Hétfő reggel, meleg front és egy különös hétvége emlékei a fejemben. Ismét bebizonyosodott a számomra, hogy sokkal erősebb vagyok, mint ahogy azt én érzem magamról. A szó lelki és spirituális értelmében egyaránt. Kezdjük hát a mesét....

Megismertem egy gyönyörű nőt és változást hozott az életembe. Természetesen ép olyan minőségű energiát kaptam tőle amelyre szükségem volt, bár megvallom fáj - mint a pokol. Nem ő okozza a fájdalmat, hanem a változás fájdalmas...a EMF terápia óta nagyon könnyen rá tudok hangolódni az energiákra és nagyon sok mindent felveszek a környezetemből. Igyekszem tudatosan odafigyelni, milyen az a minőség amelyre ráhangolódom, de még így is belecsúszik az ember kellemetlen dolgokba. Munkahelyi feszültségek, energiavámpírok akik próbának bevonni téged a játékaikban..... s néha csak utólag veszed észre, hogy megint a régi mintát követted. Bár ez nem katasztrófa... mert észreveszed. Ennyivel már előrébb járok az úton, mint akik balgán, vakon tévelyednek.

De vissza ehhez a gyönyörű, különleges nőhöz. Amikor megpillantottam a fényképét, csak mélyen sóhajtoztam és sohasem gondoltam volna, hogy kapcsolatba kerülhetek vele. De mégis megszólítottam... és válaszolt. Emlékszem az első telefonbeszélgetésünkre.... nem tudom mikor volt, hogy egy vadidegennel ilyen gyorsan, könnyen és mélyen egymásra hangolódtunk. Hihetetlen erők löktek minket egymás felé.... Kb egy hétig csak telefonon beszélgettünk és valami olyan kapcsolat alakult ki közöttünk - legalábbis én úgy érzem - amire inkább illik a csodálatos kifejezés, mint a természetes. ( Bár minden ami természetes egyben csodálatos is a mai világban. )

Én, aki mindig tudatosan közelítettem az élet dolgaihoz most átváltottam - legalábbis megpróbáltam - érzelmi vezérlésre. Sodródom és csak reagálok az engem ért hatásokra. Egyszerre felszabadító és rettentően fájdalmas is néha. Ha belegondolok mennyi pénzt engedtem ki most a kezeim közül két hét alatt.... régebben lehülyéztem volna magam, de most egyáltalán nem érdekel. Csak eszköz, semmi több.... nem érdekel. Múlt hét szombaton munka után több száz kilométert vezettem hogy lássam és mellette lehessek néhány órát. Csak ennyit adott az élet, de azt mondom ez sem volt kevés. Megérte. Elhívtam - én a nyuszi, aki fél a szép és határozott nőktől - ide Zágrábba, magamhoz..... és eljött. :-)

Pénteken érkezett és munka után az állomáson vártam rá. Fáradt voltam, csapzott, izgatott.... de megérkezett. Legalábbis fizikailag. Lelkileg, hol itt volt, hol valahol másutt. Amikor velem volt, azt nagyon élvezetem. De sajnos erősen kötődik egy másik férfihoz, akivel múltja van - és úgy reméli jövője is lehet. Megint szembetaláltam magam a kérdéssel: " Manipulálni, vagy nem manipulálni? " Lehetek önmagam vagy nem? A válasz lehetek, minden pillanatban.... sőt csak az lehetek Sem több sem kevesebb. És ebbe a képbe nem fér bele a manipulálás... nekem nem.

Történt egy pár érdekes dolog... őszintén beszéltünk egymással, nyíltan. Szerettem volna megjátszani magam - de nem ment. Voltam esetlen és szerencsétlen, voltam dühös, éreztem - s érzek - fizikai és lelki vonzódást egyaránt. S látom - érzem a falakat.... mert a kötődése a másik férfihoz, falakat emel köré... annyit tudtam tenni, hogy kopogtattam az ajtón, benéztem az ablakon... mosolyogtam, bemutatkoztam... ez vagyok én. Igyekeztem energiát adni, amikor úgy éreztem, hogy arra van szüksége.
    Emlékszem éppen arról akartam beszélni neki, hogy működik az energiaáramlás általában az emberek között, arról hogy milyen játszmákkal lopjuk el a másiktól... s láttam amint felemeli a két kezét és a tenyerét egymás felé fordítja közel.
- Erre gondolsz?  - kérdezte.
- Nem, de miért is ne... - feleltem és felé nyújtottam a jobb kezem tenyérrel felfelé.
- Mit csináljak, én nem tudok adni 
- Csak helyezd fölé a kezed. Nem kell semmit tenned. - mondtam mosolyogva és néztem, ahogy tétovázva a tenyerem fölé emeli a kezét, majd meglepődve szinte azonnal vissza is húzta.
- De hát egy nagyon meleg. Egy barátom energiáit is érzem, de ahhoz idő kell és nem ilyen erős... - erősen elgondolkodtam ezen. Az utóbbi időben dohányzom, borozom és húsból is többet ettem, mint mielőtt megismertem. Ennek ellenére ilyen erős bennem az áramlás. Vajon a köztünk lévő kapcsolat gerjeszti, vagy már eleve ott volt bennem és a jelenlétével a kisugárzásával gátakat nyitott fel, s ezáltal még intenzívebben tudom megélni a saját energiámat.

A másik érdekes momentum egy rózsakvarc kristályhoz kapcsolódik. Annától kaptam ajándékba és sokszor meditálgattam a kezemben tartva.... Amikor szombat éjjel láttam hogy mennyire szét van csúszva, hogy mennyire függ attól a másik embertől, ahogy láttam a rettegését a szemébe, eszembe jutott az én kis "kavicsom" és arra gondoltam odaadom. A legnagyobb vágya az volt, hogy az a másik ember felhíja, hogy tudja nem haragszik rá.... s amikor elővettem a követ és át akartam adni, azt kérte előbb én "szorongassam" egy kicsit. Megkérdeztem, hogy mit vár a kőtől? Természetesen csak hallani akarta a hangját, és tudni, hogy minden rendben van. A kezembe vettem és gondolatban megszólítottam annak az embernek a jobbik felét.... "Hívd fel a lányt te paraszt, mert majd megdöglik érted! " Majd átnyújtottam neki, a kavicsot és abban a pillanatban ahogy a kezéhez ért felcsörgött a mobilja.... és a pasas hívta. Majd utána amikor megkértem a "kavicsomat" segítsen neki. Az folyamatosan reagált a lány kívánságaira....
    Ott voltunk egy gyönyörű tengerparton és valójában csak egyikünk volt jelen. Én. Számomra ez fantasztikus érzés volt... és nagyon fájdalmas. Mert ráhangolódtam a lányra és közben rajta keresztül arra a másik emberre. Éreztem a hozzá kapcsolódó érzéseit, a függését.... olyan volt a jelenléte - lelki, szellemi kivetülése, magam sem tudom - annak a másik embernek, mint a sötét, ragadós iszap. Undorított, beszennyeződtem.... elfáradtam, éreztem hogy szökik az erőm.... de én nem vagyok hajlandó őt táplálni.

    Aztán megkereste a pasas egy sms-ben és pánikba esett... és egyre csak azt hajtogatta, hogy haza kell menni, mert megbosszulja. Elmegy és lefekszik egy másik nővel..... Kézen fogtam és sovány malacvágtában a kocsihoz mentünk. A vezetési stílusomból eltűnt minden bizonytalanság ami két napig megvolt benne. A hegyi kanyargókon 80km/h-val még az autópályán 150-160km/h tűztünk Zágrábig. A gps lemerült és eltévedtünk a városban, de az ösztöneim simán visszavezettek az apartmanhoz... gyors pakolás, rohanás Kutináig. Ahol is várta egy taxis "barát" - aki jó magyar forintért hazavitte Pécsre. A másik pasashoz. És folyamatosan a következő mondatokat hallottam a szájából.
- Nem vagyok szerelmes, csak szeretem. A barátom.
- Ha nem érek oda időben, nem fog megvárni.
- Ha megtudja hol voltam, elmegy és bosszúból felszed valakit és lefekszik vele.
- Mi csak barátok vagyunk. Nincs már közöttünk senki ezt mindenki tudja.

Hallgattam egy darabig és láttam, hogy hiszi is amit mond... ez borzasztó. Nem haragszom rá, de szörnyű. Iszonyat energiákat érzek benne és ezek a dolgok a saját személyiségét roncsolják... bontják. Pedig egy fantasztikus ember. Hazafele a rádióban az unchain my heart című Joe Cooker nóta volt az első amit meghallottam. Vele énekeltem és kiüvöltöttem magamból a fájdalmat. Rettenetesen fáradt voltam amikor beszállt a taxiba és nekem még kb 100km kellett vezetnem hazáig. Elindultam és bizonytalanul követtem egy kamion hátsó lámpáit a sötétben. Majd elkezdtem mantrázni magamban: " Tudatában vagyok a fénynek és energiának amit lényem sugároz, elől, oldalt, hátul, fent és lent. Az elvégzett átrendezések erősítik testem energetikai hálóját és mélyítik kapcsolatomat a föld energiájával. Testem bölcsessége oda irányítja ezt az energiát ahol a legnagyobb szükségem van rá. " A végén már üvöltötem a kocsiba... nem vagyok hajlandó feladni. Tudom, hogy képes vagyok töltődni és tudom hogy képes vagyok lezárni is az energiámat.... mielőtt elfogy.

S valóban... éreztem, hogy visszatér az erőm. Tudtam, hogy kimerült vagyok, de azt is hogy jól leszek. Otthon csináltam magamnak egy finom vacsorát, egy pohár borral és egy szál cigivel kiültem az erkélyre. A fáradság megrohant és éreztem hogy a testem, az agyam, talán még a lelkem is belezsibbadt. De tudtam azt is, hogy ember maradtam..... és ez nagyon rendben volt így. A mai nap nincs sok erőm dolgozni. Megyek, teszem a dolgom... de nincs most benne tűz vagy lendület. Még nincs.... ahhoz még aludnom kell és töltődnöm. Hál istennek nagyszerű emberek vesznek körül, akik mellett ezt megtehetem.... mondhat bárki bármit, hogy hova tart a világ, de én rengeteg jó embert ismerek.

Hogy hogyan lesz tovább ezzel a hölggyel... nem tudom. Nem tudom... két nő volt az életemben akikhez ilyen szinten vonzódtam és akikre ilyen szinten rá tudtam hangolódni. Az egyikük nagyon jó barátom... és a kapcsolatunk egész más minőségű... de ő... szeretném, de nem minden áron. Nem tudom... képes lennék-e még egyszer végig csinálni ezt az egészet, ami a hétvégén lezajlott. Szeretném ha megszabadulna a börtönéből, hogy láthassam milyen úgy. Láncok nélkül.... függés nélkül.... tisztán. Mert ha így magával ragad... Jézusom mire lenne képes úgy. Ha csak rágondolok fizikailag és lelkileg is nagyon sok dolog mozdul meg bennem.

Két vers jutott eszembe, ahogy a tegnapi dolgokon gondolkodtam:

Wass Albert:
Ha visszatérek.

Szerető szóért könyörögve, egyszer, 
ha visszatérek: kolduló eretnek, 
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak, 
s hitetlenebb leszek, mint bármikor: 
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem, 
villám szakad, és mennydörög felettem, 
ha kitagad az ég, s a földön 
életemet Isten-tagadva töltöm, 
és átkokat szór rám a félvilág:

vajjon, ha akkor visszatérek, 
megismernek ezek a régi fák?

Igen, megismernek és a barátaim barátok maradtak... pedig hát.... véres lett a lelkem.

A másik egy Sheakespeare idézet:

"A résre újra, még egyszer barátim,
Vagy halottaink zárják a falat,
Békeidőben semmi úgy nem illik
A férfihoz, mint csend, s szerény alázat.
De ha a harc orkánja fú fülünkbe,
Tigrist utánnoz cselekvésiben,
Feszítsd inadat, szítsd a vért föl; álcázd
Bősz dühvel a szeíd természetet,
Szörnyű tekintetet adjál a szemnek;
Lessen ki érc ágyú gyanánt a fej
Kapu likán s boltozza a szemöldök
Olyan félelmesen, mint vad szikla csügg le,
Rongyolt, mit vad pusztító óceán mos,
Erkélyként háborgó töve fölé.
Szorítsd fogad, cimpáid feszítsd ki tágra,
Fogjad lélegzeted, s hajtsd magasukba
Erőidet! Föl, föl angol nemesség!
Vért háború-állt atyáktól kapó;
Atyáktól, akik mint megannyi Sándor
Reggeltől estig vívtak e vidéken
S munka fogytán dugták hüvelybe kardjuk.
Meg ne gyalázd most anyád; most bizonyítsd be,
Hogy az volt nemződ, kit atyádnak hívsz.
Légy példakép a durvább vérüeknek,
Oktasd, hogy háborúzzon. S te föld népe,
Kinek Anglia gyúrta tagjait,
Mutasd nevelésed, hadd esküszünk, hogy
Megérted a szülői gondot; meg hát;
Hisz nincs közötetek oly gyenge hitvány,
Kinek szemében nemes fény nem ég.
Úgy álltok itt, mint pórázon az agár,
Ugrásra feszülőn. Talpon a vad,
Kövesd heved, s kiáltsd miközben feltörsz,
Isten áldd Henriket! Anglia, Szent György!" 

Vagy elbukunk, mint annyi nép,
S nem marad, csak birka lét."

..lelkem másik fele...

A harcos érezte hogy közel a vég. A tűz amely benne lobogott egyre kisebb lánggal égett és lassan csak távoli izzás régmúlt melegét érezte a szíve helyén. A végtagjai még mozogtak, keze tette a dolgát, lába követte agyának parancsait, de szíve szép lassan kihűlt. Tudta - érezte - hogy ez lesz az utolsó csata amit meg fog vívni. S bár küzdelmek végtelen sorából álló élete megtanította hogyan kezelje a félelmet, most mégsem tudta barátként fogadni és karöltve távozni vele egy másik világra. Lételeme volt a küzdelem az a görcsös akarás, amellyel a legszorultabb helyzetekben is mindig kitartott. De tudta, hogy mindig van egy nagyobb erő... csak a bölcsnél nincs bölcsebb. Valaki vagy az, vagy nem.

Lassan megállt és szemét fókusz nélkül az előtte lévő térre irányította. A csőcselék sokasága, megtorpant. "Bolondok" - gondolta megvetően. " - Nem érzik az elillanó energiámat, nem érzik a a csökkenő fényt amely körül lengi testemet. Csak a félelmük szagát érzik és gyáva szívük indulatát ami felém lökné őket." - Lassan leeresztette a kardját és mélyen beszívta a föld illatát. Az esőtől nedves talajon tisztán érezte a füvek, a virágok és fakéreg gyantás kipárolgását. Érezte ahogy testébe lassan visszatér az erő... harmatgyenge pislákoló fénysugár volt még, de mégis érezte. S ahogy figyelmét továbbra is a környezeten tartotta érezte, hogy a körülötte lévő szépség lassan lecsillapítja a lelkében dúló vihart. A sértés - a fogság -, amely szörnyű indulatait gerjesztette - mostanra elveszítette minden jelentőségét. A vér - melynek szaga mint egy nehéz felhő eltömte az orrát - elmosta minden dühét. Céltalanul vándorló szeme úgy pillantott végig a körötte elterülő világon, mint ahol csak szép és jelentéktelen dolgok lennének. Általában az embereket tekintette jelentéktelennek, mindaddig amíg meg nem pillantotta őt.
   
    Taníttatása során sokat tudott már a mágiáról - a mindannyiunkban ott szunnyadó őserőről - s utazásai során maga is szembekerült vele néhányszor. Érezte a minden emberben megbújó hatalmas energiát, ahogyan azt is tudta, hogy a nagy részük egyáltalán nincsen saját ereje tudatában. A mágia nem képes átcsorogni a mindennapi életük görcsein... ezek az emberek tudattalanok voltak. De akik tudatában voltak képességeinek szinte legyőzhetetlenek voltak. Persze csak szinte... Tanítói megmutatták neki, hogyan küzdhet a fekete mágia ellen, de még így is sokszor hajszálon múlott az élete. Begyakorolta, hogyan használja a saját képességeit, hogy a negatív hatások ne tudják uralmuk alá hajtani - s bár nem volt különösebben erős, makacs akarata mindig győzelemre segítette.
    De most eszébe jutott Miromoto - öreg mestere - aki egyszer különös dologról mesélt neki. Azt mondta vannak lelkek, amelyek együttélésre teremtettek - bár ő maga nem hitt ebben. A szerelem, a házasság, számára mindig értelmetlen, kötöttséggel teli formulák voltak csupán. De öreg mestere állította, hogy az ilyen lelkek a  bennük rejlő mágiát csak úgy tehetik teljessé, ha egymást erősítve, gerjesztve egyre magasabbra emelik a másikban az őserőt. S ezáltal saját lelkük is egyre szabadabb lesz. "Te lelked sem teljes fiam. Bár nagy harcos leszel, de még nem töltöd ki a téged mardosó űrt, míg nem találod a másik feled, addig a harmóniád sem leleld meg. "
    Akkor nem hitte el öreg mesterének a szavait, de keserves élete alapos bizonyítékokkal szolgált. S most... a hosszú fogság és éhezés után, gyengén, tántorogva, utolsó energiáit összegyűjtve szemben áll az őrjöngő tömeggel és megpillantotta őt. A szemük összekapcsolódott - de közben mélyen belül érzékelte, hogy a lelkük egyesült. Egymásra találtak. Érezte ahogy kezébe, lábába, fejébe új erő költözik... nem pislákoló gyertyafény amely megvilágítja az árnyakat. Nap kelt fel benne, amely mindent és mindenkit felolvaszt, aki nem tiszteli az erejét.... Eszébe jutottak az öreg szavai: "Ha megtalálod egy új élet kezdődik benned. Nem akarsz mást csak minél közelebb lenni hozzá, mert mellette legyőzhetetlennek érzed majd magad. S az is leszel. Valami megnevezhetetlen erő hullámzik át rajtad olyankor és úgy hiszed belőle árad beléd.... - hallgatott el szótlanul - de ez nem teljesen igaz. - Folytatta nagy sokára szomorú sóhaj kíséretében. - Amikor elveszíted és tovább élsz.... rájössz, hogy csak eszenciája volt az életednek. Mozgatója, értelme... de az erő benned lakozik....."

    Lábain remegés futott végig és határozatlan léptekkel, még mindig leeresztett karddal megindult a lány felé. Az első tántorgó lépései bátorságot öntöttek a tömeg néhány buzgó ifjának a szívébe és azok nekirontottak..... bár ne tették volna. Az erő amely a nő felé vonzotta nem ismert türelmet, kegyelmet.... valami magasabb hatalom volt. Az útjába kerülő alakokat olyan könnyed mozdulatokkal küldte a másvilágra, mintha csak bokrok ágait csapkodta volna a kardjával. Ő állt mindent befogadó tekintetének középpontján, de mégis a környező világ ahelyett hogy elhomályosult volna, csak még jobban kiélesedett. A reszkető mozdulatok kiélesedtek és lelassultak... Látta az embereket körülölelő aurákat és a sivárságuk szíven ütötte. De a szívében lakozó szánalom sem akadályozhatta meg útját a lány felé....egyre közelebb és közelebb lépett hozzá, miközben szemét le sem vette az övéről...mágia vezette a kardját és elhullott minden ami az útjába került. 
    Azonban a lány nem volt tudatában a körülötte zajló csodának. A mindennapi élete korlátot vont szeme elé és nem érzékelte az köztük lévő egyre fényesebb energiahidat. A lába remegni kezdett és elméje félelmetes jövőt jósolt, ha bevárja míg a harcos közelebb kerül hozzá. S valahol - lelke legmélyén - csodálta a fáradt, lefogyott férfit, akit sokáig állatként mutogattak a piac főterén, mint különleges hadizsákmányt. Egyszer csak megfordult és két kisgyermeket kezdett sebesen terelgetni maga előtt. Valószínűleg féltette őket a férfi bosszújától...
    A harcos döbbenten megtorpant... nem értette a dolgot. Hogyan lehet, hogy a lány nem érzi.... hisz a lényének eszenciáját szaggatta darabokra az a hatalmas energia, amely valahogy teljessé tette őt magát. De most félelem lopakodott a szívébe és olyan mélységbe zuhant, amit előtte el sem tudott volna képzelni. A gyakorlás évei megedzették jellemét és akaraterejét és ezáltal sohasem hagyta, hogy a kétségei maguk alá temessék. Mindig óvta magát a veszélyektől, s ezáltal elkerült minden szélsőséges helyzetet. Agya hideg elemző gondolkodása mindig megóvta a fizikai megsemmisüléstől..., de egyben egyfajta lelki közönnyel is felruházta. Semmi sem érintette meg igazán. Elsajátította az etikus viselkedés mindennapi gyakorlatát...de nem voltak igazi érzései.    
    Amikor a lány hátranézett a vállai felett, egyenesen a harcos zavart szemébe pillantott s léptei megtorpantak. A férfi - mert nem tudott már többet harcosként gondolni rá - tekintetében rejlő kétségbeesés teljesen elbizonytalanította. Látta a megroggyanó lépteit és volt valami a szemében... valami ami... mintha a lelkében tátongó űr mása lett volna. A férfi pillantásától felbizsergett lénye minden porcikája, s már nagyon rég nem érzett ilyesmit senki iránt... "De hát ő ellenség... egy gyilkos. Ha rajta múlna, mindenki elveszejtene a faluban." - hallotta egy józan hangot a fejében... s szíve őrült kalapálása ellenére újra a gyermeki felé fordult s tovább lökdöste őket, minél távolabb a férfitől.
    A harcos - a pillantás hatására - érezte, hogy feltámad benne az erő, s nem mert megmozdulni. Az évek során fegyverré edzett lélek beleremegett a gondolatba, hogy elveszíti a napot, amelyet a lány jelentett. Az érzés amely benne munkált pusztán a közelsége miatt messze felemelőbb volt annál, mint amit valaha is érzett.  Tekintete egyenesen a lány személbe mélyedt, de most már minden egyebet elhomályosított a félelem hogy elveszítheti. Rajta kívül nem maradt más számára. S ahogy a lány elfordult tőle, úgy váltak a színek egyre szürkébbé a számára. Hiába próbált a környezetre összpontosítani, már nem tudott energiát meríteni belőle... elveszett a számára....       

    S mint egy lassított filmben, látta a lándzsát ami a teste felé tartott, de már nem volt ereje megmozdulni. A hideg fém átütötte az oldalát és magával sodorta a földre. Kardja kihullott a kezéből és árván fúródott bele a fellazult talajba. Tudta, hogy képes lenne még fölállni... a múlt harcai erre megtanították... de már nem akart. Nélküle nem... s ez borzasztó érzés volt. Annyira szerette az életet. Utazásai során egyre kutatta rejtelmeit és az emberek butaságából tanulva képezte saját magát, de azt sohasem gondolta volna, hogy éppen a szerelem fogja megölni. Hogy éppen a legszebb, legnemesebb érzés teszi vakká és kétségbeesetté. Hogy éppen attól lesz kiszolgáltatott, amit sok ember egész életében hajszol.... s hogy önként köti magát a mészáros asztal lábához.....
    "Fel kell állnom" - gondolta. Lényének egy része, makacsul élni akart. De valahol mélyen odabent tudta... nélküle nincs értelme. S lehunyta szemét s hagyta hogy a halál árnya lassan köré fonja hűvös kezeit.....

The end.

"Önmagam kell hogy legyek... nem lehetek más. " Sokan nem értik milyen sokat is jelent ez. Szerepeket veszünk fel, hogy másoknak megfeleljünk, aztán elhisszük hogy magunk vagyunk a szerep. De ez nem így van... Nem lehetek a Férfi, az Apa, a Barát amíg nem vagyok Én.

Mesterré válás 2. rész

Mesterré válás II

Változások... az első kezelés után nem sokkal bedurrant a torkom. Először csak fájt, aztán teljesen elment a hangom. Amikor mondani akartam valamit, akkor csak erőlködtem... A tulajdonságok, amelyek megtapasztalását kértem az EMF 5 fázisa során, a következők voltak.
- Átalakulókészség
- Harmónia
- Szabadság
- Rugalmasság
- Kezdeményezés
- Humor
- Kreativitás
Ezeket választottam elsődlegesnek, de volt még a Megbocsájtás, Nyitottság, Bátorság, Becsületesség, Őszinteség

Azt vettem észre, hogy sokáig csak pacsáltam az energiában, mint a strandon. Élveztem, hogy fel vagyok töltve... ha betalált valami negatív dolog, akkor kihasználva azt, hogy az energiámnak tudatában voltam jelen tudtam lenni, vagy gyorsan rájöttem hogy hárítok. Így meg tudtam élni és bocsájtani.
S nézzük milyen helyzetben vagyok most. Egy rendkívül csinos, tehetséges nő lépett be az életembe... Hallgattam a (meg)érzéseimre és megszólítottam egy levélben... akkor még nem reménykedtem semmiben, egyszerűen, csak megdicsértem a kisugárzását, a nőiességét, amely átsütött a képein... nem gondoltam, hogy ezzel én is megmozdítok benne valamit. De így történt... aztán beszéltünk telefonon és olyan érzés volt, mintha világ életemben ismertem volna.... olyan hihetetlen természetességgel beszélgettünk és nem tagadtam le előtte semmit, nem vetítettem... olyan természetességgel mondtam az igazat... s közben remegett a gyomrom, mert szerettem volna, ha még jobban szimpatikusnak talál... mert én egy kicsit elbűvölődtem általa. 

    Nézzük mi volt a célom? Megélni a szabadságom, a jelenem, a szenvedélyem... gátlásoktól, görcsöktől mentesen egy magasabb szinten. Megszabadulni a függőségeimtől. A negatív dolgokhoz való kötődésemet egészen könnyen el tudtam engedni. Nem arról van szó, hogy már egyáltalán nem gyújtok rá, vagy hogy nem eszek néha többet.... de már nem a függőségük irányítja a cselekedeteimet. Elszívok egy cigit, mert megkívánom és jól esik... vagy mert aggódom... jó kérdés.
   Megszerettem ezt a lányt.... akarom őt. S a veszteség lehetőségétől feszült leszek.... tehát a pozitív érzések, a lángolások ugyanúgy szülhetnek félelmet és fájdalmat.... nehéz ügy. S most telefonáltunk...két és fél óra beszélgetés. Nyílt őszinteség a szexuális szokásainkról, a paraméterekről... mindenféle megjátszás nélkül. Őszintén....Akárhogy is lesz, egy különleges ember ismerek meg as személyében...
    S hogy működött itt az átalakulókészség... sehogy. Az ego készít fel a csalódásra...ha nem jön össze. Ha akarod... akkor lángolj... ahogy Hamvas Béla mondja: Ahhoz hogy az ember éljen, égnie kell. Fókusszá kell válnia, gyulladnia és gyújtania kell. "
   Sokat gondolkodtam az átalakuló készségen mostanában. Számomra azt jelenti, hogy az engem érő hatásokat átalakítom egy pozitív érzelemmé.... s ez még csak ment, amikor negatív - jól ismert érzések szorongattak - de amikor pozitív érzések egy jövőbeli kimeneteltől való rettegést ébresztenek fel. Ez furcsa.... "Éld meg, hogy ember vagy, ne küzdj ellene, persze hogy izgulsz...élvezd az izgulást, élvezd azt amit az élet képes nyújtani neked." Ezt mondta egy jóbartáom. Az átalakulásnak természetesnek kell lennie.. ahogy természetesen feloldódik az ember beszélgetés közben. Akarom őt... de ahogy Fodor Ákos írta " Ha addig élek is: Inkább engem hagyj el, semmint magad, Kedves "
    Ez igaz fordítva is.... Én is önmagam akarok lenni. Azért nem szeretnék kibújni a bőrömből, hogy elfogadható legyek. Vagyok aki vagyok. Férfi, akiben rengeteg szeretet lakik. Férfi, aki ha dühös felemeli a hangját... férfi aki keresi milyen is igazán...de elsősorban szabad akar lenni. :-) Az átalakulóképességnek természetesen kell végbe mennie... abból a józan figyelemből kell kiindulnia, ami állandóan meghatároz magaddal szemben. A tudatosságból... ha látod a folyamatot amit csinálsz, már te döntöd el, adsz-e néki energiát, hatalmat fölötted. Most ezt kell végig gondolnom Krisztivel kapcsolatban.

S hogy mire jutottam... Arra, hogy a múltam alapvetően meghatároz... és ebből elegem van... szabad lélek akarok lenni. Ahogy visszagondolok, hányszor hallottam, hogy olyan vagy mint az apád amikor utat engedtem az érzelmeimnek. S hányszor hallottam, hogy olyan vagy mint a Jakab, amikor szintén ezt tettem. A férfi minta odahaza mindig terhes dolog volt a nők számára... nem értem miért. Nem ilyen jellemet szántak a fiaiknak...? Nem férfit akartak nevelni belőlük...? De hát akkor mit? Egy papucsot? Egy szobabarátot, aki megérti őket, aki leveszi a vállukról a nyomasztó felelősség terhét?
   S ez az egész gondolat onnan jött, hogy mindig úgy gondoltam magamra, mint egy harcosra, de nem voltam harcos... Aztán ahogy nőttem, megtanultam hogy nem ott vannak a határaim ahol mások gondolják. Hogy amire valaki azt mondja nem sikerülhet, még nem lehetetlen. Megtanultam szárnyalni - vagy legalábbis éreztem, hogy többre vagyok képes - és megértettem, hogy nem vagyok olyan mint mások. Olyan vagyok, mint egy harcos, akit félelemben élő emberek neveltek... érzem a tüzet, de nem sikerült, csak pillanatokra megélni. :-) S amikor a múltban megéltem mindig rám szóltak érte. Amikor gyerekként csináltam, hisztiztem mint egy kislány, vagy olyan voltam mint - az alkoholista - apám. De aztán megtanultam, hogy nem vagyok olyan... de a kondicionálás itt még nem ért véget. A saját barátnőm is egy csomó dologban bekorlátozott - és szeretettel, szívesen alkalmazkodtam - .... de nem szeretném most meginni a levét... olyan volt, mintha megkínoztak volna egy harcost... hagyták lefogyni, éhezni, nyomorogni, ahelyett hogy teret adtak volna a képességeinek és szabadjára engedték volna, hogy tegye a dolgát... harcoshoz méltón. Hogy szenvedéllyel csatázzon és szenvedéllyel szeressen.
    Nem haragudhatok - nem a faszt nem.... szabad vagyok - azért, mert 18 évesen nem voltak érettebbek. Elvégre felneveltek. S ha az iaido-ra gondolok példaként... talán nem is rossz, hogy előbb a visszafogott, barátságos, alkalmazkodó személyiséggé formáltak... emberré. De most jön az igazi iskola.... amikor az élet saját stílusát kell elsajátítani.... Amiben hagyni kell érvényesülni a lényem eszenciáját.
Repülni, szárnyalni vágyom....

Mesterré válás... 1.rész

Azt mondják minden emberi lényben ott lakozik a mester és életünk feladata ezt felszínre hozni. Az EMF terápia mindenkinek segíthet ebben.... de a kérdés az, hogy hagyjuk-e. Hogyan segíthetjük erősödni a folyamatot. Ennek kapcsán három kérdéssel találkoztam először.

- Miért hasznom származik abból, ha leszámolok a játszmáimmal? Miért jó az a nagy szabadság?
- Mit szeretnék megváltoztatni magamon jelen pillanatban?
- Mit tehetek azért, hogy elérjem a célom?

Tollat ragadtam és szabad írás jelleggel, megpróbáltam választ találni. Íme az eredmény:

Amikor elkezdtem gyakorolni az Iaido-t - a japán kard használatának elsajátítása, formagyakorlatokon keresztül - nagyon nem ment. Az edzőmhöz fordultam és közöltem vele:
" - Gyula, nekem ez nem megy. Rettentően görcsösek a mozdulataim, nincs bennük semmi könnyedség, merevek. Van ennek így értelme?
  - Hát... - gondolkodott el - Amilyen az ember, olyan a vágás. - bólogatott és elhallgatott egy percre. - De az is igaz, hogy amilyen a vágás, olyan az ember is.
  - Nem igazán értelek. - mondtam.
  - Térjünk vissza rá később...  " - felelte.

S ezer vagy kétezer vágással később az egyik edzésen megjelent egy hosszú bambuszbottal. Ez egy lándzsa mondta... mit csináltok, ha az ellenfél megnöveli a távolságot közöttetek és a saját javára fordítja? Meg lehet oldani ezt a helyzetet? ( Azt tudni kell a japán kardal történő vívásról, hogy az alapállásnál a pengék utolsó legélesebb néhány centije finoman érinti egymást. Mindkét harcos őrzi a pengével a középpontot, úgy előre-hátra, mint jobbra-balra. Van erre egy szép japán kifejezés - de én ezt a pozíciót úgy hívom, "Egy lépésnyi élet". Egyik harcos sem tehet kárt a másikban lépés nélkül. A lándzsa, megnövelte ezt a távolságot és használójának ezzel előnyt biztosított a kardal szemben. )

Voltak teljesen új emberkék közöttünk és voltak régi, gyakorlott harcosok akikben - véleményem szerint - erősebb szív dobogott, mint bennem. Mégis azt láttam, hogy a feladatot aggyal próbálják megoldani. Szinte már görcsösen. Míg bennem egy nagyon erőteljes gondolat vert gyökeret: " Odamegyek és levágom. " - Nem volt tudomásom a hogyan-ról és nem is foglalkoztam vele. De azt egyszerűen tudtam, hogy képes vagyok megtenni. Egy hihetetlen magabiztosság, egy belső erő vezetett. Felvettem az alapállást, kitoltam az ellenfél fegyverét a középpontból jobbra, keresztül léptem a közöttünk elterülő két-három lépést és vágtam.
     Amikor a tudás úgy jelenik meg az életedben, hogy nincs szükséged gondolatokra. Azt hiszem ezt jelenti a jelenben lenni. Ebben az állapotban nincsenek görcsök, félelmek, kétségek...csak te vagy. Ezek a pillanatok fantasztikusak. Erőteljesek. Ez a szabadság.

 A szabadságot, a tartós jelenlétet szerintem csak a gyakorláson keresztül nyerhetjük el. A görcsös mozdulatok - és a belső görcsök is - a gyakorlatok hatására oldódnak. Lépésről-lépésre felszámolt játszmák azok, amelyek segíthetnek felülemelkedni a mindennapi illúziókon. A gyakorlás során egyre hosszabb és hosszabb időszakokra tudod majd megőrizni a lelki középpontodat, ezáltal pozitív és magabiztos leszel. Csöndesen teszem hozzá, hogy boldog is. ( Én legalábbis jól érezem magam, és sokkal több szeretettel és türelemmel fordulok a környezetem felé mostanában. ) Energikus leszel és a változáshoz éppen ez az energia kell. 

De vajon, hogyan szabadulhatunk meg a görcseinktől, félelmektől?
A kérdés nagyon jó és nem egyszerű:
1./ Megtapasztaltam, mennyi energia és szeretet lakik bennem. ( Világ életemben racionális ember voltam, mégis olyan dolgokat tapasztaltam az elmúlt időben, amit nem tudok megmagyarázni. De megmutatta mi lakik bennem. ) Mindenkiben van, csak rárakódott sok minden. De fontos, hogy megtanuld felszínre hozni.
2./ Ismerd fel a mintát - inkább mintákat - amit játszol. Mit és hogyan hazudsz magadnak.
Én például:
    - Sokszor szerettem volna megtenni dolgokat, de a félelem béklyót tett a kezemre, lábamra, nyelvemre és nem tettem semmit. ( megszólítani egy csinos nőt, felkiáltva hangot adni az örömömnek amikor mások látják, láthatatlan zenére táncolni amikor boldog vagy, sírni ha szomorú vagy... élni és megélni.  )
    - Így nem éltem meg a vágyaimat, ezért frusztrált voltam és mással próbáltam kitölteni az űrt. S mindez azért, mert nem éreztem magam teljesnek. 
3./ Ha ismered a mintát, csak figyeld magad közben. Ha képes vagy jelen lenni, akkor tudatosul benned - előbb-utóbb - az a pillanat, amikor rossz döntést hozol, meghátrálsz. De ha jelen vagy, akkor egy idő után egyszerűen képes leszel másképpen dönteni. De ehhez folyamatos jelenlét kell... ez nagyon nehéz. Jelen kell lenni, hogy elcsípd a gondolatot.

    Nekem szükségem van egy fegyelmezett rendszerre a változáshoz. A szokásaink meghatároznak, ezért új szokásokat kell kialakítani helyettük. Ezt csak állandó figyelemmel tehetjük meg. Olyan ez mint a fogyókúra - életmód váltás - egy percre lankad az önfegyelmed és máris egy fél tábla csoki lóg ki a szádból. :-)
    Azon törtem a fejem, mit találjak ki, hogy a kritikus pillanatokban is megőrizzem a jelenlétem, a figyelmem. Aztán az étkezés előtti áldás jutott eszembe, s ez nagyon jó gondolat. Az áldás értelme, hogy szeretetteljes figyelmet fordítunk a tevékenységre. Ráhangolódunk... S ha tovább folytattam ezt a gondolatot, akkor a folyamat után - legyen ez étkezés, vagy munka, szórakozás, szex - hálát adsz. Ez jó lehetőség arra, hogy egyúttal áttekintsd az adott folyamatot. S ha nem is tudtál minden pillanatban jelen lenni, akkor elmorfondírozhatsz rajta mi volt az oka az elkalandozásnak.

Összefoglalva:
- Első lépésként tudatosítanom kell a magamban rejlő erőt, energiát, szeretet... a lényeg, hogy megértsem bármikor hozzáférhetek. Senki nem zárhat el tőle önmagamon kívül. Megoldás lehet, meditáció ébredés után és lefekvés előtt. Valamint egy mantra. Egy jól megválasztott verssor, ima, pozitív gondolat darálása elvonja a figyelmet a félelemről, a fájdalomról... s bizony nem egyszer kocogás közben a domb tetejére is felvisz, pedig már az alján meg akarok állni. ( Amitől elvonod a figyelmed, attól az energiádat is elzárod. )
- Második lépés a fent kitalált tisztelet adás - nagyon sok helyzetben hasznos lehet. A ráhangolódás az élet minden területén fontos... ezáltal tudatosabban közelítünk az élményhez. Hogy milyen formában teszed ezt, az abszolút a te döntésed. Egy diszkrét mozdulat, elsuttogott ima, csöndes ráhangolódás. Nekem fontos hogy tisztelet teljes legyen. Ahogy tettük azt edzés előtt a dojonak, társaknak, a kardnak ami tanítani fog.
- Harmadik. Hálaadás az esemény után. Lehetőség az értékelésre, felismerésekre.... e két fenti lépéssel a szokásos játszmákat tudatosíthatod magadban, mielőtt bele rohannál öntudatlanul. Fontos, hogy nem szabad türelmetlennek lenni önmagaddal, ha elsőre nem megy minden tökéletesen. Hagyj időt magadnak. Emészteni, változni.

Az iaido-t elkezdő gyakorlók először egy fegyelmezett "iskolai irányzattal" találkoznak. Ebben a tanításban az ütemnek, minden szögnek, minden mozdulatnak tökéletesnek kell lennie. Mindent meghatároz egy-egy szabály. Ezáltal neveli rá a testet a tökéletes önkontrollra és a lelket a fegyelemre. De ehhez a végletekig le kell lassulni. Az izmokban rejlő görcsöknek, remegéseknek is tudatában kell lennünk. (Ha változni akarsz, neked is lassítanod kell egy kicsit, megállni ráhangolódni az életre.) Csak ezután következhet egy iskola saját stílusa. Sokkal szélesebb mozdulatok, a hangsúly már nem a  precizitáson van - mert az addigra természetes lesz - hanem a tűzön, az energián. Itt az embernek bele kell tenni a személyiségét a gyakorlatokba - megőrizve a hatékonyságát -... s attól lesz egyedi.

Úgy érzem a fenti három lépés - az iaido kezdeti formagyakorlatainak felel meg. S ha már a tudatosság - a jelenlét - eljut egy bizonyos szintre, akkor a szabadság és szenvedély érzése utat tör magának. Ha gyakorlom, hogy tudatában legyek az energiámnak és tudatában leszek a játszmáimnak is, akkor az utóbbiak egyre kevesebb hatást fejtenek majd ki rám. Hisz felismertem a mechanizmust és közben magasan tartom az energiaszintemet is. Megmarad a pozitív hozzáállásom is, s ezen gátak nélkül, szabadon áramolhat a szenvedély is....s ki tudja, talán egyszer én is képes leszek elkiabálni magam a margitszigeti embertömeg közepén, hogy hangot adjak a boldogságomnak. - ahogy egy jó barátomtól láttam. :-)

Ennyit tudtam mondani Vietnamról - Forrest Gump, a nagy tanító. :-)

Heltai Jenő

Sajátos humorával lopta magát a szívembe.... s ez volt az első kedvencem tőle:

Az utolsó légy

A tágas íróasztalon,
Hol-testet öltött szorgalom-
Ügyes rímekbe foglalom
Sok bánatos dalom,
Az éjjel,míg körülvett néma csend,
S négy volt az óra,négy
Egyszerre megjelent
egy árva légy,
A nyár utolsó,bágyadt,bús legye,
Hogy nálam tiszteletét tegye.

Megilletődve néztem őt,
A halkan mászót,a fáradtat,
A tévedésből itt-maradtat.
Arcán lemondás volt és néma gond,
Amíg a papíroson átosont,
Nem zizegett,
Szárnya se rebbent.
(Talán gyöngéden méltányolta,
Hogy békén alszik négy gyerek bent.)

Csak mászott,halkan,betegen,
A még nem látott idegen
Tintásüveg és tollszárak között,
Majd a paírvágóba ütközött
És leroskadt az itatósra...
Ami falun a legutolsó rózsa,
Az a városban az utolsó légy,
Az őszi hervadás bús hirdetője,
Oh,költő,ihletet belőle
Végy!

Szárnyas emlék
Némán meséli,
Hogy nyár volt nemrég
S az idő ma a déli
Órákban is téli.

Mondom,megilletődve néztem őt,
Szívem bánattal volt tele.
A légy is rám nézett.Megértett.
Olyan volt,mint egy fekete kísértet,
Rég elfelejtett bús jele.
Isten veled,nyár,rózsák,ifjúság,
A légy novemberben már ritkaság.
Az itatósról rászállt a papírra,
Amely fehér volt és szeplőtelen,
Mivel a jelen
Versből még egy betű se volt megírva.

És velem farkasszemet nézett,
Feketén,mint az enyészet,
Sötéten,mint az elmúlás,az átok,
Lelkembe látott.
Szemembe vágta a nagy igazságot:
"Egyszer mindennek vége lesz,
A nyár utolsó üdvözlete ez..."
Bár ez lehangolt
Mímeltem a hideg angolt,
Nyájasan néztem végig a legyen,
Mint szép nyakat díszítő pici lencsén,
És udvariasan mondtam:"Legyen
Máskor is szerencsém!"

Bohó mese

Bohó mese

    Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen túl, ahol a kurta farkú malac is rózsaszínű és virágillatú… Rendszerint így kezdődtek gyermekkorom meséi, nem csoda, ha elaludtam a harmadik mondat után. Így aztán nem is tudom, hogy kell kellő költői nyakatekertséggel elmesélni Nóra hercegnő és hű bolondja történetét. Ami elég katasztrófa, mert ha úgy mondom, ahogy történt, egy gyerek sem lesz, aki alszik ma éjszaka.

Legyen hát. Minden az esküvő napján kezdődött. Természetesen Nóra esküvőjéről beszélek. A családi kastély a kápolnával egyetemben virágba borult. Mindenki a legjobb ruháját öltötte fel, hatalmas tömeg gyűlt össze, hiszen a királyi család egy tagja készült feleségül venni, az ő drágaföldesuruk egyetlen leányát. Mindenki rendkívül boldog volt. A léhűtők jóllakhattak végre, a dolgozók pihenhettek, a kedves szülők, pedig magasabb helyet kapartak maguknak az udvarnál egyetlen lányuk által.

Még a vőlegény is elégedetnek látszott, mert kémei már jelentették, hogy a menyasszony igen fiatal és nem lesz vele semmi gond. Hiszen gondos szülei megmondták neki, hogy ha engedetlenkedik vagy bármi módon botrányt csinál, legkedvesebb paripája halálnak-halálával hala.

Ebből is kitűnik, hogy a menyasszonyban azért maradt némi vonakodás a menyegző, és szülei szíve választottja iránt. Elenyésző csupán. Alig három szobára való bútort aprított fel fogpiszkálónak dühében, amikor rájött, hogy nincs kiút férjülésből. Meg kell hagyni megejtő szakszerűséggel végezte, hála házitanítójának.

Eme bölcs férfiú – kinek feladata volt hogy megtanítsa Nórát az úri viselkedésre – sok más egyéb mellett, szükségét érezte hogy, még néhány aprósággal kiegészítse az etikettet. Ilyen volt a lovaglás – férfimód -, a vívás, a harciszekerce forgatás, a gondolkodás, szabadságszeretet… Ki is rúgták, mikor kiderült a turpisság, és örülhetett, hogy a feje a nyakán maradt. Ugyanis tanítványa túlságosan is magáévá tette a tanultakat.

Történetünk kezdetén azonban szinte mindenki boldog és gondtalan volt. A menyasszony belépett a kápolnába atyja karján és nagyon megejtő látványt nyújtottak. Azt már csak a közelállók vehették észre, hogy büszke apa feszülten mosollyal, a fogai között szűrve így búcsúzik lányától.

- Emlékezz a lovadra!

A menyasszony egyenes derékkal büszkén állt az oltár előtt, s fátyla mögül megvetően mustrálta végig az előtte állókat. Szülei büszkeségtől megkönnyesedett szemét, amely ragyogott, hogy végre ilyen közelkerültek az igazi hatalomhoz. Nézte a nyalka testőröket, akik ez alkalomra nők módjára kidíszítették magukat. S a vőlegényt… Olyan volt, mint aki karót nyelt, keskeny s halovány arca valami ronda betegségre utalt, vagy ha mégsem akkor a humor teljes hiányára.

- Mielőtt az atya elkezdené a szertartást – közölte vékony, s idegesítően magas hangon – tudni akarom méltó vagy-e hozzám. Ha jól válaszolsz a kérdésekre, a feleségem lehetsz.

A terem felhördült az izgatottságtól. – Legyen feleséged a kolera – gondolta Nóra, de menten eszébe jutott Szultán, legkedvesebb lova. S mintha a nyihogását hallotta volna. 

Talán csak egyetlen ember volt a teremben, akit nem ragadt magával az események sodra. Ő az udvari bohóc volt. A kápolna egyik boltíves ablakában ült és unottan lógatta a lábát. Látványosan unatkozott, de nem sokat tehetett ellene. Beígértek neki némi követ, ha viccet csinál az ominózus eseményből. No persze nem gyémántot, vagy más drágakövet az ujjára. Inkább mázsás malomkövet a lábára, s rögtön utána úszást a várárokban. Mostanság nem volt túl rózsás a helyzete, mert az embereknek nem volt idejük a humorra. Nem is tudtak már nevetni magukon, csak másokon.

- Tehát – folytatta a vékony hangú királyi sarj – mutass nekem olyat, amit még nem láttam! Mondj nekem valamit, amit még nem hallottam, és amit még nem éreztem! – fejezte be és önelégülten leült a trónszékbe és hátradőlt.

A hatalmas csarnokra áhítatos csend ereszkedett, pusztán egy ló nyerítése hallatszott be odakintről. Majd két magányos tenyér tapsolni kezdett a magasban. – Igazi szultánhoz méltó kérések. – mondta a bolond, miután kipillantott az ablakon, majd elcsöndesedett, és Nórát nézte. Ki fátylát felhajtva előbb a bohócra pillantott, majd szemét a földre szegezve előrébb lépett.

- Nos a kérdések elég könnyűek. – mondta, miközben szemét felemelve a leendő férjére nézett. – Az érzés, amit még soha sem éreztél, az a Szánalom. – a meghívottak hangosan hördültek, az örömszülők arcára fagyott a mosoly, de a lány mosolyogva egyre keményebb hangon folytatta:

- Az, amit még sohasem hallottál a Nem szó, de tőlem megtanulhatod az összes szinonimáját. Amit pedig még sohasem láttál – és ha rajtam múlik, nem is fogsz – az, az Én főúri hátsóm. Titeket meg csókoltatlak a leprával. Most láttatok utoljára. – mondta és letépte magáról a fehér csipkedíszes, uszályos, terebélyes ruhát és elővillant alóla sötétzöld férfimód szabott lovagló ruhája és barna bőrmellénye, valamint az esküvői ruha redőiben jótékonyan megbújó kardja.

- Állítsátok meg – kiáltotta rémülten az örömapa. S nem kellett kétszer mondania, mert a díszsorfalat álló nyalka ifjak alig várták, hogy kitüntethessék magukat. Rárontottak a magányos lányra, aki szinte eltűnt a forgatagban, de bolond a magasból jól látta a sűrűn felvillanó pengét, az el-elsülő könyökét. A nyalka ifjak, pedig nem sokkal később egymást felborítva hátráltak a közeléből. De néhányan, inkább lehátaztak, s fájó testrészeik köré gömbölyödtek. Persze voltak igazi katonák is a teremben, de ők nem siettek utat törni a tömegben, s közbe avatkozni. Ismerték s kedvelték Nórát – jobban, mint a hisztis apját. Soha nem fújták be, ha tilosban járt, sőt… most is büszkén nézték, hogy használja a tőlük ellesett – tanult - fogásokat.

A vékony barna lány arca kipirosodott, s haja összekuszálódott, s lihegve körülnézett. Majd nekilendülve a bohóc melletti ablakhoz futott – a tömeg utat nyitott neki – s egy lelkesedésében elbotló és négykézlábra eső katona hátán lendületet véve ez ablakpárkányra kapaszkodott és csibészes mosollyal csókot hintve a tömegnek kivetette magát az ablakon.

A bohóc lelkesen tapsolt és a térdét csapkodta felváltva. Fülsértő módon hahotázott a néma csendbe döbben teremben.

- Csinálj valamit! – mondta a hoppon maradt királyi sarj.

- Én? – kérdezett vissza a bohóc –Engedelmeddel felség, ez az esküvő nélkülem is elég mulatságos. – mondta és folytatta a kacagást.

- Ha nem hozod vissza azonnal, esküszöm hogy, többet nem nevetsz te semmire kellő.- kiáltotta az örömapa. – Magam metélem le a micsodádat te istenátka, ez is a te hibád… - még folytatta volna, de bohóc felállt az ablakpárkányra és…

 - Ez fájt – kiáltotta s túljátszott eltorzult arccal, a szívét markolászva, merev testtel kizuhant az ablakon.

A tömeg végre levegőt vett és utánuk tódult az utcára, de addigra már csak a kapun kiporzó lányt látták egy csodálatos éjsötét táltos hátán, valamint egy szénásszekérből előkászálódó vidám bohócot. S mivel a földesúr nem látszott megkönnyebbülni, hogy legalább a bohóca életben maradt - mi több – igen csak tajtékzott, szegény bolond is futni kezdett a kapu felé. S mivel útjába kerültek a nyalka ifjak paripái, lelkesen felpattant az egyik hófehér szépségre, nevetésre fakasztva ezzel az udvar népét, mivel fordítva tette ezt. Ült a lovon és tétova, bizonytalan mozdulatokkal előrehajolva kereste a kantárt. Zúgott a kacagás. De amikor a katonák felé indultak, hirtelen sarkat adott a lónak és komikusan pattogva kivágtatott a kapun. S mivel a többi ló köteléke is kioldódott valahogy egy egész ménes követte.

Odakint, ahol már senki sem látta, a bolond megfordult a nyeregben és a csordától különválva a hercegnő után vágtatott. Egy közeli domb tetején érte utol a megpihenő lányt. Nóra a lováról leszállva várta, miközben a hatalmas csődör ott legelészett mellette. Amikor a bolond nagy lendülettel elébe pattant lova hátáról, kardot – s kérdést - szegezet neki.

- Mégis mit akarsz tőlem? – a bolond játékosan odébb biccentette a pengét, s azt mondta:

- Először is hogy vidd ezt a bicskát a gigámról – vigyorgott, majd amikor a penge egy kört leírva visszatért a torkára, hozzá tette – Nem bírom a rozsda szagát. Attól mindig tüsszentenem kell. – S a szeme elkerekedett, az orra megemelkedett, mint aki tényleg tüsszenteni készül.

- Mi? Hogy rozsdás? – kiáltott fel a lány, s kézbe kapta a pengét – Hol? Ez a kedvenc kardom! – mondta szinte kislányos dühösen, s lázasan vizsgálgatta a pengét. Majd dühösen – de a végén visszafogott mozdulattal - ráhúzott lapjával a nevetéstől összegörnyedő bolond hátsójára. Az, az érintést megérezve hatalmasat ugrott, majd olyan szemrehányó, bűntudatkeltő gyermek arccal nézett a lányra hogy az nem tudta megállni és nevetve dőlt hanyatt a fűben. Hosszan kacarászott, s még a könnye is kicsordult, s azt vette észre, hogy a férfi is vele nevet.

Felkönyökölt a fűben és ránézet az elkomolyodó férfiarcra. Vonásai megkomolyodtak ugyan, de szeme s szája szegletében lévő ráncok pajkosan felfele kunkorodtak még így is. „Arca fáradtnak tűnik kicsit, s nagyon öregnek látszik” – gondolta a lány. – „Lehet vagy 27 éves.”

- Hatásos előadás volt, de mihez kezdesz most? – kérdezte a lány arcát fürkészve.

- Hmm – vonta meg a vállát Nóra – Talán megkeresem a boldogságomat. És te? – dobta vissza a labdát.

- Nincs igazán keletje manapság a humornak. – sóhajtott a talpra álló férfi. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, keresztezte a lábait, és elszontyolodott gyerekarccal folytatta – Nem szeretnek igazán. Segítek neked, jó? – Hirtelen lehajolt és egy nagyobb kő alá pillantott. – Itt nincs. Egyébként, hogy néz ki a boldogságod? Leszel a barátom?

- Már régóta a barátod vagyok, te bolond. Hiába játszol, tudom hogy te hoztad a Szultánt a templom elé. Van egy olyan érzésem, hogy te tehetsz arról is, hogy nem üldöznek. Köszönöm.

A bolond vonásain elképedés és öröm váltogatta magát, hogy egy igazi könnyes meghatottságban teljesedjen ki. Igazi színész volt. Úgy játszott az arcával, mintha csak gumiból lett volna. Nem kellett festék vagy más bohóság, maga volt a komikum. A lány felé indult, és elfátyolozott szemekkel kitárta a karját, majd irtózatosan elvágódott, elbotolván saját lábában.

A lány nevetve húzta fel s porolta le az immár elkínzott, de büszke arcot. – Gyere, keressük meg Efremet. – mondta

-Efremet? – kérdezett vissza a bolond egy percre kiesve a szerepéből.

- Hallottál már róla? – nézett rá kérdőn Nóra.

- Egy keveset. Udvari varázsló volt az udvarnál. Tanácsadó. Csak nem mindig adott népszerű és könnyű tanácsokat, s így őt sem szerették. Állítólag egy sűrű erdő közepébe költözött, s nem beszél senkivel. –mondta föl a leckét.

- Ez így nem teljesen igaz. – mosolyodott el a lány. – Aki azért veszi a fáradságot, és átvágja magát a hozzá vezető veszélyeken, annak válaszol a kérdéseire. Talán te is megtalálod életed értelmét.- mondta és elindultak…

A domb túlsó lábainál egy hatalmas, végtelen erdő feküdt. Igazából senki sem tudta merre meddig nyúlik, mert egy utazó sem érkezett még erről a kastélyba. S a vállalakozó kedvű vándorok, akik ide indultak el sohasem térek vissza. Természetesen Efrem is ebbe a rengetegbe vetette bele magát, miután tele lett a kalucsnija az udvari csúszómászók alattomosságaival és az emberek korlátoltságával.

Sok találgatás kapott szárnyra az erdő lakóival kapcsolatban. Azt mesélték, boszorkák, sárkányok, óriások, törpök, koboldok, tündérek s egyéb különös – s veszélyes – lények lakják. Ahogy a dombon tetejéről lenéztek az erdőre halvány félelem markolta meg a szívüket, de a lány jól tudta csak így menekülhet. - Nincs az a bolond, aki ide követni merné őket. Az a felfuvalkodott hólyag, pedig biztos nem. – gondolta. Ahogy elnézte a gyenge szellőben lágyan hullámzó zöld felszínt, olyan érzése volt, mintha a tengert bámulná, s a mélyébe készülne elrejtőzni.

A bolond is a változatos zöld szín kavalkádot figyelte, s megigézetten hallgatott. Arcára gyermeki csodálkozás ült ki, s hatalmasat sóhajtott. Egy kicsit persze aggódott is, mert a boszorkákkal kellemetlen tapasztalatai voltak – s állítólag az erdőbe jócskán hemzsegtek az ilyesfajta népek. De választása nem igazán volt. Hiszen az esküvőn elkövetett apró turpissága az életébe kerülhet, ha utolérik őket.

S a legutóbbi boszorkás kalandja nem is volt olyan rémes – mint a halál. Hiszen alig egy hétre varázsolta el az a fránya, humortalan némber. Pedig igazán vicces volt a megjegyzés az orrára meg a mágnesre. S végül is lehetett volna akár béka is. Macskaként egész jól érezte magát.

Lassú vágtában igyekeztek az erdő felé. S a hatalmas fák egyre közelebb kerültek hozzájuk, aztán már föléjük magasodtak. Varázslatos színekkel és illatokkal fogadta be őket az erdő. Lovaik megrészegülten ügettek egyre beljebb a rengetegben, nem is nézve merre mennek igazán. Hamar eltűnt előlük az erdő széle, s jó egyórai lóséta után egy feketébe öltözött, hajlott hátú banyát pillantottak meg maguk előtt a fák között. A banya egy botra támaszkodva tipegett és hátán egy nagy kupac rőzsét cipelt.

A lány intett hogy menjenek közelebb, és nagyon nem tűnt fel neki a bolond helytelenítő grimaszolása. A banya éppen megpihent egy tisztáson és letette a rőzsét a hátáról. Hát, így sem lett sokkal egyenesebb a tartása, s az arca… Több ránca volt, mint foga. Görbe orrán akkora bibircsók ékeskedett akár egy szőlőszem. Szemei vaksin pislogtak a lovasok felé.

Ők megálltak tisztes távolságban az éltes korú személytől s a lány azt súgta a bolondnak:

- Menj, kérdezd meg, hol találjuk Efremet!

- Mért pont én?! – szűkölt fel a másik. – A múltkor is egy hétig futottam a kutyák elől. Mi van, ha most örökre béka leszek?

- Majd tisztelt tudóbban viselkedsz. Mégis csak te vagy a férfi! – mondta a lány, de a banyát elnézve azért ő is elbizonytalanodott. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy ráhúzzon a fehér táltos farára. Az ütéstől a ló előre lendült, s a bolond csak a boszi lábai előtt tudta megállítani. Ijedten pattant le a nyeregből s szinte a földig hajolva kezdte, ahogy gyerek korába is tanították:

- Bocsásson meg öreganyám… - ám nem folytathatta, mert a banya olyat húzott végig a bottal a hátán, hogy amaz meglepve térdre esett.

- Öreganyád ám a hétfejű törpesárkány. Te ájas széltoló, te! Hisz alig mútam harmincöt! Tehetek én róla, hogy a férjem – az a patkány – itt hagyott életem virágába és egyedű küszködhetek…- a hangja sem volt szép. Leginkább a repedt fazékhoz volt hasonlatos. A bolond ijedten bújt lova hátsó lába mögé, hogy elkerülje az újra és újra felé lóbált botot. – itt hagyott a mocsok, pont olyan pernahajder vót mint te, csak a pízemet akarta… - a bolond, amikor egy percre kikerült a bot hatósugarából lovára vetette magát s hátra se nézve vágtázni kezdett.

Nóra lova – Szultán – követte a másik táltost, bár a lány azt sem látta merre mennek igazán. Könnyei elhomályosították a szemét. Hangosan és felszabadultan kacagott, s csak lova figyelmének köszönhette, hogy nem ütötte ki egy belógó ág a nyeregből. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, akkor, sem amikor nagy sokára megálltak végre. A férfi rosszalló tekintete, újabb vihánc nevetésre ingerelte.

- Öreganyám…- mondta és bugyborékolva lefordult a lováról egy levélkupacba és folytatta a hahotázást.

- Öreganyád! – mondta a férfi, s lassan elmosolyodott. Majd felszabadultan nevetni kezdett, s a lány mellé hemperedett a földre. – Öreganyám. – ismételte meg a lány, mire a férfi hozzá vágott egy a keze ügyében heverő, puha, sárgás gyümölcsöt. Percek alatt jókedvű kergetőzős, dobálózós játék alakult ki kettőjük között. Szinte észre sem vették, amikor a lovaik ijedt szemekkel kezdtek hátrálni. Nóra éppen elhajított egy fura sárga labdát, ami a bolond mögötti sziklának csapódott, mikor is a szikla megmozdult.

Észre sem vették, hogy az a moha zöld hatalmas kődarab, amit játék közben körbeugráltak, el-el találtak, egy sárkány. S nem túl vidáman ébredő fajta. Egyetlen mozdulattal feldöntötte a bolondot, s haragosan fölé tornyosult:

- Nekem anyukám azt tanította, hogy ne játsszak az étellel - mondta mély dörmögő hangon. A lány abban a pillanatban kardot rántott, és a férfi elé szökkent.

- Tűnj el, te tohonya vérszívó! – kiáltotta.

- Micsoda? Tohonya? Én mindjárt…- a felháborodottságtól, nem lehetett érteni a többit. Torka furcsán gurgulázott.

- Vigyázz! – kiabált a férfi a földről – Tüzet okád!

- Túrót – szűrte a szót a fogai között a sárkány – leköplek! – s azonmód be is váltotta az ígéretét, majd miután egyenletesen beterítette mindkettőjüket dühösen hátrafordult és dörmögve elment:

- Még hogy tohonya. Szétdúlják a kajámat, felkeltenek a délutáni alvásomból, és még van pofájuk tohonyának nevezni! Hova jut ez a világ… - még sokáig hallották a dühös sárkány mély felháborodott hangját. Nem igazán mertek megmozdulni, majd amikor lassú hitetlenkedő pillantással egymásra néztek, undorodva fogták fel, hogy talpig állnak a taknyóban.

A lovaik persze nem akarták őket visszaengedni a hátukra, s így kénytelenek voltak az első patakig üldözni őket. Amikor immár tisztára suvickolva előkerültek a vízből kezdett rájuk esteledni. Úgy döntöttek itt töltik az éjszakát. A táltosok zsenge füvet harapdáltak, míg ők ágakat gyűjtöttek a tűzhöz. A környező fák igen sokféle gyümölccsel kedveskedtek, s lábaiknál húsos gombák kellették magukat.

Miután jóllaktak elégedetten hevertek el a tűz mellett, és ahányszor csak megszólalt valamelyikük könnyes nevetésben törtek ki.

- Főúri hátsóm…

- Öreganyám…

- Én leköplek…

 Egyszer csak Nóra elkomolyodott és azt mondta:

- Mesélj nekem kérlek.

- Miről szeretnél hallani?

- Ismertem egyszer egy fiút, akivel gyermekkoromban együtt játszottam, majd egyszer csak eltűnt. Amikor legközelebb láttam, egy főúri udvarban bohóckodott, s a szeme ritkán nevetett, bár körötte zúgott a kacagás. Mesélj róla! Mi történt vele az évek alatt?

- Emlékszem én is egy vagány lányra – mosolyodott el a férfi – benne volt minden turpisságba, s őt szinte sohasem kapták el. Bezzeg engem…

- Úgyis tudom, csak engem fedeztél. Ha te nem maradsz ott elveretni magad, engem is elkaptak volna. – mosolygott a lány.

- De mégis mindig visszajöttél…

- Persze, hiszen a főúr kislánya nem nézheti tétlenül, hogy mindenféle koholt vádak miatt agyba-főbe verjék a barátját. – mosolygott szomorúan Nora - Azért így is kaptál eleget. – nézett a férfi szemébe. – De aztán egyszerűen eltűntél. Mesélj erről kérlek!

- Szóval a fiúról hallana felség – emelkedett fel a férfi, s immár újra a bolond szólt a régi jó barát helyett. – Az apja megelégelte, hogy az a hasznotalanmitugrászszéltoló mennyi gazságot követ el. Úgy érezte, hogy nem való, hogy egy udvaronc fia ilyen közvetlenül összejárjon ura lányával. Ahogy nőttek a gyermekek, egyre jobban aggódott, majd szörnyű elhatározásra jutott. –mondta, elmélyített, vészjósló hangon.

- Egy lovag mellé küldte a fiát apródnak, szinte máról-holnapra. Ott persze sok mindenre megtanították a csetlő-botló fiúcskát. – folytatta, s minden mondatát játékos gesztikulációval, testbeszéddel támasztotta alá. Elvágódott nehéz tálca súlya alatt, s mulatózó részegek által lökdösve hátát fájlalva felszolgált. Majd vívni tanult, s eljátszotta az esetlenséget, a gyakori verést, s azt hogy katonának állt. Előadta az első csatáját. Nóra szinte maga előtt látta a remegő térdű ifjút, amint várja az első rohamát. Bár a bolond játéka, eszeveszett kalimpálása képzeletbeli kardjával, pajzsával nagyon muris volt, mégis átsejlett rajta egy gyermek páni félelme. Az életért való elkeseredett küzdés és érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. Meghatódik. Megnézhette, ahogy a fiúból férfi lesz, s csatáról csatára jár. Látta amint a tétova kalimpálásból határozott megfontolt mozdulatok lesznek, s a tétova gyermeki arcból fásult céltalan komor férfiarc, a szemekben kihunyt az éltető fény. Látta amint a férfi összerogyik egy szúrt sebtől, a lázas rángatózást, a küzdelmet melynek eredménye gyógyulás. Az utat az életbe. Egy másik életbe. Látta az éhező koldust, a leszerelt katonát, aki korgó gyomrát kifigurázva neveteti a falubelieket. S végül látta a férfit, immár jóllakva, másokat mulattatva, s néha egyedül, merev szemmel ülve egy sötétét sarokban.

Megtörölte a szemét, s meghatottan nézett a játéktól kifulladt enyhén zavarban lévő férfire:

- Neked sem volt egyszerű életed Gawen. Csodás színész vagy barátom. Magadban őrzöd azt a gyermeket, aki voltál, míg ha azt is hiszed, hogy örökre elveszett az ártatlanságod. Él az arcod… még ha úgy is gondolod, hogy a lelked halott… Hiányoztál.

Mind a ketten megilletődtek önön őszinteségüktől, s zavart hallgatásba burkolózva nézték egymást jó ideig. A férfi fáradtan vissza ereszkedett a tűz mellé. Sokáig a lángokat figyelte, mielőtt –továbbra is tűzbe bámulva - beszélni kezdett.

- Mindenki tudta, hogy bánnak veled. Sokaknak nem tetszett de tenni nem mertek ellene. Én nem tettem igazából semmit. Beszéltem néhány régi veteránnal, s csak azt mondtam, hogy nélküled úgysem tehetünk érted. De egy esélyt azért adhatnánk neked. Így történt, hogy a rád vigyázó katonák elfelejtették elkobozni a kardodat, s éppen akkor vitték itatni a lovadat, amikor a boldogító igent kellett volna mondanod… Én tulajdonképpen nem tettem semmit… De ezt a semmit újra megtenném.

Jó itt. Még az öregasszonyban és a sárkányban is több humorérzék volt, mint az egész udvarban. El tudnék itt képzelni egy kis házat, s az erdő megadna mindent… – zavartan elhallgatott és a lányra pillantott. Azt látta, hogy a szeme lecsukva, s összegömbölyödve alszik már, s álmában dünnyögi:

-… ez maga a boldogság…- s az arca olyan nyugodt szép volt, hogy a Gawen belefeledkezve hosszan nézte. Lefeküdt, de szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Keze, mely egész nap a kardot markolta, most feje alatt pihent. Haja arcába lógott, s olyan tiszta szép volt így…

- Megtalálom neked Efremet – mondta csöndben, s elaludt. 

Még sötét volt mikor felébredtek a vékony kislányhangú kiabálásra. Azt látták, hogy apró fénypontok, villámgyorsan cikáznak keresztül a rengetegen. Gyerekhangok civódtak egymással, majd az egyik cikkázó fénypont nyílegyenesen neki repült Gawennek. S cseppet sem gyermeki ártatlansággal így kiáltott:

- Nem tudsz vigyázni fafej! – Gawen aki meg sem mozdult, egy aprócska kislányt látott maga előtt. Kicsi rózsaszín tütü volt rajta, hártya szerű szárnyak voltak a hátán és egy kis botocska a kezében, amely végén egy ezüstösen csillogó üveggömb nyugodott. Ahogy nézte a tündért – hiszen az volt - fénygömbök hirtelen köréjük gyűltek. Mindegyik egy aprócska kicsi tündér volt.

- De hát meg sem mozdultunk – mondta Nóra, s egy tündér fejbe csapta a pálcájával, amitől kissé meg nőtt a füle. S szőrös is lett kicsit. Gawen tágra meredt szemmel bámulta a lányt, majd sebesen beszélni kezdett:

- Elnézést kérek, hogy az utatokban feküdtem és kérlek, hogy bocsássatok meg ügyetlen fejemnek. De higgyétek el, szándékosan nem tudnék ártani ilyen gyönyörű, s lágy hangú lényeknek. – látta amint a tündérek szinte megdermednek a levegőben s szinte egytündérként sóhajtanak fel.

- De hát ezek… - csattant fel Nóra, amikor kitapogatta, hogy a füle milyen különös változáson ment keresztül. Hallgatnia kellett volna. S ezt az egyik tündér egy újabb csapással hozta a tudomására, miáltal a szája forrt össze. – Folytasd! – legyintett nagyvonalúan legyintve Gawen felé.

- Tudod én és szegény ügyefogyott társam, nagyon régóta vagyunk úton. S szegény fejét teljesen összezavarta az éhség, hogy nem veszi észre az elbűvölő mosolyotokat, s nagyvonalú jóságotokat. – Nórára pillantva látta hogy valóban nem veszi észre a lényeget, s szép lassan a kardja felé araszol. – Efremet keressük, de a reménytelen kutatás teljesen felemésztette az erőnket, s lassan már az élet szépségeire is vakká válunk, mint azt szegény nyomorult társam esete is mutatja. – A kicsiny tündérek, míg Gawen beszélt lassan leereszkedtek egy-egy piciny levélre körülöttük. Ámultan hallgatták a férfit, míg az egyre csak beszélt és beszélt. Részletesen taglalta a tündérek gyönyörű szépségét, s lágy hangját –bár arca meg-megvonaglott, néha amikor az egy-egy tündér már-már ultrahangon elvihogta magát. De azért hősiesen beszélt, beszélt s beszélt. Próbált részvétet ébreszteni maguk iránt s azt kérte végül mutassák meg az utat Efremhez.

A tündérek ámulva hallgatták végig, majd királynőjük – ki más lehetett, a hisz a hasa is elég nagy volt, s a hangja is elég magas – fenséges mozdulatokkal Gawen vállára repült és azt mondta:

- Úgy hazudsz, hogy akár tündér is lehetnél. Még senkit nem találtunk, aki hozzánk hasonlóan ennyit tud linkelni. Ráadásul ilyen megnyerően. – s mosolyogva megsimította Gawen arcán. – Efrem amúgy is haverunk, bár egy kissé mogorva vén szivar. Szóval egy varázslattal elröpítünk hozzá téged, meg a nehéz felfogású társadat.

Biccentett az egyik tündérnek, aki irtózatosan fejbe csapta Nórát, s ettől ő hirtelen eltűnt. Gawennek maga a tündérkirálynő simított végig az arcán a pálcájával, s azonmód úgy érezte, hogy egy sötét kútba zuhan. De nem gyorsan, hanem inkább lágyan lebegve, mint egy falevél.

Amikor földet ért – olyan lágyan, ahogy repült – még mindig sötétben volt, bár a távolban valami fény derengett, amely egyre nőtt s homállyá változtatta az éjszakát. Első gondolatával Nórát kereste, s amikor megpillantotta maga mellett, ösztönösen felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta és a közelébe húzódott. Másik kezével, fájdalmas grimasszal a fejét tapogatta. Gawen megnyugodva vette tudomásul, hogy a szamárfül eltűnt s a grimaszt is sűrű megkönnyebbült káromkodás kíséri – amit egy tapasztalt katona is megirigyelhetne.

A fény már lassan bevilágította a helyet, ahol voltak, s látták hogy egy egyszerű pálca végén ragyogó arany láng az. A pálca egy magas ősz hajú, hosszúszakállú, s már elég öregember kezében volt. Csúcsos süveget viselt, s kopott köpenyét csillagok díszítették, amelyek halványan felizzottak a közelükben.

- No? –mondta az ember.

- Te vagy Efrem – kérdezte Nóra, mert ő tért magához hamarabb a döbbenettől.

- Uhm. Velem akartatok beszélni, vagy nem? – kérdezte majd hátra fordult és elindult vissza, ahonnan jött. Pár lépés után megállt azonban és hátrafordulva azt mondta:

- Mire vártok, nem a boldogságotokat akarjátok megtalálni? Akkor meg gyertek utánam.

Ők lassan követni kezdték a mágust, de nem engedték el egymás kezét. Szürke folyosókon haladtak keresztül, s nagyon úgy tűnt, hogy egy barlangban járnak.

- Most jönnek a próbák? – kérdezte Gawen bátortalanul.

- Miféle próbák? – kérdezte a mágus hátra sem nézve.

- Hát mielőtt válaszolsz a kérdéseinkre, gondolom próbáknak vetsz alá minket. – mondta óvatosan Gawen.

- Mert? Most öttusázni akartok vagy választ kapni. Nem érek rá, még akad dolgotok. Gyerünk a jövőt mutató varázstükörhöz. – dörmögött a varázsló.

- Ott teszel föl majd kérdéseket?  

- Nem barchobázunk. Majd játszotok később egymással, most választ kaptok, aztán végre nyugtot hagytok nekem. – morogta az öreg.

Egy tágas, elég kényelmesen berendezett barlangcsarnokba jutottak. A csarnok központi részén egy mélyvizű barlangi tó volt. Látszott hogy különleges lehetett, mert gyönyörű márvány burkolat fogta közre. A mágus intésére a tóból egy vízoszlop emelkedett ki, majd szélesen szétterült.

-Amit ebben láttok az a boldogságotok. Kezdjetek vele, amit akartok... de jó ha tudjátok, éppen olyan illékony, mint a tükör amely megmutatta. Ha szertefoszlik a mágia, eltűnik a tükör is.  És most, viszlát… - mondta a mágus és egyszerűen semmivé foszlott.

Nóra és Gawen hitetlenkedve néztek egymásra. Valahogy nem így képzelték ezt az egészet. Valami misztikus, nagy gigászi feladatra számította, amely jutalma örök boldogság, szerelem, lelki béke lesz. Még mindig egymás kezét fogva lépte közelebb a tükörhöz, hogy megpillantsák a boldogságukat.

S önmagukat látták kézenfogva a kristályos víztükörben.

S valahonnan a barlang sötétjéből Efhrem dörmögő hangját hallották, szokatlan lágy csengéssel...

„ Bennetek él a mágia, amely a boldogságotok tüzét táplálja! Őrizzétek és tápláljátok ezeket a tüzeket magatokban, egymásban és minden emberben, akivel csak találkoztok. ”

Fodor Ákos - haiku-k

Sziasztok,

Formálódik bennem egy gondolat, amely hamarosan éretté válik a megjelenésre. Addig azonban ajánlom figyelmetekbe a fenti szerző két művét - plusz a ráadást. Egyszerű, magvas gondolatok, amelyeket az ember könnyen magával vihet az élet útjain is. :-)

“Visszasugárzom,
amit kaptam. Mint a kő
a Nap melegét.”
Fodor Ákos: Buddha Weimarban

“Rajtam úgy segíts:
gondjaimból részt ne végy,
csak tudd, hogy vannak.”
Fodor Ákos

Ez az egyik kedvencem:

“Szerelem: ahogy a szél meglebbenti a függönyt.
Nem a szél,
nem a függöny
- a lebbenés.”
Fodor Ákos

Az elátkozott

Az elátkozott

   Magam sem tudom miért, de úgy érzem le kell írnom mindazt, ami történt. Sok száz év múlt el felettem, s lassan elfelejtettek az emberek. Nem emlékeznek már a szörnyre, a rettegésre, a sötét éjben gyulladó fáklyákra, a pusztulásra… rám.

   Egykoron el sem tudtak irtóztatóbbat képzelni nálam. A sátán gyermeke, a pokol fia voltam a szemükben. S még én magamat kerestem az idő forgatagában ők önmagukat veszítve hozzám kezdtek hasonlítani. S velem együtt elfelejtették mindazt az intőt és gyönyörködtetőt, ami nevemhez kapcsolódott.

   Ki vagyok én? Joggal kérdezed kedves olvasó. Valaha ember voltam, mint te. Pontosabban gyermek – mint ahogy mindnyájan voltunk egyszer. Szeleburdi kamasz, aki könnyed gyermekjátékkal múlatta az időt a kastély termeiben. Vidám apród, ki a király gyermekével fogócskázott és verekedett, míg nem egy napon elkárhozott.

   Ostoba véletlen volt csupán, baleset. De végzetes… Bújócska közben az udvari varázsló – Kahel – műhelyében rejtőztem el. Tudtam, ide egyik gyermek sem mer bejönni, mert úgy rettegnek Kaheltől, akár a szappantól és a víztől. De azért igyekeztem biztosra menni és egy hatalmas polc alsó lefüggönyözött rekeszébe akartam elbújni. Addig fészkelődtem, mígnem levertetem egy üveget az egyik felsőpolcról és iszonyúan fejbe csapott. Sokáig aléltan feküdtem és belélegeztem az üvegben lévő illékony anyagot az utolsó cseppig.

   Kahel talált rám, s talán ez volt csak a szerencse a szerencsétlenségben. Sebemet ellátta, s  törött üvegcse láttán arca olyan lett, mint a zivataros égbolt. Szavaira a mai napig emlékszem: „Amíg én élek, többet nem hagyhatod már el ezt a szobát.”

   Először azt hittem viccel, de rá kellett ébrednem komolyan beszél. Miután látta hogy figyelek a mondandójára, újra beszélni kezdett:

   - Tudod réges-régen jónéhány szellem garázdálkodott a vidéken. Az embereknek fejtörést okoztak, sőt néha el is veszejtették őket. Ezért én véget vetettem a bolyongásuknak, és bár ezzel az üdvözöléstől fosztottam meg őket, egy üvegbe zártam mindegyiket. Ezt törted össze te az imént. S ájult testedben kitűnő lakhelyet találtak mindnyájan. Most még gyengék, de megerősödnek hamar. Ezért kell itt maradnod. Fogoly leszel s saját testedben, mert ők mind erősebbek nálad. Csak én tudom féken tartani ezeket, s neked is meg kell tanítanom, mielőtt meghalok. Különben végignézheted, miként döntik romlásba a világot, s szép lassan beleőrülsz. – mondta nagyon komoly arcával egyre közelebb lépve hozzám.

Szemét a szemembe fúrta, s félelmemben nem mertem szólni, de beszélt ő helyettem is.

- A harcos már ébredezik. Vele lesz talán a legegyszerűbb. Sok benne a gyűlölet, de katonaként kivételes erkölcsi nevelést kapott, könnyű lesz féken tartanod. Megölték a családját, mialatt harcolt. Bosszút akart állni értük, de nem ért célt. Csak ez tartja e világban, ártatlanokat nem bánt, csak megijeszti őket a fizimiskájával.

A hóhér azonban már más helyzet. Ő olyan közönyösen ölt életében, miként még egy embert sem láttam. Valami megpattanhatott benne gyermekkorában. Nem érez szánalmat, viszont ő is csak parancsra öl. S ha nincs aki a parancsot adja… Hideg, mint a hajnali dér.

Vagy ott van az árva. Szülei meghaltak, sokáig éhezett, fázott mire követte őket. Senki nem segített rajta, ezért e földön bolyongva minden utazónak elsírta panaszát, könyörgött vigyék magukkal, s mikor kötélnek álltak addig mesélte a történetét egyre nagyobb átéléssel még hallgatóinak meg nem szakadt a szíve. Hozzájuk törleszkedett, aztán elemésztette őket, elszívta életerejüket, de így sem élhetett többet.

S a szörnyeteg…- zavartan elhallgatott, mintha az eddigieknél is szörnyűbb dolgot készülne mondani. – Tudod bármelyik is kerekedik felül, testileg is hasonlítani fogsz rá. Ez szörnyű fájdalommal jár majd, de tetteik még jobban lelkedbe marnak. Soha, soha nem veszítheted el a hitedet, neked erősebbnek kell lenned náluk, hogy felül emelkedj rajtuk.

- Miféle ez a szörnyeteg? – kérdeztem, s éreztem, hogy gyermekhangom mélyülni kezd.

- Ne aggódj, vannak mások is. Ártalmatlan bohócok, kik olyan jól érezték magukat életükbe, hogy észre se vették, hogy kiszakadtak belőle s tovább komédiáztak. -  próbált mosolyogni, de arcom láttán elkomorult s folytatta – A szörnyeteg egy fajzat. Félig ember – legalább is az intelligenciája – félig valami iszonyat sötét erő, amely egy gyilkos fúriába öltött alakot. A legkeményebb küzdelmem volt, amikor bezártam őt. Kis híján megölt. De vannak még mások is. Elárultak, szeretők, katonák, koldusok, éhezők, hűtlenek, az emberiség szemetje. S néhány tisztes lélek, aki a sok tennivalója közben a világban, észre sem vette hogy meghalt. – fejezte be végül halkan.

Emlékszem nem hittem amit mond, de hallottam hogy egy mély érdes hang, durván röhög a fejemben. Majd beszéd, kiáltozás és sírás, óriási zsivaj töltötte ki egész bensőmet. Éreztem, hogy szétárad rajtam a félelem, a rémület, mert egy sötét, feneketlen erő kezdte kitölteni a fejemet. Szemembe is kiülhetett mindez, mert merevedő pupillával még láttam amint Kahel hatalmasra növekszik és keze - mintha kékes örvényt keltene - felém mozdul. Hangja menydörgött:

- Takaródjatok és hagyjátok még élni. Évszázadok állnak még rendelkezésetekre, hogy gyötörjétek. – majd valamivel csendesebben azt mondta – Ne félj fiam. Nem fogsz meghalni. Sajnos nagyon hosszú életed lesz, s kevés örömet találsz majd benne.

Ki tudhatta volna, hogy téved az öreg mágus. Magam sem sejtettem sokáig. Eleinte valóban nagyon meggyötörtek a bennem lakó rémek. Kahel mindig csak azt mondta, ne veszítsem el a hitem. Arról beszélt, hogy mindig csak arra koncentráljak, amit csinálok éppen. S ha csak a feladattal, csak a helyzettel foglalkozom, s nem törődök semmi más emberivel, uralhatom őket. De az első években ez egyáltalán nem ment.

Túlságosan is emberi voltam ehhez. Gyakorta kezdtem ábrándozni, s katonának több se kellett hogy a felszínre törve a bosszúját kezdje tervezgetni vagy csak a dicső tetteivel hencegve szórakoztatta a hallgatóságát. Nem ritkán nekirontott volna bárkinek – Kahelt kivéve. Attól függ milyen kedve volt éppen. Vagy ha elkeseredtem, az árva azonmód felül kerekedett és ráakaszkodott bárkire egy vigasztaló szóért. S ha nem vigyázott búsongó depresszióba döntötte és öngyilkosságba hajszolta.

A hóhér sokáig nem tüntetett jelenlétével, s beszélni sem nagyon hallottam, s a szörnyeteg, míg Kahel élt egyszer sem próbálkozott többet. Félt tőle azt hiszem. De a fejemben lévő zsibvásár zavart a legjobban. Állandóan hangokat hallottam és iszonyatos fejfájás gyötört. Talán egyik másik lélek felszínre törése általi alakváltozás sem volt ilyen nyomasztó. Minden döntésemet hangvihar előzte meg.

Kahel sok mindenre megtanított, s amikor elment már elég erősnek hittem magam, hogy uraljam őket. S mekkorát tévedtem…

Az évek során, nem hiányzott a családom. Atyám katonaként szolgálta a királyt… s anyám, – rossz nyelvek szerint – szintén az ő szolgája volt. Engem nagyrészt dadák, tanítók és szolgálók neveltek, szüleimet nagyon ritkán láttam. Kahel lett az igazi családom. Bölcsessége, barátsága már a baleset előtt is sokat jelentett, utána pedig mindent. Oly gyakran váltottam alakot a vége fele, hogy mindenki rettegett tőlem az udvarban – rajta kívül.

Ahogy nőttem egyre nagyobb lett bennem a zűrzavar, s egyre könnyebben kerekedtek felül ezek a lények. Kahel volt az egyetlen, aki segített. Beszélgetéseink során tisztult a homály s lassan szavai világossá tették számomra ki is vagyok. Soha egyik lény sem rémítette el. Emberként beszélt mindegyikkel és szavára bármikor visszatértek a homályba hogy teret engedjenek nekem. Szép lassan magam is megértettem sokukat. Emberként - lassan barátként - kezeltem őket és ők is elfogadtak engem. Valami furcsa, szoros kapcsolatba forrottam mindegyikükkel. Kivéve azt a néhányat, akiket nem tudtam megkedvelni, megérteni…

Velük örökös harc volt a létezés és sosem ért véget. Kahel jelenléte féken tartotta őket, s azt hittem ez már az én művem. Halálával azonban újult erővel törtek elő és nem volt hatalmam felettük.

Amikor elveszítettem, emberek jöttek, akik a „mester iránti tiszteletből” megkértek távozzak a kastélyból. Bódult voltam, s nem igazán hallottam szavukat. Kahel halála nagyon megrázott és csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne engedjek utat a gyermeknek vagy a szörnyetegnek fájdalmammal. Erőm maradékával próbáltam odabent tartani őket, s talán…

Az emberek – kik, mit sem tudtak a szörnyetegekről – csak a különös átváltozásokat látták, fegyvert rántottak s el akartak veszejteni. „Elátkozott! Te okoztad Kahel halálát!!! ” – üvöltötték s fúriaként rontottak rám.

Én már nem voltam ura többé magamnak. A harcos tört a felszínre és forgószélként táncolva utat tört a kardok erdejében. Emberek rogytak a lábai elé s én nem tehettem semmit. De éreztem az erejét, dühét, s végignéztem a tombolását. – Ki fegyvert fog, fegyver által vész. – mondta, miután már csak két lefegyverzett ember térdelt előtte. A hóhér mintha csak az alkalomra várt volna – átvette a szerepet a testem fölött és – lefejezte mind a kettőjüket. Hidegség mart a szívembe, s nem érdekelt már egyikük sem. Sem a holt testek, sem a bennem lakó élőholtak. „Egy vagy közülünk testvér.” – hallottam a harcos dörmögő hangját.- „Veled mi is örök kárhozatra ítéltettünk.” –mondta a hóhér, s mind a ketten elhallgattak. S éreztem, ahogy a sötét, a düh végig kúszik a karomon. Az est leszállt – s míg az emberek fáklyákat és bátorságot gyűjtöttek- a Kahel által elűzött szörnyeteg vette birtokába a testemet, minden más hangot elnyomva. Nem sietett, lassan jött egyre közelebb, s éreztem, hogy élvezi tehetetlenségemet.

Az emberek éjjel rontottak rám, de elkéstek. A szörnyeteg már birtokba vette a testemet, s mintha egy ablakon átnéztem volna, láttam régi világom pusztulását. Örökre elveszett, s én is egy jó időre. Tehetetlen nézőként éltem át mindazt a borzalmat, ami ezután történt. Kahel elvesztése miatti fásultságomból, fájdalmamból tulajdonképpen a szörnyeteg rángatott vissza. Tettei megrémisztettek és arra késztettek, hogy visszaszerezzem az irányítást.

Nem tudom mennyi időbe telt. Emlékszem éjszakákra, a rám vadászó emberek félelmének szagára, sikolyaikra, amikor fogaim beléjük téptek és vérük ízére. Még most is elfog a hányinger, ha rágondolok. A mágus tanítása azonban nem volt elvesztegetett idő. A borzalmak bénító hatásán lassan úrrá lettem s figyeltem a szörnyeteget. Nem éreztem iránta haragot, dühöt, csak figyeltem őt. Elképesztett az intelligenciája, leleményessége, kegyetlensége, s nem találtam egyetlen gyenge pontot sem rajta. S szép lassan minden rezdülését éreztem. Ez ijesztőbb volt mindennél.

A gyilkolás – mi a legjobban borzasztott - alaptermészete volt, de magányos perceiben olyan tisztán és egyszerűen látta a világot, mint egy mágus. Már értettem miért volt olyan kemény ellenfél Kahel számára.

Egy napon szólítottam őt s éreztem, figyel a szavamra. Azt mondtam: „Húzódj vissza vagy elpusztítalak! Én nem félek a haláltól, ezt te is érzed. S már elég erős vagyok. ”- s felemeltem – én emeltem fel – a karmos mancsot és végighasítottam a másik karomat vele. S recsegve, ropogva vissza változtam önmagammá.

A hajam összetapadt és véres volt. A kezem fájt. Iszonyatos dögbűz lengett körül, de én voltam. Lassan elenyészett a fájdalom, s az élet ment tovább. A bennem lakó lelkek számára ez vízválasztó volt. Félni kezdtek tőlem, mint Kaheltől. Szerették az élet ízét, látványát még így is. Féltek, hogy megfosztom őket tőle. Néha persze próbálkoztak. Alkalmanként viszont én eresztettem szabadjára némelyiküket. 

A bohócot például kifejezetten szerettem. Melegséget vitt a világba, s nem zavarta, ha nevettek rajta. Sőt… A harcossal kölcsönösen tiszteltük egymást. Szerettem töretlen igazság érzetét és azt, hogy azonnal kiáll az elesettekért. Nem egyszer vezette kezem, ha küzdenem kellett. Sokat tanultam tőle, s ő is sokat tanult tőlem. Dühös, bosszúszomjas lelke egyre kevésbé gyötörte. Egy napon pedig, egyenesen kijelentette, hogy ő nem akar többé harcolni. A bosszú nem fontos, az élet a fontos, az élők. S többé nem hallottam felőle.

A zsivaj, a zűrzavar megmaradt ugyan odabent, de pikáns, hencegő katona történetek, kemény rendre utasítások nem harsogtak többé. S ekkor értettem meg, hogy Kahel mekkorát tévedett.  Ezek a lelkek üdvözülésre, feloldozásra, megértésre vágytak csupán. S valakire, aki elvezeti őket ezen az úton.

Rose… Két évszázad telt el. Régi világom összeomlott, Kahellel meghalt az utolsó igaz barátom, s önfegyelemmel megtanultam úrrá lenni a káoszon. Aztán elhallgatott bennem a harcos is. Rájöttem, hogy bajtársammá, barátommá vált az évek során és csak az tartott vissza attól, hogy búnak ereszem a fejem, hogy éreztem a szörnyeteg jelenlétét, figyelő szemét.

Ekkor ismertem meg Rose-t. Sokat kóboroltam, s embereket gyógyítottam, amerre csak jártam. Sehol sem telepedtem meg hosszú időre, mert féltem hogy titkom kiderül. Rose egyszerű fiatal lány volt, akit kígyómarástól kábultan hoztak hozzám. Mindenkit kizavartam a sátorból és a hóhért szólítottam – mint mindig, ha műtenem kellett – mert precíz kezére és hideg fejére volt szükségem. Régi csapat voltunk már, s tudta a dolgát. Megnagyobbította a marás helyét s kiszívta a mérget – de közben akaratlanul is alakot öltött. A leány szeme kitágult, mielőtt elájult.

A méreg kissé meggyötörte ugyan, de szépen gyógyult. Másnap reggel rám nyitotta gyönyörű barna szemeit. Hosszú pillái hunyorogva rebbentek egy kicsit – mint egy pillangó szárnya -, mert bántotta az erős reggeli fény. Karcsú, fiatal teste elégedetten nyújtózkodott, élvezte hogy újra ura önmagának. Gesztenyebarna hajfürtjei eltakarták az arca egy részét.

Olvasni akartam a szeméből, ahogy Kahel tanította, de nem tudtam. A kedves mosoly, amivel rám nézett, egészen elbűvölt. Azt vettem észre, hogy bensőmben néma csönd van. Elhallgatott minden zsivaj. Az áhítatos csöndben egyszer csak egy halk meghatott suttogás hangzott fel. „Mama”- szólt az árva, aztán semmi több.

Sokáig beszélgettünk, s ő megkérdezte: ki vagyok. S én elmondtam neki. Elmondtam az egészet. Kivéve a szörnyet, a gyilkosokat és árulókat. Beszéltem a bohócról és megmutattam őt neki. A hóhérról azt mondtam neki orvos, aki nem tudott segíteni a családján ezért olyan különös az arca. S a legfurcsább hogy a gyermek egyszerűen utat tört bennem, de nem akarta őt bántani. Egyik lény sem akart fájdalmat okozni neki.

Olyan ártatlan kedves arca volt, hogy egyszerűen nem voltam képes a világ kegyetlenségeit felfedni előtte. Talán tudott már ezt-azt, de szemeiben még ott láttam a mesék ártatlan szépségét és ez megkötötte minden szavamat. Nem mertem szólni hozzá, nehogy rá ébredjen ki is vagyok valójában. Öregnek éreztem magam, s féltem ő is annak lát majd. Kemény, cinikus és gyarló voltam, s nem akartam hogy annak lásson.

Sokáig volt velem. S én az évek során nem tudtam kifürkészni a titkát. Ma sem értem mit szeretett rajtam, a szögletes, kemény valómhoz nem illet az ő lágy, meleg kedvessége. Örök időkre bűvöletbe ejtett, s nemcsak engem…

Az árva nagyon szerette őt, s gyermeki kedvességgel csüngött minden szaván. Minden tettével azon volt miképpen tudna neki örömet szerezni. S amikor Rose azt kérte szülessen meg újra, s éljen boldog életet, s szeresse a szüleit – örökre elhallgatott ő is.

S így sorban a többiek. Ahogy teltek az évek a hűtlenek megértették a szeretett igaz valóját s elenyésztek. Az árulók, a gyilkosok az élet szépségét s elnémultak örökre. A többi lélek -pusztán azáltal, hogy tanúja volt ennek a folyamatnak – idővel vette a kalapját és távozott. S végül már csak hárman maradtunk. A hóhér, a szörnyeteg és én.

Hosszú és boldog életünk volt Rose-al, bár a gyermekáldás elkerült minket. A szörnyeteg olyan mélyen tűnt el bennem, hogy elfeledkeztem volna a létezéséről, ha nem éreztem volna néha a fenyegető morgását, amikor valami veszély fenyegetett engem vagy Rose-t. Így azonban mindig ott volt rémálmaimban, de sosem beszéltem róla neki. Féltettem őt tőle.

Egyszer azonban – mikor gyógyfüveket szedtem a szemközti dombon láttam, hogy egy csapat bandita ront a falura. Tudtam nem érek le időben, s a kardom sincs nálam. Pánikba estem, mert Rose odalent maradt… s ekkor a szörny – kihasználva önfegyelmem hiányát - egy hördüléssel, átvette az irányítást. Párducként szelte a levegőt, ahogy a falu felé rohant, s szinte pillanatokkal késett csupán. A lovasok már a faluban voltak. Az egyik éppen a házunk felé indult, melynek küszöbén Rose ált rémülten.

Teste ívbe feszült s vetődött. Úszott a levegőben és szinte kettétépte a fickót. S nem kegyelmezett a többieknek sem. Szétmarcangolt tetemekkel borította a főteret. Mire magamhoz tértem, már nem létezett a rabló horda. S a szörny Rose-t nézte. Már nem éreztem a vérszomját, sem a dühét. Meglepő módon fájdalmat éreztem csupán felőle. Szégyenkezést és lassan visszahúzódott lelkem mélyébe. Én pedig recsegve, ropogva visszaváltoztam.

Ott álltam szétszakadt rongyaimban, véresen s a fenevad szégyene mellé még a magamé is társult. Nem mertem felemelni a fejemet. Túl élénken élt még száz év elteltével is az emberek üvöltése a fejemben: ELÁTKOZOTT!!!

Talán évekig is elálltam volna, de a falubeliek egyike – egy nagydarab kovács, az Isten áldja meg érte – így kiáltott:

- Ez volt az a hatalmas titok Gyógyító? Hát biz nem egy szép látvány az igaz, no! De azé felettébb hasznos. Ugye? – egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek és fejemet felemelve Rose mosolya volt az amit először megpillantottam. Szeme lágyan simogatott és azt súgta semmi baj. Éreztem, ahogy köpenyt terítenek a vállamra és lassan körülvett a falusiak tömege. S akkor megértettem, hogy a szörny - amely legfélelmetesebb ellenségem volt - talán mindig is részem lehetett. S ez kevéssé tragikus, mint az ember gondolná. Az üvegcse szörnye, az én szörnyemmé vált. Talán üvegcse nélkül is nőtt volna bennem egy másik, s annak létéről tudomásom sem lett volna.

Rose tudta - megtudta - a titkomat és nem futott el tőlem. Elfogadott mindenestől engem, s én végre teljesen nekiadhattam önmagam. Hihetetlenül boldog voltam.

A hóhért Rose-zal együtt temettem el. Együtt öregedtünk, bár én lassabban mit ő, de háromszáz év, az háromszáz év. Álmában halt meg, s szemeiben nem volt többé melegség és mosoly. Boldog, hosszú életet élt, s nagyon ritkán láttam szomorkodni. Varázsos lény volt.

A hóhér zokogni kezdett, amikor megértettük, hogy többé nem mosolyog ránk a csodás szempár. Szívet tépő, el-elcsukó zokogása, nagyon sokára halkult el. Soha többé nem hallottam felőle.

A szörny örökre velem maradt. Rose elvesztése belőle is kicsalt egy halk elkínzott vonyítást, de soha többé nem öltött alakot. Most - életem alkonyán - miközben e sorokat írom, még most is itt érzem a jelenlétét. De már nem félek tőle. Értem, s elfogadom őt.

Látom a változó világot és titeket emberek. Látom a szörnyeiteket. Látom, hogy nem vagytok tudatában, vagy rettegtek tőlük. Félelmetek burkot von szemetek elé, s e burkon keresztül árnyékokat láttok csupán, mint én egykoron. Tépjétek le hát e szövetfátylat – amit úgy neveztek félelem és előítélet - és lássatok barátaim. Értsétek meg szörnyeitek szavát, s…