A harcos érezte hogy közel a vég. A tűz amely benne lobogott egyre kisebb lánggal égett és lassan csak távoli izzás régmúlt melegét érezte a szíve helyén. A végtagjai még mozogtak, keze tette a dolgát, lába követte agyának parancsait, de szíve szép lassan kihűlt. Tudta - érezte - hogy ez lesz az utolsó csata amit meg fog vívni. S bár küzdelmek végtelen sorából álló élete megtanította hogyan kezelje a félelmet, most mégsem tudta barátként fogadni és karöltve távozni vele egy másik világra. Lételeme volt a küzdelem az a görcsös akarás, amellyel a legszorultabb helyzetekben is mindig kitartott. De tudta, hogy mindig van egy nagyobb erő... csak a bölcsnél nincs bölcsebb. Valaki vagy az, vagy nem.
Lassan megállt és szemét fókusz nélkül az előtte lévő térre irányította. A csőcselék sokasága, megtorpant. "Bolondok" - gondolta megvetően. " - Nem érzik az elillanó energiámat, nem érzik a a csökkenő fényt amely körül lengi testemet. Csak a félelmük szagát érzik és gyáva szívük indulatát ami felém lökné őket." - Lassan leeresztette a kardját és mélyen beszívta a föld illatát. Az esőtől nedves talajon tisztán érezte a füvek, a virágok és fakéreg gyantás kipárolgását. Érezte ahogy testébe lassan visszatér az erő... harmatgyenge pislákoló fénysugár volt még, de mégis érezte. S ahogy figyelmét továbbra is a környezeten tartotta érezte, hogy a körülötte lévő szépség lassan lecsillapítja a lelkében dúló vihart. A sértés - a fogság -, amely szörnyű indulatait gerjesztette - mostanra elveszítette minden jelentőségét. A vér - melynek szaga mint egy nehéz felhő eltömte az orrát - elmosta minden dühét. Céltalanul vándorló szeme úgy pillantott végig a körötte elterülő világon, mint ahol csak szép és jelentéktelen dolgok lennének. Általában az embereket tekintette jelentéktelennek, mindaddig amíg meg nem pillantotta őt.
Taníttatása során sokat tudott már a mágiáról - a mindannyiunkban ott szunnyadó őserőről - s utazásai során maga is szembekerült vele néhányszor. Érezte a minden emberben megbújó hatalmas energiát, ahogyan azt is tudta, hogy a nagy részük egyáltalán nincsen saját ereje tudatában. A mágia nem képes átcsorogni a mindennapi életük görcsein... ezek az emberek tudattalanok voltak. De akik tudatában voltak képességeinek szinte legyőzhetetlenek voltak. Persze csak szinte... Tanítói megmutatták neki, hogyan küzdhet a fekete mágia ellen, de még így is sokszor hajszálon múlott az élete. Begyakorolta, hogyan használja a saját képességeit, hogy a negatív hatások ne tudják uralmuk alá hajtani - s bár nem volt különösebben erős, makacs akarata mindig győzelemre segítette.
De most eszébe jutott Miromoto - öreg mestere - aki egyszer különös dologról mesélt neki. Azt mondta vannak lelkek, amelyek együttélésre teremtettek - bár ő maga nem hitt ebben. A szerelem, a házasság, számára mindig értelmetlen, kötöttséggel teli formulák voltak csupán. De öreg mestere állította, hogy az ilyen lelkek a bennük rejlő mágiát csak úgy tehetik teljessé, ha egymást erősítve, gerjesztve egyre magasabbra emelik a másikban az őserőt. S ezáltal saját lelkük is egyre szabadabb lesz. "Te lelked sem teljes fiam. Bár nagy harcos leszel, de még nem töltöd ki a téged mardosó űrt, míg nem találod a másik feled, addig a harmóniád sem leleld meg. "
Akkor nem hitte el öreg mesterének a szavait, de keserves élete alapos bizonyítékokkal szolgált. S most... a hosszú fogság és éhezés után, gyengén, tántorogva, utolsó energiáit összegyűjtve szemben áll az őrjöngő tömeggel és megpillantotta őt. A szemük összekapcsolódott - de közben mélyen belül érzékelte, hogy a lelkük egyesült. Egymásra találtak. Érezte ahogy kezébe, lábába, fejébe új erő költözik... nem pislákoló gyertyafény amely megvilágítja az árnyakat. Nap kelt fel benne, amely mindent és mindenkit felolvaszt, aki nem tiszteli az erejét.... Eszébe jutottak az öreg szavai: "Ha megtalálod egy új élet kezdődik benned. Nem akarsz mást csak minél közelebb lenni hozzá, mert mellette legyőzhetetlennek érzed majd magad. S az is leszel. Valami megnevezhetetlen erő hullámzik át rajtad olyankor és úgy hiszed belőle árad beléd.... - hallgatott el szótlanul - de ez nem teljesen igaz. - Folytatta nagy sokára szomorú sóhaj kíséretében. - Amikor elveszíted és tovább élsz.... rájössz, hogy csak eszenciája volt az életednek. Mozgatója, értelme... de az erő benned lakozik....."
Lábain remegés futott végig és határozatlan léptekkel, még mindig leeresztett karddal megindult a lány felé. Az első tántorgó lépései bátorságot öntöttek a tömeg néhány buzgó ifjának a szívébe és azok nekirontottak..... bár ne tették volna. Az erő amely a nő felé vonzotta nem ismert türelmet, kegyelmet.... valami magasabb hatalom volt. Az útjába kerülő alakokat olyan könnyed mozdulatokkal küldte a másvilágra, mintha csak bokrok ágait csapkodta volna a kardjával. Ő állt mindent befogadó tekintetének középpontján, de mégis a környező világ ahelyett hogy elhomályosult volna, csak még jobban kiélesedett. A reszkető mozdulatok kiélesedtek és lelassultak... Látta az embereket körülölelő aurákat és a sivárságuk szíven ütötte. De a szívében lakozó szánalom sem akadályozhatta meg útját a lány felé....egyre közelebb és közelebb lépett hozzá, miközben szemét le sem vette az övéről...mágia vezette a kardját és elhullott minden ami az útjába került.
Azonban a lány nem volt tudatában a körülötte zajló csodának. A mindennapi élete korlátot vont szeme elé és nem érzékelte az köztük lévő egyre fényesebb energiahidat. A lába remegni kezdett és elméje félelmetes jövőt jósolt, ha bevárja míg a harcos közelebb kerül hozzá. S valahol - lelke legmélyén - csodálta a fáradt, lefogyott férfit, akit sokáig állatként mutogattak a piac főterén, mint különleges hadizsákmányt. Egyszer csak megfordult és két kisgyermeket kezdett sebesen terelgetni maga előtt. Valószínűleg féltette őket a férfi bosszújától...
A harcos döbbenten megtorpant... nem értette a dolgot. Hogyan lehet, hogy a lány nem érzi.... hisz a lényének eszenciáját szaggatta darabokra az a hatalmas energia, amely valahogy teljessé tette őt magát. De most félelem lopakodott a szívébe és olyan mélységbe zuhant, amit előtte el sem tudott volna képzelni. A gyakorlás évei megedzették jellemét és akaraterejét és ezáltal sohasem hagyta, hogy a kétségei maguk alá temessék. Mindig óvta magát a veszélyektől, s ezáltal elkerült minden szélsőséges helyzetet. Agya hideg elemző gondolkodása mindig megóvta a fizikai megsemmisüléstől..., de egyben egyfajta lelki közönnyel is felruházta. Semmi sem érintette meg igazán. Elsajátította az etikus viselkedés mindennapi gyakorlatát...de nem voltak igazi érzései.
Amikor a lány hátranézett a vállai felett, egyenesen a harcos zavart szemébe pillantott s léptei megtorpantak. A férfi - mert nem tudott már többet harcosként gondolni rá - tekintetében rejlő kétségbeesés teljesen elbizonytalanította. Látta a megroggyanó lépteit és volt valami a szemében... valami ami... mintha a lelkében tátongó űr mása lett volna. A férfi pillantásától felbizsergett lénye minden porcikája, s már nagyon rég nem érzett ilyesmit senki iránt... "De hát ő ellenség... egy gyilkos. Ha rajta múlna, mindenki elveszejtene a faluban." - hallotta egy józan hangot a fejében... s szíve őrült kalapálása ellenére újra a gyermeki felé fordult s tovább lökdöste őket, minél távolabb a férfitől.
A harcos - a pillantás hatására - érezte, hogy feltámad benne az erő, s nem mert megmozdulni. Az évek során fegyverré edzett lélek beleremegett a gondolatba, hogy elveszíti a napot, amelyet a lány jelentett. Az érzés amely benne munkált pusztán a közelsége miatt messze felemelőbb volt annál, mint amit valaha is érzett. Tekintete egyenesen a lány személbe mélyedt, de most már minden egyebet elhomályosított a félelem hogy elveszítheti. Rajta kívül nem maradt más számára. S ahogy a lány elfordult tőle, úgy váltak a színek egyre szürkébbé a számára. Hiába próbált a környezetre összpontosítani, már nem tudott energiát meríteni belőle... elveszett a számára....
S mint egy lassított filmben, látta a lándzsát ami a teste felé tartott, de már nem volt ereje megmozdulni. A hideg fém átütötte az oldalát és magával sodorta a földre. Kardja kihullott a kezéből és árván fúródott bele a fellazult talajba. Tudta, hogy képes lenne még fölállni... a múlt harcai erre megtanították... de már nem akart. Nélküle nem... s ez borzasztó érzés volt. Annyira szerette az életet. Utazásai során egyre kutatta rejtelmeit és az emberek butaságából tanulva képezte saját magát, de azt sohasem gondolta volna, hogy éppen a szerelem fogja megölni. Hogy éppen a legszebb, legnemesebb érzés teszi vakká és kétségbeesetté. Hogy éppen attól lesz kiszolgáltatott, amit sok ember egész életében hajszol.... s hogy önként köti magát a mészáros asztal lábához.....
"Fel kell állnom" - gondolta. Lényének egy része, makacsul élni akart. De valahol mélyen odabent tudta... nélküle nincs értelme. S lehunyta szemét s hagyta hogy a halál árnya lassan köré fonja hűvös kezeit.....
The end.
"Önmagam kell hogy legyek... nem lehetek más. " Sokan nem értik milyen sokat is jelent ez. Szerepeket veszünk fel, hogy másoknak megfeleljünk, aztán elhisszük hogy magunk vagyunk a szerep. De ez nem így van... Nem lehetek a Férfi, az Apa, a Barát amíg nem vagyok Én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése