Bohó mese - Vidám Karácsonyt!

    Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen túl, ahol a kurta farkú malac is rózsaszínű és virágillatú… Rendszerint így kezdődtek gyermekkorom meséi, nem csoda, ha elaludtam a harmadik mondat után. Így aztán nem is tudom, hogy kell kellő költői nyakatekertséggel elmesélni Nóra hercegnő és hű bolondja történetét. Ami elég katasztrófa, mert ha úgy mondom, ahogy történt, egy gyerek sem lesz, aki alszik ma éjszaka.

Legyen hát. Minden az esküvő napján kezdődött. Természetesen Nóra esküvőjéről beszélek. A családi kastély a kápolnával egyetemben virágba borult. Mindenki a legjobb ruháját öltötte fel, hatalmas tömeg gyűlt össze, hiszen a királyi család egy tagja készült feleségül venni, az ő drágaföldesuruk egyetlen leányát. Mindenki rendkívül boldog volt. A léhűtők jóllakhattak végre, a dolgozók megpihenhettek, a kedves szülők, pedig magasabb helyet kapartak maguknak az udvarnál egyetlen lányuk által.

Még a vőlegény is elégedettnek látszott, mert kémei már jelentették, hogy a menyasszony igen fiatal és nem lesz vele semmi gond. Hiszen gondos szülei megmondták neki, hogy ha engedetlenkedik vagy bármi módon botrányt csinál, legkedvesebb paripája halálnak-halálával hala.

Ebből is kitűnik, hogy a menyasszonyban azért maradt némi vonakodás a menyegző, és szülei szíve választottja iránt. Elenyésző csupán. Alig három szobára való bútort aprított fel fogpiszkálónak dühében, amikor rájött, hogy nincs kiút férjülésből. Meg kell hagyni megejtő szakszerűséggel végezte, hála házitanítójának.

Eme bölcs férfiú – kinek feladata volt hogy megtanítsa Nórát az úri viselkedésre – sok más egyéb mellett, szükségét érezte hogy, még néhány aprósággal kiegészítse az etikettet. Ilyen volt a lovaglás – férfimód -, a vívás, a harciszekerce forgatás, a gondolkodás, szabadságszeretet… Ki is rúgták, mikor kiderült a turpisság, és örülhetett, hogy a feje a nyakán maradt. Ugyanis tanítványa túlságosan is magáévá tette a tanultakat.

Történetünk kezdetén azonban szinte mindenki boldog és gondtalan volt. A menyasszony belépett a kápolnába atyja karján és nagyon megejtő látványt nyújtottak. Azt már csak a közelállók vehették észre, hogy büszke apa feszülten mosollyal, a fogai között szűrve így búcsúzik lányától.

- Emlékezz a lovadra!

A menyasszony egyenes derékkal büszkén állt az oltár előtt, s fátyla mögül megvetően mustrálta végig az előtte állókat. Szülei büszkeségtől megkönnyesedett szemét, amely ragyogott, hogy végre ilyen közel kerültek az igazi hatalomhoz. Nézte a nyalka testőröket, akik az alkalomra nők módjára kidíszítették magukat. S a vőlegényt… Olyan volt, mint aki karót nyelt, keskeny s halovány arca valami ronda betegségre utalt, vagy ha mégsem akkor a humor teljes hiányára.

- Mielőtt az atya elkezdené a szertartást – közölte vékony, s idegesítően magas hangon – tudni akarom méltó vagy-e hozzám. Ha jól válaszolsz a kérdésekre, a feleségem lehetsz.

A terem felhördült az izgatottságtól. – Legyen feleséged a kolera – gondolta Nóra, de menten eszébe jutott Szultán, legkedvesebb lova. S mintha a nyihogását hallotta volna. 

Talán csak egyetlen ember volt a teremben, akit nem ragadt magával az események sodra. Ő az udvari bohóc volt. A kápolna egyik boltíves ablakában ült és unottan lógatta a lábát. Látványosan unatkozott, de nem sokat tehetett ellene. Beígértek neki némi követ, ha viccet csinál az ominózus eseményből. No persze nem gyémántot, vagy más drágakövet az ujjára. Inkább mázsás malomkövet a lábára, s rögtön utána úszást a várárokban. Mostanság nem volt túl rózsás a helyzete, mert az embereknek nem volt idejük a humorra. Nem is tudtak már nevetni magukon, csak másokon.

- Tehát – folytatta a vékony hangú királyi sarj – mutass nekem olyat, amit még nem láttam! Mondj nekem valamit, amit még nem hallottam, és amit még nem éreztem! – fejezte be és önelégülten leült a trónszékbe és hátradőlt.

A hatalmas csarnokra áhítatos csend ereszkedett, pusztán egy ló nyerítése hallatszott be odakintről. Majd két magányos tenyér tapsolni kezdett a magasban. – Igazi szultánhoz méltó kérések. – mondta a bolond, miután kipillantott az ablakon, majd elcsöndesedett, és Nórát nézte. Ki fátylát felhajtva előbb a bohócra pillantott, majd szemét a földre szegezve előrébb lépett.

- Nos a kérdések elég könnyűek. – mondta, miközben szemét felemelve a leendő férjére nézett. – Az érzés, amit még soha sem éreztél, az a Szánalom. – a meghívottak hangosan hördültek, az örömszülők arcára fagyott a mosoly, de a lány mosolyogva egyre keményebb hangon folytatta:

- Az, amit még sohasem hallottál a Nem szó, de tőlem megtanulhatod az összes szinonimáját. Amit pedig még sohasem láttál – és ha rajtam múlik, nem is fogsz – az, az Én főúri hátsóm. Titeket meg csókoltatlak a leprával. Most láttatok utoljára. – mondta és letépte magáról a fehér csipkedíszes, uszályos, terebélyes ruhát és elővillant alóla sötétzöld férfimód szabott lovagló ruhája és barna bőrmellénye, valamint az esküvői ruha redőiben jótékonyan megbújó kardja.

- Állítsátok meg – kiáltotta rémülten az örömapa. S nem kellett kétszer mondania, mert a díszsorfalat álló nyalka ifjak alig várták, hogy kitüntethessék magukat. Rárontottak a magányos lányra, aki szinte eltűnt a forgatagban, de bolond a magasból jól látta a sűrűn felvillanó pengét, az el-elsülő könyökét. A nyalka ifjak, pedig nem sokkal később egymást felborítva hátráltak a közeléből. De néhányan, inkább lehátaztak, s fájó testrészeik köré gömbölyödtek. Persze voltak igazi katonák is a teremben, de ők nem siettek utat törni a tömegben, s közbe avatkozni. Ismerték s kedvelték Nórát – jobban, mint a hisztis apját. Soha nem fújták be, ha tilosban járt, sőt… most is büszkén nézték, hogy használja a tőlük ellesett – tanult - fogásokat.

A vékony barna lány arca kipirosodott, s haja összekuszálódott, s lihegve körülnézett. Majd nekilendülve a bohóc melletti ablakhoz futott – a tömeg utat nyitott neki – s egy lelkesedésében elbotló és négykézlábra eső katona hátán lendületet véve ez ablakpárkányra kapaszkodott és csibészes mosollyal csókot hintve a tömegnek kivetette magát az ablakon.

A bohóc lelkesen tapsolt és a térdét csapkodta felváltva. Fülsértő módon hahotázott a néma csendbe döbben teremben.

- Csinálj valamit! – mondta a hoppon maradt királyi sarj.

- Én? – kérdezett vissza a bohóc –Engedelmeddel felség, ez az esküvő nélkülem is elég mulatságos. – mondta és folytatta a kacagást.

- Ha nem hozod vissza azonnal, esküszöm hogy, többet nem nevetsz te semmire kellő.- kiáltotta az örömapa. – Magam metélem le a micsodádat te istenátka, ez is a te hibád… - még folytatta volna, de bohóc felállt az ablakpárkányra és…

 - Ez fájt – kiáltotta s túljátszott eltorzult arccal, a szívét markolászva, merev testtel kizuhant az ablakon.

A tömeg végre levegőt vett és utánuk tódult az utcára, de addigra már csak a kapun kiporzó lányt látták egy csodálatos éjsötét táltos hátán, valamint egy szénásszekérből előkászálódó vidám bohócot. S mivel a földesúr nem látszott megkönnyebbülni, hogy legalább a bohóca életben maradt - mi több – igen csak tajtékzott, szegény bolond is futni kezdett a kapu felé. S mivel útjába kerültek a nyalka ifjak paripái, lelkesen felpattant az egyik hófehér szépségre, nevetésre fakasztva ezzel az udvar népét, mivel fordítva tette ezt. Ült a lovon és tétova, bizonytalan mozdulatokkal előrehajolva kereste a kantárt. Zúgott a kacagás. De amikor a katonák felé indultak, hirtelen sarkat adott a lónak és komikusan pattogva kivágtatott a kapun. S mivel a többi ló köteléke is kioldódott valahogy egy egész ménes követte.

Odakint, ahol már senki sem látta, a bolond megfordult a nyeregben és a csordától különválva a hercegnő után vágtatott. Egy közeli domb tetején érte utol a megpihenő lányt. Nóra a lováról leszállva várta, miközben a hatalmas csődör ott legelészett mellette. Amikor a bolond nagy lendülettel elébe pattant lova hátáról, kardot – s kérdést - szegezett neki.

- Mégis mit akarsz tőlem? – a bolond játékosan odébb biccentette a pengét, s azt mondta:

- Először is hogy vidd ezt a bicskát a gigámról – vigyorgott, majd amikor a penge egy kört leírva visszatért a torkára, hozzá tette – Nem bírom a rozsda szagát. Attól mindig tüsszentenem kell. – S a szeme elkerekedett, az orra megemelkedett, mint aki tényleg tüsszenteni készül.

- Mi? Hogy rozsdás? – kiáltott fel a lány, s kézbe kapta a pengét – Hol? Ez a kedvenc kardom! – mondta szinte kislányos dühösen, s lázasan vizsgálgatta a pengét. Majd ingerült – de a végén visszafogott mozdulattal - ráhúzott lapjával a nevetéstől összegörnyedő bolond hátsójára. Az, az érintést megérezve hatalmasat ugrott, majd olyan szemrehányó, bűntudatkeltő gyermek arccal nézett a lányra hogy az nem tudta megállni és nevetve dőlt hanyatt a fűben. Hosszan kacarászott, s még a könnye is kicsordult, s azt vette észre, hogy a férfi is vele nevet.

Felkönyökölt a fűben és ránézet az elkomolyodó férfiarcra. Vonásai megkomolyodtak ugyan, de szeme s szája szegletében lévő ráncok pajkosan felfele kunkorodtak még így is. „Arca fáradtnak tűnik kicsit, s nagyon öregnek látszik” – gondolta a lány. – „Lehet vagy 27 éves.”

- Hatásos előadás volt, de mihez kezdesz most? – kérdezte a lány arcát fürkészve.

- Hmm – vonta meg a vállát Nóra – Talán megkeresem a boldogságomat. És te? – dobta vissza a labdát.

- Nincs igazán keletje manapság a humornak. – sóhajtott a talpra álló férfi. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, keresztezte a lábait, és elszontyolodott gyerekarccal folytatta – Nem szeretnek igazán. Segítek neked, jó? – Hirtelen lehajolt és egy nagyobb kő alá pillantott. – Itt nincs. Egyébként, hogy néz ki a boldogságod? Leszel a barátom?

- Már régóta a barátod vagyok, te bolond. Hiába játszol, tudom hogy te hoztad a Szultánt a templom elé. Van egy olyan érzésem, hogy te tehetsz arról is, hogy nem üldöznek. Köszönöm.

A bolond vonásain elképedés és öröm váltogatta magát, hogy egy igazi könnyes meghatottságban teljesedjen ki. Igazi színész volt. Úgy játszott az arcával, mintha csak gumiból lett volna. Nem kellett festék vagy más bohóság, maga volt a komikum. A lány felé indult, és elfátyolozott szemekkel kitárta a karját, majd irtózatosan elvágódott, elbotolván saját lábában.

A lány nevetve húzta fel s porolta le az immár elkínzott, de büszke arcot. – Gyere, keressük meg Efremet. – mondta

-Efremet? – kérdezett vissza a bolond egy percre kiesve a szerepéből.

- Hallottál már róla? – nézett rá kérdőn Nóra.

- Egy keveset. Udvari varázsló volt az udvarnál. Tanácsadó. Csak nem mindig adott népszerű és könnyű tanácsokat, s így őt sem szerették. Állítólag egy sűrű erdő közepébe költözött, s nem beszél senkivel. –mondta föl a leckét.

- Ez így nem teljesen igaz. – mosolyodott el a lány. – Aki azért veszi a fáradságot és átvágja magát a hozzá vezető veszélyeken, annak válaszol a kérdéseire. Talán te is megtalálod életed értelmét.- mondta és elindultak…

A domb túlsó lábainál egy hatalmas, végtelen erdő feküdt. Igazából senki sem tudta merre-meddig nyúlik, mert egy utazó sem érkezett még erről a kastélyba. S a vállalakozó kedvű vándorok, akik ide indultak el sohasem térek vissza. Természetesen Efrem is ebbe a rengetegbe vetette bele magát, miután tele lett a kalucsnija az udvari csúszómászók alattomosságaival és az emberek korlátoltságával.

Sok találgatás kapott szárnyra az erdő lakóival kapcsolatban. Azt mesélték, boszorkák, sárkányok, óriások, törpök, koboldok, tündérek s egyéb különös – s veszélyes – lények lakják. Ahogy a dombon tetejéről lenéztek az erdőre halvány félelem markolta meg a szívüket, de a lány jól tudta csak így menekülhet. - Nincs az a bolond, aki ide követni merné őket. Az a felfuvalkodott hólyag, pedig biztos nem. – gondolta. Ahogy elnézte a gyenge szellőben lágyan hullámzó zöld felszínt, olyan érzése volt, mintha a tengert bámulná, s a mélyébe készülne elrejtőzni.

A bolond is a változatos zöld szín kavalkádot figyelte, s megigézetten hallgatott. Arcára gyermeki csodálkozás ült ki, s hatalmasat sóhajtott. Egy kicsit persze aggódott is, mert a boszorkákkal kellemetlen tapasztalatai voltak – s állítólag az erdőbe jócskán hemzsegtek az ilyesfajta népek. De választása nem igazán volt. Hiszen az esküvőn elkövetett apró turpissága az életébe kerülhet, ha utolérik őket.

S a legutóbbi boszorkás kalandja nem is volt olyan rémes – mint a halál. Hiszen alig egy hétre varázsolta el az a fránya, humortalan némber. Pedig igazán vicces volt a megjegyzés az orrára meg a mágnesre. S végül is lehetett volna akár béka is. Macskaként egész jól érezte magát.

Lassú vágtában igyekeztek az erdő felé. S a hatalmas fák egyre közelebb kerültek hozzájuk, aztán már föléjük magasodtak. Varázslatos színekkel és illatokkal fogadta be őket az erdő. Lovaik megrészegülten ügettek egyre beljebb a rengetegben, nem is nézve merre mennek igazán. Hamar eltűnt előlük az erdő széle, s jó egyórai lóséta után egy feketébe öltözött, hajlott hátú banyát pillantottak meg maguk előtt a fák között. A banya egy botra támaszkodva tipegett és hátán egy nagy kupac rőzsét cipelt.

A lány intett hogy menjenek közelebb, és nagyon nem tűnt fel neki a bolond helytelenítő grimaszolása. A banya éppen megpihent egy tisztáson és letette a rőzsét a hátáról. Hát, így sem lett sokkal egyenesebb a tartása, s az arca… Több ránca volt, mint foga. Görbe orrán akkora bibircsók ékeskedett akár egy szőlőszem. Szemei vaksin pislogtak a lovasok felé.

Ők megálltak tisztes távolságban az éltes korú személytől s a lány azt súgta a bolondnak:

- Menj, kérdezd meg, hol találjuk Efremet!

- Mért pont én?! – szűkölt fel a másik. – A múltkor is egy hétig futottam a kutyák elől. Mi van, ha most örökre béka leszek?

- Majd tisztelt tudóbban viselkedsz. Mégis csak te vagy a férfi! – mondta a lány, de a banyát elnézve azért ő is elbizonytalanodott. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy ráhúzzon a fehér táltos farára. Az ütéstől a ló előre lendült, s a bolond csak a boszi lábai előtt tudta megállítani. Ijedten pattant le a nyeregből s szinte a földig hajolva kezdte, ahogy gyerek korába is tanították:

- Bocsásson meg öreganyám… - ám nem folytathatta, mert a banya olyat húzott végig a bottal a hátán, hogy amaz meglepve térdre esett.

- Öreganyád ám a hétfejű törpesárkány. Te ájas széltoló, te! Hisz alig mútam harmincöt! Tehetek én róla, hogy a férjem – az a patkány – itt hagyott életem virágába és egyedű küszködhetek…- a hangja sem volt szép. Leginkább a repedt fazékhoz volt hasonlatos. A bolond ijedten bújt lova hátsó lába mögé, hogy elkerülje az újra és újra felé lóbált botot. – itt hagyott a mocsok, pont olyan pernahajder vót mint te, csak a pízemet akarta… - a bolond, amikor egy percre kikerült a bot hatósugarából lovára vetette magát s hátra se nézve vágtázni kezdett.

Nóra lova – Szultán – követte a másik táltost, bár a lány azt sem látta merre mennek igazán. Könnyei elhomályosították a szemét. Hangosan és felszabadultan kacagott, s csak lova figyelmének köszönhette, hogy nem ütötte ki egy belógó ág a nyeregből. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, akkor, sem amikor nagy sokára megálltak végre. A férfi rosszalló tekintete, újabb vihánc nevetésre ingerelte.

- Öreganyám…- mondta és bugyborékolva lefordult a lováról egy levélkupacba és folytatta a hahotázást.

- Öreganyád! – mondta a férfi, s lassan elmosolyodott. Majd felszabadultan nevetni kezdett, s a lány mellé hemperedett a földre. – Öreganyám. – ismételte meg a lány, mire a férfi hozzá vágott egy a keze ügyében heverő, puha, sárgás gyümölcsöt. Percek alatt jókedvű kergetőzős, dobálózós játék alakult ki kettőjük között. Szinte észre sem vették, amikor a lovaik ijedt szemekkel hátrálni kezdtek. Nóra éppen elhajított egy fura sárga labdát, ami a bolond mögötti sziklának csapódott, mikor is a szikla megmozdult.

