Mikhail

   Úgy söpörte el a fáradtság, mint a becsapódó bombák lökéshullámai a környező épületeket és mindent ami bennük volt. A lábai már nem tartották meg a teste súlyát és hátát egy romos faldarabnak vetve lassan lecsúszott a földre. Milyen érdekes - gondolta - bár képtelen vagyok megmozdulni, a fegyvert mégsem tudom kiengedni a kezemből. Lassan olyan már, mintha a testem része lenne. Szeme körbepásztázott maga körül és bár befogott mindent amit látott, az első gondolat ami megszületett a fejében egy kérdés volt. "Biztonságban vagyunk?" Ott voltak... amennyire lehetett. Egy lebombázott épület alaksori lépcsőfordulójánál ült. Körülötte a leomlott falak természetes fedezéket képeztek, mint valami mesterséges hegyvonulatok amelyek körbeölelik az életet adó völgyet. Azzal a kivétellel, hogy itt nem volt semmilyen élet.
   Az utolsó civilizált közösség romjai néhány kilométerrel a frontvonal mögött húzódtak meg, s nyújtottak menedéket  - az ő mértékével - egy maroknyi embernek. Rájuk gondolt és halovány, fáradt mosolyra húzta a száját. Lehunyta a szemét és maga előtt látta mindnyájuk arcát, érezte lelkük lüktetését, s érezte az erőt amit feléje és a többiek felé sugároznak. Lassú bizsergéssel erő töltötte meg végtagjait, s óvatos mozdulatokkal felemelkedett. Még mindig csengett a füle az előző becsapódásoktól és enyhén szédült is a fülét ért nyomás miatt. De állt. S akármilyen hihetetlen is volt, megpillantott valamit amit már nagyon rég óta nem látott, s talán ez lehetett az oka, hogy nem érezte meg a jelenlétét. Egy tenyérnyi zöld levélkupacot, amely nem átallott ragyogni a romos szenvedés eme emlékművének közepén. Kis híján elnevette magát saját fennköltségén és  átadta magát az őszinte örömnek. Az embereken kívül ez volt az első élet, amit az utolsó két évben látott. Odabotorkált a törmeléken keresztül és olyan szeretettel érintette meg a növényke leveleit, mint az apa amikor alvó gyermekének a  homlokát simítja végig. S érezte, hogy egy rég nem tapasztalt érzés tölti ki a belsejét. Olyasvalami, amit sok-sok évvel ezelőtt érzett utoljára. Érezte a földet...
   Eszébe jutottak a boldog békeidők és a háború lassú előérzete. A természet - és az emberi lélek - folyamatos pusztulása egyre gyorsuló folyamat volt. A természeti katasztrófák adtak ugyan előrejelzést, de az emberek nagy részét túlságosan lefoglalta a fejében lévő zűrzavar, a pénz hajszolása. Eltékozolták saját energiáikat egy látszólagos, egy harmadrangú életre. A rendszerben - a bolygóban -  volt 15 év tehetetlenség, s a katasztrofális hatásokat csak akkor érezték meg, amikor már elkerülhetetlenek voltak. Szörnyű viharok jöttek, a tengerek szintje megemelkedett, lassan elfogyott az ivóvíz és a földterület, amely alkalmas volt még a  gazdálkodásra.
   Voltak néhányan - idővel egyre többen - akiknek kinyílt a szemük. Azt mondogatták egymás között, hogy a tudat reneszánszát élik. Apró pici fáklyák ők, akiknek célja az emberiség felébresztése egy jobb, tisztább, tudatosabb életbe. De sajnos a számuk nem nőtt elég gyorsan. Ezen emberek - csoportok - egymásra találtak és összetömörülve elvonultak egy a civilizációtól megkímélt, elfeledett területre és kialakították a maguk társadalmát. Bárkit befogattak maguk közé és szeretetükkel, figyelmükkel képesek voltak átformálni, maguk közé emelni azt, aki igazi változásra vágyott. De mindeközben a föld többi része lassan haldoklott. Egyre kevesebb lett az élelem és az emberek egymásnak estek. Ezen kis sziget sokáig a béke homályában rejtőzött, de nem kerülhették el az összecsapást. Papjaik - bár nem tudom nevezhetjük-e őket annak - imáikkal szeretet sugároztak szerte a világba és ezáltal a feléjük forduló agresszivitás sokáig elkerülte őket.
   Csodálatos világ volt. A tudatos élet, a pozitív közösség olyan szintre emelte az egyént - s ezáltal a társadalmat is - amely a régi egó-tól vezérelt korban elképzelhetetlen lett volna. Az avatárok - nincs rá jobb szó a mi nyelvünkön - voltak azok akik óvták és gondozták a társadalmat, az országot, a világot. Az avatár hindu eredetű szó, s azt jelenti alászállott. Isten földi megtestesülésének tekintették őket Indiában. Emberi, vagy állati testben lakoztak, de az istenek képességeivel és erejével voltak megáldva. Kezükben volt népük jövője.
