és ezáltal a feléjük forduló agresszivitás sokáig elkerülte őket.
   Csodálatos világ volt. A tudatos élet, a pozitív közösség olyan szintre emelte az egyént - s ezáltal a társadalmat is - amely a régi egó-tól vezérelt korban elképzelhetetlen lett volna. Az avatárok - nincs rá jobb szó a mi nyelvünkön - voltak azok akik óvták és gondozták a társadalmat, az országot, a világot. Az avatár hindu eredetű szó, s azt jelenti alászállott. Isten földi megtestesülésének tekintették őket Indiában. Emberi, vagy állati testben lakoztak, de az istenek képességeivel és erejével voltak megáldva. Kezükben volt népük jövője.
   Az ő avatárjaik egy kicsit mások voltak. Olyan tiszta emberek, akik teljesen harmóniában kerültek önmagukkal és a világgal. Megélték önmaguk isteni és emberi oldalát is. Az energiafolyam részei voltak. Tisztelték a körülöttük élőket és nem akartak ártani senkinek. Nem akarták felemelni azt, aki nem akart változni. De megtisztították a vizet, a levegőt és a földet a követőik számára, s tanították őket, hogy ha arra vágynak megélhessék saját isteni természetüket. S így lehetett, hogy a föld amely mindenhol máshol pusztult, náluk virágba borult és életet szült. Az emberek reménykedtek, hogy a jó példa majd a helyes útra téríti az eltévelyedetteket, ahogy a külvilágot nevezték... de idővel be kellett látniuk, hogy ez reménytelen. Hiába volt a tiszta szeretet és a vibráló fénylő energia a félelmük burkán, nem tudott áthatolni. S ha át is hatolt a tömegekben nem tudott gyökeret ereszteni. S ahogy a föld egyre szennyezettebb lett, az avatárok ereje is csökkent.
   A földön minden élőlény, szikla, a mindenség egy közös energiának a különféle megtestesülése csupán. S bár fennen hirdettük egyediségünket, valójában szoros kapcsolatban álltunk a mindenséggel. S ahogy a föld energia mezeje csökkent, úgy gyöngültek ők is. S az emberek már csak egymás energiáját lophatták el és abból meríthettek erőt. Az volt a háború kitörésének a pillanata.
  Eleinte helyi harcokkal indult, de aztán a tűzvész lángba borította a világot. Ebben az utolsó édenben is jól látszott, hogy nem kerülhetik el a vihart, de arról megoszlottak a vélemények, hogyan védekezzenek ellene. A többség nem akart védekezni. Az avatárok tudták, hogy testük pusztulása csak a földi létformájuk végét jelenti. Képesek voltak az őket körülvevő embereket egy magasabb dimenzióba emelni, ahol nem érheti őket ártalom, ahol tovább járhatják fejlődésük útját. De nem mindenkit... köztük is voltak, akik még nem voltak készen és egyre többen szivárogtak a külvilágból is tiszta szándékkal a változás iránt. De ők még képtelenek voltak ilyen drasztikus átalakulásra. Az ő sorsuk pusztulás lett volna, s bár energiájuk visszakerül a nagy közös folyamba de a földön végzet pusztítás, más szinteken is éreztette volna a hatását.
    Néhányan - főleg az ifjabb avatárok, mint ő maga is - más véleményen voltak. Azt mondták, ki kell menniük a világba hogy még több fényt gyújtsanak a fejekbe. A szeretet fényét. S ha nem használ, akkor meg kell védeniük a földet mindenáron. Ha megmentik a földet, lehetőséget teremtenek mindenki számára. A halál, csak egy új élet kezdete lesz akkor. A folyamból újra testet ölthetnek az emberek és újrakezdhetik. S bár a többiek nem értettek egyet, elfogadták a döntésüket. Tizenketten voltak csupán. Eleinte a szenvedő bolygó és a magasabb rétegek segítették őket. Belőlük nyertek energiát és próbáltak józanságot csempészni a fejekbe, de mintha az emberi lelkek úgy eltorzultak volna, hogy egyszerűen nem értették őket.
   Aztán a háború elérte a csúcspontját. Neutronbombák robbantak mindenfelé elpusztítva az élet legapróbb sejtjeit is és a pusztulás elzárta azt a végtelennek hitt energiát, amelyből eddig merítkeztek. Visszatértek hát a városukba és egy céljuk maradt csupán. Megvédeni mindenáron. Ez volt az utolsó mentsvár az emberiség számára, hogy fennmaradhasson ebben a formában. Az ott maradt emberek - egy részük eltávozott az avatárokkal, s arról a másik síkról próbálták támogatni őket - felosztották idejüket a város működésének fenntartása és az ő támogatásuk között. Akinek volt ideje a közösségi házakban meditált és szeretettel gondolt a közöttük maradt avatárokra. Így próbáltak energiát küldeni, hogy megvédhessék őket. De a háború egyre közelebb ért.
   Sohasem felejti el, amikor az első rakétákat kilőtték feléjük. Azok a karcsú, áramvonalas halállovasok pusztító terhükkel kérlelhetetlenül közelítettek hozzájuk. Ő és tizenegy társa már a kilövés előtt érezte, mi következik, de nem tudták megakadályozni. Bármennyire is készültek hogy ölni fognak ha szükséges, képtelenek voltak megtenni. Tudták, hogy képesek a levegőben megállítani a rakétákat és bíztak abban hogy erejük elrémíti az "ellenséget" a további próbálkozástól. Máig emlékszik, ahogy testét átjárja az energia, a düh és felizzik körülötte a levegő, s ezt az izzó burkot egy szempillantás alatt hatalmas kupolává növelte maga körül. Városrészeket takart be így és a rakéták egyszerűen semmivé foszlottak a levegőben ahogy a lángoló aurájához értek. S ezt tették a többiek is, ahogy előtte megbeszélték. Mindenki védett egy területet, s lefedték az egész várost.
   Talán sohasem fog kiderülni mi történt. Egyikük fénye egyszer csak kihunyt. Eszébe jutott egy régi film klasszikus sora: "Zavart érzek az erőben!" Mindnyájan érezték. Társuk akit olyan élesen érzékeltek mintha ott állna mellettük semmivé vált. Szó szerint semmivé. A halál után nem szűnik meg a létezés, csak anyagi síkon. De a társuk teljesen eltűnt, több ezer emberrel egyetemben. S érezte ahogy társai döbbenetének hatására az erőterek kialszanak. Sikolyokat hallott a fejében és ahogy egy millió vagy még több ember kiáltja a nevét pánikban: "Segíts Mikhail... Michael...Mihály!!!" - "Tartsatok ki!" - küldte a gondolatot társai felé és olyan erő lobbant benne, amit sohasem érzett előtte. A dühe - az ő dühe - mint a színtiszta, zabolázatlan energia kirobbant belőle. Pusztító hullámként söpört végig több száz, talán ezer kilométer hosszan is, minden irányban. A városban ijedten a földre lapultak az emberek rémületükben, azonban a forróságon kívül amely meglebegtette ruhájukat, hajukat semmit nem éreztek. A falakon kívül azonban minden szertefoszlott ami haragjának útjába került. Minden ember és minden általuk épített dolog. Mintha az halódó föld haragja lett volna, érezte a lábain keresztül testébe áramló iszonyú erőt, amely találkozott az égi energiákkal és egyesülve a testében halálos hullámként terjedtek a négy égtáj felé. Aztán egyszer csak vége lett. Az energiaáramlás megszűnt és ő a földre rogyott. Mielőtt tudata kialudt volna, még hallotta a fejében társai hangját: "Mit tettél Michael?!"

    Érezte, hogy könnyek csorognak az arcán miközben a kis növényt simogatja. Nem gondolta, hogy valaha is fog még érezni valamit. Aznap milliókat pusztított el és hiába mondja, hogy a célja nemes volt, hogy a bolygónál sokkal több múlott rajta... ez már nem jelent a számára semmit. Minden élet, amely kihunyt a "kezei" által, ott élt benne is. A föld minden élőlényét szerette, azokat az eltévelyedetteket is akiket elpusztított. Soha többet nem ment vissza a városba, mert akart a többiek szemébe nézni. S bár gondolatait elzárta tőlük, érezte ahogy társai visszatérnek és folytatják az életüket ahol abbamaradt. Tanítják azokat akik tanulni vágynak, hogy elhagyhassák ezt a létsíkot, mert itt már nincs remény az életre. S ő, Mihály őrizte az álmukat.
   Az ellenségeik sokáig nem mertek feléjük sem nézni. Úgy gondolták, hogy valami csodafegyvert vetettek be ellenük és babonás félelemmel elkerülték a helyet. De ő sohasem engedett nekik egy perc nyugtot sem. Figyelmének egy része mindig feléljük irányult. Előbb megérezte az ellenük irányuló gondolatot egy tiszt, vagy önkényúr  szívében, mielőtt az megszülethetett volna a saját fejükben. Figyelmeztetést küldött és ha nem hallgattak rá, könyörtelenül elpusztította őket. Az első alakulatot, amely megkísérelt benyomulni, egymaga fogadta a határ menti síkon. Már kilométerekről érezte őket, s gondolatait a fejükbe vetítette. "Megmutatom a sorsotokat ha nem fordultok vissza." - s a haláluk képét vetítette a szemük elé. De a vezetőjük makacs és erős lelkű ember volt, nem ijedt meg a figyelmeztetéstől és tűzparancsot adott. Mielőtt a páncélosok kezelőszemélyzete leadhatott volna egyetlen lövést is, halottak voltak. Az aki a fegyverre tette a kezét meghalt. Egyszerűen megállította a szívüket. Még csak erőlködnie sem kellett és már nem érzett szánalmat miattuk.
   Vadászott rájuk fegyverrel és "fegyvertelenül". Bárki aki átlépte a határt és pusztítani akart, nem távozhatott. S bár gyengült, hiába jöttek most többen, - nem sokon múlott - de a sorsukat ők sem kerülhették el. Időt akart adni a többieknek, hogy annyi embert mentsenek ki, amennyit csak tudnak és ezért kész volt akármennyit elpusztítani. S a furcsa az volt, hogy nem érzett ellentmondást ebben. Már nem. De ez a kis növény a keze alatt, megváltoztatott mindent. Mert azt bizonyította, hogy még ők is tévedhetnek.
   Azóta a nap óta, soha többet nem tört fel benne újra az a mérhetetlen erő, amely akkor eluralta a testét és a lelkét. De maradtak tartalékai. A város lakossága folyamatosan sugározta felé a szeretettel teli energiát és bár szíve megértette az okokat, az agya nem tudta hogyan képesek félelem nélkül szeretni őt. Saját érzéseit, gondolatait teljesen elzárta tőlük. De most, a növénnyel a keze alatt megnyitotta a szívét és a lelkét. S minden egyes ráirányuló agyba és szívbe elküldte a kis bokor képét, s vele a gondolatot: "Van még remény."
   A felujjongó öröm és szeretet hullámai kis híján a levegőbe emelték. Társai boldogsága átjárta felizzította a testét. Csak szeret volt amit felőlük érzett és az aggodalom, hogy merre van a testvérük. "Hát van remény, a föld nem halt meg csak elzárta magát előlünk, hogy meggyógyítsa a sebeit De él és ha él, számunkra is van remény." De a sok lelkes gondolat között eljutott az agyába egy kérdés, amely egyre hangosabb visszhangot vetett az emberek fejében is. De mi lesz a kívülállókkal? Ha folytatódik a háború az újdonsült reményük hamvában hal el!
   - Nem fog! - súgta vissza csöndesen, de mégis eltökélten.
   - Mihály, ha elpusztítod őket, ugyanúgy veszíteni fogunk, s te magad leszel a föld hóhérja! - hallotta társai hangját.
   - Bízzatok bennem. - felelte és újból elzárta gondolatait előlük. Lassan leült a növény mellé a földre és még hosszan csodálta a szépségét, zöld izzását a napfényben és figyelmének hála a kis növény is szebben erősebben  ragyogott. Mosollyal a száján lehunyta a szemét és még egyszer maga elé idézte a városiak vonásait, érzéseit, lényét, majd újra felfedezett erejével szétsugározta figyelmét a világba. Minden egyes ember fejében ott volt. Megmutatta a növény képét és elmondta azt is mit jelent a számukra. Sokan azonnal megértették és érezte hogy felfakad bennük a figyelem és a tudatosság fénye, de sokakban túl erős volt a téboly. Akik megfogadták a szavát, azok fejéből visszahúzta magát, akik nem azok előtt testet öltött szelleme. A világ több millió pontján egyszerre jelent meg egy időben. A reakciók mindenhol hasonlóak voltak.
   - Távozz démon - kiáltották s félelem uralta el a szívüket. Voltak akik megpróbálták elpusztítani, voltak akik könyörögtek és voltak akik megpróbáltak elfutni előle, de senkinek nem volt esélye.
   - Sokatok halálát okoztam már, de a tiéteket nem akarom. Átadom nektek mindazt ami vagyok, s rátok bízom hogyan cselekszetek azután. Látni és érezni fogjátok, amit én érzek. Tudni fogjátok, amit én tudok és tesztek majd amit tesztek. A kezetekbe adom a sorsotokat. - mondta és mélyen a szemébe nézett mindegyiküknek és megérintette a homlokukat.
   Az emberek szinte azonnal a földre rogytak és fájdalmas üvöltésben törtek ki. A világ összes szenvedését, az elmúlt évek pusztítása, a föld segélykiáltásai, az állatok érzései, amikor tudták hogy nincs menekvés a számukra, a meghalt emberek utolsó pillanatai és mindennek ellensúlyozására egy maréknyi zöld levél... egy ígéret. A remény.... Sokan a megváltó halálért könyörögtek - s voltak akik véget is vetettek életüknek - de aztán lassan feltisztult az emberek agya, de a fájdalom és pusztítás képe soha többé nem távozott el az fejükből. S ahogy lényük beitta a fájdalmas képeket, úgy szívódott fel bennük Mikhail szeretete is, amit a világ és irántuk érzett. S ő érezte, hogy a teste anyagtalanná válik eközben, de nem félt. Nem tűnt el sehonnan, sőt ellenkezőleg... a részévé vált a mindenségnek. Ott érezte magát mindenhol. Minden élőben és élettelenben. Mint egy védőangyal...