hogy Napom elvitte az Alkonyat
Hideg, sötét volt az éjszaka,
A szél süvített csak egymaga.
Magányos testem reszketett,
körbeölelt egy hideg rengeteg.
Elveszett minden, mi fényt hozott,
Magányosan sírtam vissza a Napot.
Nem láttam mi van köröttem,
azért sírtam, amit elvesztettem.
Úgy éreztem Világom összedőlt,
s bizonnyal megszakad alattam a föld.
De az éj sötét óráján, fény villant szemembe.
Távoli izzás szívem jegét repesztette.
E halovány, pislákoló Csillagok,
megmutatták, hogy bennem is Fény ragyog.
Nincs többé okom félni a sötétbe,
bátran nézhetek minden rém szemébe.
Mert a fény előtt nem létező idomok,
a tudatom emelte démonok.
S ezek a csodálatos, apró csillagok
Nem is tudják mennyire hálás vagyok.
Észrevétlen közelebb léptek,
s óriás, sugárzó naplétük éltet.
Általuk magam is melengetek,
ragyogok, (jelen) vagyok...
S szerény köszönetként,
egy tökéletlen verset faragok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése