Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen túl, ahol a kurta farkú malac is
rózsaszínű és virágillatú… Rendszerint így kezdődtek gyermekkorom meséi,
nem csoda, ha elaludtam a harmadik mondat után. Így aztán nem is tudom,
hogy kell kellő költői nyakatekertséggel elmesélni Nóra hercegnő és hű
bolondja történetét. Ami elég katasztrófa, mert ha úgy mondom, ahogy
történt, egy gyerek sem lesz, aki alszik ma éjszaka.
Legyen
hát. Minden az esküvő napján kezdődött. Természetesen Nóra esküvőjéről
beszélek. A családi kastély a kápolnával egyetemben virágba borult.
Mindenki a legjobb ruháját öltötte fel, hatalmas tömeg gyűlt össze,
hiszen a királyi család egy tagja készült feleségül venni, az ő drágaföldesuruk egyetlen
leányát. Mindenki rendkívül boldog volt. A léhűtők jóllakhattak végre, a
dolgozók megpihenhettek, a kedves szülők, pedig magasabb helyet
kapartak maguknak az udvarnál egyetlen lányuk által.
Még
a vőlegény is elégedettnek látszott, mert kémei már jelentették, hogy a
menyasszony igen fiatal és nem lesz vele semmi gond. Hiszen gondos
szülei megmondták neki, hogy ha engedetlenkedik vagy bármi módon
botrányt csinál, legkedvesebb paripája halálnak-halálával hala.
Ebből
is kitűnik, hogy a menyasszonyban azért maradt némi vonakodás a
menyegző, és szülei szíve választottja iránt. Elenyésző csupán. Alig
három szobára való bútort aprított fel fogpiszkálónak dühében, amikor
rájött, hogy nincs kiút férjülésből. Meg kell hagyni megejtő
szakszerűséggel végezte, hála házitanítójának.
Eme
bölcs férfiú – kinek feladata volt hogy megtanítsa Nórát az úri
viselkedésre – sok más egyéb mellett, szükségét érezte hogy, még néhány
aprósággal kiegészítse az etikettet. Ilyen volt a lovaglás – férfimód -,
a vívás, a harciszekerce forgatás, a gondolkodás, szabadságszeretet… Ki
is rúgták, mikor kiderült a turpisság, és örülhetett, hogy a feje a
nyakán maradt. Ugyanis tanítványa túlságosan is magáévá tette a
tanultakat.
Történetünk
kezdetén azonban szinte mindenki boldog és gondtalan volt. A
menyasszony belépett a kápolnába atyja karján és nagyon megejtő látványt
nyújtottak. Azt már csak a közelállók vehették észre, hogy büszke apa feszülten mosollyal, a fogai között szűrve így búcsúzik lányától.
- Emlékezz a lovadra!
A
menyasszony egyenes derékkal büszkén állt az oltár előtt, s fátyla
mögül megvetően mustrálta végig az előtte állókat. Szülei büszkeségtől
megkönnyesedett szemét, amely ragyogott, hogy végre ilyen közel kerültek
az igazi hatalomhoz. Nézte a nyalka testőröket, akik az alkalomra nők
módjára kidíszítették magukat. S a vőlegényt… Olyan volt, mint aki karót
nyelt, keskeny s halovány arca valami ronda betegségre utalt, vagy ha
mégsem akkor a humor teljes hiányára.
-
Mielőtt az atya elkezdené a szertartást – közölte vékony, s idegesítően
magas hangon – tudni akarom méltó vagy-e hozzám. Ha jól válaszolsz a
kérdésekre, a feleségem lehetsz.
A
terem felhördült az izgatottságtól. – Legyen feleséged a kolera –
gondolta Nóra, de menten eszébe jutott Szultán, legkedvesebb lova. S
mintha a nyihogását hallotta volna.
Talán
csak egyetlen ember volt a teremben, akit nem ragadt magával az
események sodra. Ő az udvari bohóc volt. A kápolna egyik boltíves
ablakában ült és unottan lógatta a lábát. Látványosan unatkozott, de nem
sokat tehetett ellene. Beígértek neki némi követ, ha viccet csinál az
ominózus eseményből. No persze nem gyémántot, vagy más drágakövet az
ujjára. Inkább mázsás malomkövet a lábára, s rögtön utána úszást a
várárokban. Mostanság nem volt túl rózsás a helyzete, mert az embereknek
nem volt idejük a humorra. Nem is tudtak már nevetni magukon, csak
másokon.
-
Tehát – folytatta a vékony hangú királyi sarj – mutass nekem olyat,
amit még nem láttam! Mondj nekem valamit, amit még nem hallottam, és
amit még nem éreztem! – fejezte be és önelégülten leült a trónszékbe és
hátradőlt.
A
hatalmas csarnokra áhítatos csend ereszkedett, pusztán egy ló nyerítése
hallatszott be odakintről. Majd két magányos tenyér tapsolni kezdett a
magasban. – Igazi szultánhoz méltó kérések. – mondta a bolond,
miután kipillantott az ablakon, majd elcsöndesedett, és Nórát nézte. Ki
fátylát felhajtva előbb a bohócra pillantott, majd szemét a földre
szegezve előrébb lépett.
-
Nos a kérdések elég könnyűek. – mondta, miközben szemét felemelve a
leendő férjére nézett. – Az érzés, amit még soha sem éreztél, az a
Szánalom. – a meghívottak hangosan hördültek, az örömszülők arcára
fagyott a mosoly, de a lány mosolyogva egyre keményebb hangon folytatta:
-
Az, amit még sohasem hallottál a Nem szó, de tőlem megtanulhatod az
összes szinonimáját. Amit pedig még sohasem láttál – és ha rajtam múlik,
nem is fogsz – az, az Én főúri hátsóm. Titeket meg csókoltatlak a
leprával. Most láttatok utoljára. – mondta és letépte magáról a fehér
csipkedíszes, uszályos, terebélyes ruhát és elővillant alóla sötétzöld
férfimód szabott lovagló ruhája és barna bőrmellénye, valamint az
esküvői ruha redőiben jótékonyan megbújó kardja.
- Állítsátok meg – kiáltotta rémülten az örömapa.
S nem kellett kétszer mondania, mert a díszsorfalat álló nyalka ifjak
alig várták, hogy kitüntethessék magukat. Rárontottak a magányos lányra,
aki szinte eltűnt a forgatagban, de bolond a magasból jól látta a sűrűn
felvillanó pengét, az el-elsülő könyökét. A nyalka ifjak, pedig nem
sokkal később egymást felborítva hátráltak a közeléből. De néhányan,
inkább lehátaztak, s fájó testrészeik köré gömbölyödtek. Persze voltak
igazi katonák is a teremben, de ők nem siettek utat törni a tömegben, s
közbe avatkozni. Ismerték s kedvelték Nórát – jobban, mint a hisztis apját. Soha nem fújták be, ha tilosban járt, sőt… most is büszkén nézték, hogy használja a tőlük ellesett – tanult - fogásokat.
A
vékony barna lány arca kipirosodott, s haja összekuszálódott, s lihegve
körülnézett. Majd nekilendülve a bohóc melletti ablakhoz futott – a
tömeg utat nyitott neki – s egy lelkesedésében elbotló és
négykézlábra eső katona hátán lendületet véve ez ablakpárkányra
kapaszkodott és csibészes mosollyal csókot hintve a tömegnek kivetette
magát az ablakon.
A bohóc lelkesen tapsolt és a térdét csapkodta felváltva. Fülsértő módon hahotázott a néma csendbe döbben teremben.
- Csinálj valamit! – mondta a hoppon maradt királyi sarj.
-
Én? – kérdezett vissza a bohóc –Engedelmeddel felség, ez az esküvő
nélkülem is elég mulatságos. – mondta és folytatta a kacagást.
-
Ha nem hozod vissza azonnal, esküszöm hogy, többet nem nevetsz te
semmire kellő.- kiáltotta az örömapa. – Magam metélem le a micsodádat te
istenátka, ez is a te hibád… - még folytatta volna, de bohóc felállt az
ablakpárkányra és…
- Ez fájt – kiáltotta s túljátszott eltorzult arccal, a szívét markolászva, merev testtel kizuhant az ablakon.
A
tömeg végre levegőt vett és utánuk tódult az utcára, de addigra már
csak a kapun kiporzó lányt látták egy csodálatos éjsötét táltos hátán,
valamint egy szénásszekérből előkászálódó vidám bohócot. S mivel a
földesúr nem látszott megkönnyebbülni, hogy legalább a bohóca életben
maradt - mi több – igen csak tajtékzott, szegény bolond is futni kezdett
a kapu felé. S mivel útjába kerültek a nyalka ifjak paripái, lelkesen
felpattant az egyik hófehér szépségre, nevetésre fakasztva ezzel az
udvar népét, mivel fordítva tette ezt. Ült a lovon és tétova,
bizonytalan mozdulatokkal előrehajolva kereste a kantárt. Zúgott a
kacagás. De amikor a katonák felé indultak, hirtelen sarkat adott a
lónak és komikusan pattogva kivágtatott a kapun. S mivel a többi ló
köteléke is kioldódott valahogy egy egész ménes követte.
Odakint,
ahol már senki sem látta, a bolond megfordult a nyeregben és a
csordától különválva a hercegnő után vágtatott. Egy közeli domb tetején
érte utol a megpihenő lányt. Nóra a lováról leszállva várta, miközben a
hatalmas csődör ott legelészett mellette. Amikor a bolond nagy
lendülettel elébe pattant lova hátáról, kardot – s kérdést - szegezett
neki.
- Mégis mit akarsz tőlem? – a bolond játékosan odébb biccentette a pengét, s azt mondta:
-
Először is hogy vidd ezt a bicskát a gigámról – vigyorgott, majd amikor
a penge egy kört leírva visszatért a torkára, hozzá tette – Nem bírom a
rozsda szagát. Attól mindig tüsszentenem kell. – S a szeme
elkerekedett, az orra megemelkedett, mint aki tényleg tüsszenteni
készül.
-
Mi? Hogy rozsdás? – kiáltott fel a lány, s kézbe kapta a pengét – Hol?
Ez a kedvenc kardom! – mondta szinte kislányos dühösen, s lázasan
vizsgálgatta a pengét. Majd ingerült – de a végén visszafogott
mozdulattal - ráhúzott lapjával a nevetéstől összegörnyedő bolond
hátsójára. Az, az érintést megérezve hatalmasat ugrott, majd olyan
szemrehányó, bűntudatkeltő gyermek arccal nézett a lányra hogy az nem
tudta megállni és nevetve dőlt hanyatt a fűben. Hosszan kacarászott, s
még a könnye is kicsordult, s azt vette észre, hogy a férfi is vele
nevet.
Felkönyökölt
a fűben és ránézet az elkomolyodó férfiarcra. Vonásai megkomolyodtak
ugyan, de szeme s szája szegletében lévő ráncok pajkosan felfele
kunkorodtak még így is. „Arca fáradtnak tűnik kicsit, s nagyon öregnek
látszik” – gondolta a lány. – „Lehet vagy 27 éves.”
- Hatásos előadás volt, de mihez kezdesz most? – kérdezte a lány arcát fürkészve.
- Hmm – vonta meg a vállát Nóra – Talán megkeresem a boldogságomat. És te? – dobta vissza a labdát.
-
Nincs igazán keletje manapság a humornak. – sóhajtott a talpra álló
férfi. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, keresztezte a lábait, és
elszontyolodott gyerekarccal folytatta – Nem szeretnek igazán. Segítek
neked, jó? – Hirtelen lehajolt és egy nagyobb kő alá pillantott. – Itt
nincs. Egyébként, hogy néz ki a boldogságod? Leszel a barátom?
-
Már régóta a barátod vagyok, te bolond. Hiába játszol, tudom hogy te
hoztad a Szultánt a templom elé. Van egy olyan érzésem, hogy te tehetsz
arról is, hogy nem üldöznek. Köszönöm.
A
bolond vonásain elképedés és öröm váltogatta magát, hogy egy igazi
könnyes meghatottságban teljesedjen ki. Igazi színész volt. Úgy játszott
az arcával, mintha csak gumiból lett volna. Nem kellett festék vagy más
bohóság, maga volt a komikum. A lány felé indult, és elfátyolozott
szemekkel kitárta a karját, majd irtózatosan elvágódott, elbotolván
saját lábában.
A lány nevetve húzta fel s porolta le az immár elkínzott, de büszke arcot. – Gyere, keressük meg Efremet. – mondta
-Efremet? – kérdezett vissza a bolond egy percre kiesve a szerepéből.
- Hallottál már róla? – nézett rá kérdőn Nóra.
-
Egy keveset. Udvari varázsló volt az udvarnál. Tanácsadó. Csak nem
mindig adott népszerű és könnyű tanácsokat, s így őt sem szerették.
Állítólag egy sűrű erdő közepébe költözött, s nem beszél senkivel.
–mondta föl a leckét.
-
Ez így nem teljesen igaz. – mosolyodott el a lány. – Aki azért veszi a
fáradságot és átvágja magát a hozzá vezető veszélyeken, annak válaszol a
kérdéseire. Talán te is megtalálod életed értelmét.- mondta és
elindultak…
A
domb túlsó lábainál egy hatalmas, végtelen erdő feküdt. Igazából senki
sem tudta merre-meddig nyúlik, mert egy utazó sem érkezett még erről a
kastélyba. S a vállalakozó kedvű vándorok, akik ide indultak el sohasem
térek vissza. Természetesen Efrem is ebbe a rengetegbe vetette bele
magát, miután tele lett a kalucsnija az udvari csúszómászók
alattomosságaival és az emberek korlátoltságával.
Sok
találgatás kapott szárnyra az erdő lakóival kapcsolatban. Azt mesélték,
boszorkák, sárkányok, óriások, törpök, koboldok, tündérek s egyéb
különös – s veszélyes – lények lakják. Ahogy a dombon tetejéről lenéztek
az erdőre halvány félelem markolta meg a szívüket, de a lány jól tudta
csak így menekülhet. - Nincs az a bolond, aki ide követni merné őket. Az
a felfuvalkodott hólyag, pedig biztos nem. – gondolta. Ahogy elnézte a
gyenge szellőben lágyan hullámzó zöld felszínt, olyan érzése volt,
mintha a tengert bámulná, s a mélyébe készülne elrejtőzni.
A
bolond is a változatos zöld szín kavalkádot figyelte, s megigézetten
hallgatott. Arcára gyermeki csodálkozás ült ki, s hatalmasat sóhajtott.
Egy kicsit persze aggódott is, mert a boszorkákkal kellemetlen
tapasztalatai voltak – s állítólag az erdőbe jócskán hemzsegtek az
ilyesfajta népek. De választása nem igazán volt. Hiszen az esküvőn
elkövetett apró turpissága az életébe kerülhet, ha utolérik őket.
S
a legutóbbi boszorkás kalandja nem is volt olyan rémes – mint a halál.
Hiszen alig egy hétre varázsolta el az a fránya, humortalan némber.
Pedig igazán vicces volt a megjegyzés az orrára meg a mágnesre. S végül
is lehetett volna akár béka is. Macskaként egész jól érezte magát.
Lassú
vágtában igyekeztek az erdő felé. S a hatalmas fák egyre közelebb
kerültek hozzájuk, aztán már föléjük magasodtak. Varázslatos színekkel
és illatokkal fogadta be őket az erdő. Lovaik megrészegülten ügettek
egyre beljebb a rengetegben, nem is nézve merre mennek igazán. Hamar
eltűnt előlük az erdő széle, s jó egyórai lóséta után egy feketébe
öltözött, hajlott hátú banyát pillantottak meg maguk előtt a fák között.
A banya egy botra támaszkodva tipegett és hátán egy nagy kupac rőzsét
cipelt.
A
lány intett hogy menjenek közelebb, és nagyon nem tűnt fel neki a
bolond helytelenítő grimaszolása. A banya éppen megpihent egy tisztáson
és letette a rőzsét a hátáról. Hát, így sem lett sokkal egyenesebb a
tartása, s az arca… Több ránca volt, mint foga. Görbe orrán akkora
bibircsók ékeskedett akár egy szőlőszem. Szemei vaksin pislogtak a
lovasok felé.
Ők megálltak tisztes távolságban az éltes korú személytől s a lány azt súgta a bolondnak:
- Menj, kérdezd meg, hol találjuk Efremet!
- Mért pont én?! – szűkölt fel a másik. – A múltkor is egy hétig futottam a kutyák elől. Mi van, ha most örökre béka leszek?
-
Majd tisztelt tudóbban viselkedsz. Mégis csak te vagy a férfi! – mondta
a lány, de a banyát elnézve azért ő is elbizonytalanodott. Ám ez nem
akadályozta meg abban, hogy ráhúzzon a fehér táltos farára. Az ütéstől a
ló előre lendült, s a bolond csak a boszi lábai előtt tudta
megállítani. Ijedten pattant le a nyeregből s szinte a földig hajolva
kezdte, ahogy gyerek korába is tanították:
-
Bocsásson meg öreganyám… - ám nem folytathatta, mert a banya olyat
húzott végig a bottal a hátán, hogy amaz meglepve térdre esett.
-
Öreganyád ám a hétfejű törpesárkány. Te ájas széltoló, te! Hisz alig
mútam harmincöt! Tehetek én róla, hogy a férjem – az a patkány – itt
hagyott életem virágába és egyedű küszködhetek…- a hangja sem volt szép.
Leginkább a repedt fazékhoz volt hasonlatos. A bolond ijedten bújt lova
hátsó lába mögé, hogy elkerülje az újra és újra felé lóbált botot. –
itt hagyott a mocsok, pont olyan pernahajder vót mint te, csak a pízemet
akarta… - a bolond, amikor egy percre kikerült a bot hatósugarából
lovára vetette magát s hátra se nézve vágtázni kezdett.
Nóra
lova – Szultán – követte a másik táltost, bár a lány azt sem látta
merre mennek igazán. Könnyei elhomályosították a szemét. Hangosan és
felszabadultan kacagott, s csak lova figyelmének köszönhette, hogy nem
ütötte ki egy belógó ág a nyeregből. Egyszerűen nem bírta abbahagyni,
akkor, sem amikor nagy sokára megálltak végre. A férfi rosszalló
tekintete, újabb vihánc nevetésre ingerelte.
- Öreganyám…- mondta és bugyborékolva lefordult a lováról egy levélkupacba és folytatta a hahotázást.
-
Öreganyád! – mondta a férfi, s lassan elmosolyodott. Majd
felszabadultan nevetni kezdett, s a lány mellé hemperedett a földre. –
Öreganyám. – ismételte meg a lány, mire a férfi hozzá vágott egy a keze
ügyében heverő, puha, sárgás gyümölcsöt. Percek alatt jókedvű
kergetőzős, dobálózós játék alakult ki kettőjük között. Szinte észre sem
vették, amikor a lovaik ijedt szemekkel hátrálni kezdtek. Nóra éppen
elhajított egy fura sárga labdát, ami a bolond mögötti sziklának
csapódott, mikor is a szikla megmozdult.
Észre
sem vették, hogy az a moha zöld hatalmas kődarabnak látszó valami -
amit játék közben körbeugráltak, el-el találtak - egy sárkány. S nem túl
vidáman ébredő fajta. Egyetlen mozdulattal feldöntötte a bolondot, s
haragosan fölé tornyosult:
-
Nekem anyukám azt tanította, hogy ne játsszak az étellel - mondta mély
dörmögő hangon. A lány abban a pillanatban kardot rántott, és a férfi
elé szökkent.
- Tűnj el, te tohonya vérszívó! – kiáltotta.
- Micsoda? Tohonya? Én mindjárt…- a felháborodottságtól, nem lehetett érteni a többit. Torka furcsán gurgulázott.
- Vigyázz! – kiabált a férfi a földről – Tüzet okád!
-
Túrót – szűrte a szót a fogai között a sárkány – leköplek! – s azonmód
be is váltotta az ígéretét, majd miután egyenletesen beterítette
mindkettőjüket dühösen hátrafordult és dörmögve elment:
-
Még hogy tohonya. Szétdúlják a kajámat, felkeltenek a délutáni
alvásomból, és még van pofájuk tohonyának nevezni! Hova jut ez a világ… -
még sokáig hallották a dühös sárkány mély felháborodott hangját. Nem
igazán mertek megmozdulni, majd amikor lassú hitetlenkedő pillantással
egymásra néztek, undorodva fogták fel, hogy talpig állnak a taknyóban.
A
lovaik persze nem akarták őket visszaengedni a hátukra, s így
kénytelenek voltak az első patakig üldözni őket. Amikor immár tisztára
suvickolva előkerültek a vízből kezdett rájuk esteledni. Úgy döntöttek
itt töltik az éjszakát. A táltosok zsenge füvet harapdáltak, míg ők
ágakat gyűjtöttek a tűzhöz. A környező fák igen sokféle gyümölccsel
kedveskedtek, s lábaiknál húsos gombák kellették magukat.
Miután jóllaktak elégedetten hevertek el a tűz mellett, és ahányszor csak megszólalt valamelyikük könnyes nevetésben törtek ki.
- Főúri hátsóm…
- Öreganyám…
- Én leköplek…
Egyszer csak Nóra elkomolyodott és azt mondta:
- Mesélj nekem kérlek.
- Miről szeretnél hallani?
-
Ismertem egyszer egy fiút, akivel gyermekkoromban együtt játszottam,
majd egyszer csak eltűnt. Amikor legközelebb láttam, egy főúri udvarban
bohóckodott, s a szeme ritkán nevetett, bár körötte zúgott a kacagás.
Mesélj róla! Mi történt vele az évek alatt?
-
Emlékszem én is egy vagány lányra – mosolyodott el a férfi – benne volt
minden turpisságba, s őt szinte sohasem kapták el. Bezzeg engem…
- Úgyis tudom, csak engem fedeztél. Ha te nem maradsz ott elveretni magad, engem is elkaptak volna. – mosolygott a lány.
- Mégis mindig visszajöttél…
-
Persze, hiszen a főúr kislánya nem nézheti tétlenül, hogy mindenféle
koholt vádak miatt agyba-főbe verjék a barátját. – mosolygott szomorúan
Nora - Azért így is kaptál eleget. – nézett a férfi szemébe. – De aztán
egyszerűen eltűntél. Mesélj erről kérlek!
-
Szóval a fiúról hallana felség – emelkedett fel a férfi, s immár újra a
bolond szólt a régi jó barát helyett. – Az apja megelégelte, hogy az a hasznotalanmitugrászszéltoló mennyi
gazságot követ el. Úgy érezte, hogy nem való, hogy egy udvaronc fia
ilyen közvetlenül összejárjon ura lányával. Ahogy nőttek a gyermekek,
egyre jobban aggódott, majd szörnyű elhatározásra jutott. –mondta,
elmélyített, vészjósló hangon.
-
Egy lovag mellé küldte a fiát apródnak, szinte máról-holnapra. Ott
persze sok mindenre megtanították a csetlő-botló fiúcskát. – folytatta, s
minden mondatát játékos gesztikulációval, testbeszéddel támasztotta
alá. Elvágódott nehéz tálca súlya alatt, s mulatózó részegek által
lökdösve hátát fájlalva felszolgált. Majd vívni tanult, s eljátszotta az
esetlenséget, a gyakori verést, s azt hogy katonának állt. Előadta az
első csatáját. Nóra szinte maga előtt látta a remegő térdű ifjút, amint
várja az első rohamát. Bár a bolond játéka, eszeveszett kalimpálása
képzeletbeli kardjával, pajzsával nagyon muris volt, mégis átsejlett
rajta egy gyermek páni félelme. Az életért való elkeseredett küzdés és
érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. Meghatódik. Megnézhette, ahogy a
fiúból férfi lesz, s csatáról csatára jár. Látta amint a tétova
kalimpálásból határozott megfontolt mozdulatok lesznek, s a tétova
gyermeki arcból fásult céltalan komor férfiarc, a szemekben kihunyt az
éltető fény. Látta amint a férfi összerogyik egy szúrt sebtől, a lázas
rángatózást, a küzdelmet melynek eredménye gyógyulás. Az utat az életbe.
Egy másik életbe. Látta az éhező koldust, a leszerelt katonát, aki
korgó gyomrát kifigurázva nevetteti a falubelieket. S végül látta a
férfit, immár jóllakva, másokat mulattatva, s néha egyedül, merev
szemmel ülve egy sötétét sarokban.
Megtörölte a szemét, s meghatottan nézett a játéktól kifulladt enyhén zavarban lévő férfire:
-
Neked sem volt egyszerű életed Gawen. Csodás színész vagy barátom.
Magadban őrzöd azt a gyermeket, aki voltál, míg ha azt is hiszed, hogy
örökre elveszett az ártatlanságod. Él az arcod… még ha úgy is gondolod,
hogy a lelked halott… Hiányoztál.
Mind
a ketten megilletődtek önön őszinteségüktől, s zavart hallgatásba
burkolózva nézték egymást jó ideig. A férfi fáradtan vissza ereszkedett a
tűz mellé. Sokáig a lángokat figyelte, mielőtt –továbbra is tűzbe
bámulva - beszélni kezdett.
-
Mindenki tudta, hogy bánnak veled. Sokaknak nem tetszett de tenni nem
mertek ellene. Én nem tettem igazából semmit. Beszéltem néhány régi
veteránnal, s csak azt mondtam, hogy nélküled úgysem tehetünk érted. De egy esélyt azért adhatnánk neked. Így történt, hogy a rád vigyázó katonák elfelejtették elkobozni a kardodat, s éppen akkor vitték itatni a
lovadat, amikor a boldogító igent kellett volna mondanod… Én
tulajdonképpen nem tettem semmit… De ezt a semmit újra megtenném.
Jó
itt. Még az öregasszonyban és a sárkányban is több humorérzék volt,
mint az egész udvarban. El tudnék itt képzelni egy kis házat, s az erdő
megadna mindent… – zavartan elhallgatott és a lányra pillantott. Azt
látta, hogy a szeme lecsukva, s összegömbölyödve alszik már, s álmában
dünnyögi:
-…
ez maga a boldogság…- s az arca olyan nyugodt szép volt, hogy a Gawen
belefeledkezve hosszan nézte. Lefeküdt, de szemét egy pillanatra sem
vette le a lányról. Keze, mely egész nap a kardot markolta, most feje
alatt pihent. Haja arcába lógott, s olyan tiszta szép volt így…
- Megtalálom neked Efremet – mondta csöndben, s elaludt.
Még
sötét volt mikor felébredtek a vékony kislányhangú kiabálásra. Azt
látták, hogy apró fénypontok, villámgyorsan cikáznak keresztül a
rengetegen. Gyerekhangok civódtak egymással, majd az egyik cikkázó
fénypont nyílegyenesen neki repült Gawennek. S cseppet sem gyermeki
ártatlansággal így kiáltott:
-
Nem tudsz vigyázni fafej! – Gawen aki meg sem mozdult, egy aprócska
kislányt látott maga előtt. Kicsi rózsaszín tütü volt rajta, hártya
szerű szárnyak voltak a hátán és egy kis botocska a kezében, amely végén
egy ezüstösen csillogó üveggömb nyugodott. Ahogy nézte a tündért –
hiszen az volt - fénygömbök hirtelen köréjük gyűltek. Mindegyik egy
aprócska kicsi tündér volt.
-
De hát meg sem mozdultunk – mondta Nóra, s egy tündér fejbe csapta a
pálcájával, amitől kissé meg nőtt a füle. S szőrös is lett kicsit. Gawen
tágra meredt szemmel bámulta a lányt, majd sebesen beszélni kezdett:
-
Elnézést kérek, hogy az utatokban feküdtem és kérlek, hogy bocsássatok
meg ügyetlen fejemnek. De higgyétek el, szándékosan nem tudnék ártani
ilyen gyönyörű, s lágy hangú lényeknek. – látta amint a tündérek szinte
megdermednek a levegőben s szinteegytündérként sóhajtanak fel.
-
De hát ezek… - csattant fel Nóra, amikor kitapogatta, hogy a füle
milyen különös változáson ment keresztül. Hallgatnia kellett volna. S
ezt az egyik tündér egy újabb csapással hozta a tudomására, miáltal a
szája forrt össze. – Folytasd! – legyintett nagyvonalúan Gawen felé.
-
Tudod én és szegény ügyefogyott társam, nagyon régóta vagyunk úton. S
szegény fejét olyannyira összezavarta az éhség, hogy nem veszi észre az
elbűvölő mosolyotokat, s nagyvonalú jóságotokat. – Nórára pillantva
látta hogy valóban nem veszi észre a lényeget, s szép lassan a kardja
felé araszol. – Efremet keressük, de a reménytelen kutatás teljesen
felemésztette az erőnket, s lassan már az élet szépségeire is vakká
válunk, mint azt szegény nyomorult társam esete is mutatja. – A kicsiny
tündérek, míg Gawen beszélt lassan leereszkedtek egy-egy piciny levélre
körülöttük. Ámultan hallgatták a férfit, míg az egyre csak beszélt és
beszélt. Részletesen taglalta a tündérek gyönyörű szépségét, s lágy
hangját –bár arca meg-megvonaglott, néha amikor az egy-egy tündér
már-már ultrahangon elvihogta magát. De azért hősiesen beszélt, beszélt s
beszélt. Próbált részvétet ébreszteni maguk iránt s azt kérte végül
mutassák meg az utat Efremhez.
A
tündérek ámulva hallgatták végig, majd királynőjük – ki más lehetett, a
hisz a hasa is elég nagy volt, s a hangja is elég magas – fenséges
mozdulatokkal Gawen vállára repült és azt mondta:
-
Úgy hazudsz, hogy akár tündér is lehetnél. Még senkit nem találtunk,
aki hozzánk hasonlóan ennyit tud linkelni. Ráadásul ilyen megnyerően. – s
mosolyogva megsimította Gawen arcán. – Efrem amúgy is haverunk, bár egy
kissé mogorva vén szivar. Szóval egy varázslattal elröpítünk hozzá
téged, meg a nehéz felfogású társadat.
Biccentett
az egyik tündérnek, aki irtózatosan fejbe csapta Nórát, s ettől ő
hirtelen eltűnt. Gawennek maga a tündérkirálynő simított végig az arcán a
pálcájával, s azonmód úgy érezte, hogy egy sötét kútba zuhan. De nem
gyorsan, hanem inkább lágyan lebegve, mint egy falevél.
Amikor földet ért –
olyan lágyan, ahogy repült – még mindig sötétben volt, bár a távolban
valami fény derengett, amely egyre nőtt s homállyá változtatta az
éjszakát. Első gondolatával Nórát kereste, s amikor megpillantotta maga
mellett, ösztönösen felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta és a
közelébe húzódott. Másik kezével, fájdalmas grimasszal a fejét
tapogatta. Gawen megnyugodva vette tudomásul, hogy a szamárfül eltűnt s a
grimaszt is sűrű megkönnyebbült káromkodás kíséri – amit egy tapasztalt
katona is megirigyelhetne.
A
fény már lassan bevilágította a helyet, ahol voltak, s látták hogy egy
egyszerű pálca végén ragyogó arany láng az. A pálca egy magas ősz hajú,
hosszú szakállú öregember kezében volt. Csúcsos süveget viselt, s kopott
köpenyét csillagok díszítették, amelyek halványan felizzottak a
közelükben.
- No? –mondta az ember.
- Te vagy Efrem – kérdezte Nóra, mert ő tért magához hamarabb a döbbenettől.
-
Uhm. Velem akartatok beszélni, vagy nem? – kérdezte majd hátra fordult
és elindult vissza, ahonnan jött. Pár lépés után megállt azonban és
hátrafordulva azt mondta:
- Mire vártok, nem a boldogságotokat akarjátok megtalálni? Akkor meg gyertek utánam.
Ők
lassan követni kezdték a mágust, de nem engedték el egymás kezét.
Szürke folyosókon haladtak keresztül, s nagyon úgy tűnt, hogy egy
barlangban járnak.
- Most jönnek a próbák? – kérdezte Gawen bátortalanul.
- Miféle próbák? – kérdezte a mágus hátra sem nézve.
- Hát mielőtt válaszolsz a kérdéseinkre, gondolom próbáknak vetsz alá minket. – mondta óvatosan Gawen.
- Mert? Most lovagi tornát akartok vagy választ kapni. Nem érek rá, még akad dolgotok. Gyerünk a jövőt mutató varázstükörhöz. – dörmögött a varázsló.
- Ott teszel föl majd kérdéseket?
- Nem barchobázunk. Majd játszotok később egymással, most választ kaptok, aztán végre nyugtot hagytok nekem. – morogta az öreg.
Egy
tágas, magas boltozatú barlangcsarnokba jutottak. A csarnok központi
részén egy mély vizű barlangi tó volt. Látszott hogy különleges
lehetett, mert gyönyörű márvány burkolat fogta közre. A mágus intésére a
tóból egy vízoszlop emelkedett ki, majd szélesen szétterült.
-Amit
ebben láttok az a boldogságotok. Kezdjetek vele, amit akartok... de jó
ha tudjátok, éppen olyan illékony, mint a tükör amely megmutatta. Ha
szertefoszlik a mágia, eltűnik a tükör is. És most, viszlát… - mondta a
mágus és egyszerűen semmivé foszlott.
Nóra
és Gawen hitetlenkedve néztek egymásra. Valahogy nem így képzelték ezt
az egészet. Valami misztikus, nagy gigászi feladatra számította, amely
jutalma örök boldogság, szerelem, lelki béke lesz. Még mindig egymás
kezét fogva lépte közelebb a tükörhöz, hogy megpillantsák a
boldogságukat.
S önmagukat látták kézen fogva a kristályos víztükörben.
S valahonnan a barlang sötétjéből Efrem dörmögő hangját hallották, szokatlan lágy csengéssel...
„
Bennetek él a mágia, amely a boldogságotok tüzét táplálja! Őrizzétek és
tápláljátok ezeket a tüzeket magatokban, egymásban és minden emberben,
akivel csak találkoztok. ”