Az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az éjjeli égboltot bámulva szép lassan elhagynak a gondolatok és csak a mélységes csend marad. Csend és béke. Az agyad eleinte próbál mindenfélét mondani neked, - a barátaim ezt csak egorádiónak nevezik - de elhessented a gondolatokat.
Valahogy bármi jön is, igaztalannak, valótlannak érzed. S az érzések... már tudod, hogy mögöttük is csak régi fájdalmak bújnak meg. A múlt határozza meg, hogy mit érzek most?! Nem! Erősebb és bátrabb vagyok ennél. Azt akarom látni ami van. S ebben a pillanatban olyan tiszta gondolatok merülnek fel, amelyek vigaszt nyújtanak, akkor is ha éppen megszűnik a béke.
Az életünk egy lehetőség. Semmi több. Annyira tisztán érzem ezt, mégis azonosítjuk magunkat a földön eltöltött szerepünkkel. Pedig ha egyszer sikerül kikapcsolnod a gondolatokat, csak csöndet és végtelenséget találsz önmagadban. Ha sikerül elvonatkoztatnod a gondolatoktól, az érzésektől.... csak a csönd és a végtelen marad.
Ez persze nem tart soká - szeretném azt írni, hogy eleinte, meg hogy eltölt majd a szeretet.... de nem tudom. Még nem tartok ott. Nem tudom mi jön ezután.
De azt már tisztán érzem, mi az ami nem én vagyok. Az érzések, a gondolatok.... ezek csak ruhák, amiket magadra húztál. Pont úgy mint amikor gyerekként elindultál szánkózni és anyukád utánad szólt: "Sál, sapka. " Vagy: "Ilyen ruhába nem mehetsz emberek közé!"
De kérdem én, nem pont így csinálod a gondolataiddal és a viselkedéseddel is? Ezt nem mutathatom ki, ezt nem láthatják mert.... s itt jönnek a végtelen kifogások. De a személyiséged, a gesztusaid, az érzéseid.... ezek szerinted honnan jöttek? Amikor kilépsz az utcára, nem változik meg a viselkedésed? Amikor a főnököddel beszélsz, nem kezdesz jobban figyelni arra mit mondasz? Amikor tetszik egy nő - egy férfi - a legjobb oldaladat akarod mutatni nem? Még a fáradt és dühös vagy is, megpróbálsz őszintén elmosolyodni, kihúzni magad.
Én egyre idegenebbnek érzem ezt az egészet. Tudom, hogy a munkámhoz be kell tartanom bizonyos normákat. Tudom, hogy a közösségi életben alkalmazkodnom kell.... de egyre kevéssé megy. Mások belekapaszkodnak az indulataikban, nem eresztik a félelmeiket, az önsajnálatukat.... de ha magamba nézek, azt látom hogy ezek az érzések nem én vagyok. De ez igényel egy állandó figyelmet. Koncentrációt. Ez eleinte fárasztó, majd egyre egyszerűbb lesz... természetesebb.
Istenem.... soha nem volt halál vágyam és most sincs, de olyan szívesen föladnék mindent. Mindazt ami vagyok. Elveszíteni minden emléket, minden örömet, minden fájdalmat, minden félelmet, minden álmot, minden vágyat.... vigye a szél, ez eső... minden ami az élethez kell itt van előttem. Élni akarok, mert ez most csak vergődés.
"Aki hozzám jön, de nem gyűlöli atyját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit, nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom." - alighanem Lukács evangéliuma. Vajon hányan értetik ezt a fentiek tükrében? Apa, anya, fivér, nővér, feleség... szerep. Szerepeken keresztül élünk, de én nem a szerepet szeretném szeretni és élni, hanem az embert. Pillanatról pillanatra.
Értitek a hasonlatot? Mi is pont így működünk, mint egy gép. Jön egy balfék... elég ha a mozgása, a hangja, a szavai felidéznek egy másikat aki gonosz volt velünk és indul a program. A benned lévő energiát te magad szűröd és készítesz belőle egy csodás vacsorát, vagy egy nagy adag gusztustalan szemetet. A szomorú, hogy mind a kettőt neked kell megenned.
A kérdés csak az, hogyan dobjuk ki a szemetet? Hogyan dobjuk ki a régi szűrőket - torzítókat - és engedjük hogy a legtisztább, legszebb alapanyagok a maguk ragyogó csodálatos formájában nyilvánuljanak meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése