Mizu

Mi tagadás, nagyon megszerettem. Nagyon szép a lány, imádom a hangját és arcjátékát. :-)

Mikhail

   Úgy söpörte el a fáradtság, mint a becsapódó bombák lökéshullámai a környező épületeket és mindent ami bennük volt. A lábai már nem tartották meg a teste súlyát és hátát egy romos faldarabnak vetve lassan lecsúszott a földre. Milyen érdekes - gondolta - bár képtelen vagyok megmozdulni, a fegyvert mégsem tudom kiengedni a kezemből. Lassan olyan már, mintha a testem része lenne. Szeme körbepásztázott maga körül és bár befogott mindent amit látott, az első gondolat ami megszületett a fejében egy kérdés volt. "Biztonságban vagyunk?" Ott voltak... amennyire lehetett. Egy lebombázott épület alaksori lépcsőfordulójánál ült. Körülötte a leomlott falak természetes fedezéket képeztek, mint valami mesterséges hegyvonulatok amelyek körbeölelik az életet adó völgyet. Azzal a kivétellel, hogy itt nem volt semmilyen élet.
   Az utolsó civilizált közösség romjai néhány kilométerrel a frontvonal mögött húzódtak meg, s nyújtottak menedéket  - az ő mértékével - egy maroknyi embernek. Rájuk gondolt és halovány, fáradt mosolyra húzta a száját. Lehunyta a szemét és maga előtt látta mindnyájuk arcát, érezte lelkük lüktetését, s érezte az erőt amit feléje és a többiek felé sugároznak. Lassú bizsergéssel erő töltötte meg végtagjait, s óvatos mozdulatokkal felemelkedett. Még mindig csengett a füle az előző becsapódásoktól és enyhén szédült is a fülét ért nyomás miatt. De állt. S akármilyen hihetetlen is volt, megpillantott valamit amit már nagyon rég óta nem látott, s talán ez lehetett az oka, hogy nem érezte meg a jelenlétét. Egy tenyérnyi zöld levélkupacot, amely nem átallott ragyogni a romos szenvedés eme emlékművének közepén. Kis híján elnevette magát saját fennköltségén és  átadta magát az őszinte örömnek. Az embereken kívül ez volt az első élet, amit az utolsó két évben látott. Odabotorkált a törmeléken keresztül és olyan szeretettel érintette meg a növényke leveleit, mint az apa amikor alvó gyermekének a  homlokát simítja végig. S érezte, hogy egy rég nem tapasztalt érzés tölti ki a belsejét. Olyasvalami, amit sok-sok évvel ezelőtt érzett utoljára. Érezte a földet...
   Eszébe jutottak a boldog békeidők és a háború lassú előérzete. A természet - és az emberi lélek - folyamatos pusztulása egyre gyorsuló folyamat volt. A természeti katasztrófák adtak ugyan előrejelzést, de az emberek nagy részét túlságosan lefoglalta a fejében lévő zűrzavar, a pénz hajszolása. Eltékozolták saját energiáikat egy látszólagos, egy harmadrangú életre. A rendszerben - a bolygóban -  volt 15 év tehetetlenség, s a katasztrofális hatásokat csak akkor érezték meg, amikor már elkerülhetetlenek voltak. Szörnyű viharok jöttek, a tengerek szintje megemelkedett, lassan elfogyott az ivóvíz és a földterület, amely alkalmas volt még a  gazdálkodásra.
   Voltak néhányan - idővel egyre többen - akiknek kinyílt a szemük. Azt mondogatták egymás között, hogy a tudat reneszánszát élik. Apró pici fáklyák ők, akiknek célja az emberiség felébresztése egy jobb, tisztább, tudatosabb életbe. De sajnos a számuk nem nőtt elég gyorsan. Ezen emberek - csoportok - egymásra találtak és összetömörülve elvonultak egy a civilizációtól megkímélt, elfeledett területre és kialakították a maguk társadalmát. Bárkit befogattak maguk közé és szeretetükkel, figyelmükkel képesek voltak átformálni, maguk közé emelni azt, aki igazi változásra vágyott. De mindeközben a föld többi része lassan haldoklott. Egyre kevesebb lett az élelem és az emberek egymásnak estek. Ezen kis sziget sokáig a béke homályában rejtőzött, de nem kerülhették el az összecsapást. Papjaik - bár nem tudom nevezhetjük-e őket annak - imáikkal szeretet sugároztak szerte a világba és ezáltal a feléjük forduló agresszivitás sokáig elkerülte őket.
   Csodálatos világ volt. A tudatos élet, a pozitív közösség olyan szintre emelte az egyént - s ezáltal a társadalmat is - amely a régi egó-tól vezérelt korban elképzelhetetlen lett volna. Az avatárok - nincs rá jobb szó a mi nyelvünkön - voltak azok akik óvták és gondozták a társadalmat, az országot, a világot. Az avatár hindu eredetű szó, s azt jelenti alászállott. Isten földi megtestesülésének tekintették őket Indiában. Emberi, vagy állati testben lakoztak, de az istenek képességeivel és erejével voltak megáldva. Kezükben volt népük jövője.
   Az ő avatárjaik egy kicsit mások voltak. Olyan tiszta emberek, akik teljesen harmóniában kerültek önmagukkal és a világgal. Megélték önmaguk isteni és emberi oldalát is. Az energiafolyam részei voltak. Tisztelték a körülöttük élőket és nem akartak ártani senkinek. Nem akarták felemelni azt, aki nem akart változni. De megtisztították a vizet, a levegőt és a földet a követőik számára, s tanították őket, hogy ha arra vágynak megélhessék saját isteni természetüket. S így lehetett, hogy a föld amely mindenhol máshol pusztult, náluk virágba borult és életet szült. Az emberek reménykedtek, hogy a jó példa majd a helyes útra téríti az eltévelyedetteket, ahogy a külvilágot nevezték... de idővel be kellett látniuk, hogy ez reménytelen. Hiába volt a tiszta szeretet és a vibráló fénylő energia a félelmük burkán, nem tudott áthatolni. S ha át is hatolt a tömegekben nem tudott gyökeret ereszteni. S ahogy a föld egyre szennyezettebb lett, az avatárok ereje is csökkent.
   A földön minden élőlény, szikla, a mindenség egy közös energiának a különféle megtestesülése csupán. S bár fennen hirdettük egyediségünket, valójában szoros kapcsolatban álltunk a mindenséggel. S ahogy a föld energia mezeje csökkent, úgy gyöngültek ők is. S az emberek már csak egymás energiáját lophatták el és abból meríthettek erőt. Az volt a háború kitörésének a pillanata.
  Eleinte helyi harcokkal indult, de aztán a tűzvész lángba borította a világot. Ebben az utolsó édenben is jól látszott, hogy nem kerülhetik el a vihart, de arról megoszlottak a vélemények, hogyan védekezzenek ellene. A többség nem akart védekezni. Az avatárok tudták, hogy testük pusztulása csak a földi létformájuk végét jelenti. Képesek voltak az őket körülvevő embereket egy magasabb dimenzióba emelni, ahol nem érheti őket ártalom, ahol tovább járhatják fejlődésük útját. De nem mindenkit... köztük is voltak, akik még nem voltak készen és egyre többen szivárogtak a külvilágból is tiszta szándékkal a változás iránt. De ők még képtelenek voltak ilyen drasztikus átalakulásra. Az ő sorsuk pusztulás lett volna, s bár energiájuk visszakerül a nagy közös folyamba de a földön végzet pusztítás, más szinteken is éreztette volna a hatását.
    Néhányan - főleg az ifjabb avatárok, mint ő maga is - más véleményen voltak. Azt mondták, ki kell menniük a világba hogy még több fényt gyújtsanak a fejekbe. A szeretet fényét. S ha nem használ, akkor meg kell védeniük a földet mindenáron. Ha megmentik a földet, lehetőséget teremtenek mindenki számára. A halál, csak egy új élet kezdete lesz akkor. A folyamból újra testet ölthetnek az emberek és újrakezdhetik. S bár a többiek nem értettek egyet, elfogadták a döntésüket. Tizenketten voltak csupán. Eleinte a szenvedő bolygó és a magasabb rétegek segítették őket. Belőlük nyertek energiát és próbáltak józanságot csempészni a fejekbe, de mintha az emberi lelkek úgy eltorzultak volna, hogy egyszerűen nem értették őket.
   Aztán a háború elérte a csúcspontját. Neutronbombák robbantak mindenfelé elpusztítva az élet legapróbb sejtjeit is és a pusztulás elzárta azt a végtelennek hitt energiát, amelyből eddig merítkeztek. Visszatértek hát a városukba és egy céljuk maradt csupán. Megvédeni mindenáron. Ez volt az utolsó mentsvár az emberiség számára, hogy fennmaradhasson ebben a formában. Az ott maradt emberek - egy részük eltávozott az avatárokkal, s arról a másik síkról próbálták támogatni őket - felosztották idejüket a város működésének fenntartása és az ő támogatásuk között. Akinek volt ideje a közösségi házakban meditált és szeretettel gondolt a közöttük maradt avatárokra. Így próbáltak energiát küldeni, hogy megvédhessék őket. De a háború egyre közelebb ért.
   Sohasem felejti el, amikor az első rakétákat kilőtték feléjük. Azok a karcsú, áramvonalas halállovasok pusztító terhükkel kérlelhetetlenül közelítettek hozzájuk. Ő és tizenegy társa már a kilövés előtt érezte, mi következik, de nem tudták megakadályozni. Bármennyire is készültek hogy ölni fognak ha szükséges, képtelenek voltak megtenni. Tudták, hogy képesek a levegőben megállítani a rakétákat és bíztak abban hogy erejük elrémíti az "ellenséget" a további próbálkozástól. Máig emlékszik, ahogy testét átjárja az energia, a düh és felizzik körülötte a levegő, s ezt az izzó burkot egy szempillantás alatt hatalmas kupolává növelte maga körül. Városrészeket takart be így és a rakéták egyszerűen semmivé foszlottak a levegőben ahogy a lángoló aurájához értek. S ezt tették a többiek is, ahogy előtte megbeszélték. Mindenki védett egy területet, s lefedték az egész várost.
   Talán sohasem fog kiderülni mi történt. Egyikük fénye egyszer csak kihunyt. Eszébe jutott egy régi film klasszikus sora: "Zavart érzek az erőben!" Mindnyájan érezték. Társuk akit olyan élesen érzékeltek mintha ott állna mellettük semmivé vált. Szó szerint semmivé. A halál után nem szűnik meg a létezés, csak anyagi síkon. De a társuk teljesen eltűnt, több ezer emberrel egyetemben. S érezte ahogy társai döbbenetének hatására az erőterek kialszanak. Sikolyokat hallott a fejében és ahogy egy millió vagy még több ember kiáltja a nevét pánikban: "Segíts Mikhail... Michael...Mihály!!!" - "Tartsatok ki!" - küldte a gondolatot társai felé és olyan erő lobbant benne, amit sohasem érzett előtte. A dühe - az ő dühe - mint a színtiszta, zabolázatlan energia kirobbant belőle. Pusztító hullámként söpört végig több száz, talán ezer kilométer hosszan is, minden irányban. A városban ijedten a földre lapultak az emberek rémületükben, azonban a forróságon kívül amely meglebegtette ruhájukat, hajukat semmit nem éreztek. A falakon kívül azonban minden szertefoszlott ami haragjának útjába került. Minden ember és minden általuk épített dolog. Mintha az halódó föld haragja lett volna, érezte a lábain keresztül testébe áramló iszonyú erőt, amely találkozott az égi energiákkal és egyesülve a testében halálos hullámként terjedtek a négy égtáj felé. Aztán egyszer csak vége lett. Az energiaáramlás megszűnt és ő a földre rogyott. Mielőtt tudata kialudt volna, még hallotta a fejében társai hangját: "Mit tettél Michael?!"

