Veszteség

A lovas évekkel ezelőtt látogatott meg... ahogy valamilyen formában megérintett mindannyiunkat. Az alábbi történetet talán öt - de az is lehet, hogy hét - évvel ezelőtt vetettem papírra , de mind a mai napig összefacsarodik a szívem amikor elolvasom. Sokat tanultam azóta, de vannak dolgok amelyek nem változnak. Ahogy újra elolvastam, a Békés Harcos útja című könyv egyik idézete jutott eszembe. "Meg kell élni, aztán el kell engedni." Erről szól az élet...minden érzést - legyen bár örömteli, vagy fájdalmas - meg kell élni és útjára kell engedni. Bármely lépést hagyod is ki, magadnak ártasz vele. Ha elzárod magad a fájdalom elől, az örömödet sem tudod igazán megélni.
     

A lovas

 Úgy érkezett közénk, mint egy sötét vihar, amely árnyékba borítja a napot, és sötétségbe vonja a tájat. Köpönyege szürke fellegként lebegett a levegőben és árnyékba vonta az Ő és lova alakját. Por lebegett körülöttük, ahogy lassú vágtába közeledtek a nyugati úton. Sötét kámzsás árny volt semmi több, s amint egyre közelebb ért köpenye szürke szárnyai mindent kitakartak, ami mellett elhaladt. Mikor megállt előttem, nem láttam mást, csak a kámzsa alól elővillanó szemét. Olyan volt, mintha egy kútba pillantva egyenesen az örökkévalóság tárult volna elém. Nem volt benne semmi és mégis mindent magában hordozott. Se érdeklődés, se szenvedély, se fáradság… semmi.

Éreztem hogy a városban kimerevedett az élet egy pillanatra. Az emberek dermedten bámultak és egyszerűen tudtam, hogy ők is érzik a furcsa idegent körüllengő delejt. Szemem sarkából láttam, amint egy anya tétován – mozdulatáról mit sem tudva – magához vonta gyermekét. Ez mintha lepattintotta volna a béklyót, amely eddig fogva tartott. Szemem elszabadult a kísérteties pillantástól és félénken szemügyre vette a porból kibontakozó lovas alakját. Éreztem a hatalmas éjfekete csődör testéből áradó hőt, hajamat szuszogása lobogtatta időről- időre. A lovat és a lovast sötét por borította. Látszott hogy, régóta úton vannak már. A köpönyeg szürke volt és kopott, fűfoltok és sárnyomok borították. A gazdája több napja a földön hálhatott bizonnyal.  

A por – amit a hirtelen megállás idézett elő valahogy egybemosta az érkezők alakját. Bár nem éreztem a szelet, a köpönyeg mégis lustán lebegett a lovas alakja körül. Tartása egyenes volt, de nem merev, mint némely uraságé. Lassan felém fordította a fejét és jobbjával lazán intett, mintha csak csendet kérne. S minden elcsendesedett. Nem csak az emberek nem mozdultak többet, minden zaj elült. Megállt az élet. Nem hallottam a készülő posta épület körüli fűrészgépet, ugató kutyákat, semmit. Ahogy rám nézett, jobban megnézhettem a kámzsa alatti arcvonásokat.

A szikár arc valamikor arisztokratikus lehetett, mára azonban az élet viharai ráncokkal és néhány sebbel tették le rá névjegyüket. Olyan volt, mint egy szikla, amelyet a viharok, a természet már szürkére koptatott. Öröktől való, öröklétű. Érzelmek nem tükröződtek rajta.

Egyes emberek arca idővel magán viseli jellemük főbb vonásait. Árulkodik róluk. De az övé csak az idő nyomait viselte magán.

   - Merre van a bíró? – kérdezte. Hangja nagyon mélyről szólt és kissé érdes volt, mint a durván ácsolt padló. Bár közömbös volt, mégis félelmet keltett azáltal, hogy apám iránt érdeklődött. Úgy éreztem, veszélyt hoz magával ez a különös idegen és bár a lábaim lassú táncba kezdtek, a hangom nem remegett amikor válaszoltam neki:

   - Ki kérdezi? –tettem fel tizennyolc nyaram zordságával és keménységével a kérdést, ahogy annyiszor hallottam apám vagy a seriff szájából. Tudtam, hogy nem veszélytelen ez a felelet. Nem egyszer láttam idegeneket kik fegyvert rántva akartak érvényt szerezni akaratuknak. Persze, legtöbbször a kérdezőt fedező emberek fegyverei végeztek velük. De engem nem fedezett senki. Kezem nem markolászta a colt-ot csak lazán leengedve lógott felette, s bár még sohasem fogtam emberre, kész voltam a legelső gyanús jelre végezni a jövevénnyel.

- Valaki, akinek dolga van vele. – mondta szinte közömbösen. Nem látszott észrevenni megfeszülő tartásom, vagy csak nem érdekelte. Bár szemével szememet fürkészte mégsem látszott figyelni rám. Mintha a valahová máshová figyelne. Valami számomra ismeretlen – nem hallható hangra.

- Miféle dolga? - kérdeztem és tüntetően a fegyver agyára tettem a kezem. – Nem kedveljük errefelé az idegeneket, akik a bajt keresik.

Nem volt meghatva tőlem. Az arca rezzenéstelen volt mindvégig, bár a szemében mintha gúny apró szikráit véltem volna felfedezni.

- Tartozik nekem. Ezért jöttem. Nem pedig azért, hogy egy apjáért aggódó kölyökkel játsszam a felnőttek unalmas játékait.

Döbbenten engedtem le fegyvert markoló kezemet. Sohasem találkoztam ezzel az emberrel, mégis…

- Honnan tud…- kérdeztem volna, érzésem szerint elég ostobán, de ő közbevágott.

-… hogy a bíró fia vagyok? Én mindent tudok. Miért nem azt kérdezed, mivel tartozik nekem az apád?

- Mert nincs jelentősége. Apám mindig megadja, amivel tartozik. –bukott ki belőlem. Remény költözött a szívembe, hisz ez volt az igazság. Éreztem.., nem egyszerűen tudtam, hogy ez az „ember” hatalmasabb, erősebb nálam. Tudtam, nem győzhetek, ha szembeszállok vele. Harcolhatok és elbukhatok, de győzni esélyem sincs. Szavai ugyanakkor mintha arra bíztattak volna, hogy gyerünk kölyök, próbálkozz, mutass valami újat.

- Igen én is ilyennek ismerem – mondta és fáradt mosoly terült szét az arcán. – Most azonban mégis személyesen kellett eljönnöm hozzá. – az arca most homályba borult, mint az éjszakai mező, mikor a hold felhőbe burkolózik. Hideg lett, nagyon hideg és nagyon fáradt, mint aki előre látja, hogy nem változtathat a dolgok folyásán. Ha eddig talán hihettem volna, hogy valami egyszerű dologról van szó, most reményeim biztosan szertefoszlottak volna. Láttam a szemében - mintha csak bepillanthatnék rajta a fejébe, szívébe – szereti apámat, mégis valami nagyobb erőnek kell engedelmeskednie.

- Mivel tartozik hát neked, amiért személyesen kellett eljönnöd? – kérdeztem és éreztem hogy, a szívem fázósan húzódik össze.

- Az életével. – mondta ki a választ, bizonyosságot adva megérzéseimre. Arra gondoltam, megölöm. Láttam tudja mi jár a fejemben, előttem jár s úgy olvas érzéseimben mint egy nyitott könyvben. Megcsóválta a fejét és arca közömbössé vált.

- Ti emberek olyan egyformán gondolkoztok, mégis nagynak és egyéniségnek érzitek magatokat, mert apró semmiségekben különböztök. Egyikőtök sem tud ártani nekem, mert nálatok hatalmasabb erők vezetnek, mégis megpróbáltok szembeszállni velem. Sokan az ellenségeteknek tartotok, mert úgy érzitek elveszek tőletek valamit, ami sosem volt a tiétek. Vannak köztetek akik barátként üdvözölnek, aki segíteni jött, s néhányatoknak kísérő vagyok egy hosszú úton. Mégis félelem van a szívetekbe, ha felismertek. Harcoltok, alkudoztok – még egy nap, még egy szó…

- Mégis ki vagy te? – tettem fel a kérdést, bár a válasz nyilvánvaló volt számomra, már amikor megláttam, de nem mertem bevallani magamnak.

- Ezer és ezer nevem van. Sors, végzet, kegyelem, örök boldogság, kárhozat, isten, de a te fejedben most halál a nevem. – mondta és az arca most sem árult el érzelmeket. Nem burkolta gonosz vágy vagy gyűlölet.

- Mit akarsz apámtól? Nem rossz ember és nem is öreg hogy azt mondhasd eljött az ideje. Dolga, feladata van még a földön! Nem akarom hogy… - itt elfulladtam.

- Miféle értelmet keresel? Jó és rossz? Igaz és hamis? Jogos és jogtalan? Ezek a ti fogalmaitok. Miért gondolod, hogy van értelme? S ha lenne is, szerinted felfogható emberi ésszel? Nem jelentene számodra semmit! Bármit mondanék is szíved fájdalma, ugyanúgy fájna. Érzéseid – csakúgy, mint tetteid és gondolataid – az élet folyamának részei. Ahhoz hogy megértsd el kell hagynod a folyómedret, ehhez viszont meg kell szűnnöd víznek lenned. Ha viszont nem vagy ember, már az érzéseid sem lesznek emberiek.

-Mit akarsz hát?!!! –kiáltottam. – Gyötörni? Sírva, megalázkodva látni? Vagy a tébolyult üvöltözésemre vagy kíváncsi? – kérdeztem egyre halkabban.

Hallgatott. Mintha töprengett volna egy kicsit, mielőtt válaszol.

-Hallanod kellett a szavam, mint ahogy ő is hallotta egykoron.

-Mikor? – és hogyan, de ezt már csak gondoltam.

- Többször is találkoztunk élete során. – válaszolt, s szemében mintha emlékezés fénye csillant volna. – Mindig veletek járok, de a szemetek legtöbbször átsiklik rajtam. Én hallgatom imáitokat, és ott vagyok minden történésben. Ott vagyok a születő gyermekekkel, a lehulló levelekkel, vagy az elpusztuló állatokkal, fűben, virágban, fában, de ti általában csak akkor pillantotok meg, ha valaki számotokra fontos embert szólítok. A fájdalom megélesíti a látásotokat, kitisztítja.Ő akkor látott először, amikor az apja követett engem, pedig egész élete alatt igazgattam, vigyáztam lépteit. De a háborúban is gyakran találkoztunk... Volt hogy izzasztó csata közben hűvös kezemmel simítottam végig a homlokán. Mikor sebesülten feküdt, megálltam az ágya mellett és elmondtam neki hogy még nem jött el az ideje. Mikor gyermeke született fülébe súgtam: Ne aggódj. Csak tanítsd igazra, szépre és boldog élete lesz. A világ körforgás barátom. Előadás, melynek szereplői állandóan változnak. Mindenki eljátssza a maga szerepét. Mondhatnám, hogy lesz majd másik szerep, de ti annyira egybeolvadtok az adott figurával, hogy ez nem jelent vigaszt.  

Azt akartam tudd, érte jöttem. Magamhoz hívom, mert eljött az ő ideje.

Ziháló tüdővel ültem fel az ágyban.

- Csak álmodtam. Ugye? Ugye csak álmodtam? – olyan valóságos volt, hogy egy pillanatra a félelem béklyót vont tagjaimra és nem mertem megmozdulni. Aztán letorkolva magamat gyávaságomért kiugrottam az ágyból és szüleim hálószobájához lopakodtam. Nem tudom, meddig hallgattam a résnyire nyitott ajtón keresztül halk nyugodt légzésüket. Leguggoltam és homlokomat a falnak támasztava imádkozni akartam, majd mégsem szóltam semmit. Megértettem. Vannak dolgok, amelyeken nem változtathatok. Eszembe jutott a gyermekként tanult ima utolsó sora, s miközben könnycseppek gyűltek össze a szemem sarkába, halkan suttogtam: „Legyen meg a te akaratod, ...”

Előszó

Az életem.

            Világ életemben sokat jelentettek számomra a könyvek, a mesés történetek, a felhalmozott ismeretanyag… Mint ha mind-mind apró csodaszerek lennének, amelyekkel kiterjeszthetjük véges életünk, véges tapasztalásaink sorát. Gyermekként egy-egy történet, kiemelt a szobából ahová behallatszott a szüleim veszekedése és egy másik földrészre – nem ritkán egy másik világba – röpített a képzelet szárnyán. Nem meglepő talán, ha egész életemben mesélni szerettem volna.

