Sorry bro...

  
     A New York-i kirándulás során az utcán láttam olyan dolgokat is, amiket nem tudtam hová tenni. Erőszakos ijesztő reakciókat - s elindított bennem egy gondolat, érzésfolyamot. Hét közben egy kicsit beborult a kedvem és ha már így alakult, arra gondoltam írok egy igazán "rosszfiús" történetet. Megpróbálok belebújni egy ilyen fickó bőrébe, de visszaolvasva a sorokat... nem igazán értem el a célom, de legalább jobb kedvem lett tőle. Ez a szép az írásban. :-)

Sorry bro...


    Szeme felpattant az alig halható csippannásra és azonnal a világító tévére nézett. Éber volt, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, pedig már hat órája aludt éberen, ahogy a kiképzésen beléjük nevelték. Várta az üzenetet, ami úgy tűnik végre megérkezett. A kocka el van vetve. Ennyi.
    Bár egy hosszú és zűrös élet tapasztalatai voltak mögötte, mégis meglepte, hogy Alex ennyire alábecsülte őt. Ennél többet várt tőle. Hiszen együtt nőttek fel, együtt verték el őket a nagyobbak a suliban, együtt futottak a zsaruk elől is a veszélyesebb csínyek után.Mégis csak három pancsert látott a tévében akik a szobája felé tartanak.Úgy sétálnak el a hotel folyosóján elhelyezett parányi mozgásérzékelős kamera előtt, hogy fel sem tűnik nekik. Az első dolga volt, hogy a virág mellé helyezte az apró - de viszonylag egyszerű - kémboltban vásárolt kütyüt.
     Velük ellentétben ő felkészült. Tudta, hogy pihenésre van szüksége és az utolsó húzása után meg kellett várnia Alex reakcióját. Nem véletlenül választotta ezt az út menti hotelt. Hosszan elnyúló kétszintes épület volt, középen elhelyezkedő főbejárattal. Egy gyorsétteremes, bevásárlóközpont erdő közepében helyezkedett el, két nagy forgalmú sztráda kereszteződésénél. Az elsőn kért szobát, a folyosó vészkijárathoz közelebbi végénél - szégyenlős mosollyal azt mondta az portásnak, hogy így nyugodtabban alszik. Az autóval odatolatott az ablak alá, s mielőtt lefeküdt, az erkélyről kinyúlva késével elvágta a tető peremére szerelt reflektor kábelét, így a parkoló felé eső oldala jótékony sötétbe borult.
    Úgy ült fel, mintha csak rugók lökték volna. Felöltözve aludt, még a cipőjét sem húzta le a lábáról. Nem kellett időt vesztegetni az öltözködéssel. A fegyver, ami alvás közben végig mellette volt, jótékonyan simult a kezébe. A hangtompító kicsit idegen volt ugyan a számára, de tudta hogy szüksége van rá. Az ágy mellett a földön egy apró, lapos, testhez simuló hátitáska feküdt, amelyet könnyedén a hátára hajított és az erkélyajtóhoz lépett. Hangtalanul húzta félre és kilépett a fal takarásába. Óvatosan körülnézett és azonnal kiszúrta a fekete sedan-t a bejáratnál. Világító reflektorok, járó motor és csak a vak nem látja ebben a fényárban, hogy a fickó egy fegyver szorít a combjához és elfordulva próbálja takarni. - Csoda, hogy még a rendőröket nem hívták ki. - mosolyodott el hidegen.
     - Tehát négyen vannak. - gondolta - Három a folyosón, egy a kocsinál, s talán egy ötödik a tűzlépcsőnél, de nem valószínű. Ha így lenne, ketten közelítenének mind két irányból mint a zsaruk. Ezek amatőrök.      
    Mielőtt elaludt, elgondolkodott azon, hogy megöli őket. De nem volt gondja ezekkel a fickókkal. Közkatonák, mint amilyen maga is volt egyszer.
    - Nem olyanok. - csattant fel magában - Te sosem követtél ilyen parancsokat.
A fegyvert az övébe tűzte és átlendült az erkélykorláton. Az alsó vasba csimpaszkodva lelógatta magát és olyan puhán érkezett a földre mint egy macska. Hangtalanul húzódott az autó takarásába és ugyan ilyen csöndesen résnyire nyitotta a bal első ajtót, majd előre húzódott a masszív motorblokk takarásába. Már korábban eldöntötte, hogy életben hagyja őket. Nem az áldott jó szíve vagy a karma izgatta. Nem akarta még a zsarukat is a nyakába. Ez csak Alexre és rá tartozott.
    Felemelte a fegyvert és két villámgyors lövést adott le, miközben hangtalanul számolt tovább. Akkor kezdte amikor először jelzett a riasztó, s még 11-ig sem jutott, de már útra készen volt. Ideje válaszolni az üzenetre. A hangtompítótól csak egy halk szisszenést és két csöndes csattanást lehetett hallani. Egy a bal első abroncsba, egy a hűtőbe. Kész. Mozgásképtelenek. A fickónak majd három másodpercébe tellett mire összerakta mi történt és fedezékbe húzódott. De addigra ő már - ha nem is csikorgó gumikkal - de lendületes, gyors vezetéssel felszívódott a parkolók rengetegébe.

    Miközben vezetett, az üzeneten töprengett, amit a fiúk megjelenése jelentett a számára. Nem szívesen nézett szembe a ténnyel, hogy Alex ennyire megváltozott. Simán megölette volna, s mindezt azért, mert nemet mert mondani neki. Még csak nem is mások előtt tette, csorbítva ezzel a tekintélyát. De amikor megpróbálta belerángatni egy ostoba rablásba. elhajtotta melegebb éghajlatra. Régebben még a barátság számított valamit.
    Ő akkor szált ki, amikor belépett a seregbe. Maga mögött hagyta ezt az életet. Nem a hazaszeretet vitte rá, nem is a rendőrök elől futott, mint sok srác a környékről. Egyszerűen csak szeretett volna a helyes úton járni főleg az anyja és a húga kedvéért. Annyi ostoba, buta barmot látott az utcán. Erőszakos állatokat akiket letompított az alkohol, leépülőben voltak a drogoktól, de még volt egy kis hatalmuk amit fegyverrel őrizgettek. Nem akarta ezt az utat járni.
    Már kölyökként is rendszerben gondolkodott, összetetten. Mindig igyekezett átlátni egy helyzet minden aspektusát és rendszerint meglepte a környezetét a következtetéseivel. S nagyjából úgy 12-14 éves kora körül döntött úgy, hogy nem hagyja cserben az anyját, mint ahogy az apjuk tette. S igyekezett jó fiú lenni, de a jó szándék kevés volt. Gyakran szaladt tévútra a könnyű pénz reményében. Lassan jött rá, hogy ilyen nem létezik. Mindennek megvan az ára. Ez elől az ár elől futott a seregbe. Nem akarta az utcán vérezve végezni....
    De az ember önmaga elől nem futhat el. Úgy tűnik, mintha őt egyenesen erre teremtették volna, mint a harci kutyákat. A sereg csak irányt adott a természetes ösztöneinek és tudással ruházta fel, hogy a leghatékonyabb módon használja azt. De valahol megtört, eltört benne valami - vagy lehet hogy éppen helyre billent. Máig sem tudja.
    Egy bevetés után a tábori tükörben bámulta a saját képmását és az járt a fejében, vajon mit gondolna az anyja, ha tudná, hány embert ölt meg ma. Az anyja, aki mellesleg két éve halt meg rákban. Nem lehetett ott vele, mert a világ másik felén teljesített éppen létfontosságú szolgálatot a hazának. S bár húga sosem tett szemrehányást érte, ő tudta hogy ott kellett volna lennie. Fizette az orvosokat, a gyógyszereket.... de nem volt mellette amikor elment. Ott döntötte el a tükör előtt, hogy nem harcol tovább. Soha többé....
    De nem ilyen egyszerű a kiszállni. Hiába szerelt le nem sokkal később. Egy volt katonának a civil életben elég nehéz volt békés munkát találnia. Mivel nem volt szakirányú tapasztalata kevés helyen alkalmazták. Dolgozott az építőiparban, de a válság kiütött mindenkit. Próbálkozott sok helyen, végül - ellenérzései dacára - egy pénzszállító cégnél helyezkedett el. Keményen dolgozott bárhová került is, de hiába vált jó fiúvá megint. Próbálta megteremteni az életét, de mindig jött egy seggfej, aki érinthetetlennek hitte magát és beleszart az életébe, majd elégedetten elszambázott. Először azt hitte ez a büntetése azért, ahogyan eddig élte az életét. Karma. Még a spiritualitásba is beleásta magát, de ott sem találta meg amit keresett. Végső soron nem volt boldog.
    Egész eddig irányítani próbálta az életét, több sikerrel mint kudarccal, még sem volt boldog. S most, hogy kiengedte az irányítást - ami néha igazán nehezére esett - ez sem tette boldoggá. Az istenit kereste mindenhol és mindenkiben, de többnyire csak erőszakos vagy bamba öntudatlan embereket látott. Nem találta meg istent, vagy a végtelen szeretet. Csak egy erőszakos világ üvöltött rá, újra és újra.
    Volt hogy azt hitte megvan. Volt hogy fontossá vált valaki, mindennél fontosabbá és egy kicsit megszépült a világ. De elveszítette. Pontosabban sosem volt az övé.. Nem lett családja, nem lettek gyermekei, boldog élete, szerető felesége, békés dolgos hétköznapok. Pedig igazán jó fiú lett. Az élet egyszerűen a fejére szart, az ilyen Alex féle alakok képében. Míg ő a világot járta és védelmezte az otthonát - micsoda irónia - addig ezek a főgengszterek a kis szemétkupac urai lettek, amit ő az otthonának nevez.
    Nem átallott becsörtetni a munkahelyére - a biztonsági céghez - és mindenki füle hallatára meghívta kávézni. Csak a vak nem látta rajta miből él. S kávé közben egyszerűen azt követelte, hogy adja ki a pénzszállító autók adatait. Útvonalt, időzítést, pénzmennyiséget, kísérők számát. Még csak nem is kérte.
    Elhajtotta a francba. Az utóbbi tíz évben még csak nem is látta. Fel sem hívta, amikor meghalt az anyja. Meg sem kérdezte, hogy tehet-e valamit azért a családért amelyiknél éveken keresztül bujdokolt a részeg apja elől aki rendszeresen verte őket. Az ő anyja, egyszer szembe szállt vele és nem hagyta hogy Alexhez érjen. Úgy védte mint a saját gyermekét. Nem rettenet meg a nagytestű, fekete férfitől. Még Alex a konyhába reszketett, ő pedig rohant az anyja után az utcára baseball ütőjével.
    Alex nagyon gyorsan elfelejtette mindezt. Azt hitte világosan fogalmazott a kávé mellett, de amikor hétvégén ellátogatott a húgához, ott találta két verőemberét, amint a konyhában ülve a fegyverükkel játszottak a rémült nő és a gyerekek szeme láttára. Itt valahol elpattant a cérna, amely addig fékezte az indulatait. Ez volt az a pont, ahol maga alá gyűrték az ösztönei.
    - Beszéljük meg odakint ezt a dolgot. - mondta higgadtan, ahogy belépett. Megszokta, hogy azonnal átlássa a helyzetet. Kezét enyhén felemelve, békésen közelebb lépett az asztalhoz. Tenyerét unokahúga fejére tette - aki az anyja ölébe bújt, s lehajolva megcsókolta húga arcát. - Jól vagy? - kérdezte halkan. De ő csak bólintani tudott, mert nem jött ki hanga a torkán.
    - Nekünk jó lesz itt is. - mondta az egyik férfi, s felé fordította a fegyver csövét, miközben a másik vigyorogva méregette az ablakkerethez támaszkodva. Nem tudták, hogy csak erre várt. Arra, hogy elég közel legyen és hogy elforduljon a családjáról a fegyver csöve. Abban a pillanatban kígyó gyorsaságával csapott le a fegyverre. Ismerte a működését, nem először fegyverezett le egy embert. Úgy fogott rá, hogy ne lehessen elsütni. Tudta jól, nem akarják megölni. Nem kaptak rá parancsot, nem is készültek rá. Nem is tudtak reagálni. A másodperc tört része alatt már az ő kezében volt a fegyver. Öt másodperccel később már mindkét fickó fegyvertelen volt és zúgolódva indultak kifelé a házból.
     - Fél óra múlva visszajövök, addig pakoljatok össze. - mondta húga megszeppent férjének. - Egy táska ruha, készpénz, s amit feltétlenül nem akartok itt hagyni. - azzal kiléptek az ajtón.
    Jó sok kihalt helyet ismert a környéken, s egy elhagyott gyártelepre vitette magát a fickókkal. Nem ölte meg őket. De soha többet nem lesznek képesek fegyvert fogni senkire. Még lábra állni sem. Elvette a telefonjukat, az igazolványaikat, a pénzüket és a fegyvereiket. Még a kocsit is elhozta. Két tömbbel lejjebb egyszerűen otthagyta az utcán. Aztán kocsiba ültek és eltüntette a családját. Elvitte őket egy másik államba egy barátjához, akinél biztonságban lesznek egy ideig.
    Három napig volt talpon alvás nélkül. Meg kellett tudnia, hogy Alex megértette-e az üzenetét. A fickók telefonjáról küldött neki egy rövid üzenetet mielőtt elment, majd szétszerelte és a szemétbe hajította a készülékeket. Megadta neki hol találja az embereit és közölte, ha még egyszer a családja vagy az ő közelébe megy, akkor nem lesz ilyen barátságos. Majd kivette a hotelszobát és elaludt.


    Alex nyomait követni körülbelül olyan egyszerű volt, mint egy elefántcsapást követni a szavannán. Ismerte őt, ismerte a szokásait, s sajnos a jellemét is nagyon jól. Biztosra vette, hogy néhány perccel a távozása után megszólalt a telefonja és a pribékjei értesítették róla hogy felsültek. Először felforgyanhatott és üvöltözött egy sort az embereivel, mert megtehette és ki kellett engednie a gőzt. Aztán pánikba esett és lázasan gondolkodott vajon mi lehet az ő következő lépése. A válasz egyszerű volt, megkeresi és megöli. Ettől valószínűleg halálra rémült. A belvárosi lakás minden panoráma ablaka egy lehetséges fenyegetés volt a számára. Az a lakás egy csapda, ki kell jutnia onnan. Emberek között kell lennie. Hisz üldözője - ő - eddig még nem ölt meg senkit. Egyetlen emberét sem - bár az a kettő aki meglátogatta a családját, inkább volt holt mint élő. Nem fog ártatlanokat bántani hogy hozzáférjen. Így gondolhatta. Biztos volt benne.
    Azt viszont nem tudta, hogy ő is, mint a legtöbb ember kiszámítható. Imádta a bárját, amely ebben az időben mindig tele volt. A hátsó irodájának nem volt ablaka, s testőrök őrizték a folyosót. Úgy fog dönteni hogy odamegy. Az egyetlen - általa biztonságosnak hitt - helyre, amit jól ismer. De ez is csak egy illúzió - gondolta kesernyés mosollyal, miközben fáradtan körbenézett a sötét irodában. A sarokba sétált és belerogyott a fotelba, az ajtó mögé.
    Végjáték - fanyar mosolyra húzta a száját. A csapda felállt, az egér úton van. A félem elég kiszámíthatóvá teszi a legtöbb embert, s Alex sem volt különleges - bármennyire is ezt gondolta magáról.
    Emlékezett amikor először vitte haza a vérző orrú nála három évvel fiatalabb kölyköt. Az anyja, az a kedves, törékeny, olasz nő azonnal a gondjaiba vette. Kimosta a sebeit, megetette. Az anyja és ő volt az a két ember Alex életében, aki igazán törődött vele és akiket talán igazán szeretett. Az mutatta talán a legjobban, hogy velük sosem volt szemtelen. Mindenki másnál addig feszítette a húrt, ameddig csak tehette. S néha elszámolta magát, mint aznap amikor találkoztak. Három fiú kezei közül szedte ki és vitte a haza. Barátok lettek. Vigyázott rá, mint a kisöccsére, aki sohasem volt.
    De Alex nem változott. Nem tudja mit cseszett el az apja az életében, talán tényleg a genetikán múlnak ezek a dolgok. De kiállhatatlan kiskölyök volt. Sosem felejti el azt a jelenetet a sikátorban. A suliból hazafelé mindig arra vágtak át, mert egyszerűen rövidebb volt és néha érdekes kacatokat találtak a kihajított szemétben. Az egyik hátsóudvarban volt egy láncra vert kutya. Egy golden retriver. S Alex  minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy bosszantsa az állatot. Kavicsokkal dobálta, hergelte és élvezte a dühös, tehetetlen acsarkodását. Mindig ő lökdöste arrébb, mert már szánta a kutya szenvedését, de egy idő után már elég volt ha csak meglátta őket. Alex általában már messziről kurjongatott, a kerítés léceket püfölte valamivel, csak az isten tudja miért. Talán ez volt az egyetlen módja annak, hogy megélje a saját erejét. Mások tehetetlenségén keresztül.
     Egy nap azonban a kutya eltépte a láncát. Az alacsony kerítés nem állhatta útját és egyenesen Alexnek rontott. Olyan volt mintha megállt volna az idő a számára. Látta a kutya elszánt pofáját, látta a gyerek Alex kitágult pupilláit, a felvillanó félelmet a szemében és ő egyenesen közé és a kutya közé vetette magát. 14 éves volt, akkor kezdett focizni a suliba és remek kondiban volt. A földre sodorta a kutyát, ám az belemart a bal alkarjába. Egész testével nyomta földhöz az állatot és könyökével szorította a torkát, hogy kiszabadíthassa a fogságba esett karját. S üvöltött. Nem a fájdalomtól, hanem dühében. Hangosan és mélyen, azt akarta hogy a kutya érezze az erejét, hogy elismerje a felsőbbségét és feladja. Percekig viaskodtak, mire az egyik szomszéd a segítségére sietett. S a kutya megfutamodott. 17 öltéssel varrták össze a kezét. Még most is ott van a sebhely. De soha sem fogja elfelejteni Alex szemét, ahogy a vérző sebeit bámulja döbbent csodálkozással. Egy ijed kisgyermek szemei voltak.
    Hirtelen kinyílt az iroda ajtaja és egy nyúlánk, fekete férfi lépett be rajta. A járása laza volt és hintázó, de a mozgás mégis visszafojtott feszültségről árulkodott. Felkapcsolta a villanyt és elgondolkodva az íróasztalhoz sétált. Észre sem vette őt ahogy a sarokban ült. Senki nem látta bejönni. A szomszéd ház tetejéről közelítette meg a klubbot és egy kötélen leereszkedve az apró fürdőszoba még apróbb ablakán jutott be az épületbe. Onnan közvetlenül az irodába nyílt az ajtó. Senki sem tudta hogy itt van. A férfi megkerülte az asztalt és éppen maga felé fordította a székét, amikor megpillantotta őt.
    Pupillái kitágultak, s fekete bőre kiemelte a szemei fehérjét. Ez a tekintet most őszinte megdöbbenést és félelmet sugárzott. Ott látta benne, a 11 éves Alex ijedtségét és rémületét. Azé a fiúét aki felfogja, hogy ez a félelmetes fenevad rá fog rontani és a vérét akarja. Az életét. De az egész csak egy pillanatig tartott. S a gyermeki arcot felváltotta az a megvető, lekezelő tekintet, ami olyannyira feldühítette a kávézóban. De most nem érzett dühöt, csak szomorúságot. S hagyta hogy ez kiüljön az arcára. Enyhén félrebillentett fejjel bús mosollyal nézte egykori barátját. Látta az arcán átsuhanó érzéseket, szinte érezte a gondolatait ahogy megvetően áradnak felé. S mielőtt eljutott volna addig, hogy a testőrökért kiáltson, felemelte a fegyvert és megszólalt:
     - Sajnálom testvér. - mondta és lőtt.