Heltai Jenő

Sajátos humorával lopta magát a szívembe.... s ez volt az első kedvencem tőle:

Az utolsó légy

A tágas íróasztalon,
Hol-testet öltött szorgalom-
Ügyes rímekbe foglalom
Sok bánatos dalom,
Az éjjel,míg körülvett néma csend,
S négy volt az óra,négy
Egyszerre megjelent
egy árva légy,
A nyár utolsó,bágyadt,bús legye,
Hogy nálam tiszteletét tegye.

Megilletődve néztem őt,
A halkan mászót,a fáradtat,
A tévedésből itt-maradtat.
Arcán lemondás volt és néma gond,
Amíg a papíroson átosont,
Nem zizegett,
Szárnya se rebbent.
(Talán gyöngéden méltányolta,
Hogy békén alszik négy gyerek bent.)

Csak mászott,halkan,betegen,
A még nem látott idegen
Tintásüveg és tollszárak között,
Majd a paírvágóba ütközött
És leroskadt az itatósra...
Ami falun a legutolsó rózsa,
Az a városban az utolsó légy,
Az őszi hervadás bús hirdetője,
Oh,költő,ihletet belőle
Végy!

Szárnyas emlék
Némán meséli,
Hogy nyár volt nemrég
S az idő ma a déli
Órákban is téli.

Mondom,megilletődve néztem őt,
Szívem bánattal volt tele.
A légy is rám nézett.Megértett.
Olyan volt,mint egy fekete kísértet,
Rég elfelejtett bús jele.
Isten veled,nyár,rózsák,ifjúság,
A légy novemberben már ritkaság.
Az itatósról rászállt a papírra,
Amely fehér volt és szeplőtelen,
Mivel a jelen
Versből még egy betű se volt megírva.

És velem farkasszemet nézett,
Feketén,mint az enyészet,
Sötéten,mint az elmúlás,az átok,
Lelkembe látott.
Szemembe vágta a nagy igazságot:
"Egyszer mindennek vége lesz,
A nyár utolsó üdvözlete ez..."
Bár ez lehangolt
Mímeltem a hideg angolt,
Nyájasan néztem végig a legyen,
Mint szép nyakat díszítő pici lencsén,
És udvariasan mondtam:"Legyen
Máskor is szerencsém!"