Észre sem vették, hogy az a moha zöld hatalmas kődarabnak látszó valami - amit játék közben körbeugráltak, el-el találtak - egy sárkány. S nem túl vidáman ébredő fajta. Egyetlen mozdulattal feldöntötte a bolondot, s haragosan fölé tornyosult:

- Nekem anyukám azt tanította, hogy ne játsszak az étellel - mondta mély dörmögő hangon. A lány abban a pillanatban kardot rántott, és a férfi elé szökkent.

- Tűnj el, te tohonya vérszívó! – kiáltotta.

- Micsoda? Tohonya? Én mindjárt…- a felháborodottságtól, nem lehetett érteni a többit. Torka furcsán gurgulázott.

- Vigyázz! – kiabált a férfi a földről – Tüzet okád!

- Túrót – szűrte a szót a fogai között a sárkány – leköplek! – s azonmód be is váltotta az ígéretét, majd miután egyenletesen beterítette mindkettőjüket dühösen hátrafordult és dörmögve elment:

- Még hogy tohonya. Szétdúlják a kajámat, felkeltenek a délutáni alvásomból, és még van pofájuk tohonyának nevezni! Hova jut ez a világ… - még sokáig hallották a dühös sárkány mély felháborodott hangját. Nem igazán mertek megmozdulni, majd amikor lassú hitetlenkedő pillantással egymásra néztek, undorodva fogták fel, hogy talpig állnak a taknyóban.

A lovaik persze nem akarták őket visszaengedni a hátukra, s így kénytelenek voltak az első patakig üldözni őket. Amikor immár tisztára suvickolva előkerültek a vízből kezdett rájuk esteledni. Úgy döntöttek itt töltik az éjszakát. A táltosok zsenge füvet harapdáltak, míg ők ágakat gyűjtöttek a tűzhöz. A környező fák igen sokféle gyümölccsel kedveskedtek, s lábaiknál húsos gombák kellették magukat.

Miután jóllaktak elégedetten hevertek el a tűz mellett, és ahányszor csak megszólalt valamelyikük könnyes nevetésben törtek ki.

- Főúri hátsóm…

- Öreganyám…

- Én leköplek…

 Egyszer csak Nóra elkomolyodott és azt mondta:

- Mesélj nekem kérlek.

- Miről szeretnél hallani?

- Ismertem egyszer egy fiút, akivel gyermekkoromban együtt játszottam, majd egyszer csak eltűnt. Amikor legközelebb láttam, egy főúri udvarban bohóckodott, s a szeme ritkán nevetett, bár körötte zúgott a kacagás. Mesélj róla! Mi történt vele az évek alatt?

- Emlékszem én is egy vagány lányra – mosolyodott el a férfi – benne volt minden turpisságba, s őt szinte sohasem kapták el. Bezzeg engem…

- Úgyis tudom, csak engem fedeztél. Ha te nem maradsz ott elveretni magad, engem is elkaptak volna. – mosolygott a lány.

- Mégis mindig visszajöttél…

- Persze, hiszen a főúr kislánya nem nézheti tétlenül, hogy mindenféle koholt vádak miatt agyba-főbe verjék a barátját. – mosolygott szomorúan Nora - Azért így is kaptál eleget. – nézett a férfi szemébe. – De aztán egyszerűen eltűntél. Mesélj erről kérlek!

- Szóval a fiúról hallana felség – emelkedett fel a férfi, s immár újra a bolond szólt a régi jó barát helyett. – Az apja megelégelte, hogy az a hasznotalanmitugrászszéltoló mennyi gazságot követ el. Úgy érezte, hogy nem való, hogy egy udvaronc fia ilyen közvetlenül összejárjon ura lányával. Ahogy nőttek a gyermekek, egyre jobban aggódott, majd szörnyű elhatározásra jutott. –mondta, elmélyített, vészjósló hangon.

- Egy lovag mellé küldte a fiát apródnak, szinte máról-holnapra. Ott persze sok mindenre megtanították a csetlő-botló fiúcskát. – folytatta, s minden mondatát játékos gesztikulációval, testbeszéddel támasztotta alá. Elvágódott nehéz tálca súlya alatt, s mulatózó részegek által lökdösve hátát fájlalva felszolgált. Majd vívni tanult, s eljátszotta az esetlenséget, a gyakori verést, s azt hogy katonának állt. Előadta az első csatáját. Nóra szinte maga előtt látta a remegő térdű ifjút, amint várja az első rohamát. Bár a bolond játéka, eszeveszett kalimpálása képzeletbeli kardjával, pajzsával nagyon muris volt, mégis átsejlett rajta egy gyermek páni félelme. Az életért való elkeseredett küzdés és érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. Meghatódik. Megnézhette, ahogy a fiúból férfi lesz, s csatáról csatára jár. Látta amint a tétova kalimpálásból határozott megfontolt mozdulatok lesznek, s a tétova gyermeki arcból fásult céltalan komor férfiarc, a szemekben kihunyt az éltető fény. Látta amint a férfi összerogyik egy szúrt sebtől, a lázas rángatózást, a küzdelmet melynek eredménye gyógyulás. Az utat az életbe. Egy másik életbe. Látta az éhező koldust, a leszerelt katonát, aki korgó gyomrát kifigurázva nevetteti a falubelieket. S végül látta a férfit, immár jóllakva, másokat mulattatva, s néha egyedül, merev szemmel ülve egy sötétét sarokban.

Megtörölte a szemét, s meghatottan nézett a játéktól kifulladt enyhén zavarban lévő férfire:

- Neked sem volt egyszerű életed Gawen. Csodás színész vagy barátom. Magadban őrzöd azt a gyermeket, aki voltál, míg ha azt is hiszed, hogy örökre elveszett az ártatlanságod. Él az arcod… még ha úgy is gondolod, hogy a lelked halott… Hiányoztál.

Mind a ketten megilletődtek önön őszinteségüktől, s zavart hallgatásba burkolózva nézték egymást jó ideig. A férfi fáradtan vissza ereszkedett a tűz mellé. Sokáig a lángokat figyelte, mielőtt –továbbra is tűzbe bámulva - beszélni kezdett.

- Mindenki tudta, hogy bánnak veled. Sokaknak nem tetszett de tenni nem mertek ellene. Én nem tettem igazából semmit. Beszéltem néhány régi veteránnal, s csak azt mondtam, hogy nélküled úgysem tehetünk érted. De egy esélyt azért adhatnánk neked. Így történt, hogy a rád vigyázó katonák elfelejtették elkobozni a kardodat, s éppen akkor vitték itatni a lovadat, amikor a boldogító igent kellett volna mondanod… Én tulajdonképpen nem tettem semmit… De ezt a semmit újra megtenném.

Jó itt. Még az öregasszonyban és a sárkányban is több humorérzék volt, mint az egész udvarban. El tudnék itt képzelni egy kis házat, s az erdő megadna mindent… – zavartan elhallgatott és a lányra pillantott. Azt látta, hogy a szeme lecsukva, s összegömbölyödve alszik már, s álmában dünnyögi:

-… ez maga a boldogság…- s az arca olyan nyugodt szép volt, hogy a Gawen belefeledkezve hosszan nézte. Lefeküdt, de szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Keze, mely egész nap a kardot markolta, most feje alatt pihent. Haja arcába lógott, s olyan tiszta szép volt így…

- Megtalálom neked Efremet – mondta csöndben, s elaludt. 

Még sötét volt mikor felébredtek a vékony kislányhangú kiabálásra. Azt látták, hogy apró fénypontok, villámgyorsan cikáznak keresztül a rengetegen. Gyerekhangok civódtak egymással, majd az egyik cikkázó fénypont nyílegyenesen neki repült Gawennek. S cseppet sem gyermeki ártatlansággal így kiáltott:

- Nem tudsz vigyázni fafej! – Gawen aki meg sem mozdult, egy aprócska kislányt látott maga előtt. Kicsi rózsaszín tütü volt rajta, hártya szerű szárnyak voltak a hátán és egy kis botocska a kezében, amely végén egy ezüstösen csillogó üveggömb nyugodott. Ahogy nézte a tündért – hiszen az volt - fénygömbök hirtelen köréjük gyűltek. Mindegyik egy aprócska kicsi tündér volt.

- De hát meg sem mozdultunk – mondta Nóra, s egy tündér fejbe csapta a pálcájával, amitől kissé meg nőtt a füle. S szőrös is lett kicsit. Gawen tágra meredt szemmel bámulta a lányt, majd sebesen beszélni kezdett:

- Elnézést kérek, hogy az utatokban feküdtem és kérlek, hogy bocsássatok meg ügyetlen fejemnek. De higgyétek el, szándékosan nem tudnék ártani ilyen gyönyörű, s lágy hangú lényeknek. – látta amint a tündérek szinte megdermednek a levegőben s szinteegytündérként sóhajtanak fel.

- De hát ezek… - csattant fel Nóra, amikor kitapogatta, hogy a füle milyen különös változáson ment keresztül. Hallgatnia kellett volna. S ezt az egyik tündér egy újabb csapással hozta a tudomására, miáltal a szája forrt össze. – Folytasd! – legyintett nagyvonalúan Gawen felé.

- Tudod én és szegény ügyefogyott társam, nagyon régóta vagyunk úton. S szegény fejét olyannyira összezavarta az éhség, hogy nem veszi észre az elbűvölő mosolyotokat, s nagyvonalú jóságotokat. – Nórára pillantva látta hogy valóban nem veszi észre a lényeget, s szép lassan a kardja felé araszol. – Efremet keressük, de a reménytelen kutatás teljesen felemésztette az erőnket, s lassan már az élet szépségeire is vakká válunk, mint azt szegény nyomorult társam esete is mutatja. – A kicsiny tündérek, míg Gawen beszélt lassan leereszkedtek egy-egy piciny levélre körülöttük. Ámultan hallgatták a férfit, míg az egyre csak beszélt és beszélt. Részletesen taglalta a tündérek gyönyörű szépségét, s lágy hangját –bár arca meg-megvonaglott, néha amikor az egy-egy tündér már-már ultrahangon elvihogta magát. De azért hősiesen beszélt, beszélt s beszélt. Próbált részvétet ébreszteni maguk iránt s azt kérte végül mutassák meg az utat Efremhez.

A tündérek ámulva hallgatták végig, majd királynőjük – ki más lehetett, a hisz a hasa is elég nagy volt, s a hangja is elég magas – fenséges mozdulatokkal Gawen vállára repült és azt mondta:

- Úgy hazudsz, hogy akár tündér is lehetnél. Még senkit nem találtunk, aki hozzánk hasonlóan ennyit tud linkelni. Ráadásul ilyen megnyerően. – s mosolyogva megsimította Gawen arcán. – Efrem amúgy is haverunk, bár egy kissé mogorva vén szivar. Szóval egy varázslattal elröpítünk hozzá téged, meg a nehéz felfogású társadat.

Biccentett az egyik tündérnek, aki irtózatosan fejbe csapta Nórát, s ettől ő hirtelen eltűnt. Gawennek maga a tündérkirálynő simított végig az arcán a pálcájával, s azonmód úgy érezte, hogy egy sötét kútba zuhan. De nem gyorsan, hanem inkább lágyan lebegve, mint egy falevél.

Amikor földet ért – olyan lágyan, ahogy repült – még mindig sötétben volt, bár a távolban valami fény derengett, amely egyre nőtt s homállyá változtatta az éjszakát. Első gondolatával Nórát kereste, s amikor megpillantotta maga mellett, ösztönösen felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta és a közelébe húzódott. Másik kezével, fájdalmas grimasszal a fejét tapogatta. Gawen megnyugodva vette tudomásul, hogy a szamárfül eltűnt s a grimaszt is sűrű megkönnyebbült káromkodás kíséri – amit egy tapasztalt katona is megirigyelhetne.

A fény már lassan bevilágította a helyet, ahol voltak, s látták hogy egy egyszerű pálca végén ragyogó arany láng az. A pálca egy magas ősz hajú, hosszú szakállú öregember kezében volt. Csúcsos süveget viselt, s kopott köpenyét csillagok díszítették, amelyek halványan felizzottak a közelükben.

- No? –mondta az ember.

- Te vagy Efrem – kérdezte Nóra, mert ő tért magához hamarabb a döbbenettől.

- Uhm. Velem akartatok beszélni, vagy nem? – kérdezte majd hátra fordult és elindult vissza, ahonnan jött. Pár lépés után megállt azonban és hátrafordulva azt mondta:

- Mire vártok, nem a boldogságotokat akarjátok megtalálni? Akkor meg gyertek utánam.

Ők lassan követni kezdték a mágust, de nem engedték el egymás kezét. Szürke folyosókon haladtak keresztül, s nagyon úgy tűnt, hogy egy barlangban járnak.

- Most jönnek a próbák? – kérdezte Gawen bátortalanul.

- Miféle próbák? – kérdezte a mágus hátra sem nézve.

- Hát mielőtt válaszolsz a kérdéseinkre, gondolom próbáknak vetsz alá minket. – mondta óvatosan Gawen.

- Mert? Most lovagi tornát akartok vagy választ kapni. Nem érek rá, még akad dolgotok. Gyerünk a jövőt mutató varázstükörhöz. – dörmögött a varázsló.

- Ott teszel föl majd kérdéseket?  

- Nem barchobázunk. Majd játszotok később egymással, most választ kaptok, aztán végre nyugtot hagytok nekem. – morogta az öreg.

Egy tágas, magas boltozatú barlangcsarnokba jutottak. A csarnok központi részén egy mély vizű barlangi tó volt. Látszott hogy különleges lehetett, mert gyönyörű márvány burkolat fogta közre. A mágus intésére a tóból egy vízoszlop emelkedett ki, majd szélesen szétterült.

-Amit ebben láttok az a boldogságotok. Kezdjetek vele, amit akartok... de jó ha tudjátok, éppen olyan illékony, mint a tükör amely megmutatta. Ha szertefoszlik a mágia, eltűnik a tükör is.  És most, viszlát… - mondta a mágus és egyszerűen semmivé foszlott.

Nóra és Gawen hitetlenkedve néztek egymásra. Valahogy nem így képzelték ezt az egészet. Valami misztikus, nagy gigászi feladatra számította, amely jutalma örök boldogság, szerelem, lelki béke lesz. Még mindig egymás kezét fogva lépte közelebb a tükörhöz, hogy megpillantsák a boldogságukat.

S önmagukat látták kézen fogva a kristályos víztükörben.

S valahonnan a barlang sötétjéből Efrem dörmögő hangját hallották, szokatlan lágy csengéssel...

„ Bennetek él a mágia, amely a boldogságotok tüzét táplálja! Őrizzétek és tápláljátok ezeket a tüzeket magatokban, egymásban és minden emberben, akivel csak találkoztok. ”

I will always return

Magam sem tudom, de a hazatértem érzése van bennem. S boldog vagyok.

Eggyé válás-nap. - 2011.december 17.

    Nem először jártam már Eszter által megvalósított rendezvényen. De a mai.... valami fantasztikus volt.
Szinte  szokásosnak mondható összehangolósással kezdtünk, ami a csodálatos angyalkártyák - a névben nem vagyok biztos, de nekem azok - segítettek. Egy kis nyújtás, hogy testünk fizikai része se legyen akadály a későbbi folyamatokban. Már rögtön az elején éreztem, hogy egy intenzív folyamat részese leszek. Honnan? Az egóm iszonyatosan fölerősödött. Szinte üvöltött a fejembe mindent... a legrejtettebb félelmeimre próbált hatni, gyújts rá, neked most nagyon kell egy cigi, s amikor felmerült egy tanítás - egy oldódásra váró terület -akkor üvöltött csak igazán: "Ez tragédia, mindennek vége."
    S simán bele süllyedtem volna a folyamatba ha Eszter és Zoltán is nem egyensúlyoznak olyan figyelmesen. Minden meditáció alatt érezhető volt a JelenLétük. S változott ez a jelenlét - s fantasztikus hogy érzetem ezt a változást.
    Írtunk mesét. ( Egyik kedvenc gyakorlat. ) A technikai részét nem lövöm le, de a mese kulcspontjai életünk egy-egy területét jelképezték és pontosan megmutatták azt, hogy hol találjuk a javítandó területeket. S a csodálatos az volt, hogy a következő gyakorlattal rögtön az nekiláthattunk az egyik terület oldásának is. Egymást gerjesztve, emelve oldódtak a múlt görcsei. S még ebéd előtt megszületett bennem a mély hittből fakadó tudás. Ott vagyok ahol kell, az vagyok akinek lennem kell.
    Az Eszter által megalkotott ízletes ebédre nagyon nagy szükségem volt. Amikor kimentem a teraszra kiszellőztetni a fejem olyan intenzíven érzetem az áramló életet. A színek gyönyörűek, az égen a felhők lassú hömpölygése, lenéztem a kerti fára - amelyen barna levelek garmadája sorakozott - és azt érzetem milyen gyönyörű, mennyi élet van benne. S egyszerűen látni kezdtem milyen tavasszal. S mint egy kisgyerek izgatottan néztem körbe, mi van még.... s valahogy sorban jött minden, tele erővel, energiával.
     Az ebéd után, újabb mozgás következett. Amire nagyon nagy szükségünk volt. Azt éreztem hogy meggyűlt bennem némi feszültség. S most is csodálattal tölt el, hogy a mozgás - a saját mozgásom, amelyet képes voltam megélni ( 2. kedvenc gyakorlat ) - milyen könnyen söpört ki mindent. S az ordítás gyakorlat.... eltávozott minden feszültség... s csak a nyugalom maradt. S ebben a nyugalomban újraírhattuk életünk meséjének problémás fejezeteit. S most hogy tisztában voltunk az egyes részek jelentőségével, úgy formálhattuk ahogyan meg szeretnénk élni magunkban. Egy hihetetlen áramlás volt az egész. Rengeteget tanultam Zoltántól és Esztertől önmagamról.
    Húztunk tarot kártyát, mely megmutatta milyen minőségek az irányadók bennük. Mit élünk jelenleg, mint női, mint férfi oldalról. A tükör gyakorlat lehetőséget adott, hogy szembenézzünk önmagunkkal és kifejezzük saját magunk iránt érzett szeretetünket.
    De a csúcs, a záró ima és Szívtánc volt. ( Vagy az istennő arca, ahogy bennem él.  )Olyan energiahömpöly haladt végig a testemen, az érzések olyan mélységét éltem meg, amelyet még soha eddigi életem során. S ez nem marketing szöveg. Olyan ember vagyok aki inkább a fejében él és most teljesen elszálltam. Kiszakadtam önmagamból hogy boldog önmagam legyek.

Azt hiszem az egész napot a nevetés jellemezte. Az összes oldódás a féktelen öröm jegyében telt el. Fogalmam sincs ki vezette haza felé az autót. Én csak pihegtem és fel-felnevettem, s végtelenül hálás voltam azoknak akik elkísértek ezen az úton. Nagyon várom hogyan folytatódik az utazás.
    Amit most érzek, hogy átolvastam az írást..... Örömteli Szent Áhítat.

Hála és köszönet.

Bruce Lee

Találtam - bár inkább megtalált - egy nagyon érdekes videót. Egy interjú Bruce Lee-vel. Az önkifejezésről.... azt hiszem önmagáért beszél. Engem megfogott. Hihetetlenül erőteljes ahogy beszél, főleg úgy, hogy mellette tudod mire volt képes a testével. Mi az amit letett az asztalra.

A sebezhetőség ereje

Ez a fantasztikus videó Eszter jóvoltából talált meg éppen a megfelelő időben. Gondoltam megosztom veletek is. A honlapon egyébként sok más érdekes dolgot is olvashattok.

Belső forrás - A sebezhetőség ereje

Gyakorolj!

Gyakorolj, mert semmi sem Csak az, aminek látszik!

    Tegnap kora este hazaékeztem. Sikerült kipihenni az időeltolódást és egy elég mozgalmas napom volt. A szokásos hazatérés utáni készülődés. De aztán szakítottam egy kis időt és elővettem az íjamat. Gyönyörű napos délelőttünk volt, hát kimentem lőni egy keveset. Előre bocsátom senki sem tanított lőni. Szeretek gyakorolni s igyekszem javítani a technikámat lövésről lövésre. Kikapcsolja az agyamat, mert ha másra figyelek és nem ott jár az eszem, akkor bizony sétálok annyit mint a golfozók az elszállt vesszőket keresgélve.
    Miről is szól az íjászat. ( Előre is bocs a hozzáértőktől, de a saját szavaimat használom...) Szóval, van az íj, a vessző, a cél és az íjász. Az íjjal a vesszőt az íjásznak el kell juttatnia a célba. De hogy is megy ez? A vesszőt ráilleszted az íjra, kihúzod az ideget, célzol, majd elengeded az ideget. S aztán már nem rajtad múlik.
    Arra jöttem rá, hogy nem könnyű jól lőni. Nem attól lesz valaki jó íjász hogy egyszer-egyszer képes eltalálni a céltábla közepét, hanem attól hogy ezt bármikor képes megtenni. Az íj hatótávolságán belül mindegy a távolság, az időjárás, a szög... ahhoz hogy így tudj lőni rengeteg gyakorlás kell. Bevallom, én nem is igazán szoktam célozni. Odáig még nem jutottam el. Az én tapasztalatom az, hogy a legfontosabb dolog a Test-Tartás. Nem véletlenül írtam így. Míg nem megfelelő a testtartásod, nagyon kicsi az esélyed hogy eltaláld a célt. Ha jó, akkor viszont nagyon nehéz elhibázni.
    S miről is szól a testtartás. A vessző, az alkarod, a könyököd, a vállad és cél tökéletesen egy vonalban van. (Egy adott távolságon felül számolnod kell a gravitációval és a cél fölé fogsz lőni, így adsz röppályát a vesszőnek. De ez már a célról szól. ) Ha a célt kivesszük ebből a képletből, marad a testtartás. Ez a dolog teljesen az íjásztól függ. Gyakorlatilag megtanítod a testedet arra, hogyan használja a fegyvert. S mi kell a tökéletes testtartáshoz. Egyenes hát, a tartókezed csuklóját kicsit be kell törni - hogy ne verjen bele az alkarodba az előre csapódó ideg, s a húzókezed tökéletes önfegyelme. Látnod kell a szemeddel - hogy a kezedben tartott dolgok, s a tartásod megfelelő-e - s érezned kell magad. Ez utóbbi olyan, mintha kívülről látnád a testedet. Érezned kell hogy a húzókezed milyen helyzetben van. Leszorítottad a könyököd vagy az égnek mutat? Az államhoz húztam a vesszőt, vagy a szememhez? Sok mindent nem látsz, csak érzel.
    S ezt ismétled újra és újra, lövésről-lövésre. Az első egy-két alkalommal még könnyű. De aztán elkezd fáradni a kezed, később a lábad is. S rájössz arra, hogy a tartáshoz erő kell. A tartáshoz türelem kell. Újra és újra korrigálnod kell. Először a nagyobb testtartásbeli hibák szűnnek meg, majd a kisebbeken kezdesz dolgozni. De persze néha, amikor az izom elfárad, ha alábbhagy a figyelem, újra és újra felveszed a kényelmesebb, de hibásabb tartást. S mi történik....? A vessző elszáll a francba és indulhatsz utána. Nem a szél vitte el, nem az íj rossz, nem is a vessző... az íjász. S ostorozod magad? Használ? Nem. Az egyetlen dolog ami használ, a rendszeres és tudatos gyakorlás. Az ismétlés, amelyben ott rejlik a teljes figyelmed. No erre jöttem én rá a mai nap.
    S még egy fontos dolog kell hozzá. A szeretet. Szeretned kell a gyakorlást. Szeretned kell amit csinálsz, még ha tökéletlen is. A tökéletességet lehet hogy sohasem fogod elérni, de ha szereted amit csinálsz, nem is fog számítani. Azért mert szereted amit csinálsz. Ez a szeretet ami nap-nap után kihajt gyakorolni. Emiatt fogsz mosolyogni amikor a vessző után indulsz a magas fűbe vagy a hóba. S a tartásod, lövésről lövésre fog javulni.  Ahogyan sok más egyéb is....
    Egyszer iaido-n azt találtam mondani az oktatómnak, hogy nekem ez nem megy. Túl görcsösek a mozdulataim. Erre ő elgondolkodott és azt mondta:
"Amilyen az ember, olyan a vágás..... s amilyen a vágás, olyan az ember. Gyakorolj!"

    Egy olyan közönséges dolog, mint lőni egy íjjal, magában hordozza mindazt, ahogyan élnünk és élnünk kellene. Tudatosan, odafigyelve vagy tudattalanul és a kellemetlenségekért olyan dolgokat szidalmazva, amelyeknek semmi közük hozzájuk. S ez csak egy egyszerű hétköznapi tevékenység. Vajon nem így működik ez az életben mindenütt, mindennel?

Egy elgondolkodtató film....

     A facebook-on megosztottak egy érdekes kis filmecskét, alant megtaláljátok. Ahogy elkezdtem nézni kérdések fogalmazódtak meg bennem. 

    Az elején a számok nagyon meggyőzőek, tényszerűek. Mindazonáltal hogy igaznak érzem, felmerül a kérdés, hogyan ellenőrizhető. Ha megbotránkoznál, ne tedd! Ha egy történelemkönyv lenne, akkor is ez lenne a kérdésem. Körülbelül azóta gondolkodom így, hogy László Gyula leírta az egyik könyvében, hogy senki nem állíthatja teljes biztonsággal, hogy így és így volt valami a múltban - hacsak nem volt tanúja -csak azt mondhatja, hogy a birtokunkban lévő tények alapján, ilyen-olyan valószínűséggel így lehetett. Sok igazság van, a dologban... talán minden igaz. 

     A másik kérdést a film vége szülte meg. Ha igaz ahová tart az emberiség - márpedig egyre több tény azt mutatja, hogy igen jó esélyünk van rá, hogy végigjátsszuk ezt a nem túl derűs forgatókönyvet - te mit teszel? Nem véletlenül tettem fel így a kérdést. Nem azt kérdezem, mit teszel ellene - ne adj isten érte. Csak ennyit, ha tudod, hogy X idő múlva, ez lesz, te mit teszel? Hogyan élsz tovább? 

    Ez egy olyan kérdés, amelyre mindenkinek magának kell megfelelni. Én megtettem. 

Guadeloupe I.

    Fantasztikus az élet. Volt bennem némi kavar és úgy éreztem jól esne egy kis távolság, mindentől és mindenkitől. Térre volt szükségem magam körül, s ilyen a gondolatok teremtő ereje.... két - három napra rá, szinte a föld másik oldalán találtam magam. S a csodálatos az volt, hogy ezen a gyönyörű helyen nem csak gondolkodni tudtam és szembenézni mindazzal ami kavarog bennem, hanem csodás új élmények színesítették az életemet.


Érkezés:

    Guadeloupe. Egy kicsiny pillangó formájú sziget a Mexikó öböl dél keleti csücskében a Karib tengeren. Euróbából leginkább Párizson keresztül vezet az út e trópusi paradicsomba. Egy rövid és viszonylag gyors átszállás után majd 9 órányi repülőút vár a lelkes turistára - vagy a szerencsés munkásemberre mint jómagam. Az út meglepően gyorsan eltelt - vagy csak rutinom van már a hosszabb utakban, nem tudom - némi evéssel, olvasgatással és meditálással - aludni nem sikerült.
    Leszállás után az első dolog amit érzékelsz, az a meleg. Mindaddig amíg ki nem mész a reptér épületéből csak szolid ízelítő az egész, de amikor kilépsz mintha egy fólia sátorba járnál, vagy egy nedvesebb szaunában. Az otthoni téli táj után, harsogóak a színek, a pálmák, a bokrok. Az embereken szoknya, rövidnadrág, ing, póló... megérkeztél a nyárba.
    Nem tudom ki hogy van vele, de én szeretek visszatérni egy jó helyre ahol már jártam. Az autókölcsönzőben barátságos arc köszönt ránk és viszonylag gyorsan hozzájutunk a járgányainkhoz. A szálloda megtalálása sem okoz különösebb gondot, tekintve, hogy tavaly már eltöltöttünk itt egy kis időt egy másik munka kapcsán. A parkolóba befordulva megcsapja az orromat a mangrove mocsár szaga. Tudom, együtt élünk a természettel és a földanya csodás teremtő ereje meg minden, de ez akkor sem lesz illat...  Na jó, tegyük elé az egzotikus jelzőt és akkor ironikus mosollyal elfogadom.  
    Amikor kikászálódunk a kocsiból, hihetetlen hangzavar fogad. A tücskök olyan eszeveszett koncertet adnak, hogy egy jobb hallású ember igen csak foghatja a fejét. S e trópusi zenekarhoz, néhány éjszakai madár is csatlakozik szólózni. Ahogy belépünk a szállodába a mennyezeti ventilátorok lassú mozgással kavarják a levegőt. A fiatal pultos szinte azonnal megismer. Ez valahogy jó érzés. Otthonos. Gyorsan megkapjuk a szobakulcsot, közben elviccelődünk, mert mi kb öt napra érkeztünk, de szobákat két hétre foglalták. Vicces, hogy a recepciósnak mindig több infója van, mint nekünk. De sebaj, ahogy a srácok mondják, jó helyről, sehová.

Ilyen látvány mellett reggelizhetsz és ha az óceán nem lenne megfeleő neked, ott a medence. De az élővilággal azért óvatosan. Ne tévesszenek meg a képek, a madár a veszélyesebb.

  
Első reggel:

    Nos az időeltolódás legjobb ellenszere, az alvás. Mivel az út hosszú volt, ezzel nem is volt semmi gondom. A reggeli, egy nyitott teraszos, tipikusan tengerpari bár - étterem - teraszán volt tálalva. Csodálatos a kilátás az öbölre, - ahogy az első képen látható - bár aznap éppen esett. Itt az eső apró szemű és meleg. Igazából nem is zavaró, de azért panaszkodunk rá, elvégre magyarok vagyunk. Most nappal látható igazán mennyi színes virág nyílik mindenütt. A pálmákról néhány nagyobb levelet letört éjjel a szél.
    A reggelink kicsit a mesésre sikerült. Olyan hófehérkésre. Ugyanis az egész helyet ellepik a madarak. Kisebbek nagyobbak vegyesen. Aznap még egy kolibrit is láttunk a parkolóban.
   Megtelepszenek a tornác fáján, a székek háttámláján, s figyelnek. Aki még nem járt itt nem tudja hogy miért. Én már rutinosan - egy pillanatra sem veszem le a szemem a kezemben tartott tálcáról. Így van. A kajádra ácsingóznak. Amint egy percre eltávolodsz a tálcádtól, odaröppenek, belecsipegetnek a tojásba, megkóstolják a croissant de még a hús ételeket is. Tulajdonképpen tekinthetjük előkóstolóknak is őket. Nincs nagy választék, de amiből ők nem esznek, azt neked sem érdemes erőltetned. Tavalyról emlékszem még egy macsekra is, aki elegánsan beült a húsos pultba és teljes lelki nyugalommal nekilátott az ott pihenő felvágottnak, sajtnak. A helyiek nyugodt arcát elnézve, akkor ez teljesen természetes volt. Bár most nem látom, de amúgy sem akartam húst enni...
     A sziget élővilágából a site-on is kaptunk ízelítőt. Az egész erőmű egy öböl partján fekszik, a közelben van néhány kisebb mocsár is. Egy egész leguán család napozik a kerítés mellett. Amennyire ijesztőnek tűnnek, annyira nyugodt állatok. Ha közeledsz hozzájuk, általában elmenekülnek. Azért a nagyobb példányokat az őket megillető tisztelettel kezeltük. Főleg távolságtartással.
    A legviccesebb számomra az a sárga tollú madár volt, amelyik az utolsó képen látszik. Egy bokor ágán egyensúlyozva próbált éppen levadászni valamit. Termetre akkor volt mint egy kisebb csirke és ahhoz képest egész ügyesen mozgott. Mégis a mutatványába olyan esetlenség és komikum vegyült, hogy akaratlanul is nevetnem kellett ahogy elnézegettem a produkcióját.

Feledhetetlen élmény

    Már az első nap kiszúrtuk a hidroplánokat amelyek a bár mögött parkoltak. De esős idő volt és nem nagyon láttunk körülötte senkit. Egy kollégám mesélte el aznap, hogy ő kipróbálta már a repülős szigetnézést amikor Reunionon volt és hát az felejthetetlen élmény. Szóval úgy döntöttem, hogy ha kitisztul az idő, akkor nekem is próbát kell tennem ezzel. Még soha nem repültem ilyen kis géppel.
    Két napot kellett várni, mire az esőfelhők elvonultak - nos ez épp elég idő tud lenni, hogy az embernek inába szálljon a bátorsága. ( S engem is csak az tartott vissza, hogy már fennhangon kijelentettem hogy ezt nekem ki kell próbálnom. Mese nincs, ha most visszakozom ezt még évekig visszahallom majd, szóval ha a fene fenét étkezik is menni kell....)
   Már a reggelinél a repülősök bódéján tartottam a szemem. Megérkezett egy terepjáró és kiszállt belőle egy fiatal srác. Rövid készülődés után, nekiállt szerelni az egyik gépet. Hmm... végül is... legalább javítják. Na ne már, most tényleg szögeli a hidroplán talpát. Tényleg.... ez azért meleg. Oké... biztos tudja mit csinál... vagy nem.... A kollégák - a Család - még meg sem gondolhattam magam, már csipkelődnek - :-) - oké, egy életem... de milyen halálom?!
    Kölcsönkértem egy fényképezőgépet - ha mégsem olyan biztonságos a gép, legalább őszintén megsiratnak - és nekiindultam. A francia srác, egész jól beszélt angolul. Ez azért jó kezdet volt. Megkérdeztem vállalnának-e szigetnézést - lehet hogy még szezonon kívül vagyunk. Ha nemet mond, még presztízs veszteség nélkül visszamehetek.
- Természetesen - felelte mosolyogva. Tehát nincs visszaút.  - Mikor szeretnék menni?
- Mondjuk most? Megoldható? - kérdeztem. Bizonytalanságot láttam feltűnni az arcán, elgondolkodva szemügyre vette a sárga hidroplánt amin éppen dolgozott. Majd belépett a kis bódéba és az ott üllő hölggyel kezdett beszélni. Hegyeztem a fülem, de nem sokra mentem vele, kijött majd azt mondta 10 perc. Fizettem. Elrendeltetett.
    A hölgy integetésére megkerültem a bódét és azt láttam hogy egy műanyag asztal körül két idős hölgy ül, és egy fiatalabb pár éppen intenzíven fotózza az ott parkoló piros hidroplánt.
- Kávét - kérdezte a hölgy.
- Köszönöm nem. - attól sem lennék éberebb. Majd azt láttam hogy a fiatal nő beszáll a kis gépbe és az nekilendül a víznek. Aha... szóval ezzel repülünk....ha egybe vissza hozza a hölgyet akkor no para.

A hölgy repülése természetesen zökkenőmentes volt és olyan puhán szálltak le a vízre, hogy öröm volt nézni. :-)

     Amikor a kis gép visszaereszkedett, a hölgy kiszállt belőle és egy széles mosollyal pózolt a kamerának. Nem beszélek franciául, de azt láttam, hogy felhőtlenül érezte magát, úgyhogy onnan én sem aggódtam többet egy percet sem. Rövid tankolás, kiszivattyúzták a vizet a talpból - de miért megy egyáltalán bele?! -, irányba fordították a gépet és jelezték hogy mehetek.

     Közben a fiatal srác is visszajött egy kávé erejéig és egy kicsit sikerült elcseverésznünk. Kiderült, hogy repülésoktatással is foglalkoznak, s muszáj is, mert a szezon a szigeteken csak januártól áprilisig tart.
    Aztán bepattantam a kicsiny gép belsejébe és megtörtént a csoda. Kiült az arcomra egy ostoba vigyor, eltátottam a szám és mint egy kisgyerek élvezem az egészet. Egyszerűen fantasztikus volt.

