Egy kis fizika...

Az alábbi idézetet a facebook-on találtam egy fénykép kíséretében és bevallom elgondolkodtam.

"Osho, mi a különbség az egészséges önszeretet és az egoista önimádat között?

A kettő között óriási különbség van, bár nagyon hasonlítanak egymásra. Az egészséges önszeretet igazi vallásos érték. Aki nem szereti önmagát, az senki mást sem tud szeretni. A szeretet első rezdülései a szívedben születnek, ezért aztán ha saját magad felé nem érzed ezt, akkor senki más irányában sem érezheted, hiszen mindenki más messzebb van tőled, mint te saját magadtól.

Olyan ez, mint amikor egy tökéletesen nyugodt tóba követ dob az ember; az első hullámok közvetlenül a kő körül keletkeznek, és csak azután távolodnak tőle a part irányába. A szeretet első rezdülései saját magadban és körülötted keletkeznek. Az embernek először a saját testét, a saját lelkét, a saját teljességét kell szeretnie. Ez teljesen természetes. Másképp nem is tudnánk életben maradni. És ez így csodálatos, mert az önszeretet mindenkit megszépít. Aki szereti magát, megszépül; vonzó lesz és elegáns. Aki szereti magát, szinte szükségszerűen elcsendesedik, meditatívabb, békésebb lesz, mint az, aki nem szereti magát."

    Önmagunk szeretete, valóban ez az első lépés. S minden első lépés tökéletlen és bizonytalan, remegő térdű - legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Aztán egyre magabiztos lesz, míg nem kezdesz igazi szabad emberként boldogan és gondtalanul futkározni. De bizony attól még néha elesel... néha lehorzsolod itt ott, s ha szerencsés típus vagy, akkor tanulsz belőle.
   Az én tapasztalatom az, hogy elég sokan rájöttünk már a fenti tételre és elkezdtük megtenni az első botladozó lépést azzal hogy elfogadtuk magunkat. De úgy érzem ez is több lépcsős folyamat... úgy értem, elfogadom magam gyengének, esetlennek és bizonytalannak is. Nem ostorozom magam azért, ha ezt vagy amazt nem tudtam megtenni. Ha a harminc év alatt rám rakódott szerepekből nem tudok holnapra kibújni. Ez egy természetes folyamat. Néha elfáradunk, néha elfelejtjük mindazt amit már megtanultunk.... de ez nem baj.
   Én úgy érzem elfogadtam magam annak aki vagyok. Nem akarok már mást mutatni a világ felé, de akaratlanul is belebújok néha egy-egy szerepbe. De most úgy érzem addig nincs baj, amíg tudod hogy szerepet játszol csupán, s nem a szerep játszik téged. De azt veszem észre, hogy a végletekig feszítem magam fizikailag, lelkileg és amikor rettentően elfáradok akkor értetlenül kérdezem magamtól, hogy mégis mi a baj. Hová tűnt a lendület?  Hová tűnt az energia? A jókedv? Mi a baj?
    Aztán lassan ráébredek, hogy a baj az hogy elhanyagoltam magam. Nem szakítottam időt a pihenésre - s nem a fáradtan bezuhanok az ágyba és ki sem mászom onnan fajtára gondolok - a töltődésre. Mondd, hajszolnád így a végletekig azt akit szeretsz?
   Hogy kinek mit jelent töltődni, az mindenkinek saját magának kell felfedeznie. Engem feltölt az ha a barátaimmal lehetek. Nem kell megváltani a világot, nem kell hogy vidámak legyenek, egyszerűen a tény, hogy ott vannak. Valahogy úgy tudnám ezt elmagyarázni, mintha mindenkit körbevenne egy burok, egy energiamező és olyankor ez a két mező összehangolódik, megnő, besűrűsödik és mindaz ami nyomasztó, fárasztó, mindaz ami teher már nem tud áthatolni rajta. S ha át is jön, nem képes beinni magát a lényembe.... s amikor elválunk, akkor ezt a vastag erős burkot visszük magunkkal.
    De ilyen az is, amikor írok.... szinte mindegy hogy mit. Ilyen kusza gondolatokat mit ez, levelet, mesét..... amikor a cselekvésben feloldódik a lényem. Azt hiszem ez is egyfajta meditáció. A figyelmem fókuszálódik a formálódó szövegre és nem csapong céltalanul múlt, jövő, emberek, feladatok között.
    Szóval ha önmagunk szeretetéről beszélünk, ennek úgy érzem elsődleges feltétele a gyakori kommunikáció önmagunkkal. Ahogy az Alkímistában megfogalmazták - "Beszélgess a szíveddel." - saját tapasztalat, minél inkább halogatod ezt a beszélgetést, annál nehezebben fogsz szót érteni vele. De ehhez is van segítség: www.belsoforras.hu , www.fenyfolyo.hu mind a két oldal olyan technikákkal foglalkozik, amelyek közelebb visznek önmagadhoz.

    De ami sokkal jobban érdekel most, az a második lépés. Ha önmagunk - illetve a világ, az emberek - szeretete olyan, mint a vízbe dobott kő, akkor minden embernek van egy behulló köve a világtengerbe. S minden kő állandóan hullámokat vet. Rettentően tetszik ez a példa, mert megmozgatja agyam analitikus - fizikát szerető - részét. Önmagunk igaz szeretetének megtapasztalása szerintem akkor indul be igazán, amikor egymagunkban képesek vagyunk ezt megtapasztalni.
    De az ember közösségi lény. Állandóan kapcsolódunk másokhoz. Találkozunk mások hullámaival. S mi történik amikor két hullám találkozik - maradjunk most ennél az egyszerű esetnél. Interferencia.  Amikor két hullám találkozik, létrejön egy reakció. A források frekvenciája - tudati szintje - hullámhossza, alapvetően meghatározza a várható kimenetelt. A hullámok kiolthatják vagy felerősíthetik egymást. Könnyű analógiát vonni az emberi kapcsolatokkal. :-)
    De van még egy érdekes jelenség. Amikor egy hullám a másik hullámmal találkozva visszaverődik. Sokan ezért hajszolják a szerelmet, mert az is egyfajta visszaverődés. A bennünk ébredő szerelem egy része,  másik szeméből ránk sugárzik vissza. A szerelmünk szemében látjuk meg igazán, hogy szerethetők vagyunk. De ki is a forrás emberek? Hol ébred az egész? Önmagunkban. Félreértés ne essék, nem azt mondom hogy nem létezik a szerelem, hanem azt hogy nagyon is valós dologról beszélek, ami belőlünk indul. Mindenki egy aprócska hullámgenerátora a létezésnek és mindenki ilyen hullámokat szór maga köré.
    Amikor szerelmes leszel, akkor is egy ilyen interferencia történik és a hullámok nagysága összeadódik és egyben visszahat rád is, felemel, az egekbe repít, sérthetetlenné tesz a világgal szemben....de a forrás te vagy. Nélküled nincs meg a "szuperhullám" másik fele. :-)
    Maradva a hullámelméletnél, képzeljétek el, hogy minden nap, minden percbe sugárzol egy jelet és az a jel visszaverődik rád. Mint a radar....lehet hogy torzul a visszaverődés során, de valami módon mégis belőled fakad. Mit jelent ez? Ha rossz kedved van és tojsz a világra, na akard tudni mi fog rád visszaverődni. :-)

    Persze, persze... - hallom a másik oldal gondolatit. Már megint egy fickó aki a pozitív gondolkodásról papol, de az nem könnyű.... hogy a fenébe lenne az. Képzeld el a gyönyörű kis országunkat, ahol az emberek szenvednek és küzdenek a megélhetésért. Elkeseredettek, fáradtak, kilátástalan küzdelmet folytatnak a mindennapi megélhetésért. S most képzeld el, hogy egy ilyen ember milyen teret sugároz maga köré. S most képzeld el, hogy nem egy ember van, hanem milliók. S a sok hullám összeadódik, felerősödik és olyan mint egy cunami...... megvan a sodró víz képe.
    S a szeretet, a pozitív gondolkodás, a figyelem.... ezek olyanok, mint a gyertyák a viharban. Egyáltalán nem könnyű. A legnagyobb harcosok azok, akik megőrzik ezt a lángot a vihar közepén. Keresd meg a tüzet önmagadban és szítsd föl hatalmasra, hogy egy kicsit mások is melegedhessenek a közelében. Hogy szebb irányba torzítsa a többi hullámot....

Szép estét.