Otthon, avagy ellenséges terület - USA II

     Elgondolkodva néztem a néhol még hófödte tájat, miközben a chevi cruze lendületes motorja álmosító morgásával ringatott. A tegnapi napon tűnődtem, amikor meglátogattuk a George Lake-et. A realitás talaján maradva nem volt egy nagy puffanás, mivel ez egy üdülőterület, mondhatni szinte kihalt az évnek ebben a szakában. A kikötői részen, ahol a nagyobbacska kiránduló hajók aludták téli álmukat sétálhattunk egyet a késő téli, kora tavaszi csípős, de napos hidegben. A tó felszínét még vastag jég borította - kivéve a mólók környékén, ahol a mélybe pillantva láthattam milyen csodálatosan tiszta a víz...
    Ahogy fel alá sétálgattunk, a helységneveken gondolkodtam. Azt már megszoktam, hogy az amerikaiak fantáziátlanok - vagy praktikusak - ha a névadásról van szó. ( Van itt Malta, Rotterdam, Troy, új York-ról már ne is beszéljünk... ) Fort William Henry, Fort Edward, George Lake.... olyan ismerős nevek... végül rájöttem... Az utolsó mohikán. Lee Cooper regényének helyszínén sétálgattam. Itt csatáztak egymásnak vetett vállal Unkasz, Csingacsguk, Sólyomszem, hogy mentsék Cora és Alice Munro - az angol tábornok két lányának - életét az Irokézektől és a Franciáktól. Megpróbáltam más szemmel nézni a tájra, kiradírozni a kikötőt, a házakat, eltüntetni az utóbbi 350 év nyomait.... de sajnos a kolléga aki elkísért túl sokat beszélt, s csak egy érzés jött át.....
    Ez az érzés volt, ami ma reggel útnak indított. Igazából elvoltam a meleg szobában, de ismerem már magam. Ahogy telik az idő, úgy nőtt volna bennem a feszültség, s most erre semmi szükségem nem volt. Már amikor először kezdtem érdekes helyek után kutatni a térképen, már akkor megakadt a szemem a Great Sacandaga Lake-en. Emlékszem, percekig méregettem a távolságot, hogy milyen messze esik, nézegettem a formáját... valami vonzott hozzá. De a George tó volt a frekventáltabb ezért indultunk oda tegnap. Ma azonban semmi sem tarthat vissza, látni akarom azt a helyet.
    Már eddig is olyan helyeken autóztam keresztül, amelyekhez hasonlóakat eddig csak filmeken láttam. Miközben a városból kifelé haladva nézegettem az egymástól egyre távolabb álló, bungaló szerű, tipikusan amerikai házakat, azon törtem a fejem, vajon miből élhetnek ezek az emberek. Már fél órája vezetek megállás nélkül és tudom hogy nincs a környéken olyan üzem ami eltartana ennyi embert. Na de akkor mit csinálnak, hogy fent tudnak tartani egy ilyen házat és ilyen böszme autókat. Még akkor is ha csak fele annyiba kerül a benzin mint odahaza. A farmok is különösek amelyek mellett elhaladtam. Viszonyítva az odahazai gazdákhoz, keveslem a föld nagyságát ami körbeveszi őket. Ahhoz legalábbis hogy eltartsa saját magát és a családot aki dolgozik rajta. Mégis ott vannak a munkagépek, a nagy terepjárók... nem értem.
    Milyen nagyszerű novellát lehetne írni.... Két szálon futna a cselekmény. Az egyik szálon  az általunk ismert időben mutatnám be az észak amerikai vidéket, míg a másik egy párhuzamos dimenzióban, vagy a múltban kerengene egy előző élet kapcsán. Igen, tagadhatatlan hogy ez azért jutott eszembe, mert régóta küzdök az indiános történettel. Jó volna, ha a táj ihletet adna. Annyira szeretném megírni az Ő - én - történetét. Hm... még a nevében sem vagyok biztos...  
    Egy autó jelenik meg mögöttem. Eleinte tartja a távolságot, de türelmetlenséget érzek felőle. Nem jó érzés hogy mögöttem vannak. Ösztönösen ráfeszül a gázra a lábam. Majdnem hetven mérföldig felszalad az óra mire észbe kapok, de az autó tartja a lépést. A sebesség határ 55 mérföld, nem kockáztatom a bírságot. Elveszem a lábam a gázról és hagyom lassulni az autót. de közben nagyon rossz érzésem támad. Fránya és nyomasztó, gyorsítani szeretnék ahogy az autó bírja. A sebesség beáll 60 mérföld per órára. Az autó egy darabig követ, majd lendületet vesz és megelőz és eltűnik. S ahogy távolodik érzem, hogy a feszültség lassan felenged a gyomromban. "Mi az isten volt ez?" - töprengek. Nem vagyok az-az ideges típus, mostanában meg aztán végkép nem.
    S ahogy a kihalt utakon közeledem a célom felé, egyre másra megismétlődik ez a fránya érzés amikor feltűnik valaki mögöttem. Amíg egyedül vagyok elbűvöl a táj, s szinte andalogni hagyom az autót a kétsávos úton, amikor azonban valaki a nyomomba szegődik, szinte látok magam előtt egy indiánt, amint cikázva rohan, hogy eltűnhessen az erdő fái között. S ez az érzés elkísér egész úton.
    Tudom hogy valami közöm van ehhez a földhöz. Olyan erős vonzást érzek, amit nem vehetek semmibe..... de a félelem is nagyon erős. A hooponopono mondatai jutnak eszembe, s mantraszerűen elkezdem darálni őket, ahogyan az utóbbi két napban tettem, amikor elkezdtem rosszul érezni magam. S közben figyeltem a tájat és a felmerülő érzéseimet, gondolataimat. Ahogy közeledtem a tóhoz, úgy nőtt bennem a félelem is, s az izgatottság..... Nem tudom racionálisan megmagyarázni.... Ez a kettős érzés egészen addig kísért, amíg először meg nem pillantottam a Sacandaga tó egyik felső nyúlványát az út jobb oldalán. A hóborította jeges vízfelszín hosszan és békésen nyúlik el a fák között. Olyan csodás az autóból egy pillanatra felbukkanó látvány, mélyen beszívom a levegőt, a szemem viszketni kezd, a torkom összeszorul és előtörnek a könnyeim. Rázkódik a vállam, miközben az autó suhan az úton és a tó fel-fel tűník a jobbomon.
    A vízhez kell mennem. Nem tudom az okát, de oda kell mennem. Szemem folyamatosan az út jobb oldalát kutatja és keresi az utat amely a vízhez vezet, de nincs út. Nekem nincs. A vízparti telkek mindegyike magánkézben van. A legtöbb helyen kerítés, ahol nem ott is egyértelmű jelzésekkel tudatják, hogy magán területről van szó. De hát ez a föld az isteneké.... hogyan sajátíthatják ki maguknak. ( S tényleg, két napot szántam rá, de bejártam a tó környékét. Még a kikötők is magánkézben vannak és nem lehet csak úgy lesétálni a partra. Most hogy így körülnéztem ezen a vidéken, azt hiszem az USA jelmondata lehetne: "Az enyém!" Hogy lehet ilyen természeti szépségeket így kisajátítani. Így beépíteni, hogy senki idegen ne férhessen hozzá...) Időről-időre megállok, de nem szállok ki a kocsiból. Már a gondolat is nagyon rossz érzéssel töltöt el.    
    Kitaláltam, emlékszem magam sem tudom. De a félelem valóságosan is összeszorítja a gyomromat. Lelki szemeim előtt lepereg a kép, ahogy a fák közül megpillantom a tavat, mint már annyirszor és alig várom hogy a vízhez érjek. Már akkor feltűnik az összetákolt faház, de nem tudom hova tenni. A tóhoz kell mennem, hogy  igyak végre. A mokaszinon keresztül érzem a parti füvet, a köveket és mielőtt a vízhez érnék lövés dörren....
      Megrázom a fejem, s ráfordulok a hídra. Ahogy látom a jobbra-balra elterülő végtelen hó és jég födte vízfelszínt, úgy érzem ez az otthonom. Mégis szomorúság szorítja össze a szívem. Nincs itt helyem... már nincs. Fel-alá fordulok az autóval, csak egy talpalatnyi föld, csak egy hely ahol a partra mehetek. Egy strand, egy kikötő.... de nem találom.
    Egyre fáradtabb vagyok, s közben szép lassan megértem az elmúlt hét eseményeit. A furcsa érzéseket, a bizonytalanságomat, szép lassan minden a helyére kerül. Már értem. S fejemben mormolnak a szavak ahogy egyúttal tisztítom is az emléket....
    De akkor is a vízhez kell mennem. A tó keleti oldalán az út elég közel fut a vízhez, a házak az úttól balra, fent a domboldalban helyezkednek el. A víz mellett, csak ütött kopott csónakokat teleltetnek, némi tüzifa, kopott kerti bútor hever a parton. Elszántan jobbra kormányozom az autót és hagyom hogy lefusson az útról. Mindent leállítok és kiszállok a kocsiból. Körbenézek és bár minden csendesnek tűnik, mégis olyan érzésem van, mintha szemek követnék a lépteimet. Belefúrják magukat a hátamban, pedig szinte biztosan tudom hogy az ház ami előtt megálltam üres. Lassan téblábolok fel és alá az út mellett miközben elcsattintok néhány fényképet. A víz.... de hát nincs is víz! Csupa jég meg hó minden! -  nyüszítek fel, de a lábaim akkor is  a part felé visznek.
    - Fordulj balra. - mondom magamnak. Úgy takarnak a fák és a partfal a ház irányából. Bár az autó akkor is árulkodó. Tilosban járok, de itt vagyok. A parton állok ahol a jég és föld összeér. Csodálatos látvány tárul a szemem elé, de mégis nyugtalan vagyok. Valahol feljebb a tavon lékhorgásznak és elkezdik törni a jeget. A hangot messzire elhozza a jég, a szél.... összerezzenek. "Ez csak egy érzés......" - nyugtatom magam. Ez már egy másik élet...
    Behunyom a szemem és veszek néhány mély levegőt. Lassan elcsitul hangos szívverésem, figyelmemet lefelé irányítom ahol a lábam és a föld találkozik. Érzem hogy a szokottnál jóval gyorsabban és intenzívebben áramlik az energia a lábfejem körül. Lassú lélegzetek közepette egyre feljebb és feljebb húzom ezt az energiát és hagyom hogy átjárja az egész testemet. Majd lassan újra kinyitom a szemem. Lehajolok és egy markényi földet emelek a szemem elé. Nézem a csillogó kvarchomokot a napfényben és csodálom hogy hogyan lehet ilyen száraz. Béke és megkönnyebbülés költözik a szívembe, miközben a lassan morzsolgatom a homokot. A feltámadó szél táncba hívja a magányos homokszemeket és messzire sodorja, mint egy elmúlt élet emlékeit.