Paulo Coelho: Az alkimista - részlet

A lovasok a közeli katonai táborba vitték őket. Egy katona belökte Santiagót és az alkimistát az egyik sátorba. Másféle sátor volt, mint amilyenben az oázisban laktak: a főparancsnok tartott benne megbeszélést a vezérkarával.

– Megvannak a kémek – mondta az egyik férfi.

– Mi csak utazók vagyunk – tiltakozott az alkimista.

– Három nappal ezelőtt az ellenség táborában láttak benneteket. És beszéltetek az egyik katonájukkal.

– Olyan ember vagyok, aki vándorol a sivatagban, és ismert a csillagokat – mondta az alkimista – Nincs tudomásom a csapatokról vagy a törzsek mozgásáról. Csak a barátomat kísérem.

– Ki a barátod? – kérdezte a parancsnok.

– Egy alkimista – felelte az alkimista. – Ismeri a természeti erőket. És szívesen bemutatná a parancsnoknak rendkívüli képességeit.

Santiago némán hallgatta őt. Félt.

– Mit csinál egy idegen egy idegen országban? – kérdezte egy másik férfi.

– Pénzt akar adni a törzsük számára – válaszolta az alkimista, még mielőtt Santiago egyetlen szót is szólhatott volna. És elvette tőle az arannyal teli zacskót, majd odaadta a parancsnoknak.

Az arab szó nélkül elfogadta. Sok fegyvert lehet vásárolni rajta.

– Mi az, hogy alkimista?

– Olyan ember, aki ismeri a természetet és a világot. Ha akarná, ezt a tábort csupán a szél erejével elpusztítaná.

A férfiak nevettek. Hozzá voltak szokva a háború erejéhez, és tudták, hogy a szél nem képes megsemmisítő csapásra. De mindnyájuknak összeszorult a szíve. A sivatag emberei voltak, és féltek a varázslóktól.

– Ezt látni akarom – jelentette ki a parancsnok.

– Három napra lesz szükségünk hozzá – felelte az alkimista. – És ő csak azért változik viharrá, hogy megmutassa hatalmának erejét. Ha nem sikerül neki, a törzsük iránti alázatos tiszteletünk jeléül az életünket ajánljuk.

– Nem ajánlhatjátok föl azt, ami már az enyém – jelentette ki gőgösen a parancsnok.

De aztán engedélyezte az utazóknak a háromnapos határidőt.

Santiago megbénult a félelemtől. Csak úgy jutott ki a sátorból, hogy az alkimista erősen belékarolt.

– Nem szabad kimutatnod a félelmedet – mondta neki. – Ezek bátor emberek, és megvetik a gyávákat.

De Santiago egy hangot sem volt képes kinyögni. Csak valamivel később szólalt meg, amikor már a táborban járkáltak. Az araboknak nem kellett őket bezárniuk: elég volt, hogy elvették a lovaikat. A világ ismét megmutatta, hogy milyen sok nyelven beszél: a sivatag, amely az előbb még szabad és végtelen tér volt, mostanra áthatolhatatlan fallá változott.

– Minden kincsemet odaadta neki! – mondta a fiú. – Mindent, amit egész életemben kerestem!

– És mit érne az neked, ha meg kellene halnod? – válaszolt neki az alkimista. – A pénzed három napra megmentett. A pénz csak ritkán képes elodázni az ember halálát.

De a fiú túlzottan meg volt rémülve, hogy felfogja a bölcs szavakat. Nem tudta, hogyan kell széllé változni. Nem volt alkimista.

Az alkimista teát kért az egyik katonától, és Santiago csuklójára öntött belőle egy keveset. Közben érthetetlen szavakat mormolt, a fiút pedig nyugalom töltötte el.

– Ne essél kétségbe – mondta furcsa, lágy hangon az alkimista. – Nem fogsz tudni beszélni a szíveddel.

– De én nem vagyok képes viharrá változni.

– Aki a Személyes Történetét éli át, az mindent tud, amire szüksége van. Csupán egyvalami választhatja el az álmától: a kudarctól való félelem.

– Nem félek a kudarctól. Egyszerűen csak nem tudok viharrá válni.

– Akkor meg kell tanulnod. Ettől függ az életed.

– És ha nem sikerül?

– Akkor Személyes Történetedet átélve halsz meg. Az még mindig jobb, mint úgy meghalni, mint azok az embermilliók, akik sohasem tudták meg, hogy létezik a Személyes Történet. De egyelőre ezzel ne legyen gondod. A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.

Eltelt az első nap. A közelben nagy csata zajlott, és sok sebesültet hoztak a táborba. „A halállal semmi sem változik” – gondolta Santiago. Az elesett harcosokat újak váltották föl, s az élet folytatódott.

– Később is meghalhattál volna, barátom – szólt egy őrkatona egyik társának testéhez. – Meghalhattál volna békében. De a halál elől ugyanúgy nem menekültél volna el.

Estefelé Santiago elment megkeresni az alkimistát. Az éppen a sólymot vitte a sivatagba.

– Nem tudok viharrá változni – ismételte a fiú.

– Ne felejtsd el, mit mondtam neked: a világ csupán az Isten látható része, s az alkímia azt jelenti: anyagi valósággá tenni a szellemi tökéletességet.

– És maga mit csinál most?

– Etetem a sólymomat.

– Ha nem leszek képes viharrá változni, mind a ketten meghalunk – mondta Santiago. – Mire való akkor, hogy a sólymot eteti?

– Csak te halsz meg – közölte az alkimista. – Én tudok viharrá változni.

*

Másnap a fiú fölmászott a tábor közelében lévő szikla tetejére. Az őrök hagyták, hadd menjen; hallottak már a varázslóról, aki viharrá változik, és nem akartak a közelébe kerülni. A sivatag amúgy is hatalmas és áthághatatlan fallal vette körül mindannyiukat.

A második napot aztán azzal töltötte a fiú, hogy nézte a sivatagot. A szívét hallgatta. A sivatag pedig hallgatta az ő félelmét.

Egy nyelven beszéltek.

*

A harmadik napon a parancsnok összehívta legmagasabb rangú embereit.

– Lássuk az ifjút, aki viharrá változik – mondta az alkimistának.

– Lássuk – válaszoka az alkimista.

A fiú arra a helyre vezette őket, ahol előző nap volt. Ott megkért mindenkit, hogy üljön le.

– El fog tartani egy darabig – mondta.

– Nem sietünk – válaszolta a parancsnok. – A sivatag emberei vagyunk.

*

A fiú a látóhatárt nézte maga előtt. A távolban hegyek magasodtak, voltak itt homokdűnék, sziklaszirtek meg kúszónövények, amelyek az életért harcolnak ott is, ahol lehetetlen megélni. Ott volt a sivatag, amelyen keresztül a fiú annyi hónapon át vándorolt, és mégis csupán töredékét ismerte meg. De ebben a töredékben találkozott angolokkal, karavánokkal, törzsi háborúkkal, oázissal, ahol ötvenezer pálma nő és háromszáz kút van.

– Mit akarsz itt már megint? – kérdezte a sivatag. – Nem bámultuk egymást eleget tegnap?

– Te rejted magadban a lányt, akibe szerelmes vagyok – mondta a fiú. – Így aztán amikor a homokodat nézem, akkor őt is nézem. Vissza akarok menni hozzá, és szükségem van a segítségedre, hogy viharrá tudjak változni.

– Mi az a szerelem? – kérdezte a sivatag.

– A szerelem, amikor a sólyom a homokdűnéid fölött repül. Mert te zöld rét vagy a számára, s ő sosem tér vissza zsákmány nélkül. Ismeri a szikláidat, homokdombjaidat és hegyeidet, te pedig bőkezű vagy hozzá.

– A sólyom csőre mindig elvesz valamit belőlem – mondta a sivatag. – Én gondoskodom róla, hogy legyen mit ennie, hiszen én táplálom a zsákmánynak való állatot: én itatom azzal a kevés vízzel, amim van, és én mutatom meg, hol talál élelmet. A sólyom pedig egy szép napon leszáll, éppen akkor, amikor érezném magamon annak az állatnak az érintését. Elveszi tőlem, amit én neveltem.

– Hiszen éppen azért nevelted azt az állatot – válaszolta a fiú. – Hogy táplálja a sólymot. A sólyommal pedig az ember fog táplálkozni. Az ember pedig egy napon a te homokodat fogja táplálni, s abban újból meg fog jelenni egy zsákmánynak való állat. Így forog a világ.

– És ez a szerelem?

