Alkotás, teremtés

  

    Furcsa dolog ez. Imádok írni. Nagyon szeretem, ahogy a gondolatok papírra kerülnek, testet öltenek és másokhoz eljutva érzelmeket, gondolatokat ébresztenek. Folyamatokat indíthatnak el, amelyek felismeréskehez és megoldásokhoz vezethetik el őket életük egy-egy problémáira. Vagy egyszerűen csak mosolyt csalnak az arcukra és megfeledkeznek hebrencs agyuk izgága - sok esetben gyötrő - játékairól. Ezért csodálatos.
    A legszebb mesék, kiemelnek a fotelból, ágyból, onnan ahol éppen vagy és kósza szellemként átrepítenek egy másik dimenzióba és a főhős - főhősnő válla felől - vagy éppen ahonnan jól esik - figyeled az eseményeket. Érzed az emberek érzéseit, hallod a gondolatait, tudod mi megy végbe bennük. Néha olyasmit is észreveszel, amit ők maguk sem látnak. S a történet? A történet persze változó. Nincs beleszólásod. Néha a jók meghalnak, elveszíted őket a történeten kívülre kerülnek. Néha az a sorsuk hogy elbukjanak - bár rendszerint egy hősies, de reménytelen küzdelemben. De valahogy a történet mégis teljes. Megérted, hogy ez a sorsuk, ez az ő történetük. Együtt küzdesz, örülsz velük, elfogadod a sorsukat - ahogyan ők - vagy nem. De végigélsz velük egy életet. S a könyv befejezése után még sokáig magadban hordozod mindnyájukat. El-el gondolkozol, mi lett volna ha.... ha akkor másképp dönt ez vagy amaz a szereplő. Akkor vajon hogyan alakult volna az egész. S észrevétlenül továbbszövöd a szálat és már te magad válsz a mesélővé. Játékosan, könnyedén, mert élvezed a meseszövést. S anélkül hogy tudatában lennél teremtesz egy világot. Egy másikat a te képedre. :-)
    Ez ám a nagy dolog emberek. Ez a játékos, szeretetteli alkotás. Régóta nem írtam semmit. Valahogy az az érzés munkált bennem, hogy megmutassam a bennem zajló változásokat, hogy utat mutassak másoknak is egy ilyen kis mesén keresztül. S nem ment. Nem ment, mert nem tudtam szavakba önteni ami bennem zajlott. Olyan rettentően akartam elmondani azt a fontosat - ami egyébként tök közhelyes - amit felfedeztem. Amit tanulok rögzíteni az életemben. De most arra jöttem rá, hogy nem kell mondani semmit. Mesélni kell. Érzésekről, vidámságról, szomorúságról, zavarról, mindarról ami testet ölt bennünk. Papírra vetni, formát adni neki és elengedni. Ezek az érzések ott munkálnak mindenkiben. Sokan ragaszkodunk hozzájuk, nem akarunk megszabadulni tőlük, mert ez az egyetlen dolog amit ismerünk. Pedig ez egy feszültséggel, félelemekkel, ragaszkodásokkal teli világ.
     S a mese. A mesében nincs kötöttség. A mesében minden áramlik. Ha fal kerül eléd - a főhős elé - megmászhatod, megkerülheted, ledöntheted, vagy egyszerűen csak átáramolsz rajta mint a víz. A mesében nem kötnek hamis képzetek. A mesében nem takarja a megoldást a szemünk elől a realitás. A mesében egy dologra száz, ezer vagy akár végtelen sok megoldás lehetséges. Attól függően ki álmodja a mesét. Bármilyen mese, történet amit eddig írtam, még mindig elvarázsol. Még a legbugyutább is. Elolvasom, látom a kezdő hibákat, látom a csiszolatlanságát, de még így is átjön az érzés, amit akkor érzetem. Visszacsöppenek abba a világba, s újra megküzdök az egységért, a szerelemért. S békét lelek a végén.
    Egy kis videóban itt az oldalon Bruce Lee azt mondja: " Be water my friend! " Azaz légy víz barátom. Forma nélküli, amely bármely formát képes fölvenni. Áramló, néha csendes, néha dübörgő mindent elsöprő erő. Én azt mondom légy mesélő! Álmodj barátom! Tudom miért? Mert ahogy a mesében teremted a dimenziókat, világokat, úgy kell a saját valóságunkat is megteremteni. A mesében megteremted a számodra tökéletes világot. S szeretettel, humorral teszed ezt. S ha borús az ég - rossz, keserű érzésekkel kezdődik a történet - a végére mindig kitisztul az ég. Felszabadulsz.
    Az így teremtett történet azért csodálatos - és nagyon hatásos - mert az érzéseiddel erőt adsz nekik. S nem kell kondicionálnod magad - tanítanom magamnak mit kell éreznem - mert ez természetes. S az érzések, erőt adnak az álmoknak. Megadják a beteljesüléshez szükséges energiát. No ezért csodálatos az alkotás.
    Egy jó barátom azt mondta nekünk a valóságteremtésnek négy alappillére van. A gondolatok, az érzések, a szavaink és a tetteink. A tettek azok amit a legtöbbre értékelünk. Nos, ebben én nem értek egyet - ahogy ő sem. Én sok mindet tettem már. Létrehoztam dolgokat. De amit erőből, akarattal építettem... az erő mindig elfogyott valahol. Volt hogy megszületett az alkotás, volt hogy nem. De ezek általában nem voltak felemelő élmények. A megvalósítást nem élveztem igazán, s a beteljesülést is csak rövid ideig. Ellenben ha álmodoztam - megálmodtam valamit. Akkor újra és újra lejátszottam a fejemben. Szível, szeretettel - hiszen erre vágytam. Erre a csodavilágra. A gondolatok és érzések tökéletes szinkronba kerültek és a szavaim szinte természetesen tükrözték ezt a belső világot, vágyat. S a tettek?
     Azok is természetessé váltak. Ahogy megjelent egy lehetőség - először csodálkozva, aztán már hálásan - tétovázás nélkül megragadtam azt. S az alkotás folyamata, maga a teremtés, végtelenül könnyűvé és örömteli folyamattá vált. Elnézést ha szájbarágós vagyok, de érzitek a különbséget. Az út volt élvezetes, nem - csak - a cél ahová eljuttatott. Az utat kell élvezni, mert az maga az élet. Több időt töltünk el az úton, mint a célban pihegve. ( Talán hagyjuk el azt a részt, amikor a pihegés után ráébredsz, hogy a nehezen összehozott álmodat hány oldalról fenyegetik. Ez a ragaszkodás. De amikor ilyen természetesen könnyen és élvezettel, hittel teremtesz... nem ragaszkodsz többé semmihez. Elengeded, megosztod, mert magában a teremtésben rejlik az örömöd. ) 
    Zárszóként csak annyit mondok, meséljetek. Meséljetek álmodjatok egy olyan világot, amelyben élni szeretnétek. Szánjatok időt erre az álomra, mert ez megmutatja azt az erőt amelyből felépíthetitek.

Szép napot.