    Érezte, hogy könnyek csorognak az arcán miközben a kis növényt simogatja. Nem gondolta, hogy valaha is fog még érezni valamit. Aznap milliókat pusztított el és hiába mondja, hogy a célja nemes volt, hogy a bolygónál sokkal több múlott rajta... ez már nem jelent a számára semmit. Minden élet, amely kihunyt a "kezei" által, ott élt benne is. A föld minden élőlényét szerette, azokat az eltévelyedetteket is akiket elpusztított. Soha többet nem ment vissza a városba, mert akart a többiek szemébe nézni. S bár gondolatait elzárta tőlük, érezte ahogy társai visszatérnek és folytatják az életüket ahol abbamaradt. Tanítják azokat akik tanulni vágynak, hogy elhagyhassák ezt a létsíkot, mert itt már nincs remény az életre. S ő, Mihály őrizte az álmukat.
   Az ellenségeik sokáig nem mertek feléjük sem nézni. Úgy gondolták, hogy valami csodafegyvert vetettek be ellenük és babonás félelemmel elkerülték a helyet. De ő sohasem engedett nekik egy perc nyugtot sem. Figyelmének egy része mindig feléljük irányult. Előbb megérezte az ellenük irányuló gondolatot egy tiszt, vagy önkényúr  szívében, mielőtt az megszülethetett volna a saját fejükben. Figyelmeztetést küldött és ha nem hallgattak rá, könyörtelenül elpusztította őket. Az első alakulatot, amely megkísérelt benyomulni, egymaga fogadta a határ menti síkon. Már kilométerekről érezte őket, s gondolatait a fejükbe vetítette. "Megmutatom a sorsotokat ha nem fordultok vissza." - s a haláluk képét vetítette a szemük elé. De a vezetőjük makacs és erős lelkű ember volt, nem ijedt meg a figyelmeztetéstől és tűzparancsot adott. Mielőtt a páncélosok kezelőszemélyzete leadhatott volna egyetlen lövést is, halottak voltak. Az aki a fegyverre tette a kezét meghalt. Egyszerűen megállította a szívüket. Még csak erőlködnie sem kellett és már nem érzett szánalmat miattuk.
   Vadászott rájuk fegyverrel és "fegyvertelenül". Bárki aki átlépte a határt és pusztítani akart, nem távozhatott. S bár gyengült, hiába jöttek most többen, - nem sokon múlott - de a sorsukat ők sem kerülhették el. Időt akart adni a többieknek, hogy annyi embert mentsenek ki, amennyit csak tudnak és ezért kész volt akármennyit elpusztítani. S a furcsa az volt, hogy nem érzett ellentmondást ebben. Már nem. De ez a kis növény a keze alatt, megváltoztatott mindent. Mert azt bizonyította, hogy még ők is tévedhetnek.
   Azóta a nap óta, soha többet nem tört fel benne újra az a mérhetetlen erő, amely akkor eluralta a testét és a lelkét. De maradtak tartalékai. A város lakossága folyamatosan sugározta felé a szeretettel teli energiát és bár szíve megértette az okokat, az agya nem tudta hogyan képesek félelem nélkül szeretni őt. Saját érzéseit, gondolatait teljesen elzárta tőlük. De most, a növénnyel a keze alatt megnyitotta a szívét és a lelkét. S minden egyes ráirányuló agyba és szívbe elküldte a kis bokor képét, s vele a gondolatot: "Van még remény."
   A felujjongó öröm és szeretet hullámai kis híján a levegőbe emelték. Társai boldogsága átjárta felizzította a testét. Csak szeret volt amit felőlük érzett és az aggodalom, hogy merre van a testvérük. "Hát van remény, a föld nem halt meg csak elzárta magát előlünk, hogy meggyógyítsa a sebeit De él és ha él, számunkra is van remény." De a sok lelkes gondolat között eljutott az agyába egy kérdés, amely egyre hangosabb visszhangot vetett az emberek fejében is. De mi lesz a kívülállókkal? Ha folytatódik a háború az újdonsült reményük hamvában hal el!
   - Nem fog! - súgta vissza csöndesen, de mégis eltökélten.
   - Mihály, ha elpusztítod őket, ugyanúgy veszíteni fogunk, s te magad leszel a föld hóhérja! - hallotta társai hangját.
   - Bízzatok bennem. - felelte és újból elzárta gondolatait előlük. Lassan leült a növény mellé a földre és még hosszan csodálta a szépségét, zöld izzását a napfényben és figyelmének hála a kis növény is szebben erősebben  ragyogott. Mosollyal a száján lehunyta a szemét és még egyszer maga elé idézte a városiak vonásait, érzéseit, lényét, majd újra felfedezett erejével szétsugározta figyelmét a világba. Minden egyes ember fejében ott volt. Megmutatta a növény képét és elmondta azt is mit jelent a számukra. Sokan azonnal megértették és érezte hogy felfakad bennük a figyelem és a tudatosság fénye, de sokakban túl erős volt a téboly. Akik megfogadták a szavát, azok fejéből visszahúzta magát, akik nem azok előtt testet öltött szelleme. A világ több millió pontján egyszerre jelent meg egy időben. A reakciók mindenhol hasonlóak voltak.
   - Távozz démon - kiáltották s félelem uralta el a szívüket. Voltak akik megpróbálták elpusztítani, voltak akik könyörögtek és voltak akik megpróbáltak elfutni előle, de senkinek nem volt esélye.
   - Sokatok halálát okoztam már, de a tiéteket nem akarom. Átadom nektek mindazt ami vagyok, s rátok bízom hogyan cselekszetek azután. Látni és érezni fogjátok, amit én érzek. Tudni fogjátok, amit én tudok és tesztek majd amit tesztek. A kezetekbe adom a sorsotokat. - mondta és mélyen a szemébe nézett mindegyiküknek és megérintette a homlokukat.
   Az emberek szinte azonnal a földre rogytak és fájdalmas üvöltésben törtek ki. A világ összes szenvedését, az elmúlt évek pusztítása, a föld segélykiáltásai, az állatok érzései, amikor tudták hogy nincs menekvés a számukra, a meghalt emberek utolsó pillanatai és mindennek ellensúlyozására egy maréknyi zöld levél... egy ígéret. A remény.... Sokan a megváltó halálért könyörögtek - s voltak akik véget is vetettek életüknek - de aztán lassan feltisztult az emberek agya, de a fájdalom és pusztítás képe soha többé nem távozott el az fejükből. S ahogy lényük beitta a fájdalmas képeket, úgy szívódott fel bennük Mikhail szeretete is, amit a világ és irántuk érzett. S ő érezte, hogy a teste anyagtalanná válik eközben, de nem félt. Nem tűnt el sehonnan, sőt ellenkezőleg... a részévé vált a mindenségnek. Ott érezte magát mindenhol. Minden élőben és élettelenben. Mint egy védőangyal...

Zűrzavar

     Bevallom őszintén még én sem tudom, hogy hogyan alakul a mai bejegyzés témája, hangulata. Sok minden kavarog a fejemben és talán az írás segít majd letisztázni ezeket a dolgokat. Az elmúlt időszak sok mindent megmozdított bennem. Nem gondolom hogy szerelmes lettem volna, de nagyon erős vonzást éreztem valaki iránt.

   Tudom - mert megtapasztaltam - hogy az életben minden tanítás. Az örömteli és fájdalmas élményekből is tanulhatunk valamit. Ugyanakkor csapdának érzem ezt a gondolatsort is. Ha a tanulási folyamatára figyelsz nem vagy jelen. Ha arra figyelsz, hogy ne kövesd a régi mintákat, szokásokat nem vagy jelen. Mindazonáltal, igyekszem végiggondolni hol követtem el hibát - ha elkövettem - a részemről. A hölgy felébresztette bennem a férfit. Azt a mélyen szunnyadó személyiségemet, akit már nagyon régóta nem tudtam megélni. Ez egy nagyon felszabadító élmény volt.
   Életem során eddig a legtöbb dolgot ésszel és erővel oldottam meg. Megvolt hozzá az akaraterőm és a kitartásom, de gyakran elbuktam. Megtanultam fölállni és újrakezdeni. De az erő valahol mindig elfogyott, felemésztődött az akadályokon és egyre kevesebb örömömet leltem a győzelmekben is. Szépen befásultam és megfáradtam.
   Gyakorlatilag mást sem tettem csak próbáltam megfelelni az életemben mindenkinek. A szeretetért. S amikor éppen megkaptam, akkor - a pillanatnyi boldogságtól eltekintve - rettegtem az elvesztésétől....

   Azt hittem tisztában vagyok a mintával és túlléptem rajta. Amikor megismertem őt és elkezdett vonzani, rögtön előjött a megfelelés kényszere. Hála istennek olyan nő volt, aki nem erre vágyott. Még tudat alatt sem. Az előző kapcsolatából egy nagyon erős férfias kisugárzással rendelkező ember képét hozta magával és ezt kereste a külvilágban is. Látott bennem valamit ebből a kisugárzásból és megpróbálta felszínre hozni. Ugyanakkor talán tudat alatt - vagy tudatosan - párhuzamot is keresett.
   És itt csúsztam bele a második csapdába. Először a fejemben lévő mintához próbáltam idomulni - amire szerintem vágyik - , majd az ő általa hozott képhez szerettem volna hasonlítani. Mindez azért, mert akartam őt. Eluralkodott rajtam egyfajta birtoklási vágy. Minden értelemben. S innentől már nem igazán voltam önmagam.  
   Mindaz amit az elmúlt időszakban megtapasztaltam, tanultam arra használtam, hogy megpróbáljak segíteni rajta. S hihetetlen dolgok történtetek. Kis csodák.
   A fájdalom és a negatív dolgok amelyek közben értek elhanyagolhatóak voltak, ahhoz képest hogy megmutatkozott a saját erőm. De ismét a külvilágban kezdtem el keresni a boldogságot, más kezébe tettem volna az életem. Hálás vagyok neki, mert rámutatott lényem egy eddig elhanyagolt részére és ezzel nagyon sokat segített előre lépnem. De még van bennem fájdalom. Rájöttem, hiányzik a kapcsolat. Az érintés. Mind fizikai, mind lelki értelemben. Azt hittem, hogy az utóbbi hónapok rohamos fejlődésének ő a jutalma. De az élet nem így működik.
   Ha magadat keresed, a keresés már maga a jutalom. A fejlődés, a megélés.... egy kicsit összezavarodtam.

   Egyre dühödtebben akartam őt és ezzel azt hiszem el is kergettem. Ilyen az élet.
  A kezembe került A.J Christian Mit keresett isten a hálószobámban című könyve. Még csak az első oldalaknál tartok, de már most nagyon elgondolkodtat az ego csapdája és a gondolat, hogy nem küzdjek a saját egó-m ellen, hanem tanuljak meg együtt létezni vele. Az egész boldogságkeresés, önmagam megélése olyan zavaros, nehéz dolognak tűnik most.

   A barátom - tanítóm - elutazott a Camino-ra. Egy korszak zárul le ezzel az életében. Míg itt volt nagyon kézzelfoghatónak éreztem a jelenlétét amikor rágondoltam. Nem hiányzott, mert amikor rágondoltam, akkor éreztem őt. Most ez az érzés eltűnt. Remélem csak egy időre....nem szeretném újabb 7 évre elveszíteni. Érzem, hogy több vagyok általa....most úgy érzem egyedül vagyok a gondoltaimmal. Valószínűleg éppen erre van szükségem... hogy felfedezzem magamban a "mestert", a tanítót... magam sem tudom....

   Az a gondolat született meg bennem az előbb, hogy valószínűleg ki kell elégítenem az egóm igényeit. Ha szembemegyek vele, az is csak zsákutca. Ha másról sem szól az életem, mint az általa meghatározott dolgok hajszolása, ismét zsákutcában vagyok. Mi hát a megoldás? Talán az, hogy folytatom a tanulást, önmagam figyelését, de közben igyekszem kielégíteni a saját énemet is. Ha párkapcsolatra és figyelemre vágyik... hát szerezzük meg neki, de ne minden áron. Legyünk tudatában annak, hogy a célunk önmagunk megélése. Ne higgyünk el semmit. Ez Christian legfőbb tanácsa... még saját magunknak sem. De bármit teszek is szeretném élvezni az életem. Egy jó bor, egy csinos nő, egy csodás naplemente, vagy éppen a feléd áradó energia érzése....

Eddig jutottam. Lassan tisztul a kép....

Az igazi férfi

Nagyon sok minden történt velem az utolsó bejegyzés óta. No persze kilistázva semmi különleges, de most mégis úgy érzem hogy élek. Megélem az életem... ezért nincs benne az az egyhangúság, amitől annyira szenvedtem az utóbbi években. A napok ugyan úgy telnek, de mégis... változott a dolgok minősége. Tücsök, Tücsök.... nagyon nagy ajándékot adtál azzal, hogy megtaláltad a boldogságod valaki más mellett. Érzem a változás szelét... szinte nap mint nap egy új oldalammal ismerkedek meg.