– Igen, ez a szerelem. Ettől válik a zsákmány sólyommá, a sólyom emberré, az ember pedig ismét sivataggá. És ez okozza, hogy az ólom arannyá változik, az arany pedig megint elrejtőzik a föld alatt.

– Nem értem, amit mondasz – mondta a sivatag.

– Elég, ha megérted, hogy valahol a te homokodon vár rám egy asszony. És ezért nekem széllé kell változnom.

A sivatag hallgatott egy darabig.

– Neked adom a homokomat, hogy belefújhasson a szél. De egyedül nem tehetek semmit. Kérj segítséget a széltől.

Könnyű fuvallat érződött. A parancsnokok figyelték a fiút, aki a messzeségben olyan nyelven szólt, amelyet nem ismernek. Az alkimista elmosolyodott.

A szél elért a fiúhoz, és megérintette az arcát. Kihallgatta, amit a sivataggal beszélt, mert a szél mindenről tud. Röpül a világban, sehol sem születik, és sehol sem hal meg.

– Segíts nekem – mondta a fiú a szélnek. – Egyszer benned hallottam meg a kedvesem hangját.

– Ki tanított meg téged, hogy a sivatag és a szél nyelvén beszélj?

– A szívem – felelte a fiú.

A szélnek sok neve volt. Itt sirokkónak mondták, mert az arabok úgy vélték, hogy egy vízzel elárasztott tájról érkezik, ahol négerek élnek. Abban a távoli országban viszont, ahonnan Santiago jött, levantei szélnek nevezték, mert hitték, hogy a sivatag homokját hozza magával, meg a mórok csatakiáltásait. És lehet, hogy egy olyan országban, amely az ő legelőinél is messzebb fekszik, azt gondolják, hogy a szél Andalúziában születik. A szél azonban nem jön sehonnan és nem tart sehová, és ezért erősebb, mint a sivatag. Egyszer majd fákat tudnak ültetni a sivatagban, sőt juhokat tenyészteni, de a szelet soha senki nem lesz képes a hatalmába keríteni.

– Belőled nem lehet szél – ellenkezett a szél. – Különbözőek vagyunk.

– Ez nem igaz – válaszolta a fiú. – Mialatt veled együtt jártam a világot, megismertem az Alkímia titkát. Bennem vannak a szelek, a sivatagok, az óceánok, a csillagok és minden, ami teremtetett a Mindenségben. Ugyanaz a Kéz alkotott bennünket, és azonos a Lelkünk. Ugyanaz akarok lenni, ami te vagy, mindenhová behatolni, átszelni a tengert, elfújni a homokot, amely elfedi a kincsemet, elhozni magammal a kedvesem hangját.

– Valamelyik nap hallottam, hogy mit beszéltél az alkimistával – szólt a szél. – Azt mondta, hogy minden dolognak megvan a maga Személyes Története. Az emberek nem tudnak széllé változni.

– Csak arra taníts meg, hogyan lehetnék egyetlen pillanatra az – kérlelte a fiú. – Hogy utána beszélgethessünk az emberek és a szelek határtalan lehetőségeiről.

A szél kíváncsi volt, és izgatta a dolog. Szívesen beszélt volna erről, de nem tudta, hogyan kell az embereket széllé változtatni. Pedig ő annyi mindent tudott! Sivatagokat teremtett, hajókat süllyesztett el, letarolt egész erdőket, zenével és csodás zajokkal teli városokon suhant át. Úgy gondolta, hogy nem ismer határt, most meg itt egy fiú azt mondja neki, hogy vannak még dolgok, amiket megtehetne.

– Ez az, amit Szerelemnek hívnak – mondta a fiú, amikor észrevette, hogy a szél kezd engedni a kérésének. – Ha valaki szeret, képes bármivé átváltozni, ami teremtetett. Ha valaki szeret, egyáltalán nem kell értenie, mi történik, mert akkor minden benne megy végbe, s az ember széllé tud válni. Persze akkor, ha a szél segít neki.

A szél igen büszke volt, s a fiú szavai felizgatták. Erősebben kezdett fújni, és fölkavarta a sivatag homokját. De végül be kellett ismernie, hogy bejárta ugyan az egész világot, mégsem tudja, hogyan kell az embereket széllé változtatni. És nem ismerte a Szerelmet.

– A világot járva észrevettem, hogy sok ember beszél a szerelemről, és közben az égboltot nézi – mondta a szél, akit bosszantott, hogy meg kell békélnie a korlátaival. – Lehet, hogy inkább az égboltot kellene megkérdezned.

– Akkor segíts nekem – kérte a fiú. – Fátyolozd el porfelhővel, hogy belenézhessek a napba, anélkül hogy megvakulnék.

A szél teljes erejéből kezdett el fújni, s az égbolt tele lett homokkal, amelyen keresztül a nap helyén csak egy aranyszínű korong világított át.

A táborban lassacskán már látni sem lehetett semmit. A sivatag lakói ezt a szelet már korábbról ismerték. Számumnak hívják, és szerintük rosszabb, mint a tengeri vihar – ugyanis ők nem ismerik a tengert.

A lovak nyerítettek, a fegyvereket ellepte a homok.

A sziklaszirten a parancsnokhoz fordult egyik magas rangú embere:

– Talán jobb volna abbahagyni.

A fiút szinte már nem is látták. Az arcukat kék kendő fedte, a szemükben pedig most csak a rettenet tükröződött.

– Hagyjuk ezt abba – sürgette egy másik is.

– Látni akarom Allah hatalmasságát – mondta tisztelettel a parancsnok. – Látni akarom, hogyan változnak az emberek viharrá.

De megjegyezte magának annak a két férfinak a nevét, akiken meglátszott a félelem. Mihelyt a szél lecsöndesedik, megfosztja őket rangjuktól, mert a sivatag embere nem érez félelmet.

– A szél azt mondta, hogy ismered a Szerelmet – mondta a fiú a Napnak. – Hogyha ismered a Szerelmet, akkor a Világlelket is ismered, amely a Szerelemből fogant.

– Erről a helyről – mondta a Nap – láthatom a Világlelket, amely megérteti magát az én lelkemmel. Közösen neveljük föl a növényeket, és küldjük árnyékba a bárányokat. Erről a helyről, amely igen messze van a világtól, megtanultam szeretni. Tudom, hogy ha csak egy kicsit jobban közelítenék a Földhöz, akkor minden elpusztulna rajta, s a Világlélek megszűnne létezni. Ezért mi egymást nézzük és egymást szeretjük: én életet és meleget adok neki, ő pedig az élet értelmét adja nekem.

– Ismered a Szerelmet – mondta a fiú.

– És ismerem a Világlelket, mivel sokat beszélgetünk a Mindenségnek ezen a végtelen útján. Azt mondja nekem, az a legnagyobb baj, hogy eddig csak az ásványok és a növények értették meg, hogy minden egy. És ehhez nincs arra szükség, hogy a vas ugyanaz legyen, mint a réz, a réz pedig ugyanaz, mint az arany. Minden abban a bizonyos formájában pontosan teljesíti küldetését, és minden a béke szimfóniája lenne, ha a Kéz, amely mindezt megírta, megállt volna a teremtés ötödik napja után. De eljött a hatodik nap is – tette hozzá a Nap.

– Bölcs vagy, mert mindent távlatból látsz – felelte a fiú. – De a Szerelmet mégsem ismered. Ha nem lett volna a teremtés hatodik napja, akkor nem lenne ember, és a réz mindörökre réz lenne, az ólom pedig ólom. Igaz, hogy mindennek megvan a maga Személyes Története, amely azonban egy napon beteljesedik. Tehát valami jobbá kell változni, s új Személyes Történetbe lépni, amíg a Világlélek nem lesz valóban egyetleneggyé.

A Nap elgondolkodott, és elhatározta, hogy még erősebben süt. A szél is – tetszett neki a beszélgetés – erősebben fújt, hogy a Nap ne vakítsa el a fiút.

– Ezért létezik az Alkímia – mondta a fiú. – Hogy minden ember keresse a kincsét és találja meg, és utána jobb akarjon lenni, mint addigi életében volt. Az ólom addig fogja teljesíteni a feladatát, ameddig a világnak szüksége lesz rá; utána majd arannyá kell változnia. Ezt csinálják az alkimisták. Megmutatják, hogy ha megpróbálunk jobbak lenni, mint vagyunk, akkor körülöttünk is minden jobbá válik.

– És miért mondod, hogy nem ismerem a Szerelmet? – kérdezte a Nap.

– Mert a Szerelem nem azt jelenti, hogy egy helyen maradni, mint a sivatag, sem azt, hogy járni a világot, mint a szél, sem azt, hogy mindent messziről figyelni, mint te. A Szerelem erő, amely megváltoztatja és jobbá teszi a Világlelket. Amikor először merültem el benne, azt hittem, hogy tökéletes. De aztán láttam, hogy nem más, mint minden teremtmény tükörképe, és benne vannak az ő harcaik és szenvedélyeik. Hogy mi éltetjük a Világlelket, s a Föld, amin élünk, aszerint lesz jobb vagy rosszabb, hogy mi milyenek leszünk. És ez a Szerelem erejétől függ, mert amikor szeretünk, mindig jobbak szeretnénk lenni, mint amilyenek vagyunk.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a Nap.

– Azt, hogy segíts nekem széllé változni – válaszolta a fiú.

– A természet úgy ismer engem, mint minden teremtmény legbölcsebbikét – mondta a Nap. – De nem tudom, hogyan változtassalak széllé.

– Akkor hát kihez forduljak?

A Nap elhallgatott egy pillanatra. Hallja őt a szél, aki széthordja az egész világban, hogy a Nap bölcsességének is van határa. Ettől a fiútól pedig, aki beszéli a Világ Nyelvét, nem szabadulhat.

– Beszélj a Kézzel, aki mindent megírt – határozott a Nap.

A szél megelégedve felsüvített, és olyan erősen kezdett fújni, mint még soha. A sátrak felszakadoztak a homokból, az állatok kiszabadultak kötőfékjükből. A sziklaszirten álló férfiak egymásba kapaszkodtak, hogy ne söpörjék le őket a szélrohamok.

A fiú tehát a Mindent Megíró Kézhez fordult. De ahelyett, hogy mondott volna valamit, csendben maradt, mert érezte, hogy a Mindenség is hallgat. Szívéből a Szerelem ereje áradt ki, és ő imádkozni kezdett. Úgy imádkozott, mint még soha, mert ez most szavak és fohászok nélküli imádság volt. Nem adott hálát azért, hogy a juhok legelőt találtak, azt sem kérte, hogy több üvegárut adjon el, azért sem könyörgött, hogy a lány, akit megismert, várjon rá, amíg visszatér. A beállott csöndben a fiú megértette, hogy a sivatag, a szél és a Nap is a jeleket keresi, amelyeket a Kéz írt; igyekeznek, hogy végigjárják útjukat, és megértsék, mi van ráírva arra az egyetlen smaragdra. Tudta a fiú, hogy ezek a jelek szét vannak szórva a Földön és az űrben, és hogy látszólag nincsen semmi céljuk vagy jelentésük, és hogy sem a sivatagok, sem a szelek, sem a napok, sem az emberek nem tudják, miért teremtették őket. A Kéznek azonban mindehhez megvan a célja, és csak ő képes csodákat tenni, az óceánokat sivataggá, az embereket pedig széllé változtatni. Mert csak ő értette meg, hogy egy magasabb cél mozdította el a Mindenséget arra a pontra, ahol a teremtés hat napja a Nagy Művé változott.

S a fiú belemerült a Világlélekbe, és látta, hogy a Világlélek részét alkotja az Isten Lelkének, és látta, hogy az Isten Lelke az ő saját lelke. És hogy így csodákat tud tenni.

*

A számum aznap úgy tombolt, mint még sohasem. Az arabok aztán nemzedékeken át mesélték a legendát, hogy volt egyszer egy ifjú, aki viharrá változott, csaknem lerombolt egy katonai tábort, és ellenállt a sivatag leghatalmasabb parancsnoka erejének.

Amikor a számum abbamaradt, mindannyian arra a helyre néztek, ahol a fiú állt. De ő már nem volt ott; a tábor másik végén látták meg, egy őrszem mellett, akit szinte teljesen befútt a homok.

Ekkora varázslat félelemmel töltötte el az embereket. Csak ketten mosolyogtak: az alkimista, mert igazi tanítványára talált, és a parancsnok, mert ez a tanítvány megértette az Isten dicsőségét.

Másnap a parancsnok elbúcsúzott tőlük és elrendelte, hogy fegyveres kíséret menjen velük egészen addig, ameddig kívánják.