Vasárnapi gondolatok

     Egyedüllét. Voltatok már igazán egyedül? Ültetek már egy idegen ország, idegen városában egy kis szobában? Kezdtetek már mindenféle ostoba tevékenységbe, csak hogy ne érezzétek a magányt? Erről szólt az elmúlt hét évem. Kipróbáltam minden elkerülési lehetőséget, minden "kiskaput", hogy kibújjak ez alól az érzés alól. Nem akartam hallgatni a csöndet, mert a külső csöndhöz egy belső üvöltés társult. Olyan érzés, mintha egyszerre szólna minden csatorna a tévén. Mintha mindenki egyszerre beszélne hozzád és mindenki csak a legjobbat akarná neked. A gondolataid száguldanak mint a gyorsvonat, belekapsz mindenbe, munka, család, megélhetés, párkapcsolat, szeretet, gyűlölet, világmegváltás, vágyak, álmok, álmodozás - az gyakran segített..... csak ne a valóság, csak ne a csend. Mert abban a mély csendben elveszettnek érzed magad.

      Ezt vajon érezte már valaki? Biztos vagyok benne, hogy sokan. S nekik mesélek valamit. Egy kicsiny szoba, egy idegen országban. A nap lassan eltűnt a házak között és a levegő az évszakhoz képest hűvös, mi több hideg volt. Szélesre tártam az ablakot és felültem az ablakpárkányra. Először csak félig, majd szembefordultam az ablakkal és féllótuszba hajtogattam a lábamat. Szeretek így ülni, szinte a természetesen kiegyenesedik a gerincem ebben a tartásban. Lenéztem a második emeletről és végigfuttattam a szemem a szálloda piciny kertjén. A szemben lévő panelszerű házakban fények világítottak és az emberek élték mindennapi életüket. Idegen nyelven harsogott a tévé, evőeszközök zörögtek és néhányan az erkély korlátjának támaszkodva beszélgettek.
        Nem értettem mit mondtak, de éreztem hogy engem néznek. Talán azt latolgatták ugrom-e. :-) De eszembe sem volt. Előkotortam egy cigit és meggyújtottam. Miközben leszívtam a füstöt, hallgattam a körülöttem lélegző világot. Nem fűztem hozzá semmit, a gondolatok elhagytak és ez így volt jó. Az érzékszervek csapongtak a látvány, a zajok és az illatok között. Belehallgattam az emberek érthetetlen, mégis békés beszélgetésébe. Néztem az felhőkön visszatükröződő vörösben játszó napsugarakat. Mélyen leszívtam a harmatos tiszta levegőt - s nagy néha egy slukkot a cigiből is - és hallgattam a madarakat. A távoli autózajt. S minden olyan békés volt. Kint is, bent is.
      Fura dolog, de hálát éreztem. Elmosolyodtam és gondolatban megköszöntem a madarak dalos füttyét, a falevelek nyugodt táncát az esti szellőben, a fölszálló párában oldódó ásványok, nedves éltető páráját, az életet. S az embereknek is.....

      Minden amit tanultam azt mondja, nyomorultul kellene éreznem magam, mert egyedül vagyok. De nem érzem magam egyedül. Azt érzem, hogy ezernyi szál kapcsol mindenhez ezzen a világon.Azt érzem, hogy kötelék van közöttünk - légy bárki - és az egész világ között. S ha a fejemben elcsöndesednek a gondolatok, ha nem várok semmit - víziót, megélést, örök boldogságot blablabla...  - akkor megérezhetem a békét.  Azt hogy minden érzés, minden szívdobbanás együtt lüktet a mindenséggel. No ezt érzem most, EGYEDÜL.

      S tudom, hogy holnap, amikor összetalálkozunk az utcán, vagy egymás mellett dolgozunk akárhol, az a kapcsolat akkor is ott lesz. Talán már nem leszek tudatában, talán te sem. S talán a belőlem áradó zűrzavar téged is összezavar, s a te diliörvényed engem bosszant fel. Ezért írtam le ide... talán eszedbe jut, talán belopja magát agyad hátsó zugába és amikor holnap leordítanád valakinek a fejét, vagy hozzávágnál egy poharat..... ki tudja.
      Ha eszedbe jut.... nézz fel az égre, nézz le a földre, keress egy növényt.... de ne csak a szemeddel. Vedd észre a szépségét, egy egyenes törzs tartását, a szerteágazó leveleken megcsillanó napfényt... ezek a dolgok még érintetlenek. A szépségükön keresztül láthatod az élet lüktetését, a letisztult formáját annak, amilyenek mi is lennénk, ha nem azonosítanánk mindenféle ostoba szereppel, vágyakkal önmagunkat.

      Azt mondják a bölcsek, mi teremtjük a valóságunkat. Most hogy érzem, hogyan hat rám a természet hajlok rá, hogy igazat adjak nekik. Energiát sugárzunk magunk köré - vigyázzatok, hogy építő legyen ez az erő.

Szép álmokat.

Time after time....

"Sometime you pictured me, I'm walking too far ahead 

You're callin' to me, I can't hear what you've said 

You said, "Go slow, I fall behind" 

The second hand unwinds... 

If you're lost, you can look and you will find me, 

Time after time 

If you fall I will catch you, I'll be waiting, 

Time after time"

A mai nap, pörgős, rohanós, semmi nem sikerülős forgatagában, fáradtan leültem a dohányzónál és ezt a számot hallottam a rádióban. Szinte meg is feledkeztem róla mennyire szeretem. Elkezdtem figyelni a szöveget, mert eddig szinte csak a refrén maradt meg a fejemben. S az jutott eszembe, hogy néha én sem tudom eldönteni vajon előre repültem vagy lemaradtam. Igazából nem is számít, amíg élvezem a repülést. 

Jó szárnyalást és szép álmokat nektek is.

Egy szép gondolat...

Milyen különleges és csodálatos az emberi szív. Néhanap hatalmas és belefér az egész világ. Minden embert, falevelet, bogarat önmagáért tudsz szeretni, elvárások nélkül. Úgy nyújtod valaki felé a kezed, hogy fel sem merül benned a múlt vagy a jövő. Ösztönösen, szívből.... csodálatos.
  
Néhanap azonban olyan kicsire zsugorodik, hogy még magad számára sem akad benne hely. Szomorú.

De most kiélvezem, ezt az állapotot. S egy kicsit szeretem a világot. Rá fér. :-)

Jó éjt mindenkinek.