Boston - USA VI. bejegyzés

    Amit eddig nem tudtam Bostonról. Eredetileg ezt a címet akartam adni ennek a bejegyzésnek, de rájöttem hogy nem megfelelő. Ahogy az utazás előkészületeit terveztem rájöttem, hogy szinte semmit nem tudok a városról - azontúl, hogy egy amerikai nagyváros és a teadélutánok eléggé mozgalmasak és néha kicsit fojtogató a légkör. De ahogy megérkeztünk a város hangulata teljesen levett a lábamról. Ahhoz képest, hogy egy metropolis, nagyon sokban hasonlít egy európai városra. Az épületek elég változatosak, a felhőkarcolók mellett a tradicionális angol és az amerikai építészeti formákat is megtalálhatjuk.

    Vasárnap indultunk neki, mert gyönyörű napos időt jósoltak - ami hál istennek be is jött végre. Alig három óra alatt eljutottunk Newton-ba, ami Boston elővárosának mondható. A Riverside állomásnál letettük az autót - parkolás 5.75 dollár egy napra - és felszálltunk a metróra. Az egynapos metrójegy - amely érvényes buszokra is a városban 9 dollár volt. A metró térkép és az elrendezése, sokkal egyszerűbben áttekinthető, mint New York-é. (Inbound - Outbound, azaz befelé, vagy kifelé halad a városból - logikus.) A subway megtévesztő elnevezés kissé, mert ezek a vonatok nagyrészt a föld felett haladnak. Csak a legbelebb belvárosban ereszkednek a föld alá.
    Mit mondhatnék... Két amerikai metropolist láttam eddig... nos ha választanom kell, egyértelműen Boston a favorit. Hogy miért? A válasz nagyon egyszerű. Sokkal emberközelibbnek éreztem. Utunk első állomása a Goverment center volt. - ne tévesszen meg senkit, nem érdekel jobban a politika mint eddig, de stratégiailag ez volt a legjobb kiinduló pont a nézelődéshez.

A régi városháza... ha már politika...

    Már alapvetően a megérkezésünk is pozitív hangulatban telt. A vonatról megnézhetted a külvárost - elismerem, van néhány lerobbant épület - nekem nagyon tetszett a látvány. Rengeteg park, víztározó.... s kínaiak. Meglepően sokan vannak. Láttunk másnaposan - vagy inkább aznaposan - talán hazafelé tartó ír-amerikai fiatalat. :-) Időseket, fiatalokat.... s beszélgettek. Nem tudom megmagyarázni, de New York-ban érezhető volt egy fajta feszültség a levegőben. Itt nem éreztem ilyesmit.

   Betértünk egy Starbucks-ba - mert Anthonio nagyon szükségét érezte. A csapos srác úgy köszöntött minket, mintha mindennap tőle vennénk a reggeli kávét. A szemedbe nézett, vidáman mosolygott, nem sietett.... egész más volt mint  New York.

Találhatsz ilyen hangulatos sikátorokat.....

S persze megvan a nagyvárosi hangulat is....

Ahogy már említettem a kínaik mindenhol ott vannak..... egész mozgalmas városrész egyébként.

Próbáltam diszkréten elcsípni őket - olyan is lett a kép. De talán ez megmutat valamit a város békés hangulatából....

Nekem nagyon bejött, ahogy az építészeti stílusok váltogatják egymást. A régi és az új egysége.... hm..

Old State House - a városi park egyik sarkában bújkált....

S a legjobb fejek......

Próbáltam vissza adni a park hangulatát....

De nem könnyű.... nagy élet volt, sok fiatal.... amin meglepődtem a hajléktalanok száma...sokan voltak. Nemakarok ismét New Yorkkal példálózni..... de egész más volt a kisugárzásuk.  Zenészek ültek a padokon és a hegedűtől - a bassz gitárig mindent láthattam - nagyon jól nyomta az öreg. S még arra is figyeltek, hogy elegendő távolságra üljenek egymástól, hogy ne zavarják a másik előadását.

Itt is divat a mókusetetés

A fénykép nem igazán adja vissza a méreteket, de elég sok idős fa volt a parkban. Nagyon jó érzés megtelepedni a tövében....bár nem sok idő jutott rá. Ha tovább maradunk, talán a mókusok is meglátogattak volna...

Ismét bánkódhattam kicsit az időzítés miatt. Nincs tó, csak a helye..... de a nagyobbik baj az volt, hogy ilyenkor a bálna néző hajókat sem indítják el, amire nagyon fájt a fogam. No ezért még visszajönnék egyszer ide.... 

Még kedvenc utcát is választottam....

Nagyon tetszett ez a környék..... rengetegen kocognak, sétálnak....

S rengeteg a fiatal.... annyira érződik a sok egyetem, ami itt van....egy öreg város, fiatal lélekkel. Hm, most írtam le, azt hiszem mit imádtam benne a legjobban. 

Vajon hány filmben láttam ehhez hasonló épületet.... vagy ezt?!

Prudential Center - Skywalk Observatory az 50. emeleten. Nos,  ez egy kicsit csalódás volt... egyetlen dolog miatt. Zárt.. Csak és kizárólag az üvegen keresztül tudsz fényképezni.... de a kilátás .... 

A kilátás.

Valamennyire látszódik a Common Park és Public Garden.... 

Ott a kedvenc utcám, a második viszintes, fás, sétányos..... nagyon szép. :-)

Változik a városkép....

Fine Art Museum....

Nagyon tetszett ez a szobor.... a füstről meg annyit, hogy nem mi voltunk....  De sajnos azt is láttuk hogy néz ki a tűzoltó autó Bostonban. 

Egy régi autó múzeumot keresve feltévedtünk a helyi Rózsadombra. ( Jótanács, ne felejtsd le a cím mellől az irányítószámot és nem kell rögtönöznöd...) Gyönyörű időben sétáltunk kb 6km-et és megimertük a város egy másik arcát is.

Nem igazán adja vissza a kép, de a kerítés túloldaláról és eléggé korlátozott szögból sikerült a képet megcsinálni.... Egy hatalmas erdő közepén, egy kis tó partján, Boston kertvárosában, egy elég nagy ház..... El is tünődtünk, nekünk vajon mit kéne tenni, hogy ilyen helyen élhessünk...

A hosszú séta utolsó fényképe egy eldugott kápolna természet közepén......

     Ezt a kirándulást most igazán élveztem. A délután második felében rájöttem arra, hogy szinte semmit nem láttam a városból. Annyi minden lenne még, a Harvard, a M.I.T, a régi schooner hadihajó a kikötőben, a bálna nézés hajóról, a Fennway park - nem érdekel annyira a sport, de az ott lenni, a sok szurkoló között.... A múzeum amit nem találtunk meg - Amerika legrégebbi autó gyűjteménye... s még rengeteg dolog lenne.
    Írásközben jöttem rá, hogy a város fiatalsága és öregsége az amit igazán kedveltem Bostonban. S valamit még hozzá kell tennem, a teljesség kedvéért. A nők. Igen, a nők. Itt mások voltak, mint azokon a helyeken ahol eddig megfordultam. Sokkal vonzóbbak és nem csak a külsejükre gondolok amikor ezt írom. Nőies kisugárzásuk volt. 

   Ebben a városban ha ránézel egy csinos nőre, az pontosan tudja hogy miért nézed. Visszamosolyog, s mind a tartása, mind a járása sugárzóbb lesz. Ez lehet hogy odahaza természetes, de itt.... kezdtem azt hinni, hogy valami teljesen másképpen működik. New York - lesütött tekintetek jobbára és teljesen más kisugárzás. Ez New York államnak azt a részét is jellemzi, ahol éppen tartózkodunk. Mintha sokkal zárkózottabbak lennének az emberek. Bevallom nem értem a jelenséget. De nagyon jól esett a változatosság. :-) El is gondolkodtam egy I love Boston feliratú polón. 

USA - V. bejegyzés

   Már egy ideje terveztem megírni ezt a beszámolót. Adni egyfajta körképet arról a helyről, ahol vagyok. Clifton Park, New York állam északi részén. Egy kisváros, a legközelebbi nagyobb városok, Albany, Saratoga, Schenectady - egy barátom viccesen azt mondta, olyan a neve, mint egy mechanikus zörej. Amikor nem készültem hosszabb utazásra, akkor igyekeztem szétnézni a környéken. A környéket persze nem kell szó szerint érteni, mert itt a távolságok egészen mást jelentenek. Nagyobb a tér és abszolút igaz amit mondanak, hogy Amerikában autó nélkül nem sokra mész. Nem  szeretném hosszúra nyújtani a bevezetőt, inkább azt írnám le, ami a képek kapcsán eszembe jut. .

    A célom az volt, hogy meglátogassam a környező nemzeti parkokat és az elszórtan található kis tavakat. Ahogy már írtam, egy korábbi bejegyzésben valami megfoghatatlan dolog vonzott hozzájuk. Két nehézségbe ütköztem azonban. Az egyik az időjárás volt, a másik pedig a magántulajdon. 

    A helyzet az, hogy a csodás nemzeti parkok vastag hó alatt aludták téli álmukat. Több alkalommal nekifutottam, de csak lezárt parkolókat és térdig érő havat találtam. Sajnos ilyen túrára nem készültem fel, pedig András barátom csodálatos helyeket javasolt. A tavak környéke pedig nagyrészt magántulajdon volt, így csak korlátozottan volt megközelíthető. Persze, ha elég elszánt az ember......

Lake George - Az első kirándulásom helyszíne. Az indián háborúk - amelyekbe Az utolsó mohikán című filmben tekinthettünk bele - ezen a vidéken zajlottak. A William Henry erőd, a Fort Edward - mind, mind létező helyek. S ez egy különösen gyönörű vidék. Kicsit sajnálom, hogy nem szebb időben jártam erre. 

Azért is sajnáltam kicsit, mert szép időben hajókirándulást lehet tenni a tavon. Most is lehetne, csak előbb fel kell törni a jeget a hajó elől.

A kép ugyan ott készült, csak pár héttel később. Egy nemzeti parkos sétát terveztem, de azt hiszem látszik, hogy a hó kissé keresztül húzta a számításaimat. Egyébként ez is magánterület volt. Faházakat lehet bérelni a tó közelében, ilyen gyönyörű környezetben. Nem szóltak rám befelé menet, hát körülnéztem kicsit.....

Nyáron itt süttetné a hasát az ember, kenuzna, s ha megmelegszik akkor csak úszna egyet a kék vízben...Mert tényleg kék volt ám....

S hogy még fokozzam.... a fákon mókusok kergetőznek és lejönnek a földre, végigszaladnak a kerítésen... hihetetlenül békés hely.... Persze ha kifizetted a bérleti díjat. Kifelé jövet megállt mellettem egy akkora pick-up, hogy fél percig néztem fölfelé mire megláttam a sofőrt - oké, ez költői túlzás volt. Egy ilyen látvány után, csak mosolyogva mondtam neki, hogy csak csináltam pár képet.... elfogadta, ha nem is boldogan. De hát a ma érdeklődője, a holnap ügyfele...

Ez a távoli behavazott táj, a Great Sacandaga Lake. Hihetetlenül hívott magához ez a tó - lásd egy korábbi bejegyzésben - de szinte lehetetlen volt a partjára jutni. Még a kikötők is magán kézben vannak, s itt valahogy elszállt a bátorságom.....

Nem adtam fel. Ilyen gyönyörű utakon autóztam, míg kerestem a lehetőséget ahol a víz közelébe mehetek. 

S megtaláltam.....

Persze ez is magánterület volt. Bevallom, itt nem volt jó érzés tilosban járni. De a tó gyönyörű, még így hóval borítva is. Ahogy a partján állhattam szép lassan megnyugodtam. Mint aki hazaérkezett.... - érdekes érzés volt.

Ezt a tüneményt a haza úton láttam meg......

Annyira elütött a környező házak egyformaságától és olyan békésség áradt belőle. Muszáj volt lefotózni. 

Sok időmbe telt, míg találtam egy parkot a "környéken", ahol sétálni és üldögélni lehet. Ilyen volt  példul a Schenectady central park. Nagyon hiányzott a természet....

Az üldögélésből nem lett semmi, mert szörnyen hideg volt, a napfény ellenére is. De gyönyörű ez a kis park.

Az ott jobbra egy rózsakert.... képzeljétek el májusban....

Vasárnap annyira békés volt. Hosszasan sétálgattam.....

Annyira könnyű volt elképzelni, ahogy leüll az ember a virágok közé.....

    Most egy kicsit más vizekre - illetve a levegőbe - evezzünk. Gaudeloupe óta, megszerettem a repülést. Így kapva-kaptam a lehetőségen, amikor láttam hogy egy repülőgép múzeum van a környéken. Egy kicsit kettős érzés volt a gépek között sétálgatni. Először is maga a repülés élménye, másodszor az a technikai összetettség amely lehetővé tette, hogy az első gépek a levegőbe emelkedjenek..... Ugyanakkor, pontosan tudom, hogy egy repülőút mennyire szennyezi a levegőt, hogy a harci gépek milyen szörnyű pusztításra képesek. Igyekeztem félretenni ez utóbbi két ismeretet és tátott szájjal csodálni azt amit látok.

Amelia Earhart és az ő Lockheed Vega monoplan-ja. Amikor átrepülte az Atlanti óceánt, akkor valószínűleg még megvoltak a szárnyai. 

De a viccet félre, emelem kalapomat a repülés úttörői előtt, akik ehhez hasonló gépekkel emelkedtek a magasba...

Amelia például nekiindult, hogy körberepülje a földet - sajnos eltűnt útközben a navigátorával együtt.

Így nézhetett ki gépének utastere....Hát nem business class... bár nekem tetszett.

Azért szédületes, hogy ehhez hasonló szerkezetekkel próbáltak a magasba emelkedni az emberek. Micsoda szenvedély hajthatta őket, hogy megvalósítsanak egy álmot.... 

Fából készült légcsavarok. Megdöbbentő... Van fogalmatok milyen fordulatszámmal pörüg egy ilyen, milyen erők hatnak rá, milyen rezgés.... 

Mégis képes egy ehhez hasonló gépet a levegőbe emelni....

El tudjátok képzelni, milyen lehet a levegőben.....

   Most a modern harci gépek részleg következik. Láttam egy Japán anyahajó modelljét amely részt vett Pearl Harbour bombázásában - Akagi - egy nagyobb szoba méretben. Képtelen voltam értékelhető módon lefotózni, de tény hogy technikai szempontból lélegzetelállító volt. Az 1940-es években, ilyen méretű műszaki elképzelést megálmodni, megvalósítani..... s mindezt a pusztítás szolgálatában. A repülőgépek és pilóták, rengeteg nagyszerű dologban vettek részt. Az expedíciók aktív résztvevői voltak, fontos szerepeket játszottak mentésekben.... de tagadhatatlan, hogy a legnagyobb szerepet a harcászatban és szállításban kapták ezek a repülők.

Intruder - egy amerikai harcirepülős filmben láttam ilyet. A valóságban rohadt nagy......

Egészen eltörpül mellette ez a kis Mig-17-es

Nem szeretnék egy ilyet működés közben látni. Egyik oldaláról sem. 

F-14-es A vasmadarak-at és Top Gun-t jutatta eszembe....

      Tudjátok, míg a gépek között jártam, mozifilmek jutottak eszembe. De a film és való élet között a legszembeötlőbb különbség a méretekben volt. A tévében, moziban valahogy kisebbnek tűntek ezek a vasak. A legtöbbje azonban hatalmas volt. Azon törtem a fejem, milyen iszonyat erő kell,  hogy a magasba emelje és milyen félelmetes pusztításra képesek. Egyszerre tiszteletre méltó és ijesztő az emberi elme hatékonysága és céltudatossága.

Remélem legközelebb egy csodás bostoni városnézés képeit tehetem majd föl. Addig is élvezzétek a tavaszt helyettem is. 

S szólt a kereső....

    Istenem most segíts kérlek. Elegem volt. Rettenetesen unom már az önmagammal folytatott harcot. Vannak pillanatok amikor tudatában vagyok önmagamnak, amikor tisztán megélem azt aki vagyok és boldog vagyok minden ok nélkül. S aztán a semmiből, visszazuhanok a saját poklomba. Gyötröm a testemet - most is érzem a jelzéseit - és gyötröm a lelkemet is. A saját gondolataim és érzéseim miatt szenvedek. Tisztán látom. S tudom, hogy mindezek nélkül boldog lehetnék. S ez a boldogság rohadtul nem függ pénztől, attól hogy egyedül vagyok, vagy valakivel akit szeretek.
    Most azt érzem, hogy ki vagyok szolgáltatva a saját ösztöneimnek. A mintáimnak. Időről-időre, figyelemmel és fegyelemmel - szeretettel, fókuszáthelyezéssel - úrrá leszek úgy érzem átlépek - ezeken a mintákon, de ahogy a figyelmem lanyhul, belefáradok és ismét a minták szerint élek és gondolkodom. Fáradt vagyok ettől. Nem akarom tovább csinálni. Megkérdőjelezni mindent ami vagyok, voltam, amit teszek, vagy nem teszek. Hogy mit szólnak mások, hogy milyennek látnak. Elegem van. Menjen végre aminek mennie kell, nem érdekel az ára sem..... nem akarok többet szenvedni. Boldog akarok lenni.
    Írhatnék arról, hogy mi minden játszódott le bennem az utóbbi időben. Leírhatnám, ahogy újra beleolvastam az akímistába és abban a részben amikor Santiago a szívével beszélget felfedeztem valami fontosat. Hogy bár a szív jelképezi az érzéseket, ő mégsem azt mondja, hogy én érzem ezt, vagy amazt. Azt mondja a szívem csalárd, a szívem egy lányhoz vágyik, a szívem fél a szenvedéstől.... de ő nem a szíve. Ő valami más. Ő egy kereső, aki az álmát követi - keresi. Nem az érzései....
    Nem vagyok a gondolataim. Nem vagyok az érzéseim. Már látom, de ha nem vagyok sem ez, sem az.... akkor igazából a fájdalom, a félelem is csak illúzió. Nincs itt semmi. Nincs itt senki.

    Láttam magam előtt mintákat, embereket akik élik a saját teljességüket. Példák voltak a számomra, jelzőlámpák és az járt a fejemben, hogy én is úgy szeretnék élni. Boldogan, túlcsordulva a szeretettől minden iránt és olyan dolgot csinálni, amiben kiteljesedek. De ez is csak egy illúzió. Ez az ő életük, az ő érzéseik, világuk.... hogy mi az enyém. Nem tudom.... egyet tudok csak, elegem volt a harcból. Békére vágyom. Önmagammal. A többi nem számít.

Niagara vízesés - USA IV. bejegyzés

     Vasárnap reggel. Korán keltem, mert hosszú út állt előttem. Lementem földszintre, a konyha már kinyitott, de ételt még nem tettek ki a pultra. Mindössze ketten voltunk az aprócska helységben.
- Csak kávé van - mondta a fickó aki ott ült.
- Az jó, most pont arra van szükségem. - feleltem fáradt mosollyal. Ledobtam magam egy asztalhoz és beszélgetni kezdtünk. Két idegen férfi egy kávé mellett. Semmi nagy dologról, csak egy percre megosztottál egy magányos pillanatot. Így visszagondolva, ez is jól esett.

    Kicsivel hat után bevágtam magam a kocsiba és beállítottam a GPS-t. Cél Niagara Falls, érkezés 11-19. Lesz az több is, gondoltam vigyorogva. S nekiindultam. Keresztül egy még alvó városon - igazából kettőn - végig a kihalt utcákon... Aztán felkanyarodtam az I-90-es autópályára és a GPS kiírta, 436 km után tarts jobbra az 50-es kijáratnál. Nem mondhatom hogy nem szólt időben. Belőttem a tempomatot 70-re - a sebesség hatvanöt mérföld per óra - s amikor realizáltam, hogy a teherautók megelőznek, nagy bátran feltornáztam 72-re.
    Mit mondjak a vezetésről Amerikában. Automata váltó, tempomat - mint egy gokart. Csak tekerd a kormányt amikor fordul az út, nagyjából ennyi. Az odaút - viszonylag gyorsan elszaladt. Vicces figyelni a névtáblákat, Amsterdam, Troy, Rotterdam, Rome, stb.. 
    Amit megfigyeltem, hogy az út menti kutaknál, udvariasak és segítőkészek az emberek. A sebességhatárok azonban csak jelzésértékűek. Közel a Niagarához, volt egy szakasz, ahol valamiért úgy éreztem jobb ha betartom a sebességet, hihetetlen türelmetlenséggel reagáltak rá mögöttem. Mindegy, viszonylag gyorsan megérkeztem.
    Az úton napsütés és hószállingózás - hóesés - váltogatta egymást. Csak reménykedtem benne, hogy amikor megérkezem látni is fogok valamit a ködön kívül. ( és hogy nem esik annyi hó, hogy a visszaút járhatatalná válik)

    Parkolás 5 dollár, a látogatói központ bejáratától kb 200m-re. A vízesés közelébe csak a látogatói központon keresztül jutsz - az amerikai oldalon - de a belépés ingyenes. Ha valaki utazást tervez ide, csak azt tudom tanácsolni, válasszon melegebb évszakot. Úgy érdemes ide eljönni, hogy le tudj ülni a parkban és átadhasd magad az érzésnek hol is vagy. Ebben az időben ez elég bajos volt. Letámaszkodtam a korlátra még csináltam néhány fotót és azt vettem észre, hogy amikor elvettem a kezem, a polárom odatapadt a korláthoz. Pontosabban odafagyott egy kissé. De cserébe csinálhattam néhány olyan fotót amikor hó pelyhek táncolnak a Niagara felett. Ez sem utolsó azt hiszem.
    Van egy barlang, ahol lemehetsz a vízesés mögé vagy hajóval vihetnek közelebb hozzá, de sajnos az évnek ebben a szakaszában ez nem működik. A hajók szárazon dokkolnak, a barlang lezárva. Megnézhetsz egy filmet a vízesésről, de ha ott voltam inkább az eredetit választottam.

Látogatói központ - információ, kávé, s minden mi a túristának kellhet - még az is ami nem. 

Nem akarok csupa adathalmazt írni a vízesésről - arra ott a wikipedia - de valahogy szeretném érzékeltetni a méreteit, az erejét.

A képet innen kölcsönöztem: http://www.niagaraparks.com/media/fact-sheets.html

       Mit mondhatnék, a kép engem is meglepett kissé. A szélességét kevesebbre, a magasságát többre becsültem. De lélegzetelállító látvány. Az egyik amerikai oldal szerint 168.000 köbméter víz folyik le rajta percenként. A víz sebessége a zuhatag előtt átlagosan 40 km/h, a legnagyobb érték amit mértek 68km/h. De beszéljenek helyettem a képek.

Van egy kilátó, ami úgy néz ki mint egy félbemaradt híd, s onnan ez a látvány tárul eléd. Jobb oldalt amár a canadai oldal épületei látszanak, szállodák, kaszinó....  Egyszer szívesen megszállnék ott. :-)

A korlát pár méterre húzódik a vízesés szélétől. Maximum 5 méter választ el tőle. Elementális a hangja és a szél vízpermetet fúj az arcodba, ami ráfagy. Szóval ezért is érdemes melegebb időszakot választani ha teheted.

De azért az sem egy utolsó látvány, ahogy a hópelyhek táncolnak a víz felett. 

S ha nem vagy rest mosolyogni, még a nap is kisüt egy kissé...

Állandó vízpára - vagy vízpermet - lebeg a vízesés felett. Volt alkalmam régen, szép időbe is látni. Amikor egy szivárvány indul ki ebből a felhőből..... 

A vízeséssel szemközti oldal. Ezt a hatalmas erőt, igyekeznek felhasználni ipari célokra is már egy ideje. Kihívás az itt élők számára, a táj szépségének megőrzése és felhasználási formák közötti egyensúlyozás. De érzésem szerint nem végeznek rossz munkát.

Hidak kötik össze a szigeteket, s így néz ki a vízesés folyásirányból. Azt hiszem látszik, hogy milyen iszonyatos ereje van a víznak. Kifacsart fák vannak a mederben, amelyeket sodor magával..... igazából, fogalmam sincs mi tartja őket a mederben olyan közel a meredély széléhez. 

Ez a kép a Goat szigeten készült. Rálátni a vízre, de minden el van kerítve. Elég komolyan veszik a dolgokat, mert a parknak saját rendőrsége is van, szóval nem érdemes kerítást ugrani. Azonban a Luna szigeten, ami az amerikai vízesés közepénél húzódik - a képen szemben, a jobb sarokban - , nem láttam kerítést.... egy kicsit bántam is, hogy ilyen hideg van. Képzeljétek el, ahogy távolabb sétálsz az úttól, leülsz szemben a vízeséssel, két oldalt dübörög a folyó, ahogy a víz és a föld gyűri egymást. S a levegő olyan tiszta, érezni benne azt a végtelen sok ásványt amit a víz kiold és zöldre változik a színe.
Tuti, hogy egy cigire is rágyújtottam volna, csak hogy az összes elem a jelen legyen. :-)

De a park, a sziget, nagyon hangulatos. Fantasztikus lehet itt májusban amikor kizöldelnek a fák.... most viszont  kegyetlen hideg volt. Olyan -1 fok körül, de a szél még rádobott egy kicsit a hőérzetre.

Előbújt belőlem a technikai érdeklődés. Nicola Tesla az egyik kedvenc fetalálóim egyike. Ember, mérnök, zseni... s a Westinghouse céggel együtt a Niagara vízesés erejét felhasználva oldották meg Buffalo város közvilágítását, amikor Edison még az egyenáramnál volt leragadva. :-) Fogalmam sem volt, hogy ebben is benne volt a keze.  

Sajnos az amerikai oldalról ez a legjobb szög amelyből lefotózhatod a Patkó vízesést.

El tudjátok képzelni, milyen lehet a kilátás fentről.... ez kimaradt, de talán majd egyszer....

A kanadai vízesés a park csücskéből...

    S most pár szó az állatvilágról. Nem, nem a túristákról beszélek. Egyébként ők is érdekesek. Japánok, arabok, indiaiak szájtátva csodálkoznak és kiül az öröm és az áhítat az arcukra. Az amerikai iskoláscsapatról már nem nyilatkozhatok ilyen pozitívan.
    De két hiperkedvenc park lakó fajt meg kell említenem. Az egyik ilyen faj a sirályok. Azontúl, hogy fantasztikus nézni ahogy a szélben táncolnak a víz fölött, totál adrenalin függők. Leszáll a vízre - kb 10 méterre a meredély szélétől. Nyugodtan szemezget a vízből, miközben gőz erővel sodródik lefelé. A szélénél aztán csap kettőt a szárnyával és huss... Az hittem a sirály sohasem száll le a vízfelszínre.... de ezek fennmaradtak... gyanus.
     A másik kedvenc - s egyértelműen ők a favoritok - a mókusok. Olyannyira nem félnek az embertől, hogy amikor meghallják a celfoán csörgést, automatikusan köréd gyűlnek. S ez hagyján, de a bátrabbak, felkapaszkodnak a ruhádon egészen a kekszig ami nálad van. Némelyik akkor is megteszi, ha nincs nálad keksz biztos ami biztos.
A kis karmos lábacskáival csak úgy teker felfelé. De megsimogatni bajos őket. Azt nem szeretik.

Haverok - Mint Chip és Dale - a Disney családból

Ők fedezték fel a mókus etetést, legalábbis számomra. Az a kis barna folt a kép alsó középső szakaszán a mókus. Ilyen gyorsan kaparintja meg a kekszet, még lefotózni sem volt időm. 

Ennyire bátrak. Ő úgy gondota megnézi magának a telefonomat. Én meg úgy gondoltam ez lesz a tuti kép... azt hiszem mind a ketten jobbat vártunk. :-)

Ő volt a kíváncsi gyönyörűség. 

Igazi modell alkat nem? :-)

    Szörnyen átfagytam és eléggé elszaladt az idő az amerikai oldalon még a hideg ellenére is. A kanadai kirándulásra már nem maradt lendületem. Tudtam, hogy még hosszú út vár a szállodáig, s hosszabb volt mint gondoltam. Az GPS félúton - szerencsére már az I-90-esen lefagyott, majd nem lehetett elindítani.Ez rossz hír, - gondoltam magamban - de van 3 és fél órám kitalálni hogy jutok vissza a hotelhez. (kb ennyi időt kellett még a pályán töltenem )

    A visszaúton egyébként eléggé meditatív hangulatban kerültem, nagyon jól kikapcsol ez a fajta vezetés. De amikor a pálya után beérsz a városba, sötétbe, fáradtan.... na azt nem kívánom senkinek.

 

    Aki egyszer eljut ide, javaslom foglaljon egy szállást a közelben, ha megteheti. Rengeteg szép látnivaló lenne még, a nagy tavaktól a kaszinós éjszakai életig. Egyiket sem érdemes kihagyni, de nekem most ennyi jutott. Bár a képeket a fényképezőgép és a fotós képességei eléggé behatárolták, azért remélem valamennyit sikerült visszaadnom ebből az élményből.  :-)

Sorry bro...

  
     A New York-i kirándulás során az utcán láttam olyan dolgokat is, amiket nem tudtam hová tenni. Erőszakos ijesztő reakciókat - s elindított bennem egy gondolat, érzésfolyamot. Hét közben egy kicsit beborult a kedvem és ha már így alakult, arra gondoltam írok egy igazán "rosszfiús" történetet. Megpróbálok belebújni egy ilyen fickó bőrébe, de visszaolvasva a sorokat... nem igazán értem el a célom, de legalább jobb kedvem lett tőle. Ez a szép az írásban. :-)

Sorry bro...


    Szeme felpattant az alig halható csippannásra és azonnal a világító tévére nézett. Éber volt, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, pedig már hat órája aludt éberen, ahogy a kiképzésen beléjük nevelték. Várta az üzenetet, ami úgy tűnik végre megérkezett. A kocka el van vetve. Ennyi.
    Bár egy hosszú és zűrös élet tapasztalatai voltak mögötte, mégis meglepte, hogy Alex ennyire alábecsülte őt. Ennél többet várt tőle. Hiszen együtt nőttek fel, együtt verték el őket a nagyobbak a suliban, együtt futottak a zsaruk elől is a veszélyesebb csínyek után.Mégis csak három pancsert látott a tévében akik a szobája felé tartanak.Úgy sétálnak el a hotel folyosóján elhelyezett parányi mozgásérzékelős kamera előtt, hogy fel sem tűnik nekik. Az első dolga volt, hogy a virág mellé helyezte az apró - de viszonylag egyszerű - kémboltban vásárolt kütyüt.
     Velük ellentétben ő felkészült. Tudta, hogy pihenésre van szüksége és az utolsó húzása után meg kellett várnia Alex reakcióját. Nem véletlenül választotta ezt az út menti hotelt. Hosszan elnyúló kétszintes épület volt, középen elhelyezkedő főbejárattal. Egy gyorsétteremes, bevásárlóközpont erdő közepében helyezkedett el, két nagy forgalmú sztráda kereszteződésénél. Az elsőn kért szobát, a folyosó vészkijárathoz közelebbi végénél - szégyenlős mosollyal azt mondta az portásnak, hogy így nyugodtabban alszik. Az autóval odatolatott az ablak alá, s mielőtt lefeküdt, az erkélyről kinyúlva késével elvágta a tető peremére szerelt reflektor kábelét, így a parkoló felé eső oldala jótékony sötétbe borult.
    Úgy ült fel, mintha csak rugók lökték volna. Felöltözve aludt, még a cipőjét sem húzta le a lábáról. Nem kellett időt vesztegetni az öltözködéssel. A fegyver, ami alvás közben végig mellette volt, jótékonyan simult a kezébe. A hangtompító kicsit idegen volt ugyan a számára, de tudta hogy szüksége van rá. Az ágy mellett a földön egy apró, lapos, testhez simuló hátitáska feküdt, amelyet könnyedén a hátára hajított és az erkélyajtóhoz lépett. Hangtalanul húzta félre és kilépett a fal takarásába. Óvatosan körülnézett és azonnal kiszúrta a fekete sedan-t a bejáratnál. Világító reflektorok, járó motor és csak a vak nem látja ebben a fényárban, hogy a fickó egy fegyver szorít a combjához és elfordulva próbálja takarni. - Csoda, hogy még a rendőröket nem hívták ki. - mosolyodott el hidegen.
     - Tehát négyen vannak. - gondolta - Három a folyosón, egy a kocsinál, s talán egy ötödik a tűzlépcsőnél, de nem valószínű. Ha így lenne, ketten közelítenének mind két irányból mint a zsaruk. Ezek amatőrök.      
    Mielőtt elaludt, elgondolkodott azon, hogy megöli őket. De nem volt gondja ezekkel a fickókkal. Közkatonák, mint amilyen maga is volt egyszer.
    - Nem olyanok. - csattant fel magában - Te sosem követtél ilyen parancsokat.
A fegyvert az övébe tűzte és átlendült az erkélykorláton. Az alsó vasba csimpaszkodva lelógatta magát és olyan puhán érkezett a földre mint egy macska. Hangtalanul húzódott az autó takarásába és ugyan ilyen csöndesen résnyire nyitotta a bal első ajtót, majd előre húzódott a masszív motorblokk takarásába. Már korábban eldöntötte, hogy életben hagyja őket. Nem az áldott jó szíve vagy a karma izgatta. Nem akarta még a zsarukat is a nyakába. Ez csak Alexre és rá tartozott.
    Felemelte a fegyvert és két villámgyors lövést adott le, miközben hangtalanul számolt tovább. Akkor kezdte amikor először jelzett a riasztó, s még 11-ig sem jutott, de már útra készen volt. Ideje válaszolni az üzenetre. A hangtompítótól csak egy halk szisszenést és két csöndes csattanást lehetett hallani. Egy a bal első abroncsba, egy a hűtőbe. Kész. Mozgásképtelenek. A fickónak majd három másodpercébe tellett mire összerakta mi történt és fedezékbe húzódott. De addigra ő már - ha nem is csikorgó gumikkal - de lendületes, gyors vezetéssel felszívódott a parkolók rengetegébe.

    Miközben vezetett, az üzeneten töprengett, amit a fiúk megjelenése jelentett a számára. Nem szívesen nézett szembe a ténnyel, hogy Alex ennyire megváltozott. Simán megölette volna, s mindezt azért, mert nemet mert mondani neki. Még csak nem is mások előtt tette, csorbítva ezzel a tekintélyát. De amikor megpróbálta belerángatni egy ostoba rablásba. elhajtotta melegebb éghajlatra. Régebben még a barátság számított valamit.
    Ő akkor szált ki, amikor belépett a seregbe. Maga mögött hagyta ezt az életet. Nem a hazaszeretet vitte rá, nem is a rendőrök elől futott, mint sok srác a környékről. Egyszerűen csak szeretett volna a helyes úton járni főleg az anyja és a húga kedvéért. Annyi ostoba, buta barmot látott az utcán. Erőszakos állatokat akiket letompított az alkohol, leépülőben voltak a drogoktól, de még volt egy kis hatalmuk amit fegyverrel őrizgettek. Nem akarta ezt az utat járni.
    Már kölyökként is rendszerben gondolkodott, összetetten. Mindig igyekezett átlátni egy helyzet minden aspektusát és rendszerint meglepte a környezetét a következtetéseivel. S nagyjából úgy 12-14 éves kora körül döntött úgy, hogy nem hagyja cserben az anyját, mint ahogy az apjuk tette. S igyekezett jó fiú lenni, de a jó szándék kevés volt. Gyakran szaladt tévútra a könnyű pénz reményében. Lassan jött rá, hogy ilyen nem létezik. Mindennek megvan az ára. Ez elől az ár elől futott a seregbe. Nem akarta az utcán vérezve végezni....
    De az ember önmaga elől nem futhat el. Úgy tűnik, mintha őt egyenesen erre teremtették volna, mint a harci kutyákat. A sereg csak irányt adott a természetes ösztöneinek és tudással ruházta fel, hogy a leghatékonyabb módon használja azt. De valahol megtört, eltört benne valami - vagy lehet hogy éppen helyre billent. Máig sem tudja.
    Egy bevetés után a tábori tükörben bámulta a saját képmását és az járt a fejében, vajon mit gondolna az anyja, ha tudná, hány embert ölt meg ma. Az anyja, aki mellesleg két éve halt meg rákban. Nem lehetett ott vele, mert a világ másik felén teljesített éppen létfontosságú szolgálatot a hazának. S bár húga sosem tett szemrehányást érte, ő tudta hogy ott kellett volna lennie. Fizette az orvosokat, a gyógyszereket.... de nem volt mellette amikor elment. Ott döntötte el a tükör előtt, hogy nem harcol tovább. Soha többé....
    De nem ilyen egyszerű a kiszállni. Hiába szerelt le nem sokkal később. Egy volt katonának a civil életben elég nehéz volt békés munkát találnia. Mivel nem volt szakirányú tapasztalata kevés helyen alkalmazták. Dolgozott az építőiparban, de a válság kiütött mindenkit. Próbálkozott sok helyen, végül - ellenérzései dacára - egy pénzszállító cégnél helyezkedett el. Keményen dolgozott bárhová került is, de hiába vált jó fiúvá megint. Próbálta megteremteni az életét, de mindig jött egy seggfej, aki érinthetetlennek hitte magát és beleszart az életébe, majd elégedetten elszambázott. Először azt hitte ez a büntetése azért, ahogyan eddig élte az életét. Karma. Még a spiritualitásba is beleásta magát, de ott sem találta meg amit keresett. Végső soron nem volt boldog.
    Egész eddig irányítani próbálta az életét, több sikerrel mint kudarccal, még sem volt boldog. S most, hogy kiengedte az irányítást - ami néha igazán nehezére esett - ez sem tette boldoggá. Az istenit kereste mindenhol és mindenkiben, de többnyire csak erőszakos vagy bamba öntudatlan embereket látott. Nem találta meg istent, vagy a végtelen szeretet. Csak egy erőszakos világ üvöltött rá, újra és újra.
    Volt hogy azt hitte megvan. Volt hogy fontossá vált valaki, mindennél fontosabbá és egy kicsit megszépült a világ. De elveszítette. Pontosabban sosem volt az övé.. Nem lett családja, nem lettek gyermekei, boldog élete, szerető felesége, békés dolgos hétköznapok. Pedig igazán jó fiú lett. Az élet egyszerűen a fejére szart, az ilyen Alex féle alakok képében. Míg ő a világot járta és védelmezte az otthonát - micsoda irónia - addig ezek a főgengszterek a kis szemétkupac urai lettek, amit ő az otthonának nevez.
    Nem átallott becsörtetni a munkahelyére - a biztonsági céghez - és mindenki füle hallatára meghívta kávézni. Csak a vak nem látta rajta miből él. S kávé közben egyszerűen azt követelte, hogy adja ki a pénzszállító autók adatait. Útvonalt, időzítést, pénzmennyiséget, kísérők számát. Még csak nem is kérte.
    Elhajtotta a francba. Az utóbbi tíz évben még csak nem is látta. Fel sem hívta, amikor meghalt az anyja. Meg sem kérdezte, hogy tehet-e valamit azért a családért amelyiknél éveken keresztül bujdokolt a részeg apja elől aki rendszeresen verte őket. Az ő anyja, egyszer szembe szállt vele és nem hagyta hogy Alexhez érjen. Úgy védte mint a saját gyermekét. Nem rettenet meg a nagytestű, fekete férfitől. Még Alex a konyhába reszketett, ő pedig rohant az anyja után az utcára baseball ütőjével.
    Alex nagyon gyorsan elfelejtette mindezt. Azt hitte világosan fogalmazott a kávé mellett, de amikor hétvégén ellátogatott a húgához, ott találta két verőemberét, amint a konyhában ülve a fegyverükkel játszottak a rémült nő és a gyerekek szeme láttára. Itt valahol elpattant a cérna, amely addig fékezte az indulatait. Ez volt az a pont, ahol maga alá gyűrték az ösztönei.
    - Beszéljük meg odakint ezt a dolgot. - mondta higgadtan, ahogy belépett. Megszokta, hogy azonnal átlássa a helyzetet. Kezét enyhén felemelve, békésen közelebb lépett az asztalhoz. Tenyerét unokahúga fejére tette - aki az anyja ölébe bújt, s lehajolva megcsókolta húga arcát. - Jól vagy? - kérdezte halkan. De ő csak bólintani tudott, mert nem jött ki hanga a torkán.
    - Nekünk jó lesz itt is. - mondta az egyik férfi, s felé fordította a fegyver csövét, miközben a másik vigyorogva méregette az ablakkerethez támaszkodva. Nem tudták, hogy csak erre várt. Arra, hogy elég közel legyen és hogy elforduljon a családjáról a fegyver csöve. Abban a pillanatban kígyó gyorsaságával csapott le a fegyverre. Ismerte a működését, nem először fegyverezett le egy embert. Úgy fogott rá, hogy ne lehessen elsütni. Tudta jól, nem akarják megölni. Nem kaptak rá parancsot, nem is készültek rá. Nem is tudtak reagálni. A másodperc tört része alatt már az ő kezében volt a fegyver. Öt másodperccel később már mindkét fickó fegyvertelen volt és zúgolódva indultak kifelé a házból.
     - Fél óra múlva visszajövök, addig pakoljatok össze. - mondta húga megszeppent férjének. - Egy táska ruha, készpénz, s amit feltétlenül nem akartok itt hagyni. - azzal kiléptek az ajtón.
    Jó sok kihalt helyet ismert a környéken, s egy elhagyott gyártelepre vitette magát a fickókkal. Nem ölte meg őket. De soha többet nem lesznek képesek fegyvert fogni senkire. Még lábra állni sem. Elvette a telefonjukat, az igazolványaikat, a pénzüket és a fegyvereiket. Még a kocsit is elhozta. Két tömbbel lejjebb egyszerűen otthagyta az utcán. Aztán kocsiba ültek és eltüntette a családját. Elvitte őket egy másik államba egy barátjához, akinél biztonságban lesznek egy ideig.
    Három napig volt talpon alvás nélkül. Meg kellett tudnia, hogy Alex megértette-e az üzenetét. A fickók telefonjáról küldött neki egy rövid üzenetet mielőtt elment, majd szétszerelte és a szemétbe hajította a készülékeket. Megadta neki hol találja az embereit és közölte, ha még egyszer a családja vagy az ő közelébe megy, akkor nem lesz ilyen barátságos. Majd kivette a hotelszobát és elaludt.


    Alex nyomait követni körülbelül olyan egyszerű volt, mint egy elefántcsapást követni a szavannán. Ismerte őt, ismerte a szokásait, s sajnos a jellemét is nagyon jól. Biztosra vette, hogy néhány perccel a távozása után megszólalt a telefonja és a pribékjei értesítették róla hogy felsültek. Először felforgyanhatott és üvöltözött egy sort az embereivel, mert megtehette és ki kellett engednie a gőzt. Aztán pánikba esett és lázasan gondolkodott vajon mi lehet az ő következő lépése. A válasz egyszerű volt, megkeresi és megöli. Ettől valószínűleg halálra rémült. A belvárosi lakás minden panoráma ablaka egy lehetséges fenyegetés volt a számára. Az a lakás egy csapda, ki kell jutnia onnan. Emberek között kell lennie. Hisz üldözője - ő - eddig még nem ölt meg senkit. Egyetlen emberét sem - bár az a kettő aki meglátogatta a családját, inkább volt holt mint élő. Nem fog ártatlanokat bántani hogy hozzáférjen. Így gondolhatta. Biztos volt benne.
    Azt viszont nem tudta, hogy ő is, mint a legtöbb ember kiszámítható. Imádta a bárját, amely ebben az időben mindig tele volt. A hátsó irodájának nem volt ablaka, s testőrök őrizték a folyosót. Úgy fog dönteni hogy odamegy. Az egyetlen - általa biztonságosnak hitt - helyre, amit jól ismer. De ez is csak egy illúzió - gondolta kesernyés mosollyal, miközben fáradtan körbenézett a sötét irodában. A sarokba sétált és belerogyott a fotelba, az ajtó mögé.
    Végjáték - fanyar mosolyra húzta a száját. A csapda felállt, az egér úton van. A félem elég kiszámíthatóvá teszi a legtöbb embert, s Alex sem volt különleges - bármennyire is ezt gondolta magáról.
    Emlékezett amikor először vitte haza a vérző orrú nála három évvel fiatalabb kölyköt. Az anyja, az a kedves, törékeny, olasz nő azonnal a gondjaiba vette. Kimosta a sebeit, megetette. Az anyja és ő volt az a két ember Alex életében, aki igazán törődött vele és akiket talán igazán szeretett. Az mutatta talán a legjobban, hogy velük sosem volt szemtelen. Mindenki másnál addig feszítette a húrt, ameddig csak tehette. S néha elszámolta magát, mint aznap amikor találkoztak. Három fiú kezei közül szedte ki és vitte a haza. Barátok lettek. Vigyázott rá, mint a kisöccsére, aki sohasem volt.
    De Alex nem változott. Nem tudja mit cseszett el az apja az életében, talán tényleg a genetikán múlnak ezek a dolgok. De kiállhatatlan kiskölyök volt. Sosem felejti el azt a jelenetet a sikátorban. A suliból hazafelé mindig arra vágtak át, mert egyszerűen rövidebb volt és néha érdekes kacatokat találtak a kihajított szemétben. Az egyik hátsóudvarban volt egy láncra vert kutya. Egy golden retriver. S Alex  minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy bosszantsa az állatot. Kavicsokkal dobálta, hergelte és élvezte a dühös, tehetetlen acsarkodását. Mindig ő lökdöste arrébb, mert már szánta a kutya szenvedését, de egy idő után már elég volt ha csak meglátta őket. Alex általában már messziről kurjongatott, a kerítés léceket püfölte valamivel, csak az isten tudja miért. Talán ez volt az egyetlen módja annak, hogy megélje a saját erejét. Mások tehetetlenségén keresztül.
     Egy nap azonban a kutya eltépte a láncát. Az alacsony kerítés nem állhatta útját és egyenesen Alexnek rontott. Olyan volt mintha megállt volna az idő a számára. Látta a kutya elszánt pofáját, látta a gyerek Alex kitágult pupilláit, a felvillanó félelmet a szemében és ő egyenesen közé és a kutya közé vetette magát. 14 éves volt, akkor kezdett focizni a suliba és remek kondiban volt. A földre sodorta a kutyát, ám az belemart a bal alkarjába. Egész testével nyomta földhöz az állatot és könyökével szorította a torkát, hogy kiszabadíthassa a fogságba esett karját. S üvöltött. Nem a fájdalomtól, hanem dühében. Hangosan és mélyen, azt akarta hogy a kutya érezze az erejét, hogy elismerje a felsőbbségét és feladja. Percekig viaskodtak, mire az egyik szomszéd a segítségére sietett. S a kutya megfutamodott. 17 öltéssel varrták össze a kezét. Még most is ott van a sebhely. De soha sem fogja elfelejteni Alex szemét, ahogy a vérző sebeit bámulja döbbent csodálkozással. Egy ijed kisgyermek szemei voltak.
    Hirtelen kinyílt az iroda ajtaja és egy nyúlánk, fekete férfi lépett be rajta. A járása laza volt és hintázó, de a mozgás mégis visszafojtott feszültségről árulkodott. Felkapcsolta a villanyt és elgondolkodva az íróasztalhoz sétált. Észre sem vette őt ahogy a sarokban ült. Senki nem látta bejönni. A szomszéd ház tetejéről közelítette meg a klubbot és egy kötélen leereszkedve az apró fürdőszoba még apróbb ablakán jutott be az épületbe. Onnan közvetlenül az irodába nyílt az ajtó. Senki sem tudta hogy itt van. A férfi megkerülte az asztalt és éppen maga felé fordította a székét, amikor megpillantotta őt.
    Pupillái kitágultak, s fekete bőre kiemelte a szemei fehérjét. Ez a tekintet most őszinte megdöbbenést és félelmet sugárzott. Ott látta benne, a 11 éves Alex ijedtségét és rémületét. Azé a fiúét aki felfogja, hogy ez a félelmetes fenevad rá fog rontani és a vérét akarja. Az életét. De az egész csak egy pillanatig tartott. S a gyermeki arcot felváltotta az a megvető, lekezelő tekintet, ami olyannyira feldühítette a kávézóban. De most nem érzett dühöt, csak szomorúságot. S hagyta hogy ez kiüljön az arcára. Enyhén félrebillentett fejjel bús mosollyal nézte egykori barátját. Látta az arcán átsuhanó érzéseket, szinte érezte a gondolatait ahogy megvetően áradnak felé. S mielőtt eljutott volna addig, hogy a testőrökért kiáltson, felemelte a fegyvert és megszólalt:
     - Sajnálom testvér. - mondta és lőtt.