Niagara vízesés - USA IV. bejegyzés

     Vasárnap reggel. Korán keltem, mert hosszú út állt előttem. Lementem földszintre, a konyha már kinyitott, de ételt még nem tettek ki a pultra. Mindössze ketten voltunk az aprócska helységben.
- Csak kávé van - mondta a fickó aki ott ült.
- Az jó, most pont arra van szükségem. - feleltem fáradt mosollyal. Ledobtam magam egy asztalhoz és beszélgetni kezdtünk. Két idegen férfi egy kávé mellett. Semmi nagy dologról, csak egy percre megosztottál egy magányos pillanatot. Így visszagondolva, ez is jól esett.

    Kicsivel hat után bevágtam magam a kocsiba és beállítottam a GPS-t. Cél Niagara Falls, érkezés 11-19. Lesz az több is, gondoltam vigyorogva. S nekiindultam. Keresztül egy még alvó városon - igazából kettőn - végig a kihalt utcákon... Aztán felkanyarodtam az I-90-es autópályára és a GPS kiírta, 436 km után tarts jobbra az 50-es kijáratnál. Nem mondhatom hogy nem szólt időben. Belőttem a tempomatot 70-re - a sebesség hatvanöt mérföld per óra - s amikor realizáltam, hogy a teherautók megelőznek, nagy bátran feltornáztam 72-re.
    Mit mondjak a vezetésről Amerikában. Automata váltó, tempomat - mint egy gokart. Csak tekerd a kormányt amikor fordul az út, nagyjából ennyi. Az odaút - viszonylag gyorsan elszaladt. Vicces figyelni a névtáblákat, Amsterdam, Troy, Rotterdam, Rome, stb.. 
    Amit megfigyeltem, hogy az út menti kutaknál, udvariasak és segítőkészek az emberek. A sebességhatárok azonban csak jelzésértékűek. Közel a Niagarához, volt egy szakasz, ahol valamiért úgy éreztem jobb ha betartom a sebességet, hihetetlen türelmetlenséggel reagáltak rá mögöttem. Mindegy, viszonylag gyorsan megérkeztem.
    Az úton napsütés és hószállingózás - hóesés - váltogatta egymást. Csak reménykedtem benne, hogy amikor megérkezem látni is fogok valamit a ködön kívül. ( és hogy nem esik annyi hó, hogy a visszaút járhatatalná válik)

    Parkolás 5 dollár, a látogatói központ bejáratától kb 200m-re. A vízesés közelébe csak a látogatói központon keresztül jutsz - az amerikai oldalon - de a belépés ingyenes. Ha valaki utazást tervez ide, csak azt tudom tanácsolni, válasszon melegebb évszakot. Úgy érdemes ide eljönni, hogy le tudj ülni a parkban és átadhasd magad az érzésnek hol is vagy. Ebben az időben ez elég bajos volt. Letámaszkodtam a korlátra még csináltam néhány fotót és azt vettem észre, hogy amikor elvettem a kezem, a polárom odatapadt a korláthoz. Pontosabban odafagyott egy kissé. De cserébe csinálhattam néhány olyan fotót amikor hó pelyhek táncolnak a Niagara felett. Ez sem utolsó azt hiszem.
    Van egy barlang, ahol lemehetsz a vízesés mögé vagy hajóval vihetnek közelebb hozzá, de sajnos az évnek ebben a szakaszában ez nem működik. A hajók szárazon dokkolnak, a barlang lezárva. Megnézhetsz egy filmet a vízesésről, de ha ott voltam inkább az eredetit választottam.

Látogatói központ - információ, kávé, s minden mi a túristának kellhet - még az is ami nem. 

Nem akarok csupa adathalmazt írni a vízesésről - arra ott a wikipedia - de valahogy szeretném érzékeltetni a méreteit, az erejét.

A képet innen kölcsönöztem: http://www.niagaraparks.com/media/fact-sheets.html

       Mit mondhatnék, a kép engem is meglepett kissé. A szélességét kevesebbre, a magasságát többre becsültem. De lélegzetelállító látvány. Az egyik amerikai oldal szerint 168.000 köbméter víz folyik le rajta percenként. A víz sebessége a zuhatag előtt átlagosan 40 km/h, a legnagyobb érték amit mértek 68km/h. De beszéljenek helyettem a képek.

Van egy kilátó, ami úgy néz ki mint egy félbemaradt híd, s onnan ez a látvány tárul eléd. Jobb oldalt amár a canadai oldal épületei látszanak, szállodák, kaszinó....  Egyszer szívesen megszállnék ott. :-)

A korlát pár méterre húzódik a vízesés szélétől. Maximum 5 méter választ el tőle. Elementális a hangja és a szél vízpermetet fúj az arcodba, ami ráfagy. Szóval ezért is érdemes melegebb időszakot választani ha teheted.

De azért az sem egy utolsó látvány, ahogy a hópelyhek táncolnak a víz felett. 

S ha nem vagy rest mosolyogni, még a nap is kisüt egy kissé...

Állandó vízpára - vagy vízpermet - lebeg a vízesés felett. Volt alkalmam régen, szép időbe is látni. Amikor egy szivárvány indul ki ebből a felhőből..... 

A vízeséssel szemközti oldal. Ezt a hatalmas erőt, igyekeznek felhasználni ipari célokra is már egy ideje. Kihívás az itt élők számára, a táj szépségének megőrzése és felhasználási formák közötti egyensúlyozás. De érzésem szerint nem végeznek rossz munkát.

Hidak kötik össze a szigeteket, s így néz ki a vízesés folyásirányból. Azt hiszem látszik, hogy milyen iszonyatos ereje van a víznak. Kifacsart fák vannak a mederben, amelyeket sodor magával..... igazából, fogalmam sincs mi tartja őket a mederben olyan közel a meredély széléhez. 

Ez a kép a Goat szigeten készült. Rálátni a vízre, de minden el van kerítve. Elég komolyan veszik a dolgokat, mert a parknak saját rendőrsége is van, szóval nem érdemes kerítást ugrani. Azonban a Luna szigeten, ami az amerikai vízesés közepénél húzódik - a képen szemben, a jobb sarokban - , nem láttam kerítést.... egy kicsit bántam is, hogy ilyen hideg van. Képzeljétek el, ahogy távolabb sétálsz az úttól, leülsz szemben a vízeséssel, két oldalt dübörög a folyó, ahogy a víz és a föld gyűri egymást. S a levegő olyan tiszta, érezni benne azt a végtelen sok ásványt amit a víz kiold és zöldre változik a színe.
Tuti, hogy egy cigire is rágyújtottam volna, csak hogy az összes elem a jelen legyen. :-)

De a park, a sziget, nagyon hangulatos. Fantasztikus lehet itt májusban amikor kizöldelnek a fák.... most viszont  kegyetlen hideg volt. Olyan -1 fok körül, de a szél még rádobott egy kicsit a hőérzetre.

Előbújt belőlem a technikai érdeklődés. Nicola Tesla az egyik kedvenc fetalálóim egyike. Ember, mérnök, zseni... s a Westinghouse céggel együtt a Niagara vízesés erejét felhasználva oldották meg Buffalo város közvilágítását, amikor Edison még az egyenáramnál volt leragadva. :-) Fogalmam sem volt, hogy ebben is benne volt a keze.  

Sajnos az amerikai oldalról ez a legjobb szög amelyből lefotózhatod a Patkó vízesést.

El tudjátok képzelni, milyen lehet a kilátás fentről.... ez kimaradt, de talán majd egyszer....

A kanadai vízesés a park csücskéből...

    S most pár szó az állatvilágról. Nem, nem a túristákról beszélek. Egyébként ők is érdekesek. Japánok, arabok, indiaiak szájtátva csodálkoznak és kiül az öröm és az áhítat az arcukra. Az amerikai iskoláscsapatról már nem nyilatkozhatok ilyen pozitívan.
    De két hiperkedvenc park lakó fajt meg kell említenem. Az egyik ilyen faj a sirályok. Azontúl, hogy fantasztikus nézni ahogy a szélben táncolnak a víz fölött, totál adrenalin függők. Leszáll a vízre - kb 10 méterre a meredély szélétől. Nyugodtan szemezget a vízből, miközben gőz erővel sodródik lefelé. A szélénél aztán csap kettőt a szárnyával és huss... Az hittem a sirály sohasem száll le a vízfelszínre.... de ezek fennmaradtak... gyanus.
     A másik kedvenc - s egyértelműen ők a favoritok - a mókusok. Olyannyira nem félnek az embertől, hogy amikor meghallják a celfoán csörgést, automatikusan köréd gyűlnek. S ez hagyján, de a bátrabbak, felkapaszkodnak a ruhádon egészen a kekszig ami nálad van. Némelyik akkor is megteszi, ha nincs nálad keksz biztos ami biztos.
A kis karmos lábacskáival csak úgy teker felfelé. De megsimogatni bajos őket. Azt nem szeretik.

Haverok - Mint Chip és Dale - a Disney családból

Ők fedezték fel a mókus etetést, legalábbis számomra. Az a kis barna folt a kép alsó középső szakaszán a mókus. Ilyen gyorsan kaparintja meg a kekszet, még lefotózni sem volt időm. 

Ennyire bátrak. Ő úgy gondota megnézi magának a telefonomat. Én meg úgy gondoltam ez lesz a tuti kép... azt hiszem mind a ketten jobbat vártunk. :-)

Ő volt a kíváncsi gyönyörűség. 

Igazi modell alkat nem? :-)

    Szörnyen átfagytam és eléggé elszaladt az idő az amerikai oldalon még a hideg ellenére is. A kanadai kirándulásra már nem maradt lendületem. Tudtam, hogy még hosszú út vár a szállodáig, s hosszabb volt mint gondoltam. Az GPS félúton - szerencsére már az I-90-esen lefagyott, majd nem lehetett elindítani.Ez rossz hír, - gondoltam magamban - de van 3 és fél órám kitalálni hogy jutok vissza a hotelhez. (kb ennyi időt kellett még a pályán töltenem )

    A visszaúton egyébként eléggé meditatív hangulatban kerültem, nagyon jól kikapcsol ez a fajta vezetés. De amikor a pálya után beérsz a városba, sötétbe, fáradtan.... na azt nem kívánom senkinek.

 

    Aki egyszer eljut ide, javaslom foglaljon egy szállást a közelben, ha megteheti. Rengeteg szép látnivaló lenne még, a nagy tavaktól a kaszinós éjszakai életig. Egyiket sem érdemes kihagyni, de nekem most ennyi jutott. Bár a képeket a fényképezőgép és a fotós képességei eléggé behatárolták, azért remélem valamennyit sikerült visszaadnom ebből az élményből.  :-)

Sorry bro...

  
     A New York-i kirándulás során az utcán láttam olyan dolgokat is, amiket nem tudtam hová tenni. Erőszakos ijesztő reakciókat - s elindított bennem egy gondolat, érzésfolyamot. Hét közben egy kicsit beborult a kedvem és ha már így alakult, arra gondoltam írok egy igazán "rosszfiús" történetet. Megpróbálok belebújni egy ilyen fickó bőrébe, de visszaolvasva a sorokat... nem igazán értem el a célom, de legalább jobb kedvem lett tőle. Ez a szép az írásban. :-)

Sorry bro...


    Szeme felpattant az alig halható csippannásra és azonnal a világító tévére nézett. Éber volt, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, pedig már hat órája aludt éberen, ahogy a kiképzésen beléjük nevelték. Várta az üzenetet, ami úgy tűnik végre megérkezett. A kocka el van vetve. Ennyi.
    Bár egy hosszú és zűrös élet tapasztalatai voltak mögötte, mégis meglepte, hogy Alex ennyire alábecsülte őt. Ennél többet várt tőle. Hiszen együtt nőttek fel, együtt verték el őket a nagyobbak a suliban, együtt futottak a zsaruk elől is a veszélyesebb csínyek után.Mégis csak három pancsert látott a tévében akik a szobája felé tartanak.Úgy sétálnak el a hotel folyosóján elhelyezett parányi mozgásérzékelős kamera előtt, hogy fel sem tűnik nekik. Az első dolga volt, hogy a virág mellé helyezte az apró - de viszonylag egyszerű - kémboltban vásárolt kütyüt.
     Velük ellentétben ő felkészült. Tudta, hogy pihenésre van szüksége és az utolsó húzása után meg kellett várnia Alex reakcióját. Nem véletlenül választotta ezt az út menti hotelt. Hosszan elnyúló kétszintes épület volt, középen elhelyezkedő főbejárattal. Egy gyorsétteremes, bevásárlóközpont erdő közepében helyezkedett el, két nagy forgalmú sztráda kereszteződésénél. Az elsőn kért szobát, a folyosó vészkijárathoz közelebbi végénél - szégyenlős mosollyal azt mondta az portásnak, hogy így nyugodtabban alszik. Az autóval odatolatott az ablak alá, s mielőtt lefeküdt, az erkélyről kinyúlva késével elvágta a tető peremére szerelt reflektor kábelét, így a parkoló felé eső oldala jótékony sötétbe borult.
    Úgy ült fel, mintha csak rugók lökték volna. Felöltözve aludt, még a cipőjét sem húzta le a lábáról. Nem kellett időt vesztegetni az öltözködéssel. A fegyver, ami alvás közben végig mellette volt, jótékonyan simult a kezébe. A hangtompító kicsit idegen volt ugyan a számára, de tudta hogy szüksége van rá. Az ágy mellett a földön egy apró, lapos, testhez simuló hátitáska feküdt, amelyet könnyedén a hátára hajított és az erkélyajtóhoz lépett. Hangtalanul húzta félre és kilépett a fal takarásába. Óvatosan körülnézett és azonnal kiszúrta a fekete sedan-t a bejáratnál. Világító reflektorok, járó motor és csak a vak nem látja ebben a fényárban, hogy a fickó egy fegyver szorít a combjához és elfordulva próbálja takarni. - Csoda, hogy még a rendőröket nem hívták ki. - mosolyodott el hidegen.
     - Tehát négyen vannak. - gondolta - Három a folyosón, egy a kocsinál, s talán egy ötödik a tűzlépcsőnél, de nem valószínű. Ha így lenne, ketten közelítenének mind két irányból mint a zsaruk. Ezek amatőrök.      
    Mielőtt elaludt, elgondolkodott azon, hogy megöli őket. De nem volt gondja ezekkel a fickókkal. Közkatonák, mint amilyen maga is volt egyszer.
    - Nem olyanok. - csattant fel magában - Te sosem követtél ilyen parancsokat.
A fegyvert az övébe tűzte és átlendült az erkélykorláton. Az alsó vasba csimpaszkodva lelógatta magát és olyan puhán érkezett a földre mint egy macska. Hangtalanul húzódott az autó takarásába és ugyan ilyen csöndesen résnyire nyitotta a bal első ajtót, majd előre húzódott a masszív motorblokk takarásába. Már korábban eldöntötte, hogy életben hagyja őket. Nem az áldott jó szíve vagy a karma izgatta. Nem akarta még a zsarukat is a nyakába. Ez csak Alexre és rá tartozott.
    Felemelte a fegyvert és két villámgyors lövést adott le, miközben hangtalanul számolt tovább. Akkor kezdte amikor először jelzett a riasztó, s még 11-ig sem jutott, de már útra készen volt. Ideje válaszolni az üzenetre. A hangtompítótól csak egy halk szisszenést és két csöndes csattanást lehetett hallani. Egy a bal első abroncsba, egy a hűtőbe. Kész. Mozgásképtelenek. A fickónak majd három másodpercébe tellett mire összerakta mi történt és fedezékbe húzódott. De addigra ő már - ha nem is csikorgó gumikkal - de lendületes, gyors vezetéssel felszívódott a parkolók rengetegébe.

