Előszó

Az életem.

            Világ életemben sokat jelentettek számomra a könyvek, a mesés történetek, a felhalmozott ismeretanyag… Mint ha mind-mind apró csodaszerek lennének, amelyekkel kiterjeszthetjük véges életünk, véges tapasztalásaink sorát. Gyermekként egy-egy történet, kiemelt a szobából ahová behallatszott a szüleim veszekedése és egy másik földrészre – nem ritkán egy másik világba – röpített a képzelet szárnyán. Nem meglepő talán, ha egész életemben mesélni szerettem volna.

            Ahogy az évek során egyre többet és többet tanultam a regényekből – novellákból, cikkekből, blog bejegyzésekből - egyre jobban megtanultam csodálni az írókat is. Nem igazán olvasgattam az önéletrajzukat, s nem voltam kíváncsi arra, hogyan éltek a valóságban. Nem akartam, hogy megosszák velem az életüket, – ahogyan egyes rajongók szeretnének szinte együtt lélegezni, létezni csodálatuk tárgyával – engem az is hálával töltött el, hogy megosztották velem a gondolataikat, az álmaikat. Hiszen milyen hatalmas dolog is az, amikor egy élet során gyűjtött tapasztalatokat, hibákat és gondolatokat az világ elé tárjuk. Kendőzhetjük, árnyalhatjuk, csomagolhatjuk a romantika köntösébe, de fájdalmunk, hibáink, félelmünk, küzdelmeink, vagy a beteljesületlen vágy fájdalma, mind egy másik élet tapasztalatát ajándékozza az olvasónak.

            S ily módon, talán érthető miért lopakodik félelem a szívembe, amikor egy tökéletesen üres oldallal nézek szembe. Hiszen gondolatokkal megtörni ezt a tökéletes fehérséget, igen nagy felelősség. Egy élet történéseit – még ha csak az utolsó 30 évről beszélünk is – különösen figyelmesen kell megosztani. Az életem során megértettem, hogy végül a döntés mindig az én kezemben volt – de most végre tudatában is vagyok neki. Megtanultam, hogy minden ember gondolkodásmódját tiszteletben kell tartanom, de egyikükével sem vagyok köteles azonosulni. A következmények, mindig engem terhelnek. Nincs apelláta. Egy kórházi ágyon feküdve, azt mondani hogy azért csesztem el az életem, mert mindig másokat követtem…. Így nem tudok – nem akarok – élni.

            Régebben csak magamnak írtam. Nem vagyok tehetséges és sok hibát vétek írás közben – még így is, hogy egy részének nem is vagyok tudatában. De egyvalamire rájöttem. Talán ez az egyetlen dolog az életemben, amit magamért csinálok. Eleinte használtam arra, hogy elbűvöljek vele egy lányt… de aztán már csak azért születtek a történetek, hogy elviselhetőbbé tegyék az életet a számomra. Muszáj volt kiírnom magamból a fájdalmat, vagy csak azért vetettem papira a gondolataimat, hogy tisztábban lássam az utat, amerre mennem kell.

            S azután elfelejtettem ezeket az írásokat néhány évre. A napokban – már nem emlékszem milyen indíttatásból – elővettem az egyik régi mesét és újra elolvastam. Csodálkozva láttam, hogy mennyivel bölcsebb voltam 8 évvel ezelőtt. A korral úgy tűnik szem elől tévesztettem az életem fontos motívumait. Most elolvasva ezeket a régi meséket, könnyek szöktek a szemembe, mert megértettem, hogy az életem félre siklott.

            Jól keresek, tudom milyen vezetőként, határozott férfiként élni, létezni – s közben tudom azt is, milyen vakká válni a világ szépségeire. Elfelejteni a játékosságot, olyan páncélt építeni magma köré – amely megvéd ugyan a támadástól – de bezárja a szenvedélyt is. És így a körülöttem élők fázni kezdenek, néha egyenesen vacogni.       

            Az elmúlt időben lyukakat kapargattam erre a páncélra, hogy a réseken keresztül legalább azokra sugározhasson a szeretet fénye, akik igazán fontosak a számomra. De a célom, hogy tovább gyengítsem és végül ripityára törjem a falat, amit én építettem. Tudom, hogy lesz segítség benne, de a változást nekem kell megtennem. S a változás első lépcsőjét úgy érzem ezek a sorok jelképezik.

            Találkoztam egy csodálatos emberrel – szándékosan nem azt írtam, hogy egy csodálatos nővel, mert nem ez a lényeg – aki nagyon sokat segített nekem. Egyszerűen elsöpörte a bennem dúló fájdalom jó részét és újra megtaláltam magamban a gyermeket. Rájöttem, hogy vannak emberek, akik mellett egész egyszerűen töltődöm energiával, míg mások úgy szívják el a bennem lévő életet, mint szivacs a vizet. Szép lassan megtanulom felismerni, mikor kivel hoz össze a sors. Ahogy megtanulom azt is, hogyan védjem a saját energiámat, ugyan akkor segítsek annak a másiknak is megtalálni az övét. De ehhez még idő kell és nagyon sok türelem.

