Brúnó
Amikor Brúnó történetét először hallottam, egy indiai mese jutott az eszembe.
Egy kisegeret, aki nagyon félt a macskától megszánt egy varázsló. Egyetlen legyintésével macskává változtatta. Ám a kisegér így a kutyától remegett, így hát a mágus nagy pásztorkutyává varázsolta. Azonban rápillantva a remegő ínú teremtményre látta a párductól való rettegését, s sóhajtva – immár a harmadik - legyintéssel ruganyos izmú nagymacskává változtatta. Az egérből lett párduc azonban az emberektől kezdett tartani. A varázsló fáradtan legyintett:
- Bármit is tennék veled, úgy sem segítene rajtad, hisz a szíved, egérszív.
Olyan érzésem támadt, mintha maga az élet akarna csúfot űzni a kedvelt tanmeséből Brúnón keresztül.
Nos Brúnó, ha nem is származott arisztokrata családból és őseit sem tudta vissza vezetni az egyiptomi fáraókig, tisztes úri házban nevelkedett. Édesanyja igazi úri hölgynek számított a környéken és selymes fekete bundája után sokan megfordultak rövid sétái során. Elegáns tartása és puha mozgása egyszerűen gyönyörködtette az ember szemét. Tulajdonképpen előrelátható volt a dolog, gazdáit mégis meglepte a „baleset”, amely „drága egyetlen cicusukkal” megesett.
Bizony-bizony, a kis Brúnó egy könnyű léha éjszaka gyümölcseként kezdte meg földi pályafutását. Amikor elérkezett az idő, édesanyja a tévéállvány alatti kosarába vonult vissza hogy életet adjon kis teremtményeinek. Pontosabban teremtményének. Macskáknál viszonylag szokatlan dolog, hogy egyke lesz a születendő gyermek, így a kis Brúnó kitüntető figyelmet mondhatott a magáénak. Szőre fehér, fekete és vörös csíkok kuszaságából állt össze.
Azt hiszem kinézete is bőven okolható érte – és néhány félreértés -, hogy Brúnó élete igen különösen alakult. Még ki sem nyílt a szeme, amikor már sok – sok érdekes információval rendelkezett a világról – a feje fölött szinte éjjel-nappal üzemelő TV-ből. Tudta például hogy, a lekváros kenyér mindig a lekváros felével lefelé esik – de hogy mi az, azt nem. Ebből persze adódtak kisebb bonyodalmak. Mivel Brúnó elég mozgékony kölyök volt, gyakran kiesett a kosárból. Mivel elég értelmes is volt, megfigyelte, hogy állandóan arra a négy izémicsodára érkezik. Így hát levonta a következtetést, hogy ő egy lekváros kenyér, a négy micsoda pedig a lekvár.
Édesanyja eleinte, nevetve magyarázta neki, hogy nem egészen ez a helyzet, azonban Brúnó makacs kölyök volt. A magasból alászálló hanggal szemben nem volt esélye. Egyre elkeseredettebb lett, mikor a TV műsorok szerkesztői és az istenek megkönyörültek rajta. Egy tigrisekről szóló dokumentumfilmet tűztek műsorra. A macskafélék tulajdonságainak sajátosságával kezdődött a film, s a tigrisek viselkedésével folytatódott. Elmondták, hogy az árva kistigriseket gyakran házi cicusok nevelik, míg túl nem nőnek rajtuk. Mivel a gazdik első szava is: „Nézd egy igazi kis tigris!” – volt. Így hát Brúnó, tigrisnek képzelte magát ezután. .
Biztos tudjátok, hogy a kutyák –csak úgy, mint a macskák – nem érzékelik saját testméreteiket. Egy palotapincsi nem egy dobbermant lát, hanem csak egy másik kutyát. Így aztán számára nem elképzelhetetlen a győztes harc lehetősége. Brúnó is valami ilyesfajta tévhit áldozata lett.
Édesanyja próbálkozott ugyan, de aztán belátta, hogy a „tigris” mégis csak jobb, mint a ”lekváros kenyér…”. Idővel még meg is kedvelte a dolgot, mert nagyban leegyszerűsítette az izgága kölyök nevelését. Amikor felhangzott egy kérdés, már megvolt rá a vitathatatlan válasz.
„-Mami a tigrisek is isznak tejet?”
„- Igen amikor kicsik, mert attól nőnek nagyra.”
„- Mami én nem eszem meg, ez macska eledel!”
„- Ha emberek között nőnek fel a tigrisek is ilyet esznek. ”
„- A tigrisek nem fognak egeret!”
„- Dehogynem, a gyorsaságukat fejleszti.”
Azért, persze akadtak problémák is. Egy alkalommal például a gazdáék nyitva felejtették a gardróbszekrény ajtaját. Amin egy hatalmas tükör volt belül. Ez még önmagában nem lett volna baj, ám mint tudjuk a tigrisek, féltékenyen őrzik a területüket. Ezért Brúnó - aki az egerek utáni vadászatot gyakorolta éppen – azonnal megtorpant és felborzolta a szőrét, amikor megpillantotta az „idegen betolakodót”. Mivel a gaz területbitorló, ahelyett hogy megfutamodott volna, támadólag viszont borzolt elkerülhetetlen volt a harc. Brúnó villámgyors rohammal az ellenfél felé indult, ám futás közben érzékelte hogy az is közeledik felé. Amikor úgy érezte megfelelő a távolság, a levegőbe emelkedett, hogy amolyan tigris módra elsodorja az ellenfelét… Azt még látta, hogy a behatoló is így tesz, aztán sötét lett.
A tükör persze ripityára tört. De amikor „bátor tigrisünk” magához tért, megnyugodva tapasztalta hogy az ellenfél elmenekült. Kicsit vérzett ugyan itt-ott és erősen szédelgett is, de győzött. Persze az esemény után az – amúgy sem aprócska – önbizalma az egekig ért.
Ahogy telt az idő, az egérfogásban is egyre nagyobb sikereket ért el. Gyors volt és ravasz. Amikor a házból elfogytak az egerek, a kert madarai kerültek terítékre. Mivel egyke volt – és bizonnyal apja is nagytermetű volt – igen gyorsan nőtt és hamar anyja és más macskák fölé emelkedett. Senki nem tudta meggyőzni téves elképzeléseiről. Erővel a méretei miatt meg sem próbálták. Kinevetni meg aztán végkép nem. A környéken viszonylag kis testű kutyák éltek és Brúnó tigris módjára velük is szembe szállt. És győzött. Ezáltal olyan tekintélyre tett szert kis birodalmában, mint egy király. Tigrisként tisztelték és kezdtek úgy is gondolni rá.
Alapvetően egy szerencsés tigris… izé macska volt. Egyszer nekiugrott egy dobbermannak, de ezt is megúszta. (Hátulról vetődött szegény kutya nyakába olyan szörnyű sziszegéssel és pufogással, mint egy megvadult kompresszor. Persze hogy hátra sem nézve menekült nyomorult állat, miután lerázta őt magáról.) A házat átrendezték, így a Tv olyan helyre került, - a hálóba – ahova neki nem volt bejárása. Emiatt nagyon sokáig nem kellett szembesülnie, a sors különös humorával. Egyetlen problémája az volt, hogy nagyon egyedül érezte magát – hisz egy tigrislány sem élt a környéken. Az hogy összeálljon egy akármilyen macskalánnyal… elképzelhetetlen volt számára.
Egy kisegeret, aki nagyon félt a macskától megszánt egy varázsló. Egyetlen legyintésével macskává változtatta. Ám a kisegér így a kutyától remegett, így hát a mágus nagy pásztorkutyává varázsolta. Azonban rápillantva a remegő ínú teremtményre látta a párductól való rettegését, s sóhajtva – immár a harmadik - legyintéssel ruganyos izmú nagymacskává változtatta. Az egérből lett párduc azonban az emberektől kezdett tartani. A varázsló fáradtan legyintett:
- Bármit is tennék veled, úgy sem segítene rajtad, hisz a szíved, egérszív.
Olyan érzésem támadt, mintha maga az élet akarna csúfot űzni a kedvelt tanmeséből Brúnón keresztül.
Nos Brúnó, ha nem is származott arisztokrata családból és őseit sem tudta vissza vezetni az egyiptomi fáraókig, tisztes úri házban nevelkedett. Édesanyja igazi úri hölgynek számított a környéken és selymes fekete bundája után sokan megfordultak rövid sétái során. Elegáns tartása és puha mozgása egyszerűen gyönyörködtette az ember szemét. Tulajdonképpen előrelátható volt a dolog, gazdáit mégis meglepte a „baleset”, amely „drága egyetlen cicusukkal” megesett.
Bizony-bizony, a kis Brúnó egy könnyű léha éjszaka gyümölcseként kezdte meg földi pályafutását. Amikor elérkezett az idő, édesanyja a tévéállvány alatti kosarába vonult vissza hogy életet adjon kis teremtményeinek. Pontosabban teremtményének. Macskáknál viszonylag szokatlan dolog, hogy egyke lesz a születendő gyermek, így a kis Brúnó kitüntető figyelmet mondhatott a magáénak. Szőre fehér, fekete és vörös csíkok kuszaságából állt össze.
Azt hiszem kinézete is bőven okolható érte – és néhány félreértés -, hogy Brúnó élete igen különösen alakult. Még ki sem nyílt a szeme, amikor már sok – sok érdekes információval rendelkezett a világról – a feje fölött szinte éjjel-nappal üzemelő TV-ből. Tudta például hogy, a lekváros kenyér mindig a lekváros felével lefelé esik – de hogy mi az, azt nem. Ebből persze adódtak kisebb bonyodalmak. Mivel Brúnó elég mozgékony kölyök volt, gyakran kiesett a kosárból. Mivel elég értelmes is volt, megfigyelte, hogy állandóan arra a négy izémicsodára érkezik. Így hát levonta a következtetést, hogy ő egy lekváros kenyér, a négy micsoda pedig a lekvár.
Édesanyja eleinte, nevetve magyarázta neki, hogy nem egészen ez a helyzet, azonban Brúnó makacs kölyök volt. A magasból alászálló hanggal szemben nem volt esélye. Egyre elkeseredettebb lett, mikor a TV műsorok szerkesztői és az istenek megkönyörültek rajta. Egy tigrisekről szóló dokumentumfilmet tűztek műsorra. A macskafélék tulajdonságainak sajátosságával kezdődött a film, s a tigrisek viselkedésével folytatódott. Elmondták, hogy az árva kistigriseket gyakran házi cicusok nevelik, míg túl nem nőnek rajtuk. Mivel a gazdik első szava is: „Nézd egy igazi kis tigris!” – volt. Így hát Brúnó, tigrisnek képzelte magát ezután. .
Biztos tudjátok, hogy a kutyák –csak úgy, mint a macskák – nem érzékelik saját testméreteiket. Egy palotapincsi nem egy dobbermant lát, hanem csak egy másik kutyát. Így aztán számára nem elképzelhetetlen a győztes harc lehetősége. Brúnó is valami ilyesfajta tévhit áldozata lett.
Édesanyja próbálkozott ugyan, de aztán belátta, hogy a „tigris” mégis csak jobb, mint a ”lekváros kenyér…”. Idővel még meg is kedvelte a dolgot, mert nagyban leegyszerűsítette az izgága kölyök nevelését. Amikor felhangzott egy kérdés, már megvolt rá a vitathatatlan válasz.
„-Mami a tigrisek is isznak tejet?”
„- Igen amikor kicsik, mert attól nőnek nagyra.”
„- Mami én nem eszem meg, ez macska eledel!”
„- Ha emberek között nőnek fel a tigrisek is ilyet esznek. ”
„- A tigrisek nem fognak egeret!”
„- Dehogynem, a gyorsaságukat fejleszti.”
Azért, persze akadtak problémák is. Egy alkalommal például a gazdáék nyitva felejtették a gardróbszekrény ajtaját. Amin egy hatalmas tükör volt belül. Ez még önmagában nem lett volna baj, ám mint tudjuk a tigrisek, féltékenyen őrzik a területüket. Ezért Brúnó - aki az egerek utáni vadászatot gyakorolta éppen – azonnal megtorpant és felborzolta a szőrét, amikor megpillantotta az „idegen betolakodót”. Mivel a gaz területbitorló, ahelyett hogy megfutamodott volna, támadólag viszont borzolt elkerülhetetlen volt a harc. Brúnó villámgyors rohammal az ellenfél felé indult, ám futás közben érzékelte hogy az is közeledik felé. Amikor úgy érezte megfelelő a távolság, a levegőbe emelkedett, hogy amolyan tigris módra elsodorja az ellenfelét… Azt még látta, hogy a behatoló is így tesz, aztán sötét lett.
A tükör persze ripityára tört. De amikor „bátor tigrisünk” magához tért, megnyugodva tapasztalta hogy az ellenfél elmenekült. Kicsit vérzett ugyan itt-ott és erősen szédelgett is, de győzött. Persze az esemény után az – amúgy sem aprócska – önbizalma az egekig ért.
Ahogy telt az idő, az egérfogásban is egyre nagyobb sikereket ért el. Gyors volt és ravasz. Amikor a házból elfogytak az egerek, a kert madarai kerültek terítékre. Mivel egyke volt – és bizonnyal apja is nagytermetű volt – igen gyorsan nőtt és hamar anyja és más macskák fölé emelkedett. Senki nem tudta meggyőzni téves elképzeléseiről. Erővel a méretei miatt meg sem próbálták. Kinevetni meg aztán végkép nem. A környéken viszonylag kis testű kutyák éltek és Brúnó tigris módjára velük is szembe szállt. És győzött. Ezáltal olyan tekintélyre tett szert kis birodalmában, mint egy király. Tigrisként tisztelték és kezdtek úgy is gondolni rá.
Alapvetően egy szerencsés tigris… izé macska volt. Egyszer nekiugrott egy dobbermannak, de ezt is megúszta. (Hátulról vetődött szegény kutya nyakába olyan szörnyű sziszegéssel és pufogással, mint egy megvadult kompresszor. Persze hogy hátra sem nézve menekült nyomorult állat, miután lerázta őt magáról.) A házat átrendezték, így a Tv olyan helyre került, - a hálóba – ahova neki nem volt bejárása. Emiatt nagyon sokáig nem kellett szembesülnie, a sors különös humorával. Egyetlen problémája az volt, hogy nagyon egyedül érezte magát – hisz egy tigrislány sem élt a környéken. Az hogy összeálljon egy akármilyen macskalánnyal… elképzelhetetlen volt számára.
Egy napon azonban vándorcirkusz érkezett a kisvárosba, ahol Brúnó is élt. Természetesen tigrisek is felléptek. Volt közöttük egy fiatal kölyöklány, aki az ostortól való rettegésében valahogy kiszökött a ketrecéből. Az emberek hetekig keresték… de ezt majd később.
Szóval ez a kölyöktigris még igen fiatal volt és csak most kezdték tanítgatni a cirkuszi élet mikéntjeire. Az előadáson még nem vehetett részt, de az ostort és az elektromos fenyítő botot már alaposan megismertették vele. Nem csoda hát, hogy amikor az egyik gondozója kicsit hanyagabbul zárta be a ketrec ajtót és az ostorpattogástól való félelmében vad őrjöngésbe kezdő nagymacska előtt kitárult a kapu, eszét vesztve menekülni kezdett. Hiánya vagy félóráig nem is tűnt fel senkinek. Aztán persze pánikszerűen keresni kezdték.
De tigrisünk sem volt ostoba. Amikor már nem hallotta maga mögött a cirkusz zaját, megállt. Megvárta, míg légzése, a félelem elcsitul és megfontolt ragadozó, észjárással folytatta útját. Átúszott egy kisebb folyót, hogy elfedje a szagot, amit maga is követne, ha vadásznia kellene. Majd keresett egy elhagyatottnak tűnő üreget és úgy döntött vár, amíg biztonságos nem lesz.
A tigrisek felettébb türelmes állatok. Egyszer láttam, egy tigrist aki tizenegy órán keresztül várt mozdulatlanul, – no nem a buszra – hogy a csorda közelebb jöjjön búvóhelyéhez. Cleó, mert így hívták a tigrislányt is sokáig várt. Egészen addig, míg az éhség már elviselhetetlen volt számára. Ekkor elindult… vagyis csak indult volna. Mindig, amikor elő akart jönni abból az út alatti csatornából - ami az esővizet volt hivatott elvezetni és tigriseket bújtatni – jött arra valaki. Három napot töltött a csatornában, amikor éjszaka végre kimerészkedett. Tudta vadászni kell, de az éhségtől és szomjúságtól fáradtan szédelgett.
Elindult valamerre, amikor egy furcsa teremtmény került az útjába. Úgy nézet ki, mint egy tigris, úgy viselkedett, mint egy tigris, de tigrisnek apró volt. Szemmel láthatóan ez az ő területe volt és látszott a tartásán, hogy kész harcolni, ha ezt bárki kétségbe vonja. Tartása feszült volt, de szemében mintha csodálkozás vegyült volna.
Cleó első gondolata az volt, hogy elsodorja és végez vele, de aztán elvetette az ötletet. A cirkuszban megtanulta, hogy a kisebb lények gyakran igen harapósak tudnak lenni. Például az emberek. Állandóan két lábon járnak, hogy nagyobbnak látszódjanak, ám hosszú nyelvük – a korbács – fájdalmas sebeket hasít. Még Kán - a legnagyobb hím tigris – is meghátrál előle. Vagy ott a hosszú karom – az elektromos bot – amely ha csak hozzád ér izmaid görcsbe feszülnek. De a kutyák sem jobbak. Több felől marnak az emberbe és nem lehet hozzájuk férni, mert a hosszú karom védi őket is. Így hát Cleó nem tudta mit tegyen.
Brúnó - mert ki más lett volna a „furcsa teremtmény” – érdeklődve vizsgálgatta a vele szemben álló lényt. Tulajdonképpen még nem látott tigrist és nem tudta kivel áll szemben. Hasonlított rá. Látta bizonytalan mozgását és tudta, hogy le van gyengülve.
- Mit akarsz a területemen? – kérdezte nem éppen kedvesen.
- Menedéket. – bukott ki a válasz Cleó száján maga sem tudta miért. Olyan tekintélyt parancsoló volt ez a kis lény, mint Kán. Szenvtelen és mégis…
Brúnót meglepte a válasz. És ösztönösen is közelebb lépett a jövevényhez, mintha veszély fenyegetné azt - és az ő oltalmára szorulna.
- Kitől félsz? Ki üldöz?
- Emberek – felelte egyszerűen.
- Rosszat tettél?
A válasz csak egy bizonytalan vállvonás volt. Brúnó értette a dolgot. Egy alkalommal valami fura idegesítő madárra vettette ki a hálóját – gyöngytyúk – és amikor végre elkapta, az emberek szörnyű haragra gerjedtek. Menekülni volt kénytelen, mert hosszú kezükkel igen nagyokat csaptak a hátára. Pedig hát ő csak vadászott.
- Gyere velem – mondta, és vezetni kezdte a tigrist, haza felé. Egy vidéki ház sűrű bokrokkal és fákkal szegélyezett udvarába kötöttek ki. Brúnó egyenesen a madáritatóhoz vezette a vendéget, és nem kellet az ivásra bíztatnia. Cleó hatalmas kortyokban nyelte a vizet és miután úgy érezte eleget ivott fáradt tisztálkodáshoz látott. Közben le sem vette a szemét Brúnóról. Befejezte majd félénken azt kérdezte:
- Köszönöm amit tettél, de ki vagy te?
-Brúnó vagyok. Tigris. – tette még hozzá, mert valamivel szerette volna elkápráztatni vendégét. Úgy gondolta örülni fog, hogy egy tigris védelmét élvezheti. Épp ezért eléggé meglepte, amikor a vendége csilingelő hangon nevetni kezdett.
- Akkor én alighanem egy ausztrál prérikutya. – és még jobban nevetett.
- Pedig amolyan macska félének látszol. – felelte Brúnó megfontoltan, bár a nevetés kezdte bosszantani. – Sőt egy kicsit a tigrishez is hasonlítasz.
Cleó elkomolyodott. Látta hogy az apró „tigris” nem nevet vele. Sőt számára ez egyáltalán nem vicces. Ő komolyan azt hiszi, hogy ő egy tigris. A büszke tartás, a figyelő szempár, mind-mind azt támasztják alá, hogy egy kivételes szellemmel áll szemközt. Hisz első szóra segített és védelmet nyújtott neki. De nem tigris.
- Láttál már tigrist? – kérdezte, és már nem érezte olyan vidámnak a helyzetet.
- Errefelé sajnos nem élnek. Én sem emlékszem hogy kerültem ide. Egy macska volt az anyám, ő nevelt fel. – mondta Brúnó és elcsöndesedve gondolkodni kezdett. Tulajdonképpen soha nem látott tigriseket, csak hallotta, hogy néznek ki. – Tudom hogy olyanok, mint a macskák, csak nagyobbak. Mint én. Tudom, hogy nagy vadászok, mert türelmesek, kitartóak és erősek. Mint én.
- Nagyobbak. – mondta szinte súgva Cleó.
- Igen nagyobbak. Mint én.
- Még nálad is nagyobbak. – valami fura szomorúság féle szorította össze a szívét, de nem bírt hallgatni. – Tudod, én egy tigriskölyök vagyok. Cleó a nevem. Egy különös hordából szöktem el, ahol nagyon sok állat volt. Tigrisek is. De az emberek nagy…
- Hazudsz – kiáltotta Brúnó és rárontott a tigrisre. Cleó egyáltalán nem akart küzdeni vele ezért csak félre ugrott a roham elől és próbálta lecsillapítani.
- Higgy nekem! Miért hazudnék, hisz hálával tartozom neked. Én csak…- De Brúnó ebben a pillanatban végighúzott karmaival az arcán és még a tigrist is meglepte a támadás gyorsasága és keménysége. Érezte, harcolnia kell. De mire bármit is tehetett volna, Brúnó a nyakába vetődve feldöntötte. Legyengült szervezete nem bírta a harcot. Érezte hogy fogak mélyednek a nyakába. Erre még senki nem volt képes - a vele egykorú társai közül sem, akikkel egy ideig együtt nevelkedett – egyetlen más állat sem. Elernyedtek izmai és csak pihegett és várt. A fogak nem mozdultak a nyakán – se előre, se hátra.
Valójában Brúnó sem tudta mit csináljon. Nem akarta bántani Ő-t, de az nem lehet, hogy ő ne lenne tigris. Ő ragadozó. Érzi az erejében lüktető tüzet, amikor vadászik. Ő nem lehet közönséges macska. Ebben a pillanatban az ernyedt test megelevenedett és olyan hihetetlen erővel mozdult, hogy mire felocsúdott kicsúszott a szorításából és a földre döntötte. A nyaka felé harapott, de már nem volt ereje. Brúnó marjára ejtette a fejét és azt suttogta:
- Lehet, hogy mégis tigris vagy…- fáradtan lihegett – Kétségtelen. De én még nem láttam ilyen kis tigrist. – mondta és elernyedt.
Brúnót valami forró elégedettség árasztotta el, ugyanakkor meglepve tapasztalta, hogy aggódik a rajta pihegő „társáért”. – Társamért!? –mondta ki hangosan is, mert annyira meglepte a gondolat. Megrázta a fejét és kimászva a test alól, nyalogatni kezdte a képét. Amikor Cleó megmozdult és felemelte a fejét, elnyargalt az egyik bokor mögé és kivonszolta onnan ez egyik furcsahangú madár – egy „csakazértis” megszerzett gyöngytyúk- tetemét.
- Egyél. – mondta. – A kert bokrai elrejtenek. Az élelemről gondoskodok majd. Nem fognak megtalálni. – Olyan kellemes, meleg érzés töltötte el. Nem is gondolta, hogy mennyire vágyik rá, hogy kimondhassa ezeket a szavakat.
Szóval ez a kölyöktigris még igen fiatal volt és csak most kezdték tanítgatni a cirkuszi élet mikéntjeire. Az előadáson még nem vehetett részt, de az ostort és az elektromos fenyítő botot már alaposan megismertették vele. Nem csoda hát, hogy amikor az egyik gondozója kicsit hanyagabbul zárta be a ketrec ajtót és az ostorpattogástól való félelmében vad őrjöngésbe kezdő nagymacska előtt kitárult a kapu, eszét vesztve menekülni kezdett. Hiánya vagy félóráig nem is tűnt fel senkinek. Aztán persze pánikszerűen keresni kezdték.
De tigrisünk sem volt ostoba. Amikor már nem hallotta maga mögött a cirkusz zaját, megállt. Megvárta, míg légzése, a félelem elcsitul és megfontolt ragadozó, észjárással folytatta útját. Átúszott egy kisebb folyót, hogy elfedje a szagot, amit maga is követne, ha vadásznia kellene. Majd keresett egy elhagyatottnak tűnő üreget és úgy döntött vár, amíg biztonságos nem lesz.
A tigrisek felettébb türelmes állatok. Egyszer láttam, egy tigrist aki tizenegy órán keresztül várt mozdulatlanul, – no nem a buszra – hogy a csorda közelebb jöjjön búvóhelyéhez. Cleó, mert így hívták a tigrislányt is sokáig várt. Egészen addig, míg az éhség már elviselhetetlen volt számára. Ekkor elindult… vagyis csak indult volna. Mindig, amikor elő akart jönni abból az út alatti csatornából - ami az esővizet volt hivatott elvezetni és tigriseket bújtatni – jött arra valaki. Három napot töltött a csatornában, amikor éjszaka végre kimerészkedett. Tudta vadászni kell, de az éhségtől és szomjúságtól fáradtan szédelgett.
Elindult valamerre, amikor egy furcsa teremtmény került az útjába. Úgy nézet ki, mint egy tigris, úgy viselkedett, mint egy tigris, de tigrisnek apró volt. Szemmel láthatóan ez az ő területe volt és látszott a tartásán, hogy kész harcolni, ha ezt bárki kétségbe vonja. Tartása feszült volt, de szemében mintha csodálkozás vegyült volna.
Cleó első gondolata az volt, hogy elsodorja és végez vele, de aztán elvetette az ötletet. A cirkuszban megtanulta, hogy a kisebb lények gyakran igen harapósak tudnak lenni. Például az emberek. Állandóan két lábon járnak, hogy nagyobbnak látszódjanak, ám hosszú nyelvük – a korbács – fájdalmas sebeket hasít. Még Kán - a legnagyobb hím tigris – is meghátrál előle. Vagy ott a hosszú karom – az elektromos bot – amely ha csak hozzád ér izmaid görcsbe feszülnek. De a kutyák sem jobbak. Több felől marnak az emberbe és nem lehet hozzájuk férni, mert a hosszú karom védi őket is. Így hát Cleó nem tudta mit tegyen.
Brúnó - mert ki más lett volna a „furcsa teremtmény” – érdeklődve vizsgálgatta a vele szemben álló lényt. Tulajdonképpen még nem látott tigrist és nem tudta kivel áll szemben. Hasonlított rá. Látta bizonytalan mozgását és tudta, hogy le van gyengülve.
- Mit akarsz a területemen? – kérdezte nem éppen kedvesen.
- Menedéket. – bukott ki a válasz Cleó száján maga sem tudta miért. Olyan tekintélyt parancsoló volt ez a kis lény, mint Kán. Szenvtelen és mégis…
Brúnót meglepte a válasz. És ösztönösen is közelebb lépett a jövevényhez, mintha veszély fenyegetné azt - és az ő oltalmára szorulna.
- Kitől félsz? Ki üldöz?
- Emberek – felelte egyszerűen.
- Rosszat tettél?
A válasz csak egy bizonytalan vállvonás volt. Brúnó értette a dolgot. Egy alkalommal valami fura idegesítő madárra vettette ki a hálóját – gyöngytyúk – és amikor végre elkapta, az emberek szörnyű haragra gerjedtek. Menekülni volt kénytelen, mert hosszú kezükkel igen nagyokat csaptak a hátára. Pedig hát ő csak vadászott.
- Gyere velem – mondta, és vezetni kezdte a tigrist, haza felé. Egy vidéki ház sűrű bokrokkal és fákkal szegélyezett udvarába kötöttek ki. Brúnó egyenesen a madáritatóhoz vezette a vendéget, és nem kellet az ivásra bíztatnia. Cleó hatalmas kortyokban nyelte a vizet és miután úgy érezte eleget ivott fáradt tisztálkodáshoz látott. Közben le sem vette a szemét Brúnóról. Befejezte majd félénken azt kérdezte:
- Köszönöm amit tettél, de ki vagy te?
-Brúnó vagyok. Tigris. – tette még hozzá, mert valamivel szerette volna elkápráztatni vendégét. Úgy gondolta örülni fog, hogy egy tigris védelmét élvezheti. Épp ezért eléggé meglepte, amikor a vendége csilingelő hangon nevetni kezdett.
- Akkor én alighanem egy ausztrál prérikutya. – és még jobban nevetett.
- Pedig amolyan macska félének látszol. – felelte Brúnó megfontoltan, bár a nevetés kezdte bosszantani. – Sőt egy kicsit a tigrishez is hasonlítasz.
Cleó elkomolyodott. Látta hogy az apró „tigris” nem nevet vele. Sőt számára ez egyáltalán nem vicces. Ő komolyan azt hiszi, hogy ő egy tigris. A büszke tartás, a figyelő szempár, mind-mind azt támasztják alá, hogy egy kivételes szellemmel áll szemközt. Hisz első szóra segített és védelmet nyújtott neki. De nem tigris.
- Láttál már tigrist? – kérdezte, és már nem érezte olyan vidámnak a helyzetet.
- Errefelé sajnos nem élnek. Én sem emlékszem hogy kerültem ide. Egy macska volt az anyám, ő nevelt fel. – mondta Brúnó és elcsöndesedve gondolkodni kezdett. Tulajdonképpen soha nem látott tigriseket, csak hallotta, hogy néznek ki. – Tudom hogy olyanok, mint a macskák, csak nagyobbak. Mint én. Tudom, hogy nagy vadászok, mert türelmesek, kitartóak és erősek. Mint én.
- Nagyobbak. – mondta szinte súgva Cleó.
- Igen nagyobbak. Mint én.
- Még nálad is nagyobbak. – valami fura szomorúság féle szorította össze a szívét, de nem bírt hallgatni. – Tudod, én egy tigriskölyök vagyok. Cleó a nevem. Egy különös hordából szöktem el, ahol nagyon sok állat volt. Tigrisek is. De az emberek nagy…
- Hazudsz – kiáltotta Brúnó és rárontott a tigrisre. Cleó egyáltalán nem akart küzdeni vele ezért csak félre ugrott a roham elől és próbálta lecsillapítani.
- Higgy nekem! Miért hazudnék, hisz hálával tartozom neked. Én csak…- De Brúnó ebben a pillanatban végighúzott karmaival az arcán és még a tigrist is meglepte a támadás gyorsasága és keménysége. Érezte, harcolnia kell. De mire bármit is tehetett volna, Brúnó a nyakába vetődve feldöntötte. Legyengült szervezete nem bírta a harcot. Érezte hogy fogak mélyednek a nyakába. Erre még senki nem volt képes - a vele egykorú társai közül sem, akikkel egy ideig együtt nevelkedett – egyetlen más állat sem. Elernyedtek izmai és csak pihegett és várt. A fogak nem mozdultak a nyakán – se előre, se hátra.
Valójában Brúnó sem tudta mit csináljon. Nem akarta bántani Ő-t, de az nem lehet, hogy ő ne lenne tigris. Ő ragadozó. Érzi az erejében lüktető tüzet, amikor vadászik. Ő nem lehet közönséges macska. Ebben a pillanatban az ernyedt test megelevenedett és olyan hihetetlen erővel mozdult, hogy mire felocsúdott kicsúszott a szorításából és a földre döntötte. A nyaka felé harapott, de már nem volt ereje. Brúnó marjára ejtette a fejét és azt suttogta:
- Lehet, hogy mégis tigris vagy…- fáradtan lihegett – Kétségtelen. De én még nem láttam ilyen kis tigrist. – mondta és elernyedt.
Brúnót valami forró elégedettség árasztotta el, ugyanakkor meglepve tapasztalta, hogy aggódik a rajta pihegő „társáért”. – Társamért!? –mondta ki hangosan is, mert annyira meglepte a gondolat. Megrázta a fejét és kimászva a test alól, nyalogatni kezdte a képét. Amikor Cleó megmozdult és felemelte a fejét, elnyargalt az egyik bokor mögé és kivonszolta onnan ez egyik furcsahangú madár – egy „csakazértis” megszerzett gyöngytyúk- tetemét.
- Egyél. – mondta. – A kert bokrai elrejtenek. Az élelemről gondoskodok majd. Nem fognak megtalálni. – Olyan kellemes, meleg érzés töltötte el. Nem is gondolta, hogy mennyire vágyik rá, hogy kimondhassa ezeket a szavakat.
Cleó hetekig bujkált Brúnóék kertjében és Brúnó valóban gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Rengeteget beszélgettek. Főleg ő beszélt, Brúnó inkább csak kérdezett. A szavai lefestették előtte mindazt, amire kíváncsi volt. Sokat kérdezett a tigrisekről, a cirkuszról, egyéb állatokról és hogy valóban vannak-e kis termetű tigrisek. Amit hallott, azon sokáig rágódott és gyakran lehetett látni, hogy tekintete komor, léptei lassúak. Ugyanakkor azt is látta, hogy a többi állat – macskák, kutyák – milyen tiszteltettel viseltetnek iránta. Azonnal eléhozták az élelmet, ha ez volt a kérése és nem morogtak érte. Királyi jelenség volt a maga közegében.
- Nem hiszem, hogy tigris lennék. – jelentette ki egy napon Cleónak. Hangja közömbös volt, de a vak is láthatta, hogy ez a mondat hosszú töprengés eredménye. Cleó egy ideig hallgatott, majd lassú, korától szokatlan megfontoltsággal beszélni kezdett:
- Talán alacsonyabb vagy. De számít ez? Figyeltelek. Tisztelet övez. Nekik tigris vagy. Király. S én is tigrisként gondolok rád. – zavartan elhallgatott.
- De mások vagyunk. S mégis…- úgy látszik a zavar ragályos jelenség, mert eddigi fesztelenségük ellenére furcsa csend telepedett közéjük. – Fontos vagy nekem. – mondta ki végül is halkan Brúnó. Ki tudja mi lehetett volna a vége ennek a beszélgetésnek, ha nem toppan közéjük a külvilág.
- Nem hiszem, hogy tigris lennék. – jelentette ki egy napon Cleónak. Hangja közömbös volt, de a vak is láthatta, hogy ez a mondat hosszú töprengés eredménye. Cleó egy ideig hallgatott, majd lassú, korától szokatlan megfontoltsággal beszélni kezdett:
- Talán alacsonyabb vagy. De számít ez? Figyeltelek. Tisztelet övez. Nekik tigris vagy. Király. S én is tigrisként gondolok rád. – zavartan elhallgatott.
- De mások vagyunk. S mégis…- úgy látszik a zavar ragályos jelenség, mert eddigi fesztelenségük ellenére furcsa csend telepedett közéjük. – Fontos vagy nekem. – mondta ki végül is halkan Brúnó. Ki tudja mi lehetett volna a vége ennek a beszélgetésnek, ha nem toppan közéjük a külvilág.
Már nem lehet tudni hogyan, - talán a Brúnó által eltüntetett tetemes mennyiségű kaja nyomán – de a keresők rájuk akadtak. Mikor meghallották a neszt, azonnal menekülni kezdtek, de nem juthattak messzire. A bokrok fedezékét elhagyva, altató lövedékek röppentek ki és Cleó járása elnehezült, lábai megcsuklottak. Brúnó is hallotta a furcsa szisszenést és látta összerogyni Cleót. Megállt. Látta amint lecsukódnak a szemek, amik már napok óta a világot jelentették neki. Most döbbent rá, hogy nem egyszerűen csak fontos neki a másik…
Emberek közeledtek. Róla tudomást sem vettek. Furcsa botjaikkal lassan óvatosan haladtak és valamit megpróbáltak Cleó nyakára fűzni –egy hurkot. Nem tétovázott. Azelőtt sohasem támadt emberre. Némelyiküket kifejezettem szerette. Most azonban minden erejét összeszedve a hurkot tartó ember arcába vetődött és karmolt. A fickó döbbenten engedte el a hurok végét, hogy megszabaduljon a támadójától. Ám Brúnó, amint a kötél földet ért már Cleó felé szaladt. Próbált valami módon életet lehelni bele, csak annyit, amennyi a meneküléshez szükséges, ám ő nem mozdult. Az emberek alkotta láthatatlan béklyó fogja volt és nem tudta hogyan szabadíthatná meg.
- Veszett dög! Nesze! – hallotta maga mögött, de már nem maradt ideje cselekedni. A „hosszú karom” – gondolta. Sokat hallott róla és most a saját csontjaiban érezhette az elektromosság szörnyű - izmokat összerántó - erejét. A megkezdett ugrás esetlen zuhanássá vált és nagyot nyekkenve ért földet. Nem is érezte a becsapódást, mert a szörnyű fájdalom elnyomott mindent. Nem tudta mozgatni a hátsó lábait. Az elsőket is alig. Látta ahogy Cleóra kötél kerül és az emberek fölemelik és elviszik valahová. Még hallotta a lépéseiket, de nem tudott a nyomukba eredni. Üvölteni akart, de nem volt hangja. Nem volt semmije. S ő maga sem volt már semmi. Minden elveszett. Vele együtt minden elveszett, s ő apró porszemként azt hitte változtathat ezen…
Emberek közeledtek. Róla tudomást sem vettek. Furcsa botjaikkal lassan óvatosan haladtak és valamit megpróbáltak Cleó nyakára fűzni –egy hurkot. Nem tétovázott. Azelőtt sohasem támadt emberre. Némelyiküket kifejezettem szerette. Most azonban minden erejét összeszedve a hurkot tartó ember arcába vetődött és karmolt. A fickó döbbenten engedte el a hurok végét, hogy megszabaduljon a támadójától. Ám Brúnó, amint a kötél földet ért már Cleó felé szaladt. Próbált valami módon életet lehelni bele, csak annyit, amennyi a meneküléshez szükséges, ám ő nem mozdult. Az emberek alkotta láthatatlan béklyó fogja volt és nem tudta hogyan szabadíthatná meg.
- Veszett dög! Nesze! – hallotta maga mögött, de már nem maradt ideje cselekedni. A „hosszú karom” – gondolta. Sokat hallott róla és most a saját csontjaiban érezhette az elektromosság szörnyű - izmokat összerántó - erejét. A megkezdett ugrás esetlen zuhanássá vált és nagyot nyekkenve ért földet. Nem is érezte a becsapódást, mert a szörnyű fájdalom elnyomott mindent. Nem tudta mozgatni a hátsó lábait. Az elsőket is alig. Látta ahogy Cleóra kötél kerül és az emberek fölemelik és elviszik valahová. Még hallotta a lépéseiket, de nem tudott a nyomukba eredni. Üvölteni akart, de nem volt hangja. Nem volt semmije. S ő maga sem volt már semmi. Minden elveszett. Vele együtt minden elveszett, s ő apró porszemként azt hitte változtathat ezen…
Ekkor, egy fáradt öreg ember arca hajolt fölé és testét óvatosan felemelte. A szakálla ősz volt, a tekintete békés. Szeme körüli ráncokon látszott, hogy sokat mosolyoghat, most azonban együtt érző arccal azt mondta:
- Ez biztos fájhat barátom.
- Nincs rá szó mennyire. – mondta Brúnó, nem is gondolva a fizikai fájdalomra.
- Az igazán fájdalmas dolgokra valóban nem lehet szavakat találni. – Brúnó nem hitt a fülének. Érezte, hogy az öreg sétál vele valahova és bár körülnézni nem tudott – érezte Cleó illatát a levegőben.
- Te nem érthetsz engem – hangjában hitetlenség bujkált – az emberek, nem értenek minket.
-Gondolod? – kérdezett vissza talányosan, miközben kezével végigsimított a sérült testén. Brúnó megdöbbenve vette tudomásul, hogy elmúlt a fájdalom. Sőt izmait hatalmas energia feszíti, talán erősebb is, mint volt. Leszökkent az öreg karjából és azt látta, hogy azok között az emberek között áll, akik elvitték Cleót. S őt is ott látta, a földön összekötözve egy teherautó mellett. Arra gondolt, hogy most aztán nincs aki megállíthatná, de az emberek – Cleó is – olyan furcsán, mereven, mozdulatlanul álltak.
Az öreget vette szemügyre, de nem volt rajta semmi különös. Mosolygott, mintha mulattatná tanácstalansága.
- Ők nem látnak minket, igaz?
- Most valóban nem – felelte.
- Hálás vagyok neked, de nem értem mit akarsz tőlem?
- Mert félsz emlékezni. – mondta és kezével könnyedén legyintett egyet – Harcos lélek voltál mindig. Fáklyaként lobogott benned a tűz és bármely alakban is jártál a földön sohasem tanultad meg milyen az alázatosság igazi arca. Mostanáig. – s Brúnó előtt, mintha álmodna életek hada pörgött és minden életben, testben ő volt a címszereplő. – Sok hibát vétettél, de lassan csiszolódtál, s most úgy ragyogsz, mint gyémántkő a tűzben. Mit szeretnél hát?
- Akkor most meghaltam? – kérdezte halkan. – Úgy értem, ennek az életemnek vége?
- Ha akarod. – vont vállat az öreg.
- Hogy – hogy?
- Kiérdemelted. Jól vizsgáztál és további sorsodról, életedről magad dönthetsz. – magyarázta türelmesen az öreg.
- Vele akarok élni, hosszú és boldog életet. A többi már nem számít. –hadarta egy szuszra Brúnó.
- Mint tigris? Mint ember? – kérdezte az öreg.
- Nem számít – felelte Brúnó, de hangja már beleveszett a feltámadó szélbe.
Később a cirkusz emberei azt mondták, hogy egy hirtelen feltámadó homokvihar felhőbe burkolta a tigrist, de mintha láttak volna egy öreget és a vad macskát a félhomályban. Ezen kívül nem láttak semmi mást és mire eloszlott a por a tigrisnek, az öregnek és annak a „különös macskának” is nyoma veszett. Soha nem látták viszont őket.
- Ez biztos fájhat barátom.
- Nincs rá szó mennyire. – mondta Brúnó, nem is gondolva a fizikai fájdalomra.
- Az igazán fájdalmas dolgokra valóban nem lehet szavakat találni. – Brúnó nem hitt a fülének. Érezte, hogy az öreg sétál vele valahova és bár körülnézni nem tudott – érezte Cleó illatát a levegőben.
- Te nem érthetsz engem – hangjában hitetlenség bujkált – az emberek, nem értenek minket.
-Gondolod? – kérdezett vissza talányosan, miközben kezével végigsimított a sérült testén. Brúnó megdöbbenve vette tudomásul, hogy elmúlt a fájdalom. Sőt izmait hatalmas energia feszíti, talán erősebb is, mint volt. Leszökkent az öreg karjából és azt látta, hogy azok között az emberek között áll, akik elvitték Cleót. S őt is ott látta, a földön összekötözve egy teherautó mellett. Arra gondolt, hogy most aztán nincs aki megállíthatná, de az emberek – Cleó is – olyan furcsán, mereven, mozdulatlanul álltak.
Az öreget vette szemügyre, de nem volt rajta semmi különös. Mosolygott, mintha mulattatná tanácstalansága.
- Ők nem látnak minket, igaz?
- Most valóban nem – felelte.
- Hálás vagyok neked, de nem értem mit akarsz tőlem?
- Mert félsz emlékezni. – mondta és kezével könnyedén legyintett egyet – Harcos lélek voltál mindig. Fáklyaként lobogott benned a tűz és bármely alakban is jártál a földön sohasem tanultad meg milyen az alázatosság igazi arca. Mostanáig. – s Brúnó előtt, mintha álmodna életek hada pörgött és minden életben, testben ő volt a címszereplő. – Sok hibát vétettél, de lassan csiszolódtál, s most úgy ragyogsz, mint gyémántkő a tűzben. Mit szeretnél hát?
- Akkor most meghaltam? – kérdezte halkan. – Úgy értem, ennek az életemnek vége?
- Ha akarod. – vont vállat az öreg.
- Hogy – hogy?
- Kiérdemelted. Jól vizsgáztál és további sorsodról, életedről magad dönthetsz. – magyarázta türelmesen az öreg.
- Vele akarok élni, hosszú és boldog életet. A többi már nem számít. –hadarta egy szuszra Brúnó.
- Mint tigris? Mint ember? – kérdezte az öreg.
- Nem számít – felelte Brúnó, de hangja már beleveszett a feltámadó szélbe.
Később a cirkusz emberei azt mondták, hogy egy hirtelen feltámadó homokvihar felhőbe burkolta a tigrist, de mintha láttak volna egy öreget és a vad macskát a félhomályban. Ezen kívül nem láttak semmi mást és mire eloszlott a por a tigrisnek, az öregnek és annak a „különös macskának” is nyoma veszett. Soha nem látták viszont őket.
S ha kíváncsi vagy hogy mesémből mi igaz és mi el-elkalandozó agyam műve, fogadj szeretettel minden tábortüzedhez kívánkozó fáradt vándort. Mert mielőtt útjukat folytatván újra beleolvadnának a sötét éjbe, talán téged is megajándékoznak egy ilyen történettel. Talán az a különös tekintetű ősz öregember is tüzedhez telepedik, aki nekem Brúnóról mesélt. S akkor talán te is megtudhatod, hogyan – és milyen alakban - folytatódott Brúnó és Cleó története.
VÉGE.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése