"... a másodpercek amik előtted vannak..."

Klassz dolog  a youtube. Kezembe került az alábbi filmrészlet és egy kicsit elgondolkodtatott. Mostanság elég sok időt töltök önvizsgálattal, figyelemmel... mondhatnám, hogy kinőttem már az ifjú harcosok hevességét, akik berohannak a csatába és általában meghalnak. Úgy érzem, hogy az életem fordulóponthoz érkezett - igazából, már a kanyar közepénél van, csak még nem látszik mi van a kanyaron túl. S azt érzem, akad mérlegelni valóm.
    De a lényeg, ami miatt feltettem ezt a videót, az-az idő. Azt vettem észre, hogy egy véges - legalábbis fizikai testünk szempontjából - erőforrással úgy kufárkodunk mintha végtelen lenne. Keresztülrohanunk egy napon, amikor dolgozunk, olyan ritkák az olyan pillanatok, amikor igazán jelen vagyunk és élünk. S még a pihenéseink is manapság.... az twitter, facebook, tv, számítógépes játékok.... személytelen időrabló dolgok, amelyek betompítanak, elzsongítanak és azt veszed észre, hogy egy nappal megint kevesebb lettél. Pedig két másodperc között is csodák történnek..... szeretném jobban megélni a pillanatokat. Hiszen azokból áll az élet.

Kegyetlenség

        Sötét érzések kavarogtak a férfiben miközben lassú nyugodt léptekkel baktatott az utcán. Éjszaka volt, s a magas házak úgy záródtak az utca köré, mint sötét, komor sziklák. Bár lehet, hogy csak az ő komorságát tükrözték vissza. A város ezen része meglehetősen csöndes volt az éji órán, nem jártak autók, nem sétálgattak emberek. Az közvilágítás is hézagos volt, mint egy hajléktalan fogsora. A lombtalanítás hatalmas szemétkupacai kusza halmokként sorakoztak a járda szélén. A házak közötti tér szűk volt és nem parkolt egyetlen autó sem itt. A sötét kapualjak, mint megannyi tátott száj bámultak a semmibe.. vagy a lelkébe?.    
    - Vajon melyik vezet a pokolba - gondolta a férfi komoran - s van köztük olyan amely a mennybe visz? - nem igazán hitt benne. Most elég kevés dologban tudott hinni. Felnézett az ég kicsiny szeletére és a holdat kereste, vagy legalább egy csillagot, de a felhők minden fényt eltakartak a szeme elől. Megállt és egy cigarettát kotort elő a belső zsebéből, s közben az ablakokat vette szemügyre. Sehol nem világított egyetlen fénysugár sem. Mintha nem is lettek volna emberek a falak mögött. Mintha egy elpusztult világ romjai között sétálgatna egyedüli emberként.        
    Mélyen leszívta a füstöt és hosszan bent tartotta a levegőt, majd nagy erővel préselte ki a tüdejéből, mintha csak valami gonosz varázstól próbálna szabadulni. Jó ember volt. Tudta ezt, de most nem érezte. Valami hidegség lopakodott a szívébe, valami rémisztő sötét erő uralta a testét. Nem értette honnan jött, de mégis olyan ismerős volt. Tudta hogy ez a dolog része a lényének, de bántotta a hidegsége, a kérlelhetetlensége.        
    Ahogy tovább indult, próbálta felidézni magában az elmúlt hónapok eseményeit. Az örömöt, a játékot, a napot, a jó érzéseket. Fáradt arcán átsuhant egy mosoly.    
    - A kör bezárult. - mondta ki hangosan, s egyáltalán nem zavarta hogy magában beszél, de mégis gondolatban folytatta tovább. - Ki a fene vagyok én? Hónapokkal ezelőtt, amikor világa darabokra hullott és összetört minden ami fontos volt a számára, ugyanezeket a kérdéseket tette fel magának. S akkor megértette, hogy az elmúlt években nem volt más mint egy ócska marionett figura, s mások mozgatták minden rezdülését. S balga módon azt hitte hogy egyéniség. Össze kellett dőlnie a világának, hogy végre eltépjen egy madzagot és felnézzen az égre s megpillantsa a mérhetetlen zsinegerdőt ami a feje felett húzódott. Először undorodott a felismeréstől és azonnal össze akarta tépni az összeset, azonnal szabadulni akart belőlük, de csak még jobban összegubancolódott az élete és fojtogatni kezdték a kötelek.
    Lassan lépdelt s teljesen megszűnt számára a külvilág. Nem érezte a hideget, s nem látta az utcán végiglopakodó ködöt, amint sejtelmes táncot lejt a lámpák fényében. Azt sem látta, hogy a környező házak állapota egyre romosabb lesz, mintha csak az idő vasfoga az ő kedvéért rágná csúnyára a külvilágot. Makacsul ragaszkodott a gondolat fonalához, mert hitt abban, hogy a megértés kivezeti majd ebből a hideg és örömtelen állapotából.
    Anno, amikor már azt hitte teljen megőrül, onnan kapta a segítséget ahonnan nem is remélte. A külvilágból. Abból a világból, amit hidegnek és kegyetlennek érzett, mert az életét is annak látta. Azt tanulta, hogy ha gyengeséget mutatsz, akkor beléd marnak. S ebbe a nyomorult állapotába belépett egy kis boszorkány a figyelő szemével, a kedves mosolyával, a szeretetével és egyszerűen felrobbantotta a falait, a védelmi vonalait ami eltakarta őt a világ elől. S felkelt a nap. De nem odakint, hanem benne. Meglátta a fényt önmagában, a türelmet, a szeretett, ami mindig is ott volt. S a kis boszorkány figyelme rá is átragadt. Nyugodtan szinte passzívan elkezdte nézegetni az őt mozgató zsinórokat, s szép lassan összeállt a kép.    
     "Aha, ha megrezzen ez a zsinór, fölemelem a kezem. Akkor is ha nem akarom. " - s ez a tiszta, penge éles felismerés egyszerűen elmetszette a kezét mozgató zsinórt. Elmosolyodott, amikor a hirtelen kapott szabadság érzésére gondolt, hogy mennyire élvezte azt a katartikus felismerést, hogy megszabadult egy köteléktől, egy régi mintától. S lelkesen szemlélődött tovább. Egyre több és több mintát vett észre a saját életében és ahogy felismerte őket, sorban nyiszálta el az őt mozgató szálakat.
    S az életében felbukkanó emberek is mintha csak segíteni szerették volna ezt a folyamatot. Mint világítótornyok amelyek hazafelé vezetnek a háborgó tengeren, reflektorok, amelyek megvilágítanak egy-egy szálat, hálórendszert az életében. Mint mikor a pókhálójára jó szögben esik a fény és láthatóvá teszi a mintát. S már nem gabalyodott bele többé. Egyszerűen kikerülte vagy letépte őket, s egyre közelebb került valamihez....    
    Megállt és egy újabb cigit kotort elő a zsebéből és miközben meggyújtotta körülnézett. Fogalma sem volt hol van, de nem is érdekelte. Tudta, hogy nem tud eltévedni. Úgy tájékozódott mintha csak GPS lett volna beépítve a fejébe. Ha nem is tudta hol van pontosan, de azt igen mitől merre van. Tudta melyik az északi, déli, keleti irány, soha nem tévedt el. Bár az életben is ilyen egyszerű lenne.
    Elnézte a bal oldalt álldogáló romos bérházakat és a tőle jobbra elterülő sötét parkot. érezte, hogy rossz környékre tévedt, de nem érdekelte. A falakból sütött a fájdalom, a nyomor és az elkeseredettség. Repedt bejárati ajtók,  málló vakolat és füst borította falak. Az ablakokat rozsdálló vasrácsok borították, hogy elzárják a külvilágot, de a belvilág sem sokban különbözött a külsőtől. Nem gondolta, egyszerűen érezte. A közeli kuka bűze mindent kitöltött, de még így is érezte a balra mögötte álló kapualjból áradó vizelet szagot. Sóhajtott egyet és továbbindult.
    Rengeteg dolgot megtudott magáról az utóbbi időben. Felfedezte magában a gyermeket. Megtanult újra játszani, élvezni az életet, örülni a pillanatnak és önfeledten feloldódni benne. Találkozott azzal a férfivel akivé világ életében szeretett volna válni. S azt is fantasztikus érzés volt megélni, hogy minden reggel őt látja a tükörben. De most, itt rója az utcákat értetlenül a belsejét marcangoló hideg fájdalommal. "Gyere hát" - gondolta. "Ne szarakodj, de kerülgess, mint valami gyáva szuka. Gyere és néz végre a szemembe. Légy férfi és mond mint akarsz te nyomorult, vagy takaródj a fenébe. Ne gyötörj tovább." De rá kellett jönnie, hogy fél. A gyermeket aki játszott, a férfit aki nyugodt szeretettel nézett a világban, azt aki munka rohanásában nyugodt eréllyel adja ki az utasításokat és teljesítette a parancsokat, ezeket mind-mind önmagának érezte. Most mégis idegen szerepeknek tűnnek csupán ennek az érzésnek a nyomasztásában.
    De vajon nem csak szerepek voltak mindezek - töprengett. Annyira vágytam barátokra és szeretetre egy széthullott világ darabjai felett.... nem lehet, hogy itt is csak belebújtam egy szerepbe. Nem lehet, hogy ez sem én vagyok. Egyszerűen csak jó volt eljátszani, mert az előadás végén tapsot és szeretetet kaptam. Már nem tudom. Tényleg nem tudom. De jó érzés volt, örömteli, s ez a sötét erő ami most bennem van.... ez ijesztő.
    - Van egy cigid? - a három fickó a semmiből bukkant elő. Kis híján keresztülgyalogolt az előtte álló emberen. A környező lámpa messzebb esett, így nem látta az arcukat - valószínű hogy nem véletlenül állították meg ép ezen a ponton. Erőteljes sör és cigi szag lengte körül őket és túl közel álltak hozzá. Nyomasztóan közel. Az egész lényükből valami sötét mohóság és türelmetlenség áradt. Kegyetlenség és brutalitás. Nem voltak különösebben nagy darab fickók. Legalábbis nála a nagy darab nem itt kezdődött.
    A vele szemben álló figura, vékony, keskeny vállú keskeny arcú fiatal gyerek lehetett csupán. A hangja alapján tűnt fiatalnak. Nem volt vékony vagy gyerekes hangszíne, egyszerűen csak érezte - igazából tudta - hogy nem lehet 20-nál idősebb. Néhány centivel magasabb volt nála és a keze a vékony derékig érő farmerszerű kabátjának a zsebében volt. Az egész lénye izgatottan vibrált.
    A jobbján álló jómadár szintén magasabb volt, széles vállú izmos felsőtestű szótlan pacák. Kerek, kopasz fejének az árnyát látta csupán és elálló füleit. Elég vicces látványt nyújtott, ahogy a háta mögül eső fény árnyékba vonta az arcát, miközben mozivászon szerű fényt adott füleinek. Elröhögte volna magát, ha nem érzete volna a belőle áradó elszántságot. Őt érezte a legveszélyesebbnek.
    A balján álló, magas vékony fickót szinte észre sem vette. Perifériás látása odáig nem terjedt ki. Érzékelte a keskeny magas, termetét s az izgatott vibrálását, de semmi más impresszió nem ragadta meg a figyelmét. Olyan érzése volt, mintha egy remegő drogos, egy öntudatlan ember álldogálna mellette. Talán nem is zavarta volna, ha nem árad belőle rossz fogainak a bűze.
    Mindezeket egy pillanat alatt mérte fel, s közben azt érezte amint önmagában az a hideg, kegyetlen lény csöndes vigyorral közelebb lép. Az az erő amit eddig az emlékeivel próbált elküldeni lassan de biztosan kitöltötte a fejét és olyan nyugalom töltötte el, amit eddig csak meditáció közben érzett. De ehhez nem társult öröm. Csak a semmi. A hideg semmi. Lassan kivette az izzó cigit a szájából és gúnyos vigyorral a vele szemben állóra nézett, s közben érzékei mint egy mozivászon mindent közvetítettek a számára. Még azt is ami a háta mögött történt.
    - Nincs. - mondta tömören és olyan hidegséggel a hangjában, amin még maga is meglepődött.
    - Most már a pénzed is kell köcsög - a szemben álló fickó, egészen belehajolt az arcába miközben egyre felvitte a hangját a rövid mondat közben. S előhúzta a kezét amely eddig a zsebében volt. Egy kés pengéjén csillant meg a gyér fény.
    S a férfi ekkor felrobbant. Az a hideg feszült haragos érzés ami idáig a lelkét mardosta, most mintha csak barát lett volna aki mellé állt. Egyenesen a testébe lépett. Cigit tartó jobb keze, mintha csak rugók löknék felfelé könyökkel belerobbant a jobbra álló kölyök arcába. Nem célzott, de tudta hogy eltörte az orrát, mert azt akarta. Hallotta a reccsenést és az üvöltést is, de nem érdekelte. Régen talán... de most....
    Teste előre lendült a kést markoló szövegláda felé, bal keze félresöpörte a köztük lévő pengét, miközben jobb lába hihetetlen sebességgel csapódott a fickó térdhajlatába. A réges-régen tanult mozdulatok olyan természetesen jöttek elő belőle, mintha nem is telt volna el tíz év azóta.  A srác lába megcsukott és ő hátralökte hogy elveszítse az egyensúlyát. Nem érdekelte a kés, nem akarta megszerezni. Nem volt rá szüksége. Úgy érezte veszélyesebb mind a hármuknál.  A késes hátratántorodott és egyensúlyát vesztve a föld felé dőlt, s bár tudta,  hogy nem fog tudni talpra állni egy darabig ha egyszer földet ért,  de sérült lába ott kínálta magát és gondolkodás nélkül taposott rá. Szörnyű reccsenés és velőtrázó sikoly hasított a hideg téli éjszakába és miközben arcára kiült egy gonosz elégedett mosoly, fordulatból szinte oda sem nézve rúgta hasba az eddig tétlenül - s érezhetően rémülten álldogáló harmadik támadót. Térre volt szüksége.
    Lassan ránézett az orrát fogdosó, széles vállú támadójára. Érezte a fájdalomból fakadó haragot, s amikor az felé lendült volna, laza, szinte erőtlen mozdulattal lágyékon rúgta, majd ököllel iszonyatos erővel csapott az előre hajoló kopasz koponyára. A saját testében is érezte azt a finom remegést, ami végigfutott az izmos testen.
    Aztán csak állt, tüdeje élesen szívta be a levegőt, s megérezte a vér össze nem keverhető fémes illatát. A tömör test lassan a lábaihoz csuklott és a fiú csendes eszméletvesztésbe menekült a fájdalom elől. Az erőt ami idáig mozgatta, még mindig ott érezte magában, de mintha most hátra lépett volna, hogy teret engedjen a gondolatoknak, s agya rémülten fogta fel a képeket és a látványt. A háta mögött a törött lábú fickó még mindig elkínzottan vonyított. Kése véresen hevert mellette, s csak ekkor vette észre a kézfején a vágást. Felemelte a szeme elé és hitetlenül nézegette az éppen hogy csak patakzó vért. Mintha életében most látná először a saját kezét. A rövid ujjakat, az érdes tenyeret, a rövidre nyírt körmöket... Majd lassan a ráemelte szemét az egyetlen állva maradt támadóra. A kölyöknek csak a szeme fehérje látszódott, miközben egyik kezével a hasát markolászta. Futni akart, de szemei minduntalan a barátai felé villantak.
    - Nocsak - gondolta hidegen. Talán több is van benne, mint ami látszott. Lassan félrebillentette a fejét és még mindig a szemébe nézve azt mondta.
    - Rossz idő, rossz ember. Folytathatjuk, de akkor biztos hogy megölöm egyikőtöket. - maga is meglepődött, de nem volt a hangjában semmi. A remegés, ami mindig érezhető volt ha erős felindultságában beszélt, most elveszett valahol az események sodrában. S ahogy figyelt, érezte hogy nincs benne harag. Ahogyan szeretet és szánalom sem, csak az üresség. A semmi. Látta a félelmet fiatal fiú szemében, amely izgatottan csapongott ájult társárról rá, majd a földön nyöszörgő harmadikra, majd ismét rá. Érzelmek nélkül elmosolyodott és egy cigit húzott elő a zsebéből. Meggyújtotta, majd hanyag unott mozdulattal elfordult a fiútól és továbbindult. Félelem és szánalom nélkül lépett el a nyöszörgő földön fekvő emberek mellett és egyenesen elindult a közeli villamos megálló fényei felé. Ahogy nőtt a világosság, lassan levette a kabátját és sérült karjára terítette. Nem akart feltűnést.  S ahogy élesedett a fény, fejében úgy élesedett egy másik gondolat is, félretolva kétséget és félelmeket: Hideg tényszerűséggel visszhangzott a fejében:
    - Ez is csak én vagyok.