Gyász...

      Szomorúság lett úrrá a lelkemen. Ahogy befelé figyelek, érzem a késztetést, hogy az örömre, a csodálatos dolgokra fókuszáljak, de most nem szeretnék. Kicsit úgy érzem, hogy ez most a gyász ideje és most ezt kell megélnem. Elmondom hát mi történt és mit indított el bennem.

     A cégnél ahol dolgozom egy munkatársam megbetegedett. Az egyik közösségi oldal üzenőfalára kitett egy egyszerű üzenetet. Kórházban voltam, megműtöttek, már jól vagyok. Négy rosszindulatú daganatot találtak, s ekkor és ekkor megyek onkológushoz. Ahogy elolvastam ezt az hírt, megrohantak az emlékek - csöndesen teszem hozzá, talán nem csak ebből az életből.

     Nem olyan rég elvágyódtam otthonról, mert úgy érzetem sok dolgot végig kell gondolnom és ehhez magányra van szükségem. El kell távolodnom a családomtól és szeretett barátimtól is. S lásd a gondolatok teremtő erejét, pár napra rá már a világ másik felén egy másik időzónában voltam. Kaptam néhány választ és még több kérdés merült föl bennem. Miközben ezeken méláztam, felmerült egy már eltávozott barátom és általa méltán kedvelt görög, római filozófusai. Epiktetosz és Marcus Aurelius. Régebben soha nem volt türelmem végigolvasni értekezéseiket, de most ahogy megnyitottam, ott sorakoztak sorban a válaszok a kérdéseimre. Voltak pontok ahol én másképpen gondolkodtam, de mégis logikájuk és emberségük tisztasága válaszokkal szolgált arra, hogyan lépjek tovább az életemben. S tudom, hogy az élet megadja majd az erőt is ezekhez a lépésekhez.

       A kollégám és a barátom között jó néhány hasonlóság van. Tisztességes emberek egy végigdolgozott élettel a hátuk mögött és ugyanaz a betegség is amely eluralta a testüket. Az első gondolatom az volt, hogy a kollégám meggyógyulhatna, de rögtön utána a barátom jutott eszembe. Ő aki ismerete ezeknek a nagyszerű filozófusoknak az írásait és gondolkodásában és életében - amennyire képes volt rá - követte is ezeket a tanításokat, a szükség idején képtelen volt a változásra amely megmenthette volna. Személyiség szerkezetét nem tudta átalakítani, s úgy hiszem ez egyenesen elvezetett a halálához. Máig közel érzem magamhoz és bármelyik pillanatban ha becsukom a szemem a hívásomra itt érzem magam mellett. Amikor Marcus Aurelius elmélkedéseit olvasom, itt áll mellettem.
S bár az idős kollégám sokban hasonlít hozzá, nincs meg benne az ami Istvánban megvolt. Nagy harcos, nagy küzdő, de úgy érzem a betegség erősebb nála. Ahogy elolvastam a hírt, szinte pillanatok alatt végigfutott az agyamon mindez és úgy érzetem, máris elveszítettem.

    Milyen érzés ez? Hogy ezt megértsd, meg kell értened hogyan éltem az utóbbi időben. Kapsz egy telefont, összerakod az életed másfél táskában és indulsz. Magad mögött hagysz mindent és a munkatársaid lesznek a családod. Amikor viccelődünk egymással és valakin éppen köszörülik a nyelvüket, csak annyit szoktunk mondani együtt érzően: "Ilyen a család!" Mert azok lettünk egymásnak.
    De hogy milyen is ez a család. Különböző helyekről, különböző világokból érkeztek különböző emberek. S bár vannak viták, összezördülések a szükség idején, olyan szeretettel fordulnak a másik felé; ami meglepő volt számomra ezektől az emberektől. Némelyiküket olyannak látom mint a farkasokat. Vad, szilaj, szabad, legyőzhetetlen falka. S amikor az egyik társuk elgyengül, lesántul, baj éri, megejtő figyelemmel, gondoskodással fordulnak feléje. Ez nem a nők, puha figyelmes, gondoskodása. Ezek a félszeg, esetlen szögletes mozdulatok, gesztusok oly kedvesek a szívem számára.
    Amikor összedőlt a világom, akkor is ilyen szögletes, de baráti szavak nyújtottak vigaszt. S láttam hogyan segítenek valakinek akinek elfogyott a pénze, s már kajára sem futotta. Pedig nem is kedvelték, csak közéjük tartozott. Része volt a falkának.

     Olyanok ők mint a szilaj harcosok. A katonák, akik nap-nap után megharcolják a maguk háborúját távol a családtól. És most egy idős harcos, akinek letelt az ideje a harcmezőn - decemberben nyugdíjazzák - s otthon élvezhetné a békét, amiért egész életében küzdött... Most egy másfajta harcot kell megvívnia. Úgy érzem mintha elvesztettem volna egy embert. Úgy érzem én vezetem őket nap, nap után harcba, felelősséget vállalok értük. Velük kelek, velük eszem, végig kísérem őket egész nap. Nagy részük van abban, hogy ilyenné váltam amilyen vagyok. Az a férfi akit most ismerek - és szeretek - általuk - is - lett ilyenné.
    Boldog lettem volna, ha tudom hogy ez az öreg harcos visszavonul a földjeire és élvezi az életének gyümölcseit. Az unokáit. Úgy érzem elveszítettem az egyik emberem. Ott maradt az élet csatamezején. Remélem hogy tévedek. Adjon az Isten erőt és energiát neki, hogy felismerje miért kapta az élettől ezt a betegséget. Mit kellene megtanulni általa és elnyerje a békéjét. Szívemből kívánom neki és ha tudok, igyekszem segíteni hogy így legyen.