Az elátkozott

Az elátkozott

   Magam sem tudom miért, de úgy érzem le kell írnom mindazt, ami történt. Sok száz év múlt el felettem, s lassan elfelejtettek az emberek. Nem emlékeznek már a szörnyre, a rettegésre, a sötét éjben gyulladó fáklyákra, a pusztulásra… rám.

   Egykoron el sem tudtak irtóztatóbbat képzelni nálam. A sátán gyermeke, a pokol fia voltam a szemükben. S még én magamat kerestem az idő forgatagában ők önmagukat veszítve hozzám kezdtek hasonlítani. S velem együtt elfelejtették mindazt az intőt és gyönyörködtetőt, ami nevemhez kapcsolódott.

   Ki vagyok én? Joggal kérdezed kedves olvasó. Valaha ember voltam, mint te. Pontosabban gyermek – mint ahogy mindnyájan voltunk egyszer. Szeleburdi kamasz, aki könnyed gyermekjátékkal múlatta az időt a kastély termeiben. Vidám apród, ki a király gyermekével fogócskázott és verekedett, míg nem egy napon elkárhozott.

   Ostoba véletlen volt csupán, baleset. De végzetes… Bújócska közben az udvari varázsló – Kahel – műhelyében rejtőztem el. Tudtam, ide egyik gyermek sem mer bejönni, mert úgy rettegnek Kaheltől, akár a szappantól és a víztől. De azért igyekeztem biztosra menni és egy hatalmas polc alsó lefüggönyözött rekeszébe akartam elbújni. Addig fészkelődtem, mígnem levertetem egy üveget az egyik felsőpolcról és iszonyúan fejbe csapott. Sokáig aléltan feküdtem és belélegeztem az üvegben lévő illékony anyagot az utolsó cseppig.

   Kahel talált rám, s talán ez volt csak a szerencse a szerencsétlenségben. Sebemet ellátta, s  törött üvegcse láttán arca olyan lett, mint a zivataros égbolt. Szavaira a mai napig emlékszem: „Amíg én élek, többet nem hagyhatod már el ezt a szobát.”

   Először azt hittem viccel, de rá kellett ébrednem komolyan beszél. Miután látta hogy figyelek a mondandójára, újra beszélni kezdett:

   - Tudod réges-régen jónéhány szellem garázdálkodott a vidéken. Az embereknek fejtörést okoztak, sőt néha el is veszejtették őket. Ezért én véget vetettem a bolyongásuknak, és bár ezzel az üdvözöléstől fosztottam meg őket, egy üvegbe zártam mindegyiket. Ezt törted össze te az imént. S ájult testedben kitűnő lakhelyet találtak mindnyájan. Most még gyengék, de megerősödnek hamar. Ezért kell itt maradnod. Fogoly leszel s saját testedben, mert ők mind erősebbek nálad. Csak én tudom féken tartani ezeket, s neked is meg kell tanítanom, mielőtt meghalok. Különben végignézheted, miként döntik romlásba a világot, s szép lassan beleőrülsz. – mondta nagyon komoly arcával egyre közelebb lépve hozzám.

Szemét a szemembe fúrta, s félelmemben nem mertem szólni, de beszélt ő helyettem is.

- A harcos már ébredezik. Vele lesz talán a legegyszerűbb. Sok benne a gyűlölet, de katonaként kivételes erkölcsi nevelést kapott, könnyű lesz féken tartanod. Megölték a családját, mialatt harcolt. Bosszút akart állni értük, de nem ért célt. Csak ez tartja e világban, ártatlanokat nem bánt, csak megijeszti őket a fizimiskájával.

A hóhér azonban már más helyzet. Ő olyan közönyösen ölt életében, miként még egy embert sem láttam. Valami megpattanhatott benne gyermekkorában. Nem érez szánalmat, viszont ő is csak parancsra öl. S ha nincs aki a parancsot adja… Hideg, mint a hajnali dér.

Vagy ott van az árva. Szülei meghaltak, sokáig éhezett, fázott mire követte őket. Senki nem segített rajta, ezért e földön bolyongva minden utazónak elsírta panaszát, könyörgött vigyék magukkal, s mikor kötélnek álltak addig mesélte a történetét egyre nagyobb átéléssel még hallgatóinak meg nem szakadt a szíve. Hozzájuk törleszkedett, aztán elemésztette őket, elszívta életerejüket, de így sem élhetett többet.

S a szörnyeteg…- zavartan elhallgatott, mintha az eddigieknél is szörnyűbb dolgot készülne mondani. – Tudod bármelyik is kerekedik felül, testileg is hasonlítani fogsz rá. Ez szörnyű fájdalommal jár majd, de tetteik még jobban lelkedbe marnak. Soha, soha nem veszítheted el a hitedet, neked erősebbnek kell lenned náluk, hogy felül emelkedj rajtuk.

- Miféle ez a szörnyeteg? – kérdeztem, s éreztem, hogy gyermekhangom mélyülni kezd.

- Ne aggódj, vannak mások is. Ártalmatlan bohócok, kik olyan jól érezték magukat életükbe, hogy észre se vették, hogy kiszakadtak belőle s tovább komédiáztak. -  próbált mosolyogni, de arcom láttán elkomorult s folytatta – A szörnyeteg egy fajzat. Félig ember – legalább is az intelligenciája – félig valami iszonyat sötét erő, amely egy gyilkos fúriába öltött alakot. A legkeményebb küzdelmem volt, amikor bezártam őt. Kis híján megölt. De vannak még mások is. Elárultak, szeretők, katonák, koldusok, éhezők, hűtlenek, az emberiség szemetje. S néhány tisztes lélek, aki a sok tennivalója közben a világban, észre sem vette hogy meghalt. – fejezte be végül halkan.

Emlékszem nem hittem amit mond, de hallottam hogy egy mély érdes hang, durván röhög a fejemben. Majd beszéd, kiáltozás és sírás, óriási zsivaj töltötte ki egész bensőmet. Éreztem, hogy szétárad rajtam a félelem, a rémület, mert egy sötét, feneketlen erő kezdte kitölteni a fejemet. Szemembe is kiülhetett mindez, mert merevedő pupillával még láttam amint Kahel hatalmasra növekszik és keze - mintha kékes örvényt keltene - felém mozdul. Hangja menydörgött:

- Takaródjatok és hagyjátok még élni. Évszázadok állnak még rendelkezésetekre, hogy gyötörjétek. – majd valamivel csendesebben azt mondta – Ne félj fiam. Nem fogsz meghalni. Sajnos nagyon hosszú életed lesz, s kevés örömet találsz majd benne.

Ki tudhatta volna, hogy téved az öreg mágus. Magam sem sejtettem sokáig. Eleinte valóban nagyon meggyötörtek a bennem lakó rémek. Kahel mindig csak azt mondta, ne veszítsem el a hitem. Arról beszélt, hogy mindig csak arra koncentráljak, amit csinálok éppen. S ha csak a feladattal, csak a helyzettel foglalkozom, s nem törődök semmi más emberivel, uralhatom őket. De az első években ez egyáltalán nem ment.

Túlságosan is emberi voltam ehhez. Gyakorta kezdtem ábrándozni, s katonának több se kellett hogy a felszínre törve a bosszúját kezdje tervezgetni vagy csak a dicső tetteivel hencegve szórakoztatta a hallgatóságát. Nem ritkán nekirontott volna bárkinek – Kahelt kivéve. Attól függ milyen kedve volt éppen. Vagy ha elkeseredtem, az árva azonmód felül kerekedett és ráakaszkodott bárkire egy vigasztaló szóért. S ha nem vigyázott búsongó depresszióba döntötte és öngyilkosságba hajszolta.

A hóhér sokáig nem tüntetett jelenlétével, s beszélni sem nagyon hallottam, s a szörnyeteg, míg Kahel élt egyszer sem próbálkozott többet. Félt tőle azt hiszem. De a fejemben lévő zsibvásár zavart a legjobban. Állandóan hangokat hallottam és iszonyatos fejfájás gyötört. Talán egyik másik lélek felszínre törése általi alakváltozás sem volt ilyen nyomasztó. Minden döntésemet hangvihar előzte meg.

Kahel sok mindenre megtanított, s amikor elment már elég erősnek hittem magam, hogy uraljam őket. S mekkorát tévedtem…

Az évek során, nem hiányzott a családom. Atyám katonaként szolgálta a királyt… s anyám, – rossz nyelvek szerint – szintén az ő szolgája volt. Engem nagyrészt dadák, tanítók és szolgálók neveltek, szüleimet nagyon ritkán láttam. Kahel lett az igazi családom. Bölcsessége, barátsága már a baleset előtt is sokat jelentett, utána pedig mindent. Oly gyakran váltottam alakot a vége fele, hogy mindenki rettegett tőlem az udvarban – rajta kívül.

Ahogy nőttem egyre nagyobb lett bennem a zűrzavar, s egyre könnyebben kerekedtek felül ezek a lények. Kahel volt az egyetlen, aki segített. Beszélgetéseink során tisztult a homály s lassan szavai világossá tették számomra ki is vagyok. Soha egyik lény sem rémítette el. Emberként beszélt mindegyikkel és szavára bármikor visszatértek a homályba hogy teret engedjenek nekem. Szép lassan magam is megértettem sokukat. Emberként - lassan barátként - kezeltem őket és ők is elfogadtak engem. Valami furcsa, szoros kapcsolatba forrottam mindegyikükkel. Kivéve azt a néhányat, akiket nem tudtam megkedvelni, megérteni…

Velük örökös harc volt a létezés és sosem ért véget. Kahel jelenléte féken tartotta őket, s azt hittem ez már az én művem. Halálával azonban újult erővel törtek elő és nem volt hatalmam felettük.

Amikor elveszítettem, emberek jöttek, akik a „mester iránti tiszteletből” megkértek távozzak a kastélyból. Bódult voltam, s nem igazán hallottam szavukat. Kahel halála nagyon megrázott és csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne engedjek utat a gyermeknek vagy a szörnyetegnek fájdalmammal. Erőm maradékával próbáltam odabent tartani őket, s talán…

Az emberek – kik, mit sem tudtak a szörnyetegekről – csak a különös átváltozásokat látták, fegyvert rántottak s el akartak veszejteni. „Elátkozott! Te okoztad Kahel halálát!!! ” – üvöltötték s fúriaként rontottak rám.

Én már nem voltam ura többé magamnak. A harcos tört a felszínre és forgószélként táncolva utat tört a kardok erdejében. Emberek rogytak a lábai elé s én nem tehettem semmit. De éreztem az erejét, dühét, s végignéztem a tombolását. – Ki fegyvert fog, fegyver által vész. – mondta, miután már csak két lefegyverzett ember térdelt előtte. A hóhér mintha csak az alkalomra várt volna – átvette a szerepet a testem fölött és – lefejezte mind a kettőjüket. Hidegség mart a szívembe, s nem érdekelt már egyikük sem. Sem a holt testek, sem a bennem lakó élőholtak. „Egy vagy közülünk testvér.” – hallottam a harcos dörmögő hangját.- „Veled mi is örök kárhozatra ítéltettünk.” –mondta a hóhér, s mind a ketten elhallgattak. S éreztem, ahogy a sötét, a düh végig kúszik a karomon. Az est leszállt – s míg az emberek fáklyákat és bátorságot gyűjtöttek- a Kahel által elűzött szörnyeteg vette birtokába a testemet, minden más hangot elnyomva. Nem sietett, lassan jött egyre közelebb, s éreztem, hogy élvezi tehetetlenségemet.

Az emberek éjjel rontottak rám, de elkéstek. A szörnyeteg már birtokba vette a testemet, s mintha egy ablakon átnéztem volna, láttam régi világom pusztulását. Örökre elveszett, s én is egy jó időre. Tehetetlen nézőként éltem át mindazt a borzalmat, ami ezután történt. Kahel elvesztése miatti fásultságomból, fájdalmamból tulajdonképpen a szörnyeteg rángatott vissza. Tettei megrémisztettek és arra késztettek, hogy visszaszerezzem az irányítást.

Nem tudom mennyi időbe telt. Emlékszem éjszakákra, a rám vadászó emberek félelmének szagára, sikolyaikra, amikor fogaim beléjük téptek és vérük ízére. Még most is elfog a hányinger, ha rágondolok. A mágus tanítása azonban nem volt elvesztegetett idő. A borzalmak bénító hatásán lassan úrrá lettem s figyeltem a szörnyeteget. Nem éreztem iránta haragot, dühöt, csak figyeltem őt. Elképesztett az intelligenciája, leleményessége, kegyetlensége, s nem találtam egyetlen gyenge pontot sem rajta. S szép lassan minden rezdülését éreztem. Ez ijesztőbb volt mindennél.

A gyilkolás – mi a legjobban borzasztott - alaptermészete volt, de magányos perceiben olyan tisztán és egyszerűen látta a világot, mint egy mágus. Már értettem miért volt olyan kemény ellenfél Kahel számára.

Egy napon szólítottam őt s éreztem, figyel a szavamra. Azt mondtam: „Húzódj vissza vagy elpusztítalak! Én nem félek a haláltól, ezt te is érzed. S már elég erős vagyok. ”- s felemeltem – én emeltem fel – a karmos mancsot és végighasítottam a másik karomat vele. S recsegve, ropogva vissza változtam önmagammá.

A hajam összetapadt és véres volt. A kezem fájt. Iszonyatos dögbűz lengett körül, de én voltam. Lassan elenyészett a fájdalom, s az élet ment tovább. A bennem lakó lelkek számára ez vízválasztó volt. Félni kezdtek tőlem, mint Kaheltől. Szerették az élet ízét, látványát még így is. Féltek, hogy megfosztom őket tőle. Néha persze próbálkoztak. Alkalmanként viszont én eresztettem szabadjára némelyiküket. 

A bohócot például kifejezetten szerettem. Melegséget vitt a világba, s nem zavarta, ha nevettek rajta. Sőt… A harcossal kölcsönösen tiszteltük egymást. Szerettem töretlen igazság érzetét és azt, hogy azonnal kiáll az elesettekért. Nem egyszer vezette kezem, ha küzdenem kellett. Sokat tanultam tőle, s ő is sokat tanult tőlem. Dühös, bosszúszomjas lelke egyre kevésbé gyötörte. Egy napon pedig, egyenesen kijelentette, hogy ő nem akar többé harcolni. A bosszú nem fontos, az élet a fontos, az élők. S többé nem hallottam felőle.

A zsivaj, a zűrzavar megmaradt ugyan odabent, de pikáns, hencegő katona történetek, kemény rendre utasítások nem harsogtak többé. S ekkor értettem meg, hogy Kahel mekkorát tévedett.  Ezek a lelkek üdvözülésre, feloldozásra, megértésre vágytak csupán. S valakire, aki elvezeti őket ezen az úton.

Rose… Két évszázad telt el. Régi világom összeomlott, Kahellel meghalt az utolsó igaz barátom, s önfegyelemmel megtanultam úrrá lenni a káoszon. Aztán elhallgatott bennem a harcos is. Rájöttem, hogy bajtársammá, barátommá vált az évek során és csak az tartott vissza attól, hogy búnak ereszem a fejem, hogy éreztem a szörnyeteg jelenlétét, figyelő szemét.

Ekkor ismertem meg Rose-t. Sokat kóboroltam, s embereket gyógyítottam, amerre csak jártam. Sehol sem telepedtem meg hosszú időre, mert féltem hogy titkom kiderül. Rose egyszerű fiatal lány volt, akit kígyómarástól kábultan hoztak hozzám. Mindenkit kizavartam a sátorból és a hóhért szólítottam – mint mindig, ha műtenem kellett – mert precíz kezére és hideg fejére volt szükségem. Régi csapat voltunk már, s tudta a dolgát. Megnagyobbította a marás helyét s kiszívta a mérget – de közben akaratlanul is alakot öltött. A leány szeme kitágult, mielőtt elájult.

A méreg kissé meggyötörte ugyan, de szépen gyógyult. Másnap reggel rám nyitotta gyönyörű barna szemeit. Hosszú pillái hunyorogva rebbentek egy kicsit – mint egy pillangó szárnya -, mert bántotta az erős reggeli fény. Karcsú, fiatal teste elégedetten nyújtózkodott, élvezte hogy újra ura önmagának. Gesztenyebarna hajfürtjei eltakarták az arca egy részét.

Olvasni akartam a szeméből, ahogy Kahel tanította, de nem tudtam. A kedves mosoly, amivel rám nézett, egészen elbűvölt. Azt vettem észre, hogy bensőmben néma csönd van. Elhallgatott minden zsivaj. Az áhítatos csöndben egyszer csak egy halk meghatott suttogás hangzott fel. „Mama”- szólt az árva, aztán semmi több.

Sokáig beszélgettünk, s ő megkérdezte: ki vagyok. S én elmondtam neki. Elmondtam az egészet. Kivéve a szörnyet, a gyilkosokat és árulókat. Beszéltem a bohócról és megmutattam őt neki. A hóhérról azt mondtam neki orvos, aki nem tudott segíteni a családján ezért olyan különös az arca. S a legfurcsább hogy a gyermek egyszerűen utat tört bennem, de nem akarta őt bántani. Egyik lény sem akart fájdalmat okozni neki.

Olyan ártatlan kedves arca volt, hogy egyszerűen nem voltam képes a világ kegyetlenségeit felfedni előtte. Talán tudott már ezt-azt, de szemeiben még ott láttam a mesék ártatlan szépségét és ez megkötötte minden szavamat. Nem mertem szólni hozzá, nehogy rá ébredjen ki is vagyok valójában. Öregnek éreztem magam, s féltem ő is annak lát majd. Kemény, cinikus és gyarló voltam, s nem akartam hogy annak lásson.

Sokáig volt velem. S én az évek során nem tudtam kifürkészni a titkát. Ma sem értem mit szeretett rajtam, a szögletes, kemény valómhoz nem illet az ő lágy, meleg kedvessége. Örök időkre bűvöletbe ejtett, s nemcsak engem…

Az árva nagyon szerette őt, s gyermeki kedvességgel csüngött minden szaván. Minden tettével azon volt miképpen tudna neki örömet szerezni. S amikor Rose azt kérte szülessen meg újra, s éljen boldog életet, s szeresse a szüleit – örökre elhallgatott ő is.

S így sorban a többiek. Ahogy teltek az évek a hűtlenek megértették a szeretett igaz valóját s elenyésztek. Az árulók, a gyilkosok az élet szépségét s elnémultak örökre. A többi lélek -pusztán azáltal, hogy tanúja volt ennek a folyamatnak – idővel vette a kalapját és távozott. S végül már csak hárman maradtunk. A hóhér, a szörnyeteg és én.

Hosszú és boldog életünk volt Rose-al, bár a gyermekáldás elkerült minket. A szörnyeteg olyan mélyen tűnt el bennem, hogy elfeledkeztem volna a létezéséről, ha nem éreztem volna néha a fenyegető morgását, amikor valami veszély fenyegetett engem vagy Rose-t. Így azonban mindig ott volt rémálmaimban, de sosem beszéltem róla neki. Féltettem őt tőle.

Egyszer azonban – mikor gyógyfüveket szedtem a szemközti dombon láttam, hogy egy csapat bandita ront a falura. Tudtam nem érek le időben, s a kardom sincs nálam. Pánikba estem, mert Rose odalent maradt… s ekkor a szörny – kihasználva önfegyelmem hiányát - egy hördüléssel, átvette az irányítást. Párducként szelte a levegőt, ahogy a falu felé rohant, s szinte pillanatokkal késett csupán. A lovasok már a faluban voltak. Az egyik éppen a házunk felé indult, melynek küszöbén Rose ált rémülten.

Teste ívbe feszült s vetődött. Úszott a levegőben és szinte kettétépte a fickót. S nem kegyelmezett a többieknek sem. Szétmarcangolt tetemekkel borította a főteret. Mire magamhoz tértem, már nem létezett a rabló horda. S a szörny Rose-t nézte. Már nem éreztem a vérszomját, sem a dühét. Meglepő módon fájdalmat éreztem csupán felőle. Szégyenkezést és lassan visszahúzódott lelkem mélyébe. Én pedig recsegve, ropogva visszaváltoztam.

Ott álltam szétszakadt rongyaimban, véresen s a fenevad szégyene mellé még a magamé is társult. Nem mertem felemelni a fejemet. Túl élénken élt még száz év elteltével is az emberek üvöltése a fejemben: ELÁTKOZOTT!!!

Talán évekig is elálltam volna, de a falubeliek egyike – egy nagydarab kovács, az Isten áldja meg érte – így kiáltott:

- Ez volt az a hatalmas titok Gyógyító? Hát biz nem egy szép látvány az igaz, no! De azé felettébb hasznos. Ugye? – egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek és fejemet felemelve Rose mosolya volt az amit először megpillantottam. Szeme lágyan simogatott és azt súgta semmi baj. Éreztem, ahogy köpenyt terítenek a vállamra és lassan körülvett a falusiak tömege. S akkor megértettem, hogy a szörny - amely legfélelmetesebb ellenségem volt - talán mindig is részem lehetett. S ez kevéssé tragikus, mint az ember gondolná. Az üvegcse szörnye, az én szörnyemmé vált. Talán üvegcse nélkül is nőtt volna bennem egy másik, s annak létéről tudomásom sem lett volna.

Rose tudta - megtudta - a titkomat és nem futott el tőlem. Elfogadott mindenestől engem, s én végre teljesen nekiadhattam önmagam. Hihetetlenül boldog voltam.

A hóhért Rose-zal együtt temettem el. Együtt öregedtünk, bár én lassabban mit ő, de háromszáz év, az háromszáz év. Álmában halt meg, s szemeiben nem volt többé melegség és mosoly. Boldog, hosszú életet élt, s nagyon ritkán láttam szomorkodni. Varázsos lény volt.

A hóhér zokogni kezdett, amikor megértettük, hogy többé nem mosolyog ránk a csodás szempár. Szívet tépő, el-elcsukó zokogása, nagyon sokára halkult el. Soha többé nem hallottam felőle.

A szörny örökre velem maradt. Rose elvesztése belőle is kicsalt egy halk elkínzott vonyítást, de soha többé nem öltött alakot. Most - életem alkonyán - miközben e sorokat írom, még most is itt érzem a jelenlétét. De már nem félek tőle. Értem, s elfogadom őt.

Látom a változó világot és titeket emberek. Látom a szörnyeiteket. Látom, hogy nem vagytok tudatában, vagy rettegtek tőlük. Félelmetek burkot von szemetek elé, s e burkon keresztül árnyékokat láttok csupán, mint én egykoron. Tépjétek le hát e szövetfátylat – amit úgy neveztek félelem és előítélet - és lássatok barátaim. Értsétek meg szörnyeitek szavát, s…