    Miközben vezetett, az üzeneten töprengett, amit a fiúk megjelenése jelentett a számára. Nem szívesen nézett szembe a ténnyel, hogy Alex ennyire megváltozott. Simán megölette volna, s mindezt azért, mert nemet mert mondani neki. Még csak nem is mások előtt tette, csorbítva ezzel a tekintélyát. De amikor megpróbálta belerángatni egy ostoba rablásba. elhajtotta melegebb éghajlatra. Régebben még a barátság számított valamit.
    Ő akkor szált ki, amikor belépett a seregbe. Maga mögött hagyta ezt az életet. Nem a hazaszeretet vitte rá, nem is a rendőrök elől futott, mint sok srác a környékről. Egyszerűen csak szeretett volna a helyes úton járni főleg az anyja és a húga kedvéért. Annyi ostoba, buta barmot látott az utcán. Erőszakos állatokat akiket letompított az alkohol, leépülőben voltak a drogoktól, de még volt egy kis hatalmuk amit fegyverrel őrizgettek. Nem akarta ezt az utat járni.
    Már kölyökként is rendszerben gondolkodott, összetetten. Mindig igyekezett átlátni egy helyzet minden aspektusát és rendszerint meglepte a környezetét a következtetéseivel. S nagyjából úgy 12-14 éves kora körül döntött úgy, hogy nem hagyja cserben az anyját, mint ahogy az apjuk tette. S igyekezett jó fiú lenni, de a jó szándék kevés volt. Gyakran szaladt tévútra a könnyű pénz reményében. Lassan jött rá, hogy ilyen nem létezik. Mindennek megvan az ára. Ez elől az ár elől futott a seregbe. Nem akarta az utcán vérezve végezni....
    De az ember önmaga elől nem futhat el. Úgy tűnik, mintha őt egyenesen erre teremtették volna, mint a harci kutyákat. A sereg csak irányt adott a természetes ösztöneinek és tudással ruházta fel, hogy a leghatékonyabb módon használja azt. De valahol megtört, eltört benne valami - vagy lehet hogy éppen helyre billent. Máig sem tudja.
    Egy bevetés után a tábori tükörben bámulta a saját képmását és az járt a fejében, vajon mit gondolna az anyja, ha tudná, hány embert ölt meg ma. Az anyja, aki mellesleg két éve halt meg rákban. Nem lehetett ott vele, mert a világ másik felén teljesített éppen létfontosságú szolgálatot a hazának. S bár húga sosem tett szemrehányást érte, ő tudta hogy ott kellett volna lennie. Fizette az orvosokat, a gyógyszereket.... de nem volt mellette amikor elment. Ott döntötte el a tükör előtt, hogy nem harcol tovább. Soha többé....
    De nem ilyen egyszerű a kiszállni. Hiába szerelt le nem sokkal később. Egy volt katonának a civil életben elég nehéz volt békés munkát találnia. Mivel nem volt szakirányú tapasztalata kevés helyen alkalmazták. Dolgozott az építőiparban, de a válság kiütött mindenkit. Próbálkozott sok helyen, végül - ellenérzései dacára - egy pénzszállító cégnél helyezkedett el. Keményen dolgozott bárhová került is, de hiába vált jó fiúvá megint. Próbálta megteremteni az életét, de mindig jött egy seggfej, aki érinthetetlennek hitte magát és beleszart az életébe, majd elégedetten elszambázott. Először azt hitte ez a büntetése azért, ahogyan eddig élte az életét. Karma. Még a spiritualitásba is beleásta magát, de ott sem találta meg amit keresett. Végső soron nem volt boldog.
    Egész eddig irányítani próbálta az életét, több sikerrel mint kudarccal, még sem volt boldog. S most, hogy kiengedte az irányítást - ami néha igazán nehezére esett - ez sem tette boldoggá. Az istenit kereste mindenhol és mindenkiben, de többnyire csak erőszakos vagy bamba öntudatlan embereket látott. Nem találta meg istent, vagy a végtelen szeretet. Csak egy erőszakos világ üvöltött rá, újra és újra.
    Volt hogy azt hitte megvan. Volt hogy fontossá vált valaki, mindennél fontosabbá és egy kicsit megszépült a világ. De elveszítette. Pontosabban sosem volt az övé.. Nem lett családja, nem lettek gyermekei, boldog élete, szerető felesége, békés dolgos hétköznapok. Pedig igazán jó fiú lett. Az élet egyszerűen a fejére szart, az ilyen Alex féle alakok képében. Míg ő a világot járta és védelmezte az otthonát - micsoda irónia - addig ezek a főgengszterek a kis szemétkupac urai lettek, amit ő az otthonának nevez.
    Nem átallott becsörtetni a munkahelyére - a biztonsági céghez - és mindenki füle hallatára meghívta kávézni. Csak a vak nem látta rajta miből él. S kávé közben egyszerűen azt követelte, hogy adja ki a pénzszállító autók adatait. Útvonalt, időzítést, pénzmennyiséget, kísérők számát. Még csak nem is kérte.
    Elhajtotta a francba. Az utóbbi tíz évben még csak nem is látta. Fel sem hívta, amikor meghalt az anyja. Meg sem kérdezte, hogy tehet-e valamit azért a családért amelyiknél éveken keresztül bujdokolt a részeg apja elől aki rendszeresen verte őket. Az ő anyja, egyszer szembe szállt vele és nem hagyta hogy Alexhez érjen. Úgy védte mint a saját gyermekét. Nem rettenet meg a nagytestű, fekete férfitől. Még Alex a konyhába reszketett, ő pedig rohant az anyja után az utcára baseball ütőjével.
    Alex nagyon gyorsan elfelejtette mindezt. Azt hitte világosan fogalmazott a kávé mellett, de amikor hétvégén ellátogatott a húgához, ott találta két verőemberét, amint a konyhában ülve a fegyverükkel játszottak a rémült nő és a gyerekek szeme láttára. Itt valahol elpattant a cérna, amely addig fékezte az indulatait. Ez volt az a pont, ahol maga alá gyűrték az ösztönei.
    - Beszéljük meg odakint ezt a dolgot. - mondta higgadtan, ahogy belépett. Megszokta, hogy azonnal átlássa a helyzetet. Kezét enyhén felemelve, békésen közelebb lépett az asztalhoz. Tenyerét unokahúga fejére tette - aki az anyja ölébe bújt, s lehajolva megcsókolta húga arcát. - Jól vagy? - kérdezte halkan. De ő csak bólintani tudott, mert nem jött ki hanga a torkán.
    - Nekünk jó lesz itt is. - mondta az egyik férfi, s felé fordította a fegyver csövét, miközben a másik vigyorogva méregette az ablakkerethez támaszkodva. Nem tudták, hogy csak erre várt. Arra, hogy elég közel legyen és hogy elforduljon a családjáról a fegyver csöve. Abban a pillanatban kígyó gyorsaságával csapott le a fegyverre. Ismerte a működését, nem először fegyverezett le egy embert. Úgy fogott rá, hogy ne lehessen elsütni. Tudta jól, nem akarják megölni. Nem kaptak rá parancsot, nem is készültek rá. Nem is tudtak reagálni. A másodperc tört része alatt már az ő kezében volt a fegyver. Öt másodperccel később már mindkét fickó fegyvertelen volt és zúgolódva indultak kifelé a házból.
     - Fél óra múlva visszajövök, addig pakoljatok össze. - mondta húga megszeppent férjének. - Egy táska ruha, készpénz, s amit feltétlenül nem akartok itt hagyni. - azzal kiléptek az ajtón.
    Jó sok kihalt helyet ismert a környéken, s egy elhagyott gyártelepre vitette magát a fickókkal. Nem ölte meg őket. De soha többet nem lesznek képesek fegyvert fogni senkire. Még lábra állni sem. Elvette a telefonjukat, az igazolványaikat, a pénzüket és a fegyvereiket. Még a kocsit is elhozta. Két tömbbel lejjebb egyszerűen otthagyta az utcán. Aztán kocsiba ültek és eltüntette a családját. Elvitte őket egy másik államba egy barátjához, akinél biztonságban lesznek egy ideig.
    Három napig volt talpon alvás nélkül. Meg kellett tudnia, hogy Alex megértette-e az üzenetét. A fickók telefonjáról küldött neki egy rövid üzenetet mielőtt elment, majd szétszerelte és a szemétbe hajította a készülékeket. Megadta neki hol találja az embereit és közölte, ha még egyszer a családja vagy az ő közelébe megy, akkor nem lesz ilyen barátságos. Majd kivette a hotelszobát és elaludt.


    Alex nyomait követni körülbelül olyan egyszerű volt, mint egy elefántcsapást követni a szavannán. Ismerte őt, ismerte a szokásait, s sajnos a jellemét is nagyon jól. Biztosra vette, hogy néhány perccel a távozása után megszólalt a telefonja és a pribékjei értesítették róla hogy felsültek. Először felforgyanhatott és üvöltözött egy sort az embereivel, mert megtehette és ki kellett engednie a gőzt. Aztán pánikba esett és lázasan gondolkodott vajon mi lehet az ő következő lépése. A válasz egyszerű volt, megkeresi és megöli. Ettől valószínűleg halálra rémült. A belvárosi lakás minden panoráma ablaka egy lehetséges fenyegetés volