Bohó mese - Vidám Karácsonyt!

    Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen túl, ahol a kurta farkú malac is rózsaszínű és virágillatú… Rendszerint így kezdődtek gyermekkorom meséi, nem csoda, ha elaludtam a harmadik mondat után. Így aztán nem is tudom, hogy kell kellő költői nyakatekertséggel elmesélni Nóra hercegnő és hű bolondja történetét. Ami elég katasztrófa, mert ha úgy mondom, ahogy történt, egy gyerek sem lesz, aki alszik ma éjszaka.

Legyen hát. Minden az esküvő napján kezdődött. Természetesen Nóra esküvőjéről beszélek. A családi kastély a kápolnával egyetemben virágba borult. Mindenki a legjobb ruháját öltötte fel, hatalmas tömeg gyűlt össze, hiszen a királyi család egy tagja készült feleségül venni, az ő drágaföldesuruk egyetlen leányát. Mindenki rendkívül boldog volt. A léhűtők jóllakhattak végre, a dolgozók megpihenhettek, a kedves szülők, pedig magasabb helyet kapartak maguknak az udvarnál egyetlen lányuk által.

Még a vőlegény is elégedettnek látszott, mert kémei már jelentették, hogy a menyasszony igen fiatal és nem lesz vele semmi gond. Hiszen gondos szülei megmondták neki, hogy ha engedetlenkedik vagy bármi módon botrányt csinál, legkedvesebb paripája halálnak-halálával hala.

Ebből is kitűnik, hogy a menyasszonyban azért maradt némi vonakodás a menyegző, és szülei szíve választottja iránt. Elenyésző csupán. Alig három szobára való bútort aprított fel fogpiszkálónak dühében, amikor rájött, hogy nincs kiút férjülésből. Meg kell hagyni megejtő szakszerűséggel végezte, hála házitanítójának.

Eme bölcs férfiú – kinek feladata volt hogy megtanítsa Nórát az úri viselkedésre – sok más egyéb mellett, szükségét érezte hogy, még néhány aprósággal kiegészítse az etikettet. Ilyen volt a lovaglás – férfimód -, a vívás, a harciszekerce forgatás, a gondolkodás, szabadságszeretet… Ki is rúgták, mikor kiderült a turpisság, és örülhetett, hogy a feje a nyakán maradt. Ugyanis tanítványa túlságosan is magáévá tette a tanultakat.

Történetünk kezdetén azonban szinte mindenki boldog és gondtalan volt. A menyasszony belépett a kápolnába atyja karján és nagyon megejtő látványt nyújtottak. Azt már csak a közelállók vehették észre, hogy büszke apa feszülten mosollyal, a fogai között szűrve így búcsúzik lányától.

- Emlékezz a lovadra!

A menyasszony egyenes derékkal büszkén állt az oltár előtt, s fátyla mögül megvetően mustrálta végig az előtte állókat. Szülei büszkeségtől megkönnyesedett szemét, amely ragyogott, hogy végre ilyen közel kerültek az igazi hatalomhoz. Nézte a nyalka testőröket, akik az alkalomra nők módjára kidíszítették magukat. S a vőlegényt… Olyan volt, mint aki karót nyelt, keskeny s halovány arca valami ronda betegségre utalt, vagy ha mégsem akkor a humor teljes hiányára.

- Mielőtt az atya elkezdené a szertartást – közölte vékony, s idegesítően magas hangon – tudni akarom méltó vagy-e hozzám. Ha jól válaszolsz a kérdésekre, a feleségem lehetsz.

A terem felhördült az izgatottságtól. – Legyen feleséged a kolera – gondolta Nóra, de menten eszébe jutott Szultán, legkedvesebb lova. S mintha a nyihogását hallotta volna. 

Talán csak egyetlen ember volt a teremben, akit nem ragadt magával az események sodra. Ő az udvari bohóc volt. A kápolna egyik boltíves ablakában ült és unottan lógatta a lábát. Látványosan unatkozott, de nem sokat tehetett ellene. Beígértek neki némi követ, ha viccet csinál az ominózus eseményből. No persze nem gyémántot, vagy más drágakövet az ujjára. Inkább mázsás malomkövet a lábára, s rögtön utána úszást a várárokban. Mostanság nem volt túl rózsás a helyzete, mert az embereknek nem volt idejük a humorra. Nem is tudtak már nevetni magukon, csak másokon.

- Tehát – folytatta a vékony hangú királyi sarj – mutass nekem olyat, amit még nem láttam! Mondj nekem valamit, amit még nem hallottam, és amit még nem éreztem! – fejezte be és önelégülten leült a trónszékbe és hátradőlt.

A hatalmas csarnokra áhítatos csend ereszkedett, pusztán egy ló nyerítése hallatszott be odakintről. Majd két magányos tenyér tapsolni kezdett a magasban. – Igazi szultánhoz méltó kérések. – mondta a bolond, miután kipillantott az ablakon, majd elcsöndesedett, és Nórát nézte. Ki fátylát felhajtva előbb a bohócra pillantott, majd szemét a földre szegezve előrébb lépett.

- Nos a kérdések elég könnyűek. – mondta, miközben szemét felemelve a leendő férjére nézett. – Az érzés, amit még soha sem éreztél, az a Szánalom. – a meghívottak hangosan hördültek, az örömszülők arcára fagyott a mosoly, de a lány mosolyogva egyre keményebb hangon folytatta:

- Az, amit még sohasem hallottál a Nem szó, de tőlem megtanulhatod az összes szinonimáját. Amit pedig még sohasem láttál – és ha rajtam múlik, nem is fogsz – az, az Én főúri hátsóm. Titeket meg csókoltatlak a leprával. Most láttatok utoljára. – mondta és letépte magáról a fehér csipkedíszes, uszályos, terebélyes ruhát és elővillant alóla sötétzöld férfimód szabott lovagló ruhája és barna bőrmellénye, valamint az esküvői ruha redőiben jótékonyan megbújó kardja.

- Állítsátok meg – kiáltotta rémülten az örömapa. S nem kellett kétszer mondania, mert a díszsorfalat álló nyalka ifjak alig várták, hogy kitüntethessék magukat. Rárontottak a magányos lányra, aki szinte eltűnt a forgatagban, de bolond a magasból jól látta a sűrűn felvillanó pengét, az el-elsülő könyökét. A nyalka ifjak, pedig nem sokkal később egymást felborítva hátráltak a közeléből. De néhányan, inkább lehátaztak, s fájó testrészeik köré gömbölyödtek. Persze voltak igazi katonák is a teremben, de ők nem siettek utat törni a tömegben, s közbe avatkozni. Ismerték s kedvelték Nórát – jobban, mint a hisztis apját. Soha nem fújták be, ha tilosban járt, sőt… most is büszkén nézték, hogy használja a tőlük ellesett – tanult - fogásokat.

A vékony barna lány arca kipirosodott, s haja összekuszálódott, s lihegve körülnézett. Majd nekilendülve a bohóc melletti ablakhoz futott – a tömeg utat nyitott neki – s egy lelkesedésében elbotló és négykézlábra eső katona hátán lendületet véve ez ablakpárkányra kapaszkodott és csibészes mosollyal csókot hintve a tömegnek kivetette magát az ablakon.

A bohóc lelkesen tapsolt és a térdét csapkodta felváltva. Fülsértő módon hahotázott a néma csendbe döbben teremben.

- Csinálj valamit! – mondta a hoppon maradt királyi sarj.

- Én? – kérdezett vissza a bohóc –Engedelmeddel felség, ez az esküvő nélkülem is elég mulatságos. – mondta és folytatta a kacagást.

- Ha nem hozod vissza azonnal, esküszöm hogy, többet nem nevetsz te semmire kellő.- kiáltotta az örömapa. – Magam metélem le a micsodádat te istenátka, ez is a te hibád… - még folytatta volna, de bohóc felállt az ablakpárkányra és…

 - Ez fájt – kiáltotta s túljátszott eltorzult arccal, a szívét markolászva, merev testtel kizuhant az ablakon.

A tömeg végre levegőt vett és utánuk tódult az utcára, de addigra már csak a kapun kiporzó lányt látták egy csodálatos éjsötét táltos hátán, valamint egy szénásszekérből előkászálódó vidám bohócot. S mivel a földesúr nem látszott megkönnyebbülni, hogy legalább a bohóca életben maradt - mi több – igen csak tajtékzott, szegény bolond is futni kezdett a kapu felé. S mivel útjába kerültek a nyalka ifjak paripái, lelkesen felpattant az egyik hófehér szépségre, nevetésre fakasztva ezzel az udvar népét, mivel fordítva tette ezt. Ült a lovon és tétova, bizonytalan mozdulatokkal előrehajolva kereste a kantárt. Zúgott a kacagás. De amikor a katonák felé indultak, hirtelen sarkat adott a lónak és komikusan pattogva kivágtatott a kapun. S mivel a többi ló köteléke is kioldódott valahogy egy egész ménes követte.

Odakint, ahol már senki sem látta, a bolond megfordult a nyeregben és a csordától különválva a hercegnő után vágtatott. Egy közeli domb tetején érte utol a megpihenő lányt. Nóra a lováról leszállva várta, miközben a hatalmas csődör ott legelészett mellette. Amikor a bolond nagy lendülettel elébe pattant lova hátáról, kardot – s kérdést - szegezett neki.

- Mégis mit akarsz tőlem? – a bolond játékosan odébb biccentette a pengét, s azt mondta:

- Először is hogy vidd ezt a bicskát a gigámról – vigyorgott, majd amikor a penge egy kört leírva visszatért a torkára, hozzá tette – Nem bírom a rozsda szagát. Attól mindig tüsszentenem kell. – S a szeme elkerekedett, az orra megemelkedett, mint aki tényleg tüsszenteni készül.

- Mi? Hogy rozsdás? – kiáltott fel a lány, s kézbe kapta a pengét – Hol? Ez a kedvenc kardom! – mondta szinte kislányos dühösen, s lázasan vizsgálgatta a pengét. Majd ingerült – de a végén visszafogott mozdulattal - ráhúzott lapjával a nevetéstől összegörnyedő bolond hátsójára. Az, az érintést megérezve hatalmasat ugrott, majd olyan szemrehányó, bűntudatkeltő gyermek arccal nézett a lányra hogy az nem tudta megállni és nevetve dőlt hanyatt a fűben. Hosszan kacarászott, s még a könnye is kicsordult, s azt vette észre, hogy a férfi is vele nevet.

Felkönyökölt a fűben és ránézet az elkomolyodó férfiarcra. Vonásai megkomolyodtak ugyan, de szeme s szája szegletében lévő ráncok pajkosan felfele kunkorodtak még így is. „Arca fáradtnak tűnik kicsit, s nagyon öregnek látszik” – gondolta a lány. – „Lehet vagy 27 éves.”

- Hatásos előadás volt, de mihez kezdesz most? – kérdezte a lány arcát fürkészve.

- Hmm – vonta meg a vállát Nóra – Talán megkeresem a boldogságomat. És te? – dobta vissza a labdát.

- Nincs igazán keletje manapság a humornak. – sóhajtott a talpra álló férfi. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, keresztezte a lábait, és elszontyolodott gyerekarccal folytatta – Nem szeretnek igazán. Segítek neked, jó? – Hirtelen lehajolt és egy nagyobb kő alá pillantott. – Itt nincs. Egyébként, hogy néz ki a boldogságod? Leszel a barátom?

- Már régóta a barátod vagyok, te bolond. Hiába játszol, tudom hogy te hoztad a Szultánt a templom elé. Van egy olyan érzésem, hogy te tehetsz arról is, hogy nem üldöznek. Köszönöm.

A bolond vonásain elképedés és öröm váltogatta magát, hogy egy igazi könnyes meghatottságban teljesedjen ki. Igazi színész volt. Úgy játszott az arcával, mintha csak gumiból lett volna. Nem kellett festék vagy más bohóság, maga volt a komikum. A lány felé indult, és elfátyolozott szemekkel kitárta a karját, majd irtózatosan elvágódott, elbotolván saját lábában.

A lány nevetve húzta fel s porolta le az immár elkínzott, de büszke arcot. – Gyere, keressük meg Efremet. – mondta

-Efremet? – kérdezett vissza a bolond egy percre kiesve a szerepéből.

- Hallottál már róla? – nézett rá kérdőn Nóra.

- Egy keveset. Udvari varázsló volt az udvarnál. Tanácsadó. Csak nem mindig adott népszerű és könnyű tanácsokat, s így őt sem szerették. Állítólag egy sűrű erdő közepébe költözött, s nem beszél senkivel. –mondta föl a leckét.

- Ez így nem teljesen igaz. – mosolyodott el a lány. – Aki azért veszi a fáradságot és átvágja magát a hozzá vezető veszélyeken, annak válaszol a kérdéseire. Talán te is megtalálod életed értelmét.- mondta és elindultak…

A domb túlsó lábainál egy hatalmas, végtelen erdő feküdt. Igazából senki sem tudta merre-meddig nyúlik, mert egy utazó sem érkezett még erről a kastélyba. S a vállalakozó kedvű vándorok, akik ide indultak el sohasem térek vissza. Természetesen Efrem is ebbe a rengetegbe vetette bele magát, miután tele lett a kalucsnija az udvari csúszómászók alattomosságaival és az emberek korlátoltságával.

Sok találgatás kapott szárnyra az erdő lakóival kapcsolatban. Azt mesélték, boszorkák, sárkányok, óriások, törpök, koboldok, tündérek s egyéb különös – s veszélyes – lények lakják. Ahogy a dombon tetejéről lenéztek az erdőre halvány félelem markolta meg a szívüket, de a lány jól tudta csak így menekülhet. - Nincs az a bolond, aki ide követni merné őket. Az a felfuvalkodott hólyag, pedig biztos nem. – gondolta. Ahogy elnézte a gyenge szellőben lágyan hullámzó zöld felszínt, olyan érzése volt, mintha a tengert bámulná, s a mélyébe készülne elrejtőzni.

A bolond is a változatos zöld szín kavalkádot figyelte, s megigézetten hallgatott. Arcára gyermeki csodálkozás ült ki, s hatalmasat sóhajtott. Egy kicsit persze aggódott is, mert a boszorkákkal kellemetlen tapasztalatai voltak – s állítólag az erdőbe jócskán hemzsegtek az ilyesfajta népek. De választása nem igazán volt. Hiszen az esküvőn elkövetett apró turpissága az életébe kerülhet, ha utolérik őket.

S a legutóbbi boszorkás kalandja nem is volt olyan rémes – mint a halál. Hiszen alig egy hétre varázsolta el az a fránya, humortalan némber. Pedig igazán vicces volt a megjegyzés az orrára meg a mágnesre. S végül is lehetett volna akár béka is. Macskaként egész jól érezte magát.

Lassú vágtában igyekeztek az erdő felé. S a hatalmas fák egyre közelebb kerültek hozzájuk, aztán már föléjük magasodtak. Varázslatos színekkel és illatokkal fogadta be őket az erdő. Lovaik megrészegülten ügettek egyre beljebb a rengetegben, nem is nézve merre mennek igazán. Hamar eltűnt előlük az erdő széle, s jó egyórai lóséta után egy feketébe öltözött, hajlott hátú banyát pillantottak meg maguk előtt a fák között. A banya egy botra támaszkodva tipegett és hátán egy nagy kupac rőzsét cipelt.

A lány intett hogy menjenek közelebb, és nagyon nem tűnt fel neki a bolond helytelenítő grimaszolása. A banya éppen megpihent egy tisztáson és letette a rőzsét a hátáról. Hát, így sem lett sokkal egyenesebb a tartása, s az arca… Több ránca volt, mint foga. Görbe orrán akkora bibircsók ékeskedett akár egy szőlőszem. Szemei vaksin pislogtak a lovasok felé.

Ők megálltak tisztes távolságban az éltes korú személytől s a lány azt súgta a bolondnak:

- Menj, kérdezd meg, hol találjuk Efremet!

- Mért pont én?! – szűkölt fel a másik. – A múltkor is egy hétig futottam a kutyák elől. Mi van, ha most örökre béka leszek?

- Majd tisztelt tudóbban viselkedsz. Mégis csak te vagy a férfi! – mondta a lány, de a banyát elnézve azért ő is elbizonytalanodott. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy ráhúzzon a fehér táltos farára. Az ütéstől a ló előre lendült, s a bolond csak a boszi lábai előtt tudta megállítani. Ijedten pattant le a nyeregből s szinte a földig hajolva kezdte, ahogy gyerek korába is tanították:

- Bocsásson meg öreganyám… - ám nem folytathatta, mert a banya olyat húzott végig a bottal a hátán, hogy amaz meglepve térdre esett.

- Öreganyád ám a hétfejű törpesárkány. Te ájas széltoló, te! Hisz alig mútam harmincöt! Tehetek én róla, hogy a férjem – az a patkány – itt hagyott életem virágába és egyedű küszködhetek…- a hangja sem volt szép. Leginkább a repedt fazékhoz volt hasonlatos. A bolond ijedten bújt lova hátsó lába mögé, hogy elkerülje az újra és újra felé lóbált botot. – itt hagyott a mocsok, pont olyan pernahajder vót mint te, csak a pízemet akarta… - a bolond, amikor egy percre kikerült a bot hatósugarából lovára vetette magát s hátra se nézve vágtázni kezdett.

Nóra lova – Szultán – követte a másik táltost, bár a lány azt sem látta merre mennek igazán. Könnyei elhomályosították a szemét. Hangosan és felszabadultan kacagott, s csak lova figyelmének köszönhette, hogy nem ütötte ki egy belógó ág a nyeregből. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, akkor, sem amikor nagy sokára megálltak végre. A férfi rosszalló tekintete, újabb vihánc nevetésre ingerelte.

- Öreganyám…- mondta és bugyborékolva lefordult a lováról egy levélkupacba és folytatta a hahotázást.

- Öreganyád! – mondta a férfi, s lassan elmosolyodott. Majd felszabadultan nevetni kezdett, s a lány mellé hemperedett a földre. – Öreganyám. – ismételte meg a lány, mire a férfi hozzá vágott egy a keze ügyében heverő, puha, sárgás gyümölcsöt. Percek alatt jókedvű kergetőzős, dobálózós játék alakult ki kettőjük között. Szinte észre sem vették, amikor a lovaik ijedt szemekkel hátrálni kezdtek. Nóra éppen elhajított egy fura sárga labdát, ami a bolond mögötti sziklának csapódott, mikor is a szikla megmozdult.

Észre sem vették, hogy az a moha zöld hatalmas kődarabnak látszó valami - amit játék közben körbeugráltak, el-el találtak - egy sárkány. S nem túl vidáman ébredő fajta. Egyetlen mozdulattal feldöntötte a bolondot, s haragosan fölé tornyosult:

- Nekem anyukám azt tanította, hogy ne játsszak az étellel - mondta mély dörmögő hangon. A lány abban a pillanatban kardot rántott, és a férfi elé szökkent.

- Tűnj el, te tohonya vérszívó! – kiáltotta.

- Micsoda? Tohonya? Én mindjárt…- a felháborodottságtól, nem lehetett érteni a többit. Torka furcsán gurgulázott.

- Vigyázz! – kiabált a férfi a földről – Tüzet okád!

- Túrót – szűrte a szót a fogai között a sárkány – leköplek! – s azonmód be is váltotta az ígéretét, majd miután egyenletesen beterítette mindkettőjüket dühösen hátrafordult és dörmögve elment:

- Még hogy tohonya. Szétdúlják a kajámat, felkeltenek a délutáni alvásomból, és még van pofájuk tohonyának nevezni! Hova jut ez a világ… - még sokáig hallották a dühös sárkány mély felháborodott hangját. Nem igazán mertek megmozdulni, majd amikor lassú hitetlenkedő pillantással egymásra néztek, undorodva fogták fel, hogy talpig állnak a taknyóban.

A lovaik persze nem akarták őket visszaengedni a hátukra, s így kénytelenek voltak az első patakig üldözni őket. Amikor immár tisztára suvickolva előkerültek a vízből kezdett rájuk esteledni. Úgy döntöttek itt töltik az éjszakát. A táltosok zsenge füvet harapdáltak, míg ők ágakat gyűjtöttek a tűzhöz. A környező fák igen sokféle gyümölccsel kedveskedtek, s lábaiknál húsos gombák kellették magukat.

Miután jóllaktak elégedetten hevertek el a tűz mellett, és ahányszor csak megszólalt valamelyikük könnyes nevetésben törtek ki.

- Főúri hátsóm…

- Öreganyám…

- Én leköplek…

 Egyszer csak Nóra elkomolyodott és azt mondta:

- Mesélj nekem kérlek.

- Miről szeretnél hallani?

- Ismertem egyszer egy fiút, akivel gyermekkoromban együtt játszottam, majd egyszer csak eltűnt. Amikor legközelebb láttam, egy főúri udvarban bohóckodott, s a szeme ritkán nevetett, bár körötte zúgott a kacagás. Mesélj róla! Mi történt vele az évek alatt?

- Emlékszem én is egy vagány lányra – mosolyodott el a férfi – benne volt minden turpisságba, s őt szinte sohasem kapták el. Bezzeg engem…

- Úgyis tudom, csak engem fedeztél. Ha te nem maradsz ott elveretni magad, engem is elkaptak volna. – mosolygott a lány.

- Mégis mindig visszajöttél…

- Persze, hiszen a főúr kislánya nem nézheti tétlenül, hogy mindenféle koholt vádak miatt agyba-főbe verjék a barátját. – mosolygott szomorúan Nora - Azért így is kaptál eleget. – nézett a férfi szemébe. – De aztán egyszerűen eltűntél. Mesélj erről kérlek!

- Szóval a fiúról hallana felség – emelkedett fel a férfi, s immár újra a bolond szólt a régi jó barát helyett. – Az apja megelégelte, hogy az a hasznotalanmitugrászszéltoló mennyi gazságot követ el. Úgy érezte, hogy nem való, hogy egy udvaronc fia ilyen közvetlenül összejárjon ura lányával. Ahogy nőttek a gyermekek, egyre jobban aggódott, majd szörnyű elhatározásra jutott. –mondta, elmélyített, vészjósló hangon.

- Egy lovag mellé küldte a fiát apródnak, szinte máról-holnapra. Ott persze sok mindenre megtanították a csetlő-botló fiúcskát. – folytatta, s minden mondatát játékos gesztikulációval, testbeszéddel támasztotta alá. Elvágódott nehéz tálca súlya alatt, s mulatózó részegek által lökdösve hátát fájlalva felszolgált. Majd vívni tanult, s eljátszotta az esetlenséget, a gyakori verést, s azt hogy katonának állt. Előadta az első csatáját. Nóra szinte maga előtt látta a remegő térdű ifjút, amint várja az első rohamát. Bár a bolond játéka, eszeveszett kalimpálása képzeletbeli kardjával, pajzsával nagyon muris volt, mégis átsejlett rajta egy gyermek páni félelme. Az életért való elkeseredett küzdés és érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. Meghatódik. Megnézhette, ahogy a fiúból férfi lesz, s csatáról csatára jár. Látta amint a tétova kalimpálásból határozott megfontolt mozdulatok lesznek, s a tétova gyermeki arcból fásult céltalan komor férfiarc, a szemekben kihunyt az éltető fény. Látta amint a férfi összerogyik egy szúrt sebtől, a lázas rángatózást, a küzdelmet melynek eredménye gyógyulás. Az utat az életbe. Egy másik életbe. Látta az éhező koldust, a leszerelt katonát, aki korgó gyomrát kifigurázva nevetteti a falubelieket. S végül látta a férfit, immár jóllakva, másokat mulattatva, s néha egyedül, merev szemmel ülve egy sötétét sarokban.

Megtörölte a szemét, s meghatottan nézett a játéktól kifulladt enyhén zavarban lévő férfire:

- Neked sem volt egyszerű életed Gawen. Csodás színész vagy barátom. Magadban őrzöd azt a gyermeket, aki voltál, míg ha azt is hiszed, hogy örökre elveszett az ártatlanságod. Él az arcod… még ha úgy is gondolod, hogy a lelked halott… Hiányoztál.

Mind a ketten megilletődtek önön őszinteségüktől, s zavart hallgatásba burkolózva nézték egymást jó ideig. A férfi fáradtan vissza ereszkedett a tűz mellé. Sokáig a lángokat figyelte, mielőtt –továbbra is tűzbe bámulva - beszélni kezdett.

- Mindenki tudta, hogy bánnak veled. Sokaknak nem tetszett de tenni nem mertek ellene. Én nem tettem igazából semmit. Beszéltem néhány régi veteránnal, s csak azt mondtam, hogy nélküled úgysem tehetünk érted. De egy esélyt azért adhatnánk neked. Így történt, hogy a rád vigyázó katonák elfelejtették elkobozni a kardodat, s éppen akkor vitték itatni a lovadat, amikor a boldogító igent kellett volna mondanod… Én tulajdonképpen nem tettem semmit… De ezt a semmit újra megtenném.

Jó itt. Még az öregasszonyban és a sárkányban is több humorérzék volt, mint az egész udvarban. El tudnék itt képzelni egy kis házat, s az erdő megadna mindent… – zavartan elhallgatott és a lányra pillantott. Azt látta, hogy a szeme lecsukva, s összegömbölyödve alszik már, s álmában dünnyögi:

-… ez maga a boldogság…- s az arca olyan nyugodt szép volt, hogy a Gawen belefeledkezve hosszan nézte. Lefeküdt, de szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Keze, mely egész nap a kardot markolta, most feje alatt pihent. Haja arcába lógott, s olyan tiszta szép volt így…

- Megtalálom neked Efremet – mondta csöndben, s elaludt. 

Még sötét volt mikor felébredtek a vékony kislányhangú kiabálásra. Azt látták, hogy apró fénypontok, villámgyorsan cikáznak keresztül a rengetegen. Gyerekhangok civódtak egymással, majd az egyik cikkázó fénypont nyílegyenesen neki repült Gawennek. S cseppet sem gyermeki ártatlansággal így kiáltott:

- Nem tudsz vigyázni fafej! – Gawen aki meg sem mozdult, egy aprócska kislányt látott maga előtt. Kicsi rózsaszín tütü volt rajta, hártya szerű szárnyak voltak a hátán és egy kis botocska a kezében, amely végén egy ezüstösen csillogó üveggömb nyugodott. Ahogy nézte a tündért – hiszen az volt - fénygömbök hirtelen köréjük gyűltek. Mindegyik egy aprócska kicsi tündér volt.

- De hát meg sem mozdultunk – mondta Nóra, s egy tündér fejbe csapta a pálcájával, amitől kissé meg nőtt a füle. S szőrös is lett kicsit. Gawen tágra meredt szemmel bámulta a lányt, majd sebesen beszélni kezdett:

- Elnézést kérek, hogy az utatokban feküdtem és kérlek, hogy bocsássatok meg ügyetlen fejemnek. De higgyétek el, szándékosan nem tudnék ártani ilyen gyönyörű, s lágy hangú lényeknek. – látta amint a tündérek szinte megdermednek a levegőben s szinteegytündérként sóhajtanak fel.

- De hát ezek… - csattant fel Nóra, amikor kitapogatta, hogy a füle milyen különös változáson ment keresztül. Hallgatnia kellett volna. S ezt az egyik tündér egy újabb csapással hozta a tudomására, miáltal a szája forrt össze. – Folytasd! – legyintett nagyvonalúan Gawen felé.

- Tudod én és szegény ügyefogyott társam, nagyon régóta vagyunk úton. S szegény fejét olyannyira összezavarta az éhség, hogy nem veszi észre az elbűvölő mosolyotokat, s nagyvonalú jóságotokat. – Nórára pillantva látta hogy valóban nem veszi észre a lényeget, s szép lassan a kardja felé araszol. – Efremet keressük, de a reménytelen kutatás teljesen felemésztette az erőnket, s lassan már az élet szépségeire is vakká válunk, mint azt szegény nyomorult társam esete is mutatja. – A kicsiny tündérek, míg Gawen beszélt lassan leereszkedtek egy-egy piciny levélre körülöttük. Ámultan hallgatták a férfit, míg az egyre csak beszélt és beszélt. Részletesen taglalta a tündérek gyönyörű szépségét, s lágy hangját –bár arca meg-megvonaglott, néha amikor az egy-egy tündér már-már ultrahangon elvihogta magát. De azért hősiesen beszélt, beszélt s beszélt. Próbált részvétet ébreszteni maguk iránt s azt kérte végül mutassák meg az utat Efremhez.

A tündérek ámulva hallgatták végig, majd királynőjük – ki más lehetett, a hisz a hasa is elég nagy volt, s a hangja is elég magas – fenséges mozdulatokkal Gawen vállára repült és azt mondta:

- Úgy hazudsz, hogy akár tündér is lehetnél. Még senkit nem találtunk, aki hozzánk hasonlóan ennyit tud linkelni. Ráadásul ilyen megnyerően. – s mosolyogva megsimította Gawen arcán. – Efrem amúgy is haverunk, bár egy kissé mogorva vén szivar. Szóval egy varázslattal elröpítünk hozzá téged, meg a nehéz felfogású társadat.

Biccentett az egyik tündérnek, aki irtózatosan fejbe csapta Nórát, s ettől ő hirtelen eltűnt. Gawennek maga a tündérkirálynő simított végig az arcán a pálcájával, s azonmód úgy érezte, hogy egy sötét kútba zuhan. De nem gyorsan, hanem inkább lágyan lebegve, mint egy falevél.

Amikor földet ért – olyan lágyan, ahogy repült – még mindig sötétben volt, bár a távolban valami fény derengett, amely egyre nőtt s homállyá változtatta az éjszakát. Első gondolatával Nórát kereste, s amikor megpillantotta maga mellett, ösztönösen felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta és a közelébe húzódott. Másik kezével, fájdalmas grimasszal a fejét tapogatta. Gawen megnyugodva vette tudomásul, hogy a szamárfül eltűnt s a grimaszt is sűrű megkönnyebbült káromkodás kíséri – amit egy tapasztalt katona is megirigyelhetne.

A fény már lassan bevilágította a helyet, ahol voltak, s látták hogy egy egyszerű pálca végén ragyogó arany láng az. A pálca egy magas ősz hajú, hosszú szakállú öregember kezében volt. Csúcsos süveget viselt, s kopott köpenyét csillagok díszítették, amelyek halványan felizzottak a közelükben.

- No? –mondta az ember.

- Te vagy Efrem – kérdezte Nóra, mert ő tért magához hamarabb a döbbenettől.

- Uhm. Velem akartatok beszélni, vagy nem? – kérdezte majd hátra fordult és elindult vissza, ahonnan jött. Pár lépés után megállt azonban és hátrafordulva azt mondta:

- Mire vártok, nem a boldogságotokat akarjátok megtalálni? Akkor meg gyertek utánam.

Ők lassan követni kezdték a mágust, de nem engedték el egymás kezét. Szürke folyosókon haladtak keresztül, s nagyon úgy tűnt, hogy egy barlangban járnak.

- Most jönnek a próbák? – kérdezte Gawen bátortalanul.

- Miféle próbák? – kérdezte a mágus hátra sem nézve.

- Hát mielőtt válaszolsz a kérdéseinkre, gondolom próbáknak vetsz alá minket. – mondta óvatosan Gawen.

- Mert? Most lovagi tornát akartok vagy választ kapni. Nem érek rá, még akad dolgotok. Gyerünk a jövőt mutató varázstükörhöz. – dörmögött a varázsló.

- Ott teszel föl majd kérdéseket?  

- Nem barchobázunk. Majd játszotok később egymással, most választ kaptok, aztán végre nyugtot hagytok nekem. – morogta az öreg.

Egy tágas, magas boltozatú barlangcsarnokba jutottak. A csarnok központi részén egy mély vizű barlangi tó volt. Látszott hogy különleges lehetett, mert gyönyörű márvány burkolat fogta közre. A mágus intésére a tóból egy vízoszlop emelkedett ki, majd szélesen szétterült.

-Amit ebben láttok az a boldogságotok. Kezdjetek vele, amit akartok... de jó ha tudjátok, éppen olyan illékony, mint a tükör amely megmutatta. Ha szertefoszlik a mágia, eltűnik a tükör is.  És most, viszlát… - mondta a mágus és egyszerűen semmivé foszlott.

Nóra és Gawen hitetlenkedve néztek egymásra. Valahogy nem így képzelték ezt az egészet. Valami misztikus, nagy gigászi feladatra számította, amely jutalma örök boldogság, szerelem, lelki béke lesz. Még mindig egymás kezét fogva lépte közelebb a tükörhöz, hogy megpillantsák a boldogságukat.

S önmagukat látták kézen fogva a kristályos víztükörben.

S valahonnan a barlang sötétjéből Efrem dörmögő hangját hallották, szokatlan lágy csengéssel...

„ Bennetek él a mágia, amely a boldogságotok tüzét táplálja! Őrizzétek és tápláljátok ezeket a tüzeket magatokban, egymásban és minden emberben, akivel csak találkoztok. ”