            Ahogy az évek során egyre többet és többet tanultam a regényekből – novellákból, cikkekből, blog bejegyzésekből - egyre jobban megtanultam csodálni az írókat is. Nem igazán olvasgattam az önéletrajzukat, s nem voltam kíváncsi arra, hogyan éltek a valóságban. Nem akartam, hogy megosszák velem az életüket, – ahogyan egyes rajongók szeretnének szinte együtt lélegezni, létezni csodálatuk tárgyával – engem az is hálával töltött el, hogy megosztották velem a gondolataikat, az álmaikat. Hiszen milyen hatalmas dolog is az, amikor egy élet során gyűjtött tapasztalatokat, hibákat és gondolatokat az világ elé tárjuk. Kendőzhetjük, árnyalhatjuk, csomagolhatjuk a romantika köntösébe, de fájdalmunk, hibáink, félelmünk, küzdelmeink, vagy a beteljesületlen vágy fájdalma, mind egy másik élet tapasztalatát ajándékozza az olvasónak.

            S ily módon, talán érthető miért lopakodik félelem a szívembe, amikor egy tökéletesen üres oldallal nézek szembe. Hiszen gondolatokkal megtörni ezt a tökéletes fehérséget, igen nagy felelősség. Egy élet történéseit – még ha csak az utolsó 30 évről beszélünk is – különösen figyelmesen kell megosztani. Az életem során megértettem, hogy végül a döntés mindig az én kezemben volt – de most végre tudatában is vagyok neki. Megtanultam, hogy minden ember gondolkodásmódját tiszteletben kell tartanom, de egyikükével sem vagyok köteles azonosulni. A következmények, mindig engem terhelnek. Nincs apelláta. Egy kórházi ágyon feküdve, azt mondani hogy azért csesztem el az életem, mert mindig másokat követtem…. Így nem tudok – nem akarok – élni.

            Régebben csak magamnak írtam. Nem vagyok tehetséges és sok hibát vétek írás közben – még így is, hogy egy részének nem is vagyok tudatában. De egyvalamire rájöttem. Talán ez az egyetlen dolog az életemben, amit magamért csinálok. Eleinte használtam arra, hogy elbűvöljek vele egy lányt… de aztán már csak azért születtek a történetek, hogy elviselhetőbbé tegyék az életet a számomra. Muszáj volt kiírnom magamból a fájdalmat, vagy csak azért vetettem papira a gondolataimat, hogy tisztábban lássam az utat, amerre mennem kell.

            S azután elfelejtettem ezeket az írásokat néhány évre. A napokban – már nem emlékszem milyen indíttatásból – elővettem az egyik régi mesét és újra elolvastam. Csodálkozva láttam, hogy mennyivel bölcsebb voltam 8 évvel ezelőtt. A korral úgy tűnik szem elől tévesztettem az életem fontos motívumait. Most elolvasva ezeket a régi meséket, könnyek szöktek a szemembe, mert megértettem, hogy az életem félre siklott.

            Jól keresek, tudom milyen vezetőként, határozott férfiként élni, létezni – s közben tudom azt is, milyen vakká válni a világ szépségeire. Elfelejteni a játékosságot, olyan páncélt építeni magma köré – amely megvéd ugyan a támadástól – de bezárja a szenvedélyt is. És így a körülöttem élők fázni kezdenek, néha egyenesen vacogni.       

            Az elmúlt időben lyukakat kapargattam erre a páncélra, hogy a réseken keresztül legalább azokra sugározhasson a szeretet fénye, akik igazán fontosak a számomra. De a célom, hogy tovább gyengítsem és végül ripityára törjem a falat, amit én építettem. Tudom, hogy lesz segítség benne, de a változást nekem kell megtennem. S a változás első lépcsőjét úgy érzem ezek a sorok jelképezik.

            Találkoztam egy csodálatos emberrel – szándékosan nem azt írtam, hogy egy csodálatos nővel, mert nem ez a lényeg – aki nagyon sokat segített nekem. Egyszerűen elsöpörte a bennem dúló fájdalom jó részét és újra megtaláltam magamban a gyermeket. Rájöttem, hogy vannak emberek, akik mellett egész egyszerűen töltődöm energiával, míg mások úgy szívják el a bennem lévő életet, mint szivacs a vizet. Szép lassan megtanulom felismerni, mikor kivel hoz össze a sors. Ahogy megtanulom azt is, hogyan védjem a saját energiámat, ugyan akkor segítsek annak a másiknak is megtalálni az övét. De ehhez még idő kell és nagyon sok türelem.

            Elsősorban magammal szemben. Az első dolog,  amit nagyon fontos megtanulnom az, hogyan őrizzem és töltsem újra a bennem lévő energiát. A változáshoz energia kell. Ez a fizika egyik alaptörvénye. Ahhoz hogy egy elektron magasabb egyensúlyi állapotba kerüljön, energiára van szüksége. Ahogy nekünk embereknek is.

            A második leckém az lesz, hogy megtanuljak energiát adni, annak akinek szüksége van rá, anélkül hogy a saját telepeimet meríteném le.

            Szeretném megélni a szenvedélyt, amit eddig elnyomtam magamba – mert féltem mások véleményétől. Hogy milyenek látnak… nem ostobaság? Akik elítéltek, s ezzel megbántottak, fájdalmat okoztak, nagyon ritkán adtak nekem valamit. Azért tették amit tettek, mert ilyen a természetük. Mert nem tanultak mást és nem képesek másként viselkedni, reagálni, mert nincsenek tudatában a tetteiknek.

            Akiktől viszont igazi értékeket kaptam, nem emlékszem, hogy meg-vagy akár- elítéltek volna valaha is. Sőt, kimondták amit hallanom, kellett, akkor is ha nem volt kellemes és olyan irányba tereltek általa, amely úton jobb emberré váltam. De egyetlen pillanatra sem szűntek meg szeretni ezért soha nem éreztem bántónak, amit mondtak. Én ezt tartom az élet csodájának. A szeretetet.

            S ha már megélés, akkor beszélnem kell még a szexről is. Sok témát kezelünk tabuként – félelmekkel övezve – s a szexualitás is ilyen. Csak az a baj a tabukkal, hogy általában ledöntjük őket, – a megismerés helyett - hogy megszabaduljunk tőlük. Összetörjük, mert félünk. Lehet, hogy nem jó a hasonlat, de a szexuális forradalomra gondolok. Amikor ledőltek az “ósdi” eszmék és most, hogy szabadon élvezhetjük szexualitásunkat, elvesztettük a lényeget azt hiszem. Férfiként a szex gyakorta volt számomra, kihívás – hogy megmutassam milyen férfi vagyok – testgyakorlás, vagy egyszerű feszültség levezetés. De vajon volt-e valaha a szerelmem, a szeretetem kifejezésének a legszentebb formája?

Nos igen… talán néha hasonló volt. Próbáltam.... Volt amikor csak tisztán adni akartam és csodáltam a partneremet miközben befogadta az energiát, a szeretetet… Nagyon szép emlékek ezek a számomra. De ugyanakkor, azáltal, hogy nem tudtam megélni a saját szenvedélyemet el is vettem tőle, egy magasabb szintű élmény lehetőségét.  Ahogy ő is tőlem… mindez, a hiányos – vagy inkább semmilyen – szexuális nevelésünk következménye. Ez elég gáz...

Ha látott már valaki iaido bemutatót, vagy teaszertartást, vagy akár csak egy olyan művészt, aki teljes lényét belehelyezte az előadásba – akkor tudja, hogy milyen csodálatos tud lenni, egy egyszerű hétköznapi cselekedet is. Egy vers, egy tánc, egy dal, egy tea – s mindez attól, hogy szív van benne. A készítőjének a tökéletességre irányuló törekvésétől. Vajon azok közül akik olvassák ezeket a sorokat, hányan készültek fel így a partnerükkel együtt töltendő éjszakára. Bevallom, én még soha. De szeretnék... ahogy az iaido edzésen napról-napra az ember unalmas gyakorlatokra koncentrálja a figyelmét és megéli a penge minden rezdülését. De valójában az egésznek nem az a célja, hogy megtanuljuk a tökéletes vágást, vagy hárítást – az csak az eredménye. A lényeg, hogy a szeretettel és figyelemmel végzett cselekedetekben megtaláljuk önmagunkat. S ha így teszünk életünk minden területével… hiszem, hogy megélhetjük saját boldogságunkat. 

Terveim szerint a következő fejezetek rövid történeteket tartalmaznak majd. Lesz köztük kitaláció, mese amely életem egy szakaszán született meg a fejemben. Lesznek eszmefuttatások, gondolatok amelyeket fontosnak érzek elírni, s valószínűleg papírra vetem életem azon eseményeit is amelyek idáig elvezettek.

Jó szórakozást az életemhez.