            Elsősorban magammal szemben. Az első dolog,  amit nagyon fontos megtanulnom az, hogyan őrizzem és töltsem újra a bennem lévő energiát. A változáshoz energia kell. Ez a fizika egyik alaptörvénye. Ahhoz hogy egy elektron magasabb egyensúlyi állapotba kerüljön, energiára van szüksége. Ahogy nekünk embereknek is.

            A második leckém az lesz, hogy megtanuljak energiát adni, annak akinek szüksége van rá, anélkül hogy a saját telepeimet meríteném le.

            Szeretném megélni a szenvedélyt, amit eddig elnyomtam magamba – mert féltem mások véleményétől. Hogy milyenek látnak… nem ostobaság? Akik elítéltek, s ezzel megbántottak, fájdalmat okoztak, nagyon ritkán adtak nekem valamit. Azért tették amit tettek, mert ilyen a természetük. Mert nem tanultak mást és nem képesek másként viselkedni, reagálni, mert nincsenek tudatában a tetteiknek.

            Akiktől viszont igazi értékeket kaptam, nem emlékszem, hogy meg-vagy akár- elítéltek volna valaha is. Sőt, kimondták amit hallanom, kellett, akkor is ha nem volt kellemes és olyan irányba tereltek általa, amely úton jobb emberré váltam. De egyetlen pillanatra sem szűntek meg szeretni ezért soha nem éreztem bántónak, amit mondtak. Én ezt tartom az élet csodájának. A szeretetet.

            S ha már megélés, akkor beszélnem kell még a szexről is. Sok témát kezelünk tabuként – félelmekkel övezve – s a szexualitás is ilyen. Csak az a baj a tabukkal, hogy általában ledöntjük őket, – a megismerés helyett - hogy megszabaduljunk tőlük. Összetörjük, mert félünk. Lehet, hogy nem jó a hasonlat, de a szexuális forradalomra gondolok. Amikor ledőltek az “ósdi” eszmék és most, hogy szabadon élvezhetjük szexualitásunkat, elvesztettük a lényeget azt hiszem. Férfiként a szex gyakorta volt számomra, kihívás – hogy megmutassam milyen férfi vagyok – testgyakorlás, vagy egyszerű feszültség levezetés. De vajon volt-e valaha a szerelmem, a szeretetem kifejezésének a legszentebb formája?

Nos igen… talán néha hasonló volt. Próbáltam.... Volt amikor csak tisztán adni akartam és csodáltam a partneremet miközben befogadta az energiát, a szeretetet… Nagyon szép emlékek ezek a számomra. De ugyanakkor, azáltal, hogy nem tudtam megélni a saját szenvedélyemet el is vettem tőle, egy magasabb szintű élmény lehetőségét.  Ahogy ő is tőlem… mindez, a hiányos – vagy inkább semmilyen – szexuális nevelésünk következménye. Ez elég gáz...

Ha látott már valaki iaido bemutatót, vagy teaszertartást, vagy akár csak egy olyan művészt, aki teljes lényét belehelyezte az előadásba – akkor tudja, hogy milyen csodálatos tud lenni, egy egyszerű hétköznapi cselekedet is. Egy vers, egy tánc, egy dal, egy tea – s mindez attól, hogy szív van benne. A készítőjének a tökéletességre irányuló törekvésétől. Vajon azok közül akik olvassák ezeket a sorokat, hányan készültek fel így a partnerükkel együtt töltendő éjszakára. Bevallom, én még soha. De szeretnék... ahogy az iaido edzésen napról-napra az ember unalmas gyakorlatokra koncentrálja a figyelmét és megéli a penge minden rezdülését. De valójában az egésznek nem az a célja, hogy megtanuljuk a tökéletes vágást, vagy hárítást – az csak az eredménye. A lényeg, hogy a szeretettel és figyelemmel végzett cselekedetekben megtaláljuk önmagunkat. S ha így teszünk életünk minden területével… hiszem, hogy megélhetjük saját boldogságunkat. 

Terveim szerint a következő fejezetek rövid történeteket tartalmaznak majd. Lesz köztük kitaláció, mese amely életem egy szakaszán született meg a fejemben. Lesznek eszmefuttatások, gondolatok amelyeket fontosnak érzek elírni, s valószínűleg papírra vetem életem azon eseményeit is amelyek idáig elvezettek.

Jó szórakozást az életemhez.