A pilótám. Egy-két szótól eltekintve nem beszélt angolul és engem valamiért nagyon emlékeztetett, Jacques Cousteau-ra.

Felszállás közben.... kell mást mondanom.

Az első forduló után ez a látvány tárult a szemem elé.

A legcsodálatosabb talán az volt, hogy fentről olyan tisztán látszottak a vízben a homokpadok, a  korallzátonyok. Némelyik több méter mélyen van, de fenről mintha csak egy pár centis vízréteg takarná.

Amikor megpillantottunk felűröl egy mangróve erdőt, némi angol szóval és mutogatással a pilóta megkérdezte szeretném-e látni. Naná, feleltem

S egy pillanat alatt pár méterre a víztől találtuk magunkat. :-) Fantasztikus volt.

     Már visszafelé tartottunk és eléggé elteltem a látvánnyal, ekkor a gép belsejét vettem szemügyre. Nagyon kicsike volt. Bár nem vagyok nagy magas növésű eléggé vigyáznom kellett hova teszem a lábaimat, mert minduntalan a pedálokat érintettem a talpammal és a térdemmel a botkormányt lökdöstem. Elég egyszerű műszerfala volt és előbújt belőlem a műszaki ember. Próbáltam érdeklődni hogy is működik ez a repülés dolog. Mutogattam és kérdezgettem az öreget, hogy ha ezt a kormányt előre tolom akkor mi lesz? Elengedte és mutatta hogy próbáljam ki.... 

    Gyerekek az valami fantasztikus volt. Megfogtam a botkormányt, finoman előre toltam és a gép orra lassan süllyedni kezdett. Ahogy visszahúztam emelkedett. Lassan hintáztatni kezdtem jobbra és balra... aztán elkapott a mohóság. Mutogattam a pedálokat.... az öreg vigyorogva bólintott. Nosza, bal pedál - balra fordul, jobb pedál jobbra. Megy ez mintha mindig ezt csináltam volna. Vigyorogtam mint a vadalma. Az öreg mosolyogva rám nézett és megkérdezte:
- Manőver?
- Pötit... - montam egy cseppet elbizonytalanodva. Erre visszavette a kormányt állított a gázkaron - mint egy fűnyíró szívatóján és leírtunk néhány lendületesebb kört. Kaland ide vagy oda, azt azért nem bántam hogy az öreg nem vitte dugóhúzóba a gépet, vagy dobta be az Immelman fordulatot.
    A leszállástól a vízre tartottam egy kicsit, de olyan simán és puhán tette le a gépet, amit a nagy utasszállító gépektől még egyszer sem láttam. Összességében egy fantasztikus egy felejthetetlen élmény volt a számomra.

Vízreszállás, s egy vicces járgány, amit egyszer ki kéne még próbálni

     Remélem sikerült egy kis nyarat lopnom az otthoni télbe. Legközelebb a sziget élővilágáról szeretnék feltölteni pár képet.

Dohányzás

Mivel a sok gondolkodás után, úgy gondoltam, ideje csinálni is valamit. Úgy döntöttem leszokom a dohányzásról. A történet kerekségéhez hozzátartozik, hogy nem először döntöttem így. Azt is érdemes tudni, hogy én körülbelül május óta cigarettázom, napi 15 szál körüli adaggal. Előtte pipáztam, szivaroztam... azt is, több kevesebb rendszerességgel tettem, de arról nem esett nehezen lemondanom, szüneteltetni, abbahagyni. Ellenben a cigi. Mostanság már a mozdulat is hiányzik. A kávé mellől, vagy amikor lemegyek a parkolóba és várom a srácokat indulás előtt.
    Először akkor tettem félre, amikor EMF kezeléseket kezdtem kapni. Akkor még nem cigiztem és utána nem esett jól a füst. Rossz íze volt. Aztán, sok más egyéb okból kifolyólag mégis dohányozni kezdtem. Most azon töprengek, hogy ez is egy tanítás és meg kellett kapnom. "Azért zuhanunk a mélybe,  hogy megtanuljunk kikapaszkodni onnan." Talán jobban kellett ismernem a függőség lelki és fizikai oldalát.
    Arra gondoltam leírok minden tapasztalatot, megfigyelést ezzel kapcsolatban, de ezúttal nem. Találtam egy elég érdekes gyakorlatot Paulo Coelho Zarándoklat című könyvében. Két napja használom és úgy érzem felettébb hatékony. A neve kegyetlenség. S a lényegét alább olvashatod:

"Minden alkalommal, mikor úgy érzed, hogy önmagadnak ártó gondolat fut át a fejeden - féltékenység, önsajnálat, szerelmi bánat, irigység, gyűlölet stb. - a következő módon járj el: Vájd a mutatóujjad körmét a hüvelykujjad körömágyába egészen addig, amíg erős fájdalmat érzel. Összpontosíts a fájdalomra: a testedben fizikailag is visszaverődik ugyanaz a szenvedés, amelyet a lelkedben érzel. Csak akkor enyhítsd a nyomást, amikor a gondolat már eltávozott a fejedből.
Ismételd meg annyiszor, ahányszor szükséges, akár egymás után is, egészen addig, amíg a gondolat el nem hagy. Minden alkalommal egyre ritkábban jelentkezik, majd teljesen eltűnik, mindaddig ne hagyd abba a gyakorlatot, amíg az ártó gondolat visszatér."

Nagyon érdekes ez a gyakorlat. Ha végiggondolod zseniális módon fejleszti a tudatosságodat. A gondolataidnak teremtő ereje van. Az önmarcangolás, a depresszió, minden bántó érzés előbb-utóbb fizikai síkon is megjelenik. Legyen hát itt és most. Elég hatékony. Én tudom, hogy a dohányzás függősége nem jó nekem, amikor egóm megpróbál az ellenkezőjéről meggyőzni én akkor is használom. Eddig működik. Sok sikert hozzá.

S mi marad végül? A Tudatosság.

    Legyen hát... ötödször kezdek neki ennek a bejegyzésnek. Az volt a célom hogy tisztázzam az érzéseimet és a gondolataimat, hogy mások és magam számára is emészthetővé, esetleg  hasznossá váljanak. Messziről kezdem, mert így lesz kerek, érhető az egész.
    Az elmúlt hónapok során nagyon sok változáson mentem keresztül. Összefoglalva, felismertem az alap függőségeimet, a mintáimat és a felismerés által ezek a minták egyre kevésbé hatnak már rám. Változtam. A vitákban, már egyre hamarabb felismerem mi is történik igazán és kívül tudom helyezni magam a játszmán. Meg tudom őrizni a harmóniámat. A mélypontjaimat nagyobb türelemmel viselem és egyre rövidebb ideig tartanak. Ugyanakkor megfigyeltem, hogy az élet egyre finomabb módon teszteli vissza, hogy megtanultam-e a leckét. A durva könnyen felismerhető minták, finomabb csalafintább pókhálókká váltak.
    Ami elindította a gondolatimat, az egy kedves és felemelő érzés volt. Megszerettem valakit. Sokáig vizsgálgattam az érzést magamban - mert nem igazán bíztam a helyzetfelismerő képességemben - nem szerettem volna újra egy kötődésen alapuló kapcsolat bábjává válni. Ez nem szemrehányás a múlt miatt - mert nagyon szép dolgokat éltem meg és szükséges volt végigjárni azt az utat - de megtapasztaltam egyfajta szabadságot, belső békét és nem szeretném elveszíteni azáltal, hogy kötődöm valakihez. S itt nem a szeretetre gondolok, hanem a klasszikus függőségen alapuló párkapcsolatra.
    Szóval figyeltem magam és feltettem magamnak a kérdést, vajon boldogtalan vagyok-e nélküle? Nos a válasz, egyértelmű nem volt. Meg tudom élni a boldogságom a mindennapokban, s a saját teljességemet - amennyire ebben a pillanatban képes vagyok. A másik kérdéssel egy barátom szembesített. Mit csinálnék másképpen, ha tudnám hogy sohasem lehet az enyém. Azt feleltem semmit. S most, hogy itt vagyok a világ másik felén, úgy érzem az igazat válaszoltam. Van néhány ember akit annyira közel érzek a szívemhez, s azt hiszem ő is közéjük tartozik. De még a legtöbbjük párkapcsolatban él, s ebből eredően pusztán udvariasságból - vagy mondjuk a férfi ember féltékenysége okán - nem tehetem meg, hogy haza állítva ajándékot viszek, vele szemben ez nem lehet probléma. (Ahogy hál istennek egyre több barátomnál sem probléma, a félreérthető gesztus. ) A harmadik kérdés az volt, hogy nem érzem-e kevesebbnek magam? Nem. Bár néha följönnek ilyen érzések - ez is alapprogramom része volt - de már úgy érzem a helyükön kezelem őket.
    Egy dologgal viszont nem tudtam mit kezdeni. S ez a vágy volt. Vele lenni, érinteni.... Az EMF kezelések során elhangzik egy mondat, de sajnos nem emlékszem rá pontosan. "Egymás lényének kölcsönös tiszteletben tartásával...." Azt hiszem a lényeg érthető. Ez a vágy, csak bennem ébredt ilyen intenzíven és elgondolkodtatott. Hogyan lehet valakit elvárások nélkül szeretni? Ez bizony trükkös és fogas kérdés volt sokáig. El kellett utaznom otthonról - eltávolodni mindenkitől akit szeretek - hogy megleljem a nagyon egyszerű választ. Csak így lehet. S már egy csomó ember van az életemben akiket így szeretek. Fel sem merül bennem, hogy többet kívánjak tőlük mint amit adni tudnak. S amit adnak azért nagyon hálás vagyok. Ez egy tiszta és szeretetteljes kapcsolat. Amikor erre rájöttem, azon kezdtem el gondolkodni, kik azok akiket nem így szeretek? Az eredmény elég meglepő volt, legalábbis számomra - s a felismerés úgy érzem egyúttal változást is hozott. Például a családomat nem így szerettem. Többet vártam el tőlük. A szeretetet kívül kerestem. A magabiztosságot is. Tőlük vártam mindezt. Odafigyelést, szeretett, megerősítést. De ezeket, magamban kell megtalálnom és úgy érzem meg is találtam. Dolgoznom kell még rajta - gyanítom egy egész életen keresztül - de érzem, hogy jó úton vagyok. Az Úton vagyok.
    S mi a helyzet a szerelemmel. No ez a dolog már egy kicsit messzebbre vitt. Mert itt nem önmagamat akarom igazolni, nem a bennem élő hiányt szeretném feltölteni. ( Itt megszakítom kissé a gondolatot. A legutolsó mondatot nem érzem őszintének. Vannak mélypontjaim, elbizonytalanodások, s ilyenkor egy szerető szó nagyon sokat segít. A barátaim által ezt megtapasztalhattam. De ezen szavakat, bárki megadhatja a számomra. S most hogy elvonultam mindenkitől, rájöttem hogy a megfelelő válaszok már ott vannak bennem is. A többiek, csak mint egy jó tükör segítenek fölismerni azt ami bennem is ott van, de tudok önmagam tükre lenni, csak hát ez egyenlőre még nehezebb...) S itt van a vágy, s a teremtő képzelet.... szóval, hogyan tovább hát.....
    Erre a kérdésre sokáig nem találtam a választ. Hiszem, hogy az ember bármit elérhet amit akar. Bármit meg tud teremteni, szeretettel bármit be tud vonzani... de a kérdés inkább az, hogy mit tehetünk meg és mit nem. Gátlástalan istenként mindent a magunk javára fordítsunk, kössünk üzletet a mindenséggel és a pokoltól való félelem címén juttassunk vissza is valamit? Szolgáljuk ki minden vágyunkat? Ezek nagyon fontos kérdések, különösen akkor ha igazán hiszel abban, hogy bármire képes vagy - mert a tapasztalat ezt mutatja. S a gondolataiddal formálod a világot - s nem csak a tiédet. S akkor jutott eszembe egy idézet Anthony De Mello, Csodák című könyvéből:
"Egy ember keresztül-kasul utazta a világot, csakhogy személyesen meggyőződhessen a Mester hírének valódiságáról
.- Milyen csodát telt a Mestered'? - kérdezte az egyik tanítványtól.
 - Nos, vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát."

Rendben, ezt akarom. Isten, az élet, az energia - mindegy hogyan nevezzük - szolgálatába, sodrába állni. Egységben létezni a mindenséggel. De rögtön jött a következő kérdés, az vajon hogyan kell. Vannak barátaim akik csak annyit mondanának erre, hogy azt úgyis érzed. De én még nem vagyok biztos az érzéseimben. Sokat fejlődtem, de még úgy érzékelem a külvilágot mint egy rinocérosz. Elnézem őket, és mintha egy finom, behangolt precíziós műszert hasonlítanék össze, egy közönséges fogóval. Ezért még sokszor nem tudom kapaszkodónak tekinteni a sugallataimat. S itt lépet a képbe, egy már másik barátom.
    Az ő tanítói Epiktetosz, Platón és Marcus Aurelius voltak. S bár sokat beszélgettünk és mindig noszogatott a régi filozófusok tanulmányozására, ezen írásokhoz nem igen volt türelmem. De most egy sugallatól indítva kinyitottam ezen könyveket, s rögtön az első oldalon ezek a mondatok köszöntöttek:

"Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.
Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket."

Mi hát a lényeg. A emberi sorsunkat korlátozott mértékben befolyásolhatjuk - hogy a vízcsepp láthassa merről jött a folyó és merre tart, el kell hagyni a medret, de ehhez meg kell szűnnie víznek lenni. Mit tehetünk hát? Eldönthetjük hogyan állunk isten ajándékaihoz, tűnjön az jónak vagy abban a pillanatban éppen rossznak. Ez hatalmunkban áll, ez csak tőlünk függ. Marcus Aurelius pedig azt írta:

"Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi
módjára pontosságra törekvõ, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden
más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy
intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan
megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni
zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az
istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem
kívánnak többet."

E két idézet egy újabb gondolatfolyamot indított el. A kérdéseimre egyértelmű választ adott, az életben van amit irányíthatok és van amit nem. E kettőt összekeverni nem szabad, mert megkeseríti az ember lelkét. Ezért minden dologról - józan megfontolással - el kell dönteni miféle, mielőtt harcba indulunk érte. S létezik még etika és erkölcs, és logika amely segít egy-egy döntésben, ha jobb társad nem akad.
    Amit megértettem ezen írások fejezetiből - a saját életemre vonatkoztatva - az annyi, hogy az értelemnek és a fegyelemnek még ebben a spirituális életben is helye és feladata van. Ahogy nőttem, az erőt, a kitartást, arra használtam hogy bizonyítsak, magamnak és másoknak. Ezért ezt a vágyat, ami a régi küzdelmeim mögött állt, rossznak ítéltem meg és nem foglalkoztam vele. Mert a küzdelem célja mások szeretetének elnyerése volt, de néha nagyobb volt a fájdalom, az ár, mint a jutalom. Az értelem pedig gyakran vált az egó eszközévé, amely szintén engem gyötört meg, védelem címszó alatt.
    Tudom, hogy az akaratommal és a kitartásommal mire vagyok képes, de néha sötét dühvel feküdtem a feladataimnak és nem sok örömöm volt benne, csak szimpla elégedettség, hogy képes voltam megcsinálni. S egy hosszabb csatában rendszerint elfogyott az erőm és az elbuktam érzéssel rogytam a földre függetlenül attól meddig jutottam. Amikor elkezdtem ezt a mostani utamat járni, azt tapasztaltam hogy az erőlködés rossz dolog. Hogy a változást, az energiát könnyedén is bevonzhatjuk az életünkbe. Mostanság többször mondtam azt, hogy ürességet érzek magamban. Nem volt ez jó, vagy rossz érzés. Csak a semmi.
    Most azt hiszem újra a felszínre kell hoznom magamban ezt az erőt és kitartást. Úgy érzem most már az én felelősségem az, hogy ezt az ürességet, ezt az edényt mivel töltöm fel. S ebben úgy érzem követhetem a régiek alapelvét.
    Sajnos bár érzem magamban az energiát, sokszor azon kapom magam, hogy az életemen az érzéseimen töprengek. Ez nem rossz, de gyakran a munkám rovására teszem. Minimalizálok minden egyéb külső ingert az életemben, hogy a belső változásokra figyelhessek. A dohányzással kapcsolatban tapasztaltam meg egy különös dolgot. Először is, amikor először kaptam EMF kezelést, ösztönösen nem kívántam többet a cigit. Nem esett jól az íze. Aztán különböző okok miatt újra elkezdtem dohányozni. S most elmondhatom, hogy függő vagyok. Próbáltam egyszerűen elengedni, szeretettel, fókuszáthelyezéssel, de nem voltam elég tudatos. Elmentem mágnes terápiás kezelésre, öt nap. Eddig bírtam.
    Arra gondoltam, most a saját akaraterőmet teszem próbára, újra és újra. Mindaddig amíg annyira meg nem erősödik, hogy soha többet nem gyújtok majd rá. Eddig ezen erőfeszítést rossznak gondoltam, mert rossz emlékeim fűződtek hozzájuk. De most ezt a képet is elengedem, s igyekszem visszaemlékezni erre az erőre és kitartásra, amelynek birtokában voltam. Ez is egy folyamat lesz. Lassú, majd egyre gyorsuló folyamat.

Vicces, milyen messzire jutottam egyetlen problémától. S megoldódott? Nem és igen. Echart Tolle azt írta a Most hatalmában, hogy ha a jelenben élünk, nincsenek problémáink csak helyzeteink. S ha egy helyzetet meg tudsz oldani az adott pillanatban, rajta, ha nem akkor majd eljön a megoldás. A lényeg, hogyan éljek addig. S erre a görög bölcsek megadták a választ. Megtapasztaltam egy másfajta életet, egy másfajta hozzáállást. Tegyünk hát erőfeszítéseket hogy minél jobban és szebben járhassunk ezen az úton. S értékekkel megtölteni ezt az ürességet, amelyet néha magamban érzek, de persze ne feledjük a józan logikát és tetteink motivációjának a szemmel tartását. Szóval tudatosság, tudatosság és tudatosság. Csak tudnám miért kellett öt oldalt írnom, mikor egy szóban is elfér minden?