USA - V. bejegyzés

   Már egy ideje terveztem megírni ezt a beszámolót. Adni egyfajta körképet arról a helyről, ahol vagyok. Clifton Park, New York állam északi részén. Egy kisváros, a legközelebbi nagyobb városok, Albany, Saratoga, Schenectady - egy barátom viccesen azt mondta, olyan a neve, mint egy mechanikus zörej. Amikor nem készültem hosszabb utazásra, akkor igyekeztem szétnézni a környéken. A környéket persze nem kell szó szerint érteni, mert itt a távolságok egészen mást jelentenek. Nagyobb a tér és abszolút igaz amit mondanak, hogy Amerikában autó nélkül nem sokra mész. Nem  szeretném hosszúra nyújtani a bevezetőt, inkább azt írnám le, ami a képek kapcsán eszembe jut. .

    A célom az volt, hogy meglátogassam a környező nemzeti parkokat és az elszórtan található kis tavakat. Ahogy már írtam, egy korábbi bejegyzésben valami megfoghatatlan dolog vonzott hozzájuk. Két nehézségbe ütköztem azonban. Az egyik az időjárás volt, a másik pedig a magántulajdon. 

    A helyzet az, hogy a csodás nemzeti parkok vastag hó alatt aludták téli álmukat. Több alkalommal nekifutottam, de csak lezárt parkolókat és térdig érő havat találtam. Sajnos ilyen túrára nem készültem fel, pedig András barátom csodálatos helyeket javasolt. A tavak környéke pedig nagyrészt magántulajdon volt, így csak korlátozottan volt megközelíthető. Persze, ha elég elszánt az ember......

Lake George - Az első kirándulásom helyszíne. Az indián háborúk - amelyekbe Az utolsó mohikán című filmben tekinthettünk bele - ezen a vidéken zajlottak. A William Henry erőd, a Fort Edward - mind, mind létező helyek. S ez egy különösen gyönörű vidék. Kicsit sajnálom, hogy nem szebb időben jártam erre. 

Azért is sajnáltam kicsit, mert szép időben hajókirándulást lehet tenni a tavon. Most is lehetne, csak előbb fel kell törni a jeget a hajó elől.

A kép ugyan ott készült, csak pár héttel később. Egy nemzeti parkos sétát terveztem, de azt hiszem látszik, hogy a hó kissé keresztül húzta a számításaimat. Egyébként ez is magánterület volt. Faházakat lehet bérelni a tó közelében, ilyen gyönyörű környezetben. Nem szóltak rám befelé menet, hát körülnéztem kicsit.....

Nyáron itt süttetné a hasát az ember, kenuzna, s ha megmelegszik akkor csak úszna egyet a kék vízben...Mert tényleg kék volt ám....

S hogy még fokozzam.... a fákon mókusok kergetőznek és lejönnek a földre, végigszaladnak a kerítésen... hihetetlenül békés hely.... Persze ha kifizetted a bérleti díjat. Kifelé jövet megállt mellettem egy akkora pick-up, hogy fél percig néztem fölfelé mire megláttam a sofőrt - oké, ez költői túlzás volt. Egy ilyen látvány után, csak mosolyogva mondtam neki, hogy csak csináltam pár képet.... elfogadta, ha nem is boldogan. De hát a ma érdeklődője, a holnap ügyfele...

Ez a távoli behavazott táj, a Great Sacandaga Lake. Hihetetlenül hívott magához ez a tó - lásd egy korábbi bejegyzésben - de szinte lehetetlen volt a partjára jutni. Még a kikötők is magán kézben vannak, s itt valahogy elszállt a bátorságom.....

Nem adtam fel. Ilyen gyönyörű utakon autóztam, míg kerestem a lehetőséget ahol a víz közelébe mehetek. 

S megtaláltam.....

Persze ez is magánterület volt. Bevallom, itt nem volt jó érzés tilosban járni. De a tó gyönyörű, még így hóval borítva is. Ahogy a partján állhattam szép lassan megnyugodtam. Mint aki hazaérkezett.... - érdekes érzés volt.

Ezt a tüneményt a haza úton láttam meg......

Annyira elütött a környező házak egyformaságától és olyan békésség áradt belőle. Muszáj volt lefotózni. 

Sok időmbe telt, míg találtam egy parkot a "környéken", ahol sétálni és üldögélni lehet. Ilyen volt  példul a Schenectady central park. Nagyon hiányzott a természet....

Az üldögélésből nem lett semmi, mert szörnyen hideg volt, a napfény ellenére is. De gyönyörű ez a kis park.

Az ott jobbra egy rózsakert.... képzeljétek el májusban....

Vasárnap annyira békés volt. Hosszasan sétálgattam.....

Annyira könnyű volt elképzelni, ahogy leüll az ember a virágok közé.....

    Most egy kicsit más vizekre - illetve a levegőbe - evezzünk. Gaudeloupe óta, megszerettem a repülést. Így kapva-kaptam a lehetőségen, amikor láttam hogy egy repülőgép múzeum van a környéken. Egy kicsit kettős érzés volt a gépek között sétálgatni. Először is maga a repülés élménye, másodszor az a technikai összetettség amely lehetővé tette, hogy az első gépek a levegőbe emelkedjenek..... Ugyanakkor, pontosan tudom, hogy egy repülőút mennyire szennyezi a levegőt, hogy a harci gépek milyen szörnyű pusztításra képesek. Igyekeztem félretenni ez utóbbi két ismeretet és tátott szájjal csodálni azt amit látok.

Amelia Earhart és az ő Lockheed Vega monoplan-ja. Amikor átrepülte az Atlanti óceánt, akkor valószínűleg még megvoltak a szárnyai. 

De a viccet félre, emelem kalapomat a repülés úttörői előtt, akik ehhez hasonló gépekkel emelkedtek a magasba...

Amelia például nekiindult, hogy körberepülje a földet - sajnos eltűnt útközben a navigátorával együtt.

Így nézhetett ki gépének utastere....Hát nem business class... bár nekem tetszett.

Azért szédületes, hogy ehhez hasonló szerkezetekkel próbáltak a magasba emelkedni az emberek. Micsoda szenvedély hajthatta őket, hogy megvalósítsanak egy álmot.... 

Fából készült légcsavarok. Megdöbbentő... Van fogalmatok milyen fordulatszámmal pörüg egy ilyen, milyen erők hatnak rá, milyen rezgés.... 

Mégis képes egy ehhez hasonló gépet a levegőbe emelni....

El tudjátok képzelni, milyen lehet a levegőben.....

   Most a modern harci gépek részleg következik. Láttam egy Japán anyahajó modelljét amely részt vett Pearl Harbour bombázásában - Akagi - egy nagyobb szoba méretben. Képtelen voltam értékelhető módon lefotózni, de tény hogy technikai szempontból lélegzetelállító volt. Az 1940-es években, ilyen méretű műszaki elképzelést megálmodni, megvalósítani..... s mindezt a pusztítás szolgálatában. A repülőgépek és pilóták, rengeteg nagyszerű dologban vettek részt. Az expedíciók aktív résztvevői voltak, fontos szerepeket játszottak mentésekben.... de tagadhatatlan, hogy a legnagyobb szerepet a harcászatban és szállításban kapták ezek a repülők.

Intruder - egy amerikai harcirepülős filmben láttam ilyet. A valóságban rohadt nagy......

Egészen eltörpül mellette ez a kis Mig-17-es

Nem szeretnék egy ilyet működés közben látni. Egyik oldaláról sem. 

F-14-es A vasmadarak-at és Top Gun-t jutatta eszembe....

      Tudjátok, míg a gépek között jártam, mozifilmek jutottak eszembe. De a film és való élet között a legszembeötlőbb különbség a méretekben volt. A tévében, moziban valahogy kisebbnek tűntek ezek a vasak. A legtöbbje azonban hatalmas volt. Azon törtem a fejem, milyen iszonyat erő kell,  hogy a magasba emelje és milyen félelmetes pusztításra képesek. Egyszerre tiszteletre méltó és ijesztő az emberi elme hatékonysága és céltudatossága.

Remélem legközelebb egy csodás bostoni városnézés képeit tehetem majd föl. Addig is élvezzétek a tavaszt helyettem is.