A napokban ismét felmerült a kérdés ki vagyok én? A válasz nem változott, egy kereső. De felmerült egy másik kérdés is... mit jelent férfinek lenni. Eddig a pontig azt hittem tudom.... De a találkozás ezzel a nővel kérdéseket vetett fel bennem. Ha tényszerűen kezelem a kérdést, az ő megállapításait, állításait fenntartásokkal kell fogadnom. Azon egyszerű oknál fogva, hogy milyen kapcsolatokban volt része eddig és milyen kapcsolat függőségében él még mind a mai napig. De attól még úgy érzem, hogy az állításainak sok valóság alapja van. Lássuk hát mit mondott:

"- Néha iszonyat férfiasnak vagy, néha viszont olyan dolgokat csinálsz amelyek abszolút nem illenek egy férfihoz. Nem érzem belőled azt a nyers, férfias kisugárzást amit belőle éreztem." - nem pontosan idéztem, de a lényeg átjött azt hiszem. - "Néha túl körülményesek a gesztusaid, túlontúl udvarias vagy, elnézést kérsz olyan dolgok miatt amikre mások csak rálegyintenének. "
Ez mind igaz. S tudom is, hogy miért csinálom. Rettentő sok veszekedést láttam gyerekkoromban. Apu ivott és amikor makacsabban, vagy nehezebben kezelhetően nyilvánultam meg, rögtön megkaptam, hogy "pont olyan vagy mint apád". E mellett még láttam, ahogy anyám veszekszik apámmal amikor az ivott. Láttam, hogy milyen rosszul esnek neki, anyám szavai. Láttam az arcán a fájdalmat és már korán megtanultam, hogy a szavak néha jobban fájnak, mint az ütések. Megtanultam hát figyelni arra, hogy mit mondok.
    A volt barátnőmet is megbántottam, pedig csak a véleményemet mondtam el.... évekkel később egy őszinte beszélgetés kapcsán derült ki, hogy akkor milyen lelki roncsolást - törést - csináltam ezáltal. Szóval nagyon is értem, miért válogatom meg a szavaimat. Mert nem akarok bántani senkit. Nem szeretek harcolni. Tudok. De nem szeretek. Mégis mindenki harcolni akar mostanság. Talán összetévesztik a nyugalmat a félénkséggel, bizonytalansággal. Öreg hiba....
    Amikor nagybátyám mellett dolgoztam és napokon keresztül voltam összezárva vele kamaszként, nagyon sok viselkedési mintát - férfimodellt - tanultam tőle. Ösztönösen. De amikor megéltem - a saját családom nőtagjai - elítélték azt. Máig nem értem miért. Mintha rémítené őket ez a fajta nyers férfi erő. Pedig nincs benne más, csak jó szándék, szeretet. Szóval így lettem ilyenné, amilyen most vagyok. Nem akartam bántani azokat akiket szeretek, ezért megerősödött a női oldalam. Az érzékenységem. Jobban odafigyelek a környezetem érzéseire...ez nem feltétlenül rossz, de mellette elnyomtam a férfi mivoltomat.
     A kérdés az, hogyan tudnám segíteni - siettetni - a megélését. A válasz: "Sehogy. "

Soha nem lehetek olyan férfi, mint az a másik volt. Mert én, én vagyok. És ez így van jól. De van egy mód arra, hogy felülemelkedjek a szülői - és a környezet - adta mintákon. Ez pedig ismét csak a tudatosság. Amikor valami gondolat felmerül bennem, akkor egyszerűen csak figyelnem kell. Az évek során egy nagyon erős, határozott önfegyelem alakult ki bennem, a szülői nevelés eredményeként. De az a fegyelem nem én vagyok. Ha megtanulom felismerni a kontroll mintáit, meg is szabadultam tőlük...
    Ez a nő már eddig is sok gátlást oldott fel bennem, A szenvedélye, a benne rejlő tűz rengeteg görcsöt feloldott bennem. A kettőssége ugyanakkor megőrjít. Egy barátom "megnézte" és azt mondta rengeteg tűz energia van benne. Sajnos per pillanat saját magát perzseli vele. Nagyon nehéz megemészteni, hogy ezen energiákat nem akarja valaki helyes mederbe terelni... azt megélni, hogy nem segíthetek. Marad hát a saját feladatom. Önmagam felfedezése. Most a férfi oldalra szeretnék figyelmet fordítani..... szeretném ha a mások által állított korlátokat lebontani. Csak azért érzem nehéznek a feladatot, mert nagyon könnyű belebújni egy szerepbe, amit férfiasnak érzek....