Norad egy réges-régen feledésbe merült név, amellyel már az öregek meséiben is csak elvétve találkozunk. „Gyönyörű, mint Norad röpte.” „Tüzes, mint Norad haragja.” De amikor a lábuknál üldögélő gyermek - kíváncsi, csillogó szemmel - azt kérdezi: „Mi az a Norad?” Tekintetük tétován, bizonytalanul kutat a semmiben válasz után. Majd rendszerint azzal vágják ki magukat, hogy ez egy régi istenség neve lehet.
Tulajdonképpen nem is tévednek olyan nagyot. Ha úgy tekintjük istent, mint egy különös, csodálatos lényt, akkor Norad kétségtelenül isten volt. De ifjú korában, ha egy ember megpillantotta rendszerint így kiáltott: „Istenem sáááárkáááány!”
Hát igen, már akkor sem nélkülöztük az előítéleteinket. Tulajdonképpen Norad ugyanolyan békés növényevő sárkányként élt, mint az összes többi. (Persze egy-két elfajzott vagy emberek által megvadított példánytól eltekintve.) Nemhogy vadászta, kifejezetten kerülte az embereket. Tapasztalata szerint ezek az apró lények, felettébb buták és idegesítők tudtak lenni. Különösen a kemény, csillogó bőrt viselő kétlábúak. Ostoba böködésük igen udvariatlan gesztus volt. Néha még fájdalmas is. De a nagyobb baj, hogy amerre jártak, letaposták a földet és az oly drága práta – a sárkányok igen kedvelt eledele (a vadkörte mellett) – nem termett ott, ahol megtelepedtek.
Otromba odúik – amelyek gombamód nőttek ki a földből – még nem okoztak volna olyan sok bajt. De különös szerszámaikkal sebet hasítottak a földbe, és a sebből furcsa arany füvek – búzakalászok - emelkedtek ki. Ezek a füvek megfojtották a prátát. A sárkányok aggódni kezdtek emiatt, de nem tudták mit is tehetnének. Ahogy az emberek szaporodtak, úgy fogyott a lakatlan, élhető területek száma. A práta - amely leginkább egy nagyobb bokorra vagy egy kisebb fára hasonlított – egyre csak fogyott. Smaragdzöld leveleit, már hiába kereste a szemük. Dinnye nagyságú, sárgás, tűzszínű termése – melyből egyetlen darab jóllakatott egy sárkányt egész napra – ritka kincsnek számított.
A sárkányok nem voltak harcias lények. Gyakorta megélték a kétezer évet is, s ez felettébb türelmessé tette őket. Tudták a természet változásait, együtt lélegeztek a földdel és sok olyan dolgot műveltek, melyet az emberek varázslatnak tartottak. Valójában azonban nekik ez olyan természetes volt, mint nekünk a légzés. Már az anyaméhben megfogant sárkánybébi is érzi a föld lüktetését, a teremtő erőt, ami hegyeket emel ki, vagy tüntet el, ha kedve tartja. Kis korukban megtanulták a csillagok erejét és tudták, a repüléshez nem szárny kell, - mint ahogy az emberek gondolják – hanem könnyű szív.
E világban mindenütt jelenlévő erő keresztüláramlott rajtuk. Talán ezért lehetett, hogy oly sokáig éltek. Egyes régi, homályba veszett mondákban megemlítik gyógyító erejüket is. Karmos kezüket elhúzva a sebesültek felett sebeik összeforrtak és élettelin pattantak föl még a vének is.
Ezért okozott nekik hatalmas gondot az ember. Próbáltak szót érteni vele – mint ahogy az elején a többi állat is megpróbálta. Megmutatták az őzek melyik a jóféle fű, a vaddisznók a makkot, a mogyorót, a medvék a szedret, a málnát és hogy hogyan készüljenek fel a télre. Minden állat tanítgatta ezeket az esetlen lényeket és fejlődtek is lassacskán. De nem váltak igazán se őzzé, se vaddisznóvá vagy medvévé. Valami egész furcsa dolog lett belőlük.
Talán akkor romlott el minden, amikor felfedezték a tüzet. Mikor azon a villámvilágos éjszakán, úgy kezdték érezni, hogy különbek ők az őznél, a medvénél vagy a fáknál. Vagy amikor az egyikük először ölt meg egy állatot. Nehéz a múltban kutatva megmondani miért tehette, de megtette. Aztán megrémülve próbálta eltüntetni a holtat, ezért tüzet gyújtott. Miközben a testet a tűzhöz vonszolta, a keze véres lett és furamód szinte megbabonázva emelte egyre közelebb arcához. Majd szinte öntudatlanul nyalta meg azt az édeskés illatú valamit, ami az ujjain piroslott. A fémes íztől görcs rángatta meg a belsejét - mint egy rossz bogyótól - és hánynia kellett. Hihetetlen módon azonban elégedett büszkeség és… igen, jóllakottság töltötte el. Tehát újra és újra megnyalta a kezét és izgatottan szimatolta az égő hús illatát. Nem is vette észre, amint felette beborult az ég és - mintha csak a világ zokogna - elered az eső…
Elromlottak a dolgok. Az állatok többé nem értették az embereket, sőt néha már egymást sem. Némelyek közülük látták az esetlen kétlábúak tetteit és elborzadtak, félni kezdtek, dühösek lettek. Amikor pedig legközelebb egy ember került eléjük… belé martak. Sajnos később saját társaikba is. Ilyenek voltak a farkasok, némelyik medve és még sok-sok állat.
A többiekben is eluralkodott a rettegés. Elbujdostak és félelemmel tekintettek mindenre, ami új volt számukra. S így szép lassan a félelem vonta uralma alá a földet…
Mivel a sárkányok – ahogy már mondtam – nagyon hosszú ideig éltek, tanúi voltak ennek a folyamatnak. Látták hogyan változik a világ, de túlontúl is tiszteltben tartották az élők élethez való jogait, ahhoz hogy határozottabban lépjenek fel. Tanítgatták az embereket, az állatokat, de a rövidke életük türelmetlenné tette azokat és a vér méregként izzott bennük. Nem törődtek a csöndes figyelmeztető szavakkal. Mentek a saját fejük után és félelmükből, dühükből nem született csak pusztulás.
A sárkányok félrevonultak hát. Tudták eljön majd az idő, amikor a tudás, amelynek birtokosai voltak majd fogékony talajba hull. Ám a napok, évek csak teletek és az emberek egyre többen lettek. Viselkedésük nem változott. A práta egyre fogyott és nem volt hova menni előlük. Az emberek pedig - akiket már elvakított az ölés és elfelejtették, hogy a rájuk támadó állatokat, ők tették ilyenné – rettegtek a hatalmas testű különös lényektől. De sokáig nem mertek kezet emelni rájuk.
Norad abban az időben született, amikor még békében éltek a sárkányok, távol az emberektől. Ruganyos izmú, smaragdzöld bőrű, egyfejű sárkányként látta meg a napvilágot. Apja Dark a horda vezére a legnagyobb, legerősebb volt a sárkányok között. Gyermekkorától kezdve anyja – Lina – meséin keresztül szívta magába az ősök tudását. Mint minden sárkány, ő is hamar megtanult repülni és mindennél jobban élvezte a szárnyalást a felhők között. Gyakorta kalandozott messzire a hordától és minden érdekelte, ami csak a szeme elé került. Szertelen gyermeki kíváncsisággal szemlélt meg mindent a világban.
Ez a kíváncsiság később sem apadt el benne, pedig az évek teltek és ő ifjúvá serdülve családot alapított egy gyönyörű sárkánylánnyal.
Harmincéves kölyök volt még, amikor először pillantotta meg Hajnalt. Felhevült kergetőzés közben ütközött bele és csúnyán a földre lökte őt. Szörnyen zavarba jött és szabadkozva szökkent talpra, mert tudta hogy már rég kinőtt az ilyen ostoba játékokból. De a vére…
Amikor esetlenül fel akarta segíteni, ő nevetve szökkent a levegőbe, mint egy nyurga csikó. Hangja lágy zeneként hatott, akár a patak szelíd csobogása. Norad érezte, hogy a szíve felgyorsul. Amikor belepillantott azokba a gyönyörű barna szemekbe, minden elveszett. Idő, külvilág, saját maga… zuhant. Valami puha, meleg burok vonta magába. Még szabadkozni is elfeledkezet. Mikor végre beszélni tudott, akkor is sokáig habogott, de a kedves bíztató mosoly hamar elűzte a zavarát. Egy pillanat alatt megértették, megérezték: összetartoznak.
Onnantól kezdve Norad mindenhová elkísérte Hajnalt és elbűvölten hallgatta, figyelte minden szavát, mozdulatát. Szerelmük szép és meghitt volt. Sokan a szerelmet nagy disszonáns érzelemnek élik meg, vonzás és taszítás örökös harcának. Ők azonban határtalan vágyat és szemérmes, végtelen szeretet éreztek egymás iránt. Mint az áradó folyó - nyugodt, harmonikus és ellenállhatatlan szeretettet.
Hogy milyen mélyek is voltak ezek az érzelmek az csak akkor derült ki, amikor az emberek először támadtak a sárkányokra.
Ahogy már mondtam, a sárkányok együtt lélegeztek a világgal, pontosan érezték a föld minden rezdülését, ezért képtelen a gondolat számukra, hogy bármely élőlényt elpusztítsanak. Mivel azonban a práta fogyott, kénytelenek voltak tenni valamit. Dark elment a Mergardhoz – a legvénebbhez – és tanácsot kért tőle.
Mergard nagyon öreg volt már. Tulajdonképpen senki nem tudta mennyi idős. Azt mondják, – még sárkányok között is – különösen finom érzékekkel rendelkezett. Mikor úgy érezte eleget élt már, lefeküdt a tábor közelében és furcsa mozdulatlan, éber álomba merült. Soha többet nem mozdult meg, és beszélni sem hallotta szinte senki. Azt mesélték, látja a jövőt. Dark mindig a lábaihoz telepedett, ha töprengenie kellett a hordát érintő döntésekben. Nem ritkán hangosan gondolkodott, vagy egyenesen kérdést intézett az öreg bölcshöz, aki – bár sohasem szólt hozzá – mindig utat mutatott. A feltámadó szellő, vagy a csobogó patak által adott választ.
Így eshetett, hogy amikor Dark az embereket hozta fel és a práta gyors fogyását, a szél egy arany kalászt sodort a lábaihoz.
„–Tehát tanuljunk meg velük együtt élni. Együk az ő ételüket, mert az, bővebben terem. Csak az terem.” – és ették. De a búza, a rozs nem lakatta őket olyan jól, mint a práta. Egész mezőket legeltek le és még mindig éhesek voltak. És legtöbbjük szíve elnehezült az aggodalomtól. Nem tudtak többé repülni.
Sajnos legelésükkel az emberek is éhezni kezdtek. Mardosó hasuk gyáva szívüket háttérbe szorítva kegyetlen tettekre késztette őket. Hadba vonultak a sárkányok ellen.
Rengetegen gyűltek össze. Páncélos lovagok, szerencsevadászok, éhező parasztok. Komoly ostromgépeket építettek, miközben felderítőik kikémlelték, merre táboroznak a sárkányok. Egy napon, körülzárták a horda mezejét. Hajítógépek és dárdavetők százai bújtak meg a tisztást övező növények között, hogy adott jelre szabadon engedjék a halált.
Aznap délelőtt szörnyű csönd ereszkedett a tájra. A sárkányok, mintha csak megérezték volna, mi következik - egyszerre emelkedtek a magasba. De a felharsanó kürtök pusztító felleget vontak az égre. A becsapódó dárdák sokukat visszasodorták a földre – voltak, akik fel sem tudtak emelkedni. Akik megúszták az első rohamot, sérült társaikat megpillantva összeszorult szívvel ereszkedtek vissza a talajra, hogy segítsenek. De nem tudtak… Félelmük gátat szabott a bennük rejlő gyógyító erőnek.
Az emberek megrohanták őket. Dark és még néhányan két lábra ágaskodva szárnyukat kiterjesztve védelmezték megzavarodott, tehetetlen társaikat. Próbálták elriasztani az embereket – mint máskor a lovagokkal tették - de most túl sokan voltak. Lándzsák merültek a sárkányok testébe és sokan azonnal elpusztultak. Voltak, akik kétségbeesett fájdalmukban az emberekbe haraptak, s ettől valahogy furcsán megrészegültek. Tombolva pusztítani kezdtek maguk körül. Dark – bár a kövek eltörték szárnyát, dárdák és kardok lógtak ki az oldalából, hősiesen védte az övéit. Nem harapott, de testével – farkával és mancsival - mindenkit elsöpört Hajnal és Lina közeléből.
Norad messze járt aznap. Mivel Hajnal áldott állapotban volt elhatározta, hogy kerít valahonnan prátát, mert ilyenkor az különösen fontos. Talált is egy termetes fát két napra a tábortól és most suhant haza elmondani az örömhírt.
Magasan szárnyalt, ahogy szokott, szeme innen is belátta az alanti vidéket. Már messziről észrevette, hogy furcsán felbolydult a tábor. Közelebb érve elsőnek Darkot látta meg, amint fura botoktól teletűzdelve a földre zuhan. Szeme kitágult és érezte, amint szíve egyre sebesebben ver. Szárnyalt, bár maga sem tudta mit tesz. Csak Hajnal járt a fejében és a pici. Szemével őket kereste a forgatagban, szárnyaival örvényt kavarva embereket sodort el, gépeiknek repülve ripityára zúzta azokat. Amikor végre megpillantotta őt és Linát, elszörnyedve próbálta becsukni a szemét, de nem ment. Emberek ugráltak a testükön és fura szerszámaikat újra, és újra megmerítették bennük. Nem volt ura többé a önmagának. Látta, ahogy áttetsző, aranyfény sárkányok emelkednek a magasba és foszlanak semmivé. A holtak lelkei.
„Elvesztek, vége van.” Visszhangzott a fejében. Belsejét görcsös remegés rázta. Vére szinte szétfeszítette a testét és izzott, mintha a pokol bugyrai melengetnék. Gyomra, tüdeje összeszűkült és úgy érezte, ki akar szakadni a száján át. Mintha neki is kés, lándzsa feküdne a hasában – mint Hajnalnak. Öklendezni kezdett és érezte, amint egy izzó gombóc végigkúszik a torkán és kipattan a szájából. Szörnyű fájdalom marcangolta és látta amint lángtenger hull alá az emberekre. Aztán már többet nem látott. Teste újra és újra rángott és minden egyes rázkódással szörnyű kínok között egy tűzgolyót hozott a világra. Ő volt az első sárkány, aki tüzet okádott.
Az emberek észvesztve futottak szét tűzeső láttán. Norad pedig a földre zuhant a tábor közepén. Látta, ahogy néhány megvadult társa az emberek után ront és hatalmas harapásokkal, csonttörő csapásokkal pusztítja őket. A sebesültek könyörgő tekintete, néma hangtalan fájdalmuk, amely a szemükből sugárzott segített lábra állnia. Testébe újult erővel hasított a fájdalom, de nem törődött vele. A legközelebbi sérülthez lépett és - számtalan sebe közül az egyikhez emelte mancsát – a gyógyító erőt hívta, mint már annyiszor. Most azonban csak üresség töltötte el a testét. A sárgás vér halk csermelyként szivárgott tovább.
Norad értetlenül meredt a semmibe, látta amint társa szemében kihunyt az élet és egy újabb aranysárkány foszlott semmivé a levegőben. A holtak hegységére – ahogy ezek után, hívták ezt a helyet – homály és köd ereszkedett. Elkezdett zuhogni ez eső.
Nagyon sokáig – majd két hónapig - szünet nélkül esett. Az a néhány sárkány, aki a mészárlás után megmaradt, napokig csak ténferegett a csatatér körül. A harmadik napon azonban – bár szavukat nem lehetett hallani – mintha parancsnak engedelmeskednének egymás mellé – fölé – rendezték halottaikat. Gondosan, szeretettel akarták eligazgatni testrészeiket, de nem tudták. Folyamatosan ömlött a könnyük, s a jókora könnycseppek meggyűltek a holtak tetemei között.
Ha e földön egy halandó elpusztul, azáltal sokmillió életet táplál. Férgeket, általuk madarakat… visszakerül az anyag körforgásába. S lelke visszakerül az élet örök folyamába. De nem egy sárkány. Ők harmóniába voltak a természettel, olyan elemi részei voltak, mint a tűz, a víz, a levegő. Egy sárkány sosem halt meg. Legalább is nem úgy, mint mi.
Amikor idejük letelt. Lefeküdtek és nem mozdultak többet. Smaragdos bőrük lassan megszürkült, testük megkövesedett. A bennük rejlő erőt fokozatosan adták vissza a természetnek, ügyelve annak egyensúlyára. Kifogyhatatlan energiaforrások voltak, melyek a világot táplálták. De a holtak napján, a sárkányok túl gyorsan haltak meg. Éltető energiájuk szertefoszlott és megbillent a világ tengelye. Azonnal kővé változtak.
Ha figyelmesen jársz utadon, észreveheted egyes hegyhátakon, csúcsokon némelyikük fejét, hátát, cakkos taraját. Persze az idő megkoptatta, a fák benőtték halott testüket, de ha figyelsz…
A temetés során ejtett könnyeket sohasem itta be a föld, barlangok mélyén, a hideg tavakban még érezheted halványan a sós ízt. A könnyek ízét.
Negyven napig zuhogott az eső. Az emberek pusztultak, és fogalmuk sem volt miért. Néhányuk szájából elhangzott ugyan: „A természet büntet minket azért, mert …” – aztán szemérmesen elfelejtették folytatni. Ezután hosszú telek, keserűség, éhínség költözött a világra.
A sárkányok mind különböző módon élték meg az elkövetkező századokat. Az eltévelyedettek – akik belekóstoltak az emberi vérbe – csak elégtételt akartak. Sorra járták az emberi településeket és mindent elpusztítottak. A túlélők - az éppen maradt családok - elbujdostak és megpróbáltak új életet kezdeni. Távol az emberektől. Voltak szentek, akik az események után újult erővel próbálták felnyitni az emberek szemét, a szépre, a jóra.
Norad, a temetés után elment Mergardhoz. Sohasem háborgatta az öreget, most azonban megállt vele szembe és csak nézte őt. Szemére akarta vetni, hogy nem szólt. Hisz látja a jövőt… Aztán csak állt és tehetetlenül bámulta a megszürkült, gránit kemény testet. Nagy részét már benőtték a mohák, a fák, a bokrok… csak a sárkány szeme fedezhette fel a sárkányt. Látta amint a kifejezéstelen kőarcon, két vékony forrás csorog alá az öreg bölcs kőszemeiből. Csendesen lefeküdt mellé és elhatározta nem mozdult többé.
Századokon keresztül feküdt mozdulatlanságban. Nem látott, nem hallott semmit. Ebben különbözött az álma, Mergardétól és abban, hogy ő nem vált kővé. Rászállt a por, a piszok. Benőtték a fák, a bokrok és a füvek, de nem száradt ki a bőre, szeme sem kövesedett meg. Talán túl fiatal volt még hozzá. De lehet hogy a tűzokádás, a látottak törtek össze valamit végképp.
Az első években még kísértették őt a holtak emlékei. Maga előtt látta Hajnalt nevetni, Linat mesélni, Darkot ahogy a tábor szélén ül és még sokakat. Aztán eltávoztak és az ürességet, gyűlölet töltötte ki. Látta az apró kétlábúakat az oly kedves testeken ugrándozni, s öntudatlan görcsös remegés rázta meg. Ilyenkor hatalmas sziklák gördültek le oldalán és fák szakadtak ki tövestül – a rárakódott kövek és megtelepedett növények. Majd a gyűlölet is elhagyta… s csak az üresség maradt. S az ürességben meghallotta Mergard hangját.
Szavak nélküli szelíd folyam volt ez. Halk csöndes mese… az életé. Az erőről szólt, a harmóniáról, amit ő is érzett már egy ideje. Arról a harmóniáról, amely semmi más tudatos lényben nincs meg ilyen tisztán, mint bennük. A felborult tengelyről és a haldokló világról mesélt, arról hogy örökre eltelt a sárkányok ideje. Nincs aki, hordozója lehetne a tudásuknak, a csodának. És ha nincs hordozó, meghal a csoda. Véget ér az élet.
Norad megértette a szavakat, de megmozdulni mégsem tudott. Mindössze a szemeibe költözött vissza az élet. Látni kezdte a kinti világot. Tenni azonban nem volt ereje. Bár elmúlt a fájdalom, a gyűlölet, az emlékek megmaradtak. „Ha a természet célja hogy ezek a gyarló, nyomorult lények éljenek, majd teszi a dolgát!” – gondolta. De ezentúl, már nyitott szemmel feküdt, mint aki jelre vár.
S egy napon – ki tudja már mikor – megérkezett a jel. Emberek települtek meg a hegyek – Norad és Mergard – lábainál. Norad idegenkedve figyelte őket, s várta mire számíthat tőlük. De az emberek észre sem vették. Végezték mindennapi dolgukat és Norad látta hogy semmi sem változott. „Még mindig vakok a szépségre. Süketek a harmóniára.” – gondolata kedvetlenül. - „Velünk pusztulnak.”
Nem sokkal később gyerekek jöttek fel játszani a hegyre. Három fiú és egy kislány. A fiúk egymást kergetve, verekedve hemperegtek a fűben, mialatt a kislány a fákat, a virágokat és a sziklákat nézegette. S egyszerre felkiáltott:
- Sárkány. Nézzétek ott a feje. – Norad meglepetésében pislantott egyet. Majd egy évezrede most mozdult meg először. Kisebb kövek gördültek végig a fején, s estek az orrára. Figyelte a kislány mosolygós arcát, feléje nyújtott kezét.
- Persze aztán mindjárt jönnek az egyszarvúak is. – mondta gúnyosan nevetve az egyik fiú.
- Vagy legközelebb az őzeket nézed majd trollnak, pisis. – s nem törődve többet a kislánnyal a harmadik fiú köré gyűltek, aki apja parittyáját mutogatta nekik. Célba lövést gyakorolták, miközben a kislány haragos arccal hol őket, hol Noradot figyelte. Már éppen elindult felé lassan, óvatosan - amikor a fiúk hirtelen felkiáltottak:
- Megvan! Ügyesen eltaláltad. S rohanni kezdtek valami fele. A kislány is megindult, mert kíváncsi volt mit állnak körül azok hárman. Éppen elcsípte az egyikük utolsó szavát
-… törd ki a nyakát! – mondta és ezzel egy időben megpillantott egy törött szárnyú erdei rigót a földön. Bár kicsi volt, mégis félrelökte egyiküket és a madárra borult.
- Nem bánthatjátok. Nem hagyom. – kiáltotta. A feltápászkodó fiú indulatosan rámordult:
- Szerencséd hogy anya azt mondta… Úgyis megdöglik, így legalább tovább szenved! – szólt megvetően – Gyertek fiúk. – fordult a többiekhez. Hazaindultak, magára hagyva a kislányt.
A lány egy darabig még nem mozdult, biztos akart lenni benne, hogy nem verik át és tényleg haza mennek. Amikor elült a lépteik zaja óvatosan körülnézett, majd a tenyerére emelte a beteg madarat. Kicsinyke ujjaival a simogatta a nyakát, és halkan dünnyögve nyugtatgatta.
- Tőlem nem kell félned…- mondta miközben lassú léptekkel a sárkány mancsai felé sétált. Keze sárga izzásba kezdett, mintha csak áttetszővé vált volna a napsugárra, s a fény mélyén vörösen lüktetett valami. Norad nem hitt a szemének. „Az elveszett erő…” -… és neked se. – emelte fel a hangját, miközben bátran a sárkány szemeibe nézett. Megállt a mancsai között és kezét kinyújtva felé emelte a madarat.
- Én soha nem bántok senkit. Nemcsak azért mert kicsi vagyok, hanem mert nem szeretek. Ha valakit bántanak, akkor érzem a fájdalmát és az nem jó. Sokkal jobb az örömüket érezni. Ennek a szegény kis madárnak szörnyen fáj a szárnya és nagyon fél. Érzem, de nem tudok segíteni rajta, mert még kicsi vagyok. Remélem azt sikerült megértetnem vele, hogy tőlem nem kell tartania.
Norad nem hitte, amit hall. Csak nézte, s azok a csodás barna szemek, az őzike pillák, s a csilingelő hangocska lágyan azt súgta neki: „Talán van még remény.” Gondolataival Mergardot szólította, de nem válaszolt… már századok óta nem szóltak egymáshoz. Helyette azonban a vékony hangocska csilingelt tovább.
- Tudom hogy sárkány vagy, érzem. Nem félek tőled. Tudom, hogy nem kell. Azt hallottam az egyszarvúak különös gyógyerővel bírnak, és csak azért zavarlak, hátha te segíthetsz ezen a kismadáron. Kérlek! Ígérem, nem háborgatlak többet, s másoknak sem mesélek rólad. Úgysem hinné el senki. – mondta, miközben a rigót – aki időközben egészen megnyugodott a tenyerében. – Norad lábai mellé helyezte. Ő pedig, mintha csak erre várt volna - mintha az utóbbi években nem próbálta volna ezerszer is eredménytelenül – felemelte a mancsát és a madár fölé helyezte. S az elveszetnek hitt erő átjárta, felizzította mancsát és a kis rigó könnyedén röppent fel a keze alól.
Boldog, hálás mosollyal figyelte a madár röptét, mintha nem is ő gyógyította volna meg az imént, hanem fordítva. A fejét is utána csavarta volna teljesen, ha a kislány sikolya nem állítja meg. Ahogy megmozdult, egy egész kis lavinát indított el, s mancsa az utolsó pillanatba sodort félre egy a gyerek felé gördülő embermagas követ. Óvatosan felemelte őt, s egy biztosnak látszó sziklára állította.
- Bocsáss meg kérlek. – mondta. Hangja furcsán tört elő a torkából, mintha kavicsok lennének a szájában. Valóban azok voltak. Nagyon lassan félrefordult, s diszkréten köpött egyet – megszabadult vagy kétszekérnyi kisebb kőtől, s letarolt velük néhány zsenge bokrot. – Nagyon régóta nem mozdultam már meg… - szólt immár a saját hangján.
A lányka tátott szájjal bámulta. Lehetett vagy tíz éves. Vékony kis testét ócska ruha fedte, mely alól kilátszott csontos térdecskéje. Világosbarna haját valaki két copfba fonta, melyeket most öntudatlanul babrált. Bőre barna volt, mintha álló nap a szabadban játszana, s meleg szemeiben csodálkozás ült.
- Nem akartalak megijesztetni, bocsáss meg kérlek – ismételte meg újra Norad, ám a kislány közbevágott:
- Gyönyörű vagy tudod? – Ha a sárkányok el tudtak volna pirulni, akkor Norad olyan lett volna, mint egy pipacs. Így azonban csak zavartan lepöckölt egy követ a fejéről. – A bőröd sem szürke már, hanem egészen mélyzöld, mint a haragos víz. A szemed sem merev, hideg, hanem olyan meleg sárga, mint az a kő a… borostyán.- vágta ki kis szünet után büszkén. – Köszönöm hogy meggyógyítottad a madarat. Te nagyon erős vagy. Én nem tudtam. Sawe szerint, ha megnövök, majd nekem is sikerül.
- Hogy hívnak? – kérdezte hosszú hallgatás után a sárkány.
- Hajnalnak. – Norad megborzongott, s szemeibe kiült a hitetlenkedés. – Hogyan?
- Hajnalnak. – felelete a kislány mosolyogva. – Az esthajnalcsillag után. Anyu azt mondta, hogy aznap éjjel - amikor találtak - különösen fényesen ragyogott. Sawe szerint valami erő akart alakot ölteni, s engem választott. Választhatott volna szebbet is – mondta szemlesütve – mint a tiéd.
- Szerintem nagyon jól választott – mondta elgondolkodva a sárkány és elmosolyodott. – Nem gondolod Mergard? – az utolsó szót kiáltotta, hogy beléremegtek a hegyek és a kislány is összerezzent. De válasz, az nem jött. Hiába kémlelte a mellette lévő dombocskát, ahol Mergardnak lennie kellett.
- Én nem látok ott senkit – csacsogta a vékonyka hang. – A barátodat keresed? Sajnálom, de azt hiszem ő már nincs itt. – mondta szomorúan. – Hidd el tudom milyen egyedül lenni. Sawe – n kívül nincs igazi barátom, s bár anya szeret, ő sem ért meg igazán. Sawe érti. Ő olyan, mint én. Mágus. Bár az emberek gyakran csak vén naplopónak nevezik. – nagyon sokáig beszélt, s a sárkány elgondolkodva hallgatta. Ezernyi gondolat futott át a fején és közben rájuk esteledett. S a kislány hazament. Norad nagyon sok új dolgot hallott tőle és szép lassan kezdte megérteni az embereket. Másnap a kislány újra eljött és s sárkányt meglepte, hogy mennyire várta az érkezését. Megint végigbeszélték a napot, mint a soron következőket.
Hajnal beszélt Saweről és arról, amit az emberek mágiának neveznek. Norad pedig a harmóniáról és a természet erejéről. Évekig tanítgatta a lányt, s meglepte az a figyelem és megértés, amit Hajnal sugárzott felé. Értette és érezte a szavak súlyát, jelentőségét. Mindig furán mardosta hiánya, amikor nem tudott eljönni.
Egy napon a lány a levegőbe emelkedett, és mosolyogva elsuhant a sárkány álmélkodó arca előtt. Ekkor Norad leültette és elmesélte neki a horda és a világ tragédiáját.
Hajnal sokáig zokogott. Amikor megnyugodott, kisírt szemeit a sárkányra emelte.
- Nincs mitől félned, mi alábecsültük a világot. Lábra áll ebből is. Te magad vagy a jövő…- mondta a lánynak, s elmosolyodott – és éppen a múlttal csevegsz.
- Nem félek. Tudom, hogy végül minden rendben lesz. Érzem. – felelte komoly arccal. – Én miattad sírtam. Annyi mindent elvesztettél, majdnem a hitedet is. A sárkányok miatt is sírtam, meg az emberek miatt… már sok mindent értek. Értem miért feküdtél itt olyan sokáig, de tudod a remény sosem veszett el egészen. Sawe mesélte, hogy a mestere mesterének a mestere –réges-régen - valami szörnyű dolgot tett. S ez a szörnyű dolog, valahogy csodás tulajdonsággal ruházta fel. Talán azért, hogy jóvátegye azt, amit elkövetett.
Azt hiszem az első mágusok, részt vettek a sárkányok megölésében és tőletek kapták az erőt. Sokan közülük nem tudtak élni vele. Megtébolyodtak. Mások visszaéltek vele és megölték őket a többiek. Csak kevesen értették meg célját és használták eszerint.
Én is sok emberben látom, de nincsenek tudatában, nem tudnak élni vele. Csak céltalanul tévelyegnek egy életen keresztül, valami után sóvárogva. – mondta sóhajtva.
Norad hosszan szótlanul nézte, s elnehezült a szíve. Megnőtt az évek során. Nyurga, vékony lány lett belőle, aki könnyed léptekkel szaladt végig az ösvényen, amikor kijött hozzá. Játékos kiscsikó, mint… Hát igen, nagyon emlékeztette őt rá.
- Nagyon szép vagy. – mondta, mert tudta hogy ezt nem lehet elégszer mondani. Része volt ez szemérmes barátságuknak, szeretetüknek. – És nagyon bölcs. Nincs már mit tanítanom neked. Sőt én tanultam tőled az imént, s talán már Sawe is ezért néz be hozzád nap-nap után.- mosolyodott el újra. - Remény. Így kellett volna, hogy nevezzenek. Remény vagy az embereknek. Tanítsd őket szépen, észrevétlenül, talán most jött el az idő.
- Szóval elmész? Tudtam, éreztem. Nagyon fogsz hiányozni. – mondta lány és szenvedélyesen a sárkány nyakába csimpaszkodott. Norad érezte, amint egy könnycsepp végigcsorgott az arcán és csillogó gyöngyé válva hullik a földre.
- Vannak mások is. Magad mondtad. Tanítanom kell őket. Megtalálom a kiválasztottakat, s megtalálnak majd engem. Aki a szemével lát, azoktól nem kell tartanom. Ők nem vesznek észre. Akik a szívükkel látnak, azoktól nincs félnivalóm. S ha látni akarsz, csak súgd a szélbe a nevem és gondolj rám, ahogy tanítottam…- estig beszélgettek. S elbúcsúztak, mikor feljött a hold. Tudták találkoznak még…
Norad évszázadokon keresztül járta a világot ezután. Gyakorta láttak valami zöldes villanást az emberek a napkörül, s nem tudták mi az. Pedig csak egy tovasuhanó sárkány bőrén csillant meg a napsugár.
Eleinte csak egy-egy embert talált, akit tanítgatott. Ahogy telt az idő, egyre többen lettek. Gyakran egész csoportok gyűltek össze a barlangjába vagy erdők mélyén és itták szájáról a tudást. Amikor úgy érezte elég sokan vannak már, hogy egyedül is tovább vigyék a természet adományát visszament ahhoz a hegyhez, ahol egykor egy Mergard nevű sárkány feküdt, s ahová egy hosszú életet megélt varázsló asszonyt temettek. Csendesen lefeküdt, s abban a biztos tudatban csukta le a szemét, hogy most már minden rendben lesz…
Vége?