   Az ő avatárjaik egy kicsit mások voltak. Olyan tiszta emberek, akik teljesen harmóniában kerültek önmagukkal és a világgal. Megélték önmaguk isteni és emberi oldalát is. Az energiafolyam részei voltak. Tisztelték a körülöttük élőket és nem akartak ártani senkinek. Nem akarták felemelni azt, aki nem akart változni. De megtisztították a vizet, a levegőt és a földet a követőik számára, s tanították őket, hogy ha arra vágynak megélhessék saját isteni természetüket. S így lehetett, hogy a föld amely mindenhol máshol pusztult, náluk virágba borult és életet szült. Az emberek reménykedtek, hogy a jó példa majd a helyes útra téríti az eltévelyedetteket, ahogy a külvilágot nevezték... de idővel be kellett látniuk, hogy ez reménytelen. Hiába volt a tiszta szeretet és a vibráló fénylő energia a félelmük burkán, nem tudott áthatolni. S ha át is hatolt a tömegekben nem tudott gyökeret ereszteni. S ahogy a föld egyre szennyezettebb lett, az avatárok ereje is csökkent.
   A földön minden élőlény, szikla, a mindenség egy közös energiának a különféle megtestesülése csupán. S bár fennen hirdettük egyediségünket, valójában szoros kapcsolatban álltunk a mindenséggel. S ahogy a föld energia mezeje csökkent, úgy gyöngültek ők is. S az emberek már csak egymás energiáját lophatták el és abból meríthettek erőt. Az volt a háború kitörésének a pillanata.
  Eleinte helyi harcokkal indult, de aztán a tűzvész lángba borította a világot. Ebben az utolsó édenben is jól látszott, hogy nem kerülhetik el a vihart, de arról megoszlottak a vélemények, hogyan védekezzenek ellene. A többség nem akart védekezni. Az avatárok tudták, hogy testük pusztulása csak a földi létformájuk végét jelenti. Képesek voltak az őket körülvevő embereket egy magasabb dimenzióba emelni, ahol nem érheti őket ártalom, ahol tovább járhatják fejlődésük útját. De nem mindenkit... köztük is voltak, akik még nem voltak készen és egyre többen szivárogtak a külvilágból is tiszta szándékkal a változás iránt. De ők még képtelenek voltak ilyen drasztikus átalakulásra. Az ő sorsuk pusztulás lett volna, s bár energiájuk visszakerül a nagy közös folyamba de a földön végzet pusztítás, más szinteken is éreztette volna a hatását.
    Néhányan - főleg az ifjabb avatárok, mint ő maga is - más véleményen voltak. Azt mondták, ki kell menniük a világba hogy még több fényt gyújtsanak a fejekbe. A szeretet fényét. S ha nem használ, akkor meg kell védeniük a földet mindenáron. Ha megmentik a földet, lehetőséget teremtenek mindenki számára. A halál, csak egy új élet kezdete lesz akkor. A folyamból újra testet ölthetnek az emberek és újrakezdhetik. S bár a többiek nem értettek egyet, elfogadták a döntésüket. Tizenketten voltak csupán. Eleinte a szenvedő bolygó és a magasabb rétegek segítették őket. Belőlük nyertek energiát és próbáltak józanságot csempészni a fejekbe, de mintha az emberi lelkek úgy eltorzultak volna, hogy egyszerűen nem értették őket.
   Aztán a háború elérte a csúcspontját. Neutronbombák robbantak mindenfelé elpusztítva az élet legapróbb sejtjeit is és a pusztulás elzárta azt a végtelennek hitt energiát, amelyből eddig merítkeztek. Visszatértek hát a városukba és egy céljuk maradt csupán. Megvédeni mindenáron. Ez volt az utolsó mentsvár az emberiség számára, hogy fennmaradhasson ebben a formában. Az ott maradt emberek - egy részük eltávozott az avatárokkal, s arról a másik síkról próbálták támogatni őket - felosztották idejüket a város működésének fenntartása és az ő támogatásuk között. Akinek volt ideje a közösségi házakban meditált és szeretettel gondolt a közöttük maradt avatárokra. Így próbáltak energiát küldeni, hogy megvédhessék őket. De a háború egyre közelebb ért.
   Sohasem felejti el, amikor az első rakétákat kilőtték feléjük. Azok a karcsú, áramvonalas halállovasok pusztító terhükkel kérlelhetetlenül közelítettek hozzájuk. Ő és tizenegy társa már a kilövés előtt érezte, mi következik, de nem tudták megakadályozni. Bármennyire is készültek hogy ölni fognak ha szükséges, képtelenek voltak megtenni. Tudták, hogy képesek a levegőben megállítani a rakétákat és bíztak abban hogy erejük elrémíti az "ellenséget" a további próbálkozástól. Máig emlékszik, ahogy testét átjárja az energia, a düh és felizzik körülötte a levegő, s ezt az izzó burkot egy szempillantás alatt hatalmas kupolává növelte maga körül. Városrészeket takart be így és a rakéták egyszerűen semmivé foszlottak a levegőben ahogy a lángoló aurájához értek. S ezt tették a többiek is, ahogy előtte megbeszélték. Mindenki védett egy területet, s lefedték az egész várost.
   Talán sohasem fog kiderülni mi történt. Egyikük fénye egyszer csak kihunyt. Eszébe jutott egy régi film klasszikus sora: "Zavart érzek az erőben!" Mindnyájan érezték. Társuk akit olyan élesen érzékeltek mintha ott állna mellettük semmivé vált. Szó szerint semmivé. A halál után nem szűnik meg a létezés, csak anyagi síkon. De a társuk teljesen eltűnt, több ezer emberrel egyetemben. S érezte ahogy társai döbbenetének hatására az erőterek kialszanak. Sikolyokat hallott a fejében és ahogy egy millió vagy még több ember kiáltja a nevét pánikban: "Segíts Mikhail... Michael...Mihály!!!" - "Tartsatok ki!" - küldte a gondolatot társai felé és olyan erő lobbant benne, amit sohasem érzett előtte. A dühe - az ő dühe - mint a színtiszta, zabolázatlan energia kirobbant belőle. Pusztító hullámként söpört végig több száz, talán ezer kilométer hosszan is, minden irányban. A városban ijedten a földre lapultak az emberek rémületükben, azonban a forróságon kívül amely meglebegtette ruhájukat, hajukat semmit nem éreztek. A falakon kívül azonban minden szertefoszlott ami haragjának útjába került. Minden ember és minden általuk épített dolog. Mintha az halódó föld haragja lett volna, érezte a lábain keresztül testébe áramló iszonyú erőt, amely találkozott az égi energiákkal és egyesülve a testében halálos hullámként terjedtek a négy égtáj felé. Aztán egyszer csak vége lett. Az energiaáramlás megszűnt és ő a földre rogyott. Mielőtt tudata kialudt volna, még hallotta a fejében társai hangját: "Mit tettél Michael?!"

    Érezte, hogy könnyek csorognak az arcán miközben a kis növényt simogatja. Nem gondolta, hogy valaha is fog még érezni valamit. Aznap milliókat pusztított el és hiába mondja, hogy a célja nemes volt, hogy a bolygónál sokkal több múlott rajta... ez már nem jelent a számára semmit. Minden élet, amely kihunyt a "kezei" által, ott élt benne is. A föld minden élőlényét szerette, azokat az eltévelyedetteket is akiket elpusztított. Soha többet nem ment vissza a városba, mert akart a többiek szemébe nézni. S bár gondolatait elzárta tőlük, érezte ahogy társai visszatérnek és folytatják az életüket ahol abbamaradt. Tanítják azokat akik tanulni vágynak, hogy elhagyhassák ezt a létsíkot, mert itt már nincs remény az életre. S ő, Mihály őrizte az álmukat.
   Az ellenségeik sokáig nem mertek feléjük sem nézni. Úgy gondolták, hogy valami csodafegyvert vetettek be ellenük és babonás félelemmel elkerülték a helyet. De ő sohasem engedett nekik egy perc nyugtot sem. Figyelmének egy része mindig feléljük irányult. Előbb megérezte az ellenük irányuló gondolatot egy tiszt, vagy önkényúr  szívében, mielőtt az megszülethetett volna a saját fejükben. Figyelmeztetést küldött és ha nem hallgattak rá, könyörtelenül elpusztította őket. Az első alakulatot, amely megkísérelt benyomulni, egymaga fogadta a határ menti síkon. Már kilométerekről érezte őket, s gondolatait a fejükbe vetítette. "Megmutatom a sorsotokat ha nem fordultok vissza." - s a haláluk képét vetítette a szemük elé. De a vezetőjük makacs és erős lelkű ember volt, nem ijedt meg a figyelmeztetéstől és tűzparancsot adott. Mielőtt a páncélosok kezelőszemélyzete leadhatott volna egyetlen lövést is, halottak voltak. Az aki a fegyverre tette a kezét meghalt. Egyszerűen megállította a szívüket. Még csak erőlködnie sem kellett és már nem érzett szánalmat miattuk.
   Vadászott rájuk fegyverrel és "fegyvertelenül". Bárki aki átlépte a határt és pusztítani akart, nem távozhatott. S bár gyengült, hiába jöttek most többen, - nem sokon múlott - de a sorsukat ők sem kerülhették el. Időt akart adni a többieknek, hogy annyi embert mentsenek ki, amennyit csak tudnak és ezért kész volt akármennyit elpusztítani. S a furcsa az volt, hogy nem érzett ellentmondást ebben. Már nem. De ez a kis növény a keze alatt, megváltoztatott mindent. Mert azt bizonyította, hogy még ők is tévedhetnek.
   Azóta a nap óta, soha többet nem tört fel benne újra az a mérhetetlen erő, amely akkor eluralta a testét és a lelkét. De maradtak tartalékai. A város lakossága folyamatosan sugározta felé a szeretettel teli energiát és bár szíve megértette az okokat, az agya nem tudta hogyan képesek félelem nélkül szeretni őt. Saját érzéseit, gondolatait teljesen elzárta tőlük. De most, a növénnyel a keze alatt megnyitotta a szívét és a lelkét. S minden egyes ráirányuló agyba és szívbe elküldte a kis bokor képét, s vele a gondolatot: "Van még remény."
   A felujjongó öröm és szeretet hullámai kis híján a levegőbe emelték. Társai boldogsága átjárta felizzította a testét. Csak szeret volt amit felőlük érzett és az aggodalom, hogy merre van a testvérük. "Hát van remény, a föld nem halt meg csak elzárta magát előlünk, hogy meggyógyítsa a sebeit De él és ha él, számunkra is van remény." De a sok lelkes gondolat között eljutott az agyába egy kérdés, amely egyre hangosabb visszhangot vetett az emberek fejében is. De mi lesz a kívülállókkal? Ha folytatódik a háború az újdonsült reményük hamvában hal el!
   - Nem fog! - súgta vissza csöndesen, de mégis eltökélten.
   - Mihály, ha elpusztítod őket, ugyanúgy veszíteni fogunk, s te magad leszel a föld hóhérja! - hallotta társai hangját.
   - Bízzatok bennem. - felelte és újból elzárta gondolatait előlük. Lassan leült a növény mellé a földre és még hosszan csodálta a szépségét, zöld izzását a napfényben és figyelmének hála a kis növény is szebben erősebben  ragyogott. Mosollyal a száján lehunyta a szemét és még egyszer maga elé idézte a városiak vonásait, érzéseit, lényét, majd újra felfedezett erejével szétsugározta figyelmét a világba. Minden egyes ember fejében ott volt. Megmutatta a növény képét és elmondta azt is mit jelent a számukra. Sokan azonnal megértették és érezte hogy felfakad bennük a figyelem és a tudatosság fénye, de sokakban túl erős volt a téboly. Akik megfogadták a szavát, azok fejéből visszahúzta magát, akik nem azok előtt testet öltött szelleme. A világ több millió pontján egyszerre jelent meg egy időben. A reakciók mindenhol hasonlóak voltak.
   - Távozz démon - kiáltották s félelem uralta el a szívüket. Voltak akik megpróbálták elpusztítani, voltak akik könyörögtek és voltak akik megpróbáltak elfutni előle, de senkinek nem volt esélye.
   - Sokatok halálát okoztam már, de a tiéteket nem akarom. Átadom nektek mindazt ami vagyok, s rátok bízom hogyan cselekszetek azután. Látni és érezni fogjátok, amit én érzek. Tudni fogjátok, amit én tudok és tesztek majd amit tesztek. A kezetekbe adom a sorsotokat. - mondta és mélyen a szemébe nézett mindegyiküknek és megérintette a homlokukat.
   Az emberek szinte azonnal a földre rogytak és fájdalmas üvöltésben törtek ki. A világ összes szenvedését, az elmúlt évek pusztítása, a föld segélykiáltásai, az állatok érzései, amikor tudták hogy nincs menekvés a számukra, a meghalt emberek utolsó pillanatai és mindennek ellensúlyozására egy maréknyi zöld levél... egy ígéret. A remény.... Sokan a megváltó halálért könyörögtek - s voltak akik véget is vetettek életüknek - de aztán lassan feltisztult az emberek agya, de a fájdalom és pusztítás képe soha többé nem távozott el az fejükből. S ahogy lényük beitta a fájdalmas képeket, úgy szívódott fel bennük Mikhail szeretete is, amit a világ és irántuk érzett. S ő érezte, hogy a teste anyagtalanná válik eközben, de nem félt. Nem tűnt el sehonnan, sőt ellenkezőleg... a részévé vált a mindenségnek. Ott érezte magát mindenhol. Minden élőben és élettelenben. Mint egy védőangyal...