Barátok
Lelkem ragyogását, gyakorta tiporja elmém bakancsa.
Jókedvem illan és szemem, múltba, jövőbe réved gyakorta.
Szívem burokba zárul, mint a mimóza minden rezzenésre.
S a félelem készteti testem, görcsös, gyötrő semmittevésre.
Ilyenkor felébred bennem,az elmúlt életek harcosa.
S tétova bizonytalanságba, parancsok röpködnek harsogva.
Ő nem ismer kétkedést, erényt vagy kegyelmet.
Mozgatja az embert, mint egy bevált, régi fegyvert.
S bár test és elme, ekképp egyként mozdul,
de az alkotás a teremtés során mégis torzul.
Benne van erő, kitartás, s kemény elhatározás,
de a szív nélküli mű, hideg lesz akár egy üres ház.
A szív dalát sajnos nem ismeri e régi, megfáradt veterán,
lágy hangját elnyomják a ködben zengő harci harsonák.
E csöndes ének, a némaság meseszép dallama,
Melyet megszázszoroz barátaim szilaj kacaja.
S felrezeg bennem a mélybe süllyedt lélek,
Gondtalanul röpül szembe mindenféle széllel.
Átsiklik falakon, nincs előtte távolság, határ
Őrökké éljen boldogan,minden csodálatos barát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése