Vasárnapi gondolatok...   

Úgy tűnik vissza és visszaköszön két vers amikor nehéznek érzem az életem. Mind a kettő Wass Albert tollából származik. Ha végigkövetjük az életét, jól láthatjuk menyit szenvedett és mégsem veszett ki belőle a remény. Álljon hát itt a két vers és utána a gondolatok amelyeket elindítottak bennem.


HA VISSZATÉREK
Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:
vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

   Az élet mindennapi sodrában igyekszem felszínen tartani mindazokat a gondolatokat, érzéseket amelyeket igaznak érzek. Ha úgy tetszik követni azt az erkölcsi tanítást, amelyet 31 év alatt magamra szedtem és a magaménak elfogadtam. Tisztában vagyok vele, hogy amint bent úgy kint, ahogy lent úgy fent. Magam formálom a világom.... De az én világom néha nagyon magányos...pedig nem magányra vágyom. Mégis azt teremtem magam köré... nem értem miért.
   Mostanában sokat dolgozom és tudom hogy mindaz ami én vagyok az sugárzik körülöttem, érezhető, hatással van másokra.... ezért igyekszem pozitívan hozzáállni mindenhez. De nagyon sokan mégis harcolni akarnak. Konfliktust keresnek ott, ahol igazából nincsen. Belekötnek piszlicsáré dolgokba, várva hogy harcba szállj velük... s bár sokszor ki tudnád ütni a kardot a kezükből és porba tudnád küldeni őket - tudod hogy képes vagy rá - mégsem reagálsz. Nem harcolsz. Nem teszed, mert küzdöttél már eleget. S ezek nem olyan dolgok, amelyekért megéri harcolni - neked már nem. Ismered azt az erőt amely olyankor megnyilvánul, testet ölt benned és nem akarod újra érezni... de mégis. Időnként fellobban a harag lángja...s lesújtasz. Azokra is akiket szeretsz....Miért? Egyszerű... mert fáradt vagy és ezek az emberek nem segíteni akarnak - bár sokszor azt mondják - hanem csak plusz terheket raknak fáradt vállaidra.



De vannak mások is. Akik emelnek, felszabadítanak... a második vers róluk - róla? Magam sem tudom még. - szól.

WASS ALBERT: ELSŐ GALAMB
                                Egy magyar asszonynak küldöm, Amerikába


Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
Gépek nyelték el s formáltak belőle
juhnyájat és sáskasereget,
uniformizált robot-hadat,
mely mindent felfalt, mindent megevett:
hitet, jóságot, békét és reményt…


Ültünk nehányan együtt, kik megmaradtunk,
romok között és lestük a napot,
hogy fölkél-e még számunkra valaha.
De kelet felől csupán a fellegek
moraja jött s dért vacogott az éj
s patkányok rágták ki holtak szájából
a legutolsó falat kenyeret.
Amerre néztünk: véres volt a tenger
s gennyes sebektől fertőzött a föld.
Csupa gyűlölet volt az ember
s csak az volt ember, aki ölt.
Gonoszságot szolgált a tudomány,
hozsánna hirdette az embertelenséget
és minden ami szép volt
ledőlt, leégett.
Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
És aztán már csak a halálra vártunk.
Forgott a föld. Szelek jöttek és mentek.
Denevérek szárnya suhogott
s hírük sem volt az embereknek.


És akkor:
egyszerre csak a vaksötéten át
kinyúlt felénk egy gyönge női kéz.
Meglengetett egy szál fehér virágot:
ennyi volt az egész.
De mintha bűbájos varázslat történt volna.
Emlékek támadta föl bennünk valahol.
Zenéltek lágyan réghallott szavak.
S felnyitotta szemét egy megcsúfolt véres angyal
valahol a romok alatt.

És felujjongtunk, mint kiket a mélyben
elér egy titkos, drága üzenet:
Emberek vagyunk még, emberek!
Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak!
Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak!
Emberek vagyunk még, Isten népe!
s hiába fojtanak koromba, vérbe,
hiába dőlt le minden talmi érték:
a mi jussunkat más egekben mérték
s van még valahol Isten, jóság, béke,
igazság, erkölcs, szeretet…
ember…!

Ó asszonyi kéz, ki véghetetlen tenger
véres hullámai fölött nyúltál felénk
testvért kereső szent egyszerűséggel,
kit első galambként viharokon át
mint szent iránytű a szíved vezérelt:
minden országok bölcs vezérei
tanulhatnának tőled szebb politikát.
Kik hasztalan keresik három éve
a forrást, melyből fölfakad a béke,
vén könyvekben kutatják, lombikokban,
elméletek varázsszerei közt,
boszorkánykonyhák, alkimista titkok
bűvös tüzében, vérben,
írott törvényben,
fegyverben és fegyvertelenségben,
csak ott nem, ahol titkos fészkén ül,
mint madár, ki már röpülni vágyik:
az emberek szívében.

Áldott légy, te habfehér galamb,
ki mint a gyermek éjek poklain
szálltál felénk rémségről mit sem tudva
s kezed kinyújtva
rebegted el a régfeledett jelszót: szeretet…!
Mikor már azt hittük, hogy minden elveszett
s Isten képét betemette egy összedőlt világ,
úgy nyíltál ki romok között,
mint egy fehér virág.
S előled a fagyos vak éjszaka
fekete felhők hátán tovanyargalt
s romok fölött, magosan egy csillag
meghirdette a hajnalt.
(1947.) 

Nemrég kigondoltam valamit. Van bennem egy gyermeki lény... most olyan 6-10 év közöttinek saccolom. S a barátaim körében ez a félénk gyermek szép lassan előbújik, megmutatja magát. Mer lángolva szeretni, önfeledten játszani. Nem foglalkozik olyan balga dolgokkal, ki mit szól hozzá.
S van bennem egy felnőtt férfi is. Egy férfi vágyaival, érzéseivel, indulataival, felfedezési vágyával... s ez összekapcsolódik a gyermek félelmével, félszegségével.... belőlük kell megteremtenem az "egész"séget. A munkám, a családom a férfit akarja látni, a teremtő erejét, a védelmét, a bölcsességét szeretné élvezni. De a gyermekkel nem tudnak mit kezdeni. A felszínt látják a 31 éves férfit. S nem látják a gyermeket, aki nem tudott még felnőni. Aki szeretetre vágyik és játszani szeretne néha. Elfutni a világ, az emberek félelmeiből fakadó gonoszkodása elől.... Olyankor szeretni kéne, megölelni, ezt mondani "nem lesz semmi baj", akkor is szeretünk, ha néha elgyengülsz....
De ez elmarad. S ilyenkor a gyermek fél, sírdogál és elvonul önmagába. Bezáródik. S a férfi? A férfi csak azt érzi, hogy baj van. Félelemeket érez odabent, amelynek nem érzi a gyökerét. Sok száz sikeres csata - teremtés, győzelem - van mögötte. Mégis félelem köti gúzsba a kezét. Gyomra összehúzódik, s passzívvá válik. S egyre nő a türelmetlensége, dühe s ha eléri azt a bizonyos pontot, akkor letöri a félelem béklyóit és elkezd alkotni... csak a gyermek kreativitása, boldogsága hiányzik az alkotásból. Nem látod már felszabadultan nevetni.... nem lesz ettől rossz ember. Mert amit a gyermek megtanított neki, arra emlékszik, de gyermek boldogsága ami az erőt adja... az hiányzik belőle. S bár alkot, bár sikeres nem tud igazán örülni neki. S ez a baj.

A gyermeknek is és a férfinek is meg kell találnia a helyét és az idejét ebben a testben. Mindkettőnek meg kell élnie a vágyait és az érzéseit, hogy szabaddá váljanak. A kérdés már csak a hogyan.

Találkoztam egy társasággal ahol a gyermek nagyon jól érezte magát. De a férfi kicsit idegenkedve figyelt. A munkában a férfi van otthon de a gyermeknek nincs helye. Nézegettem a spirituális utakat, amelyek segíthetnének az egység megteremtésében, de egyike sem érezem a magaménak. Eddig. Ha a keresésemre gondolok, a ronin  szó jut eszembe. Az úr nélküli szamuráj. Egyszerűbb lenne egy mestert követni....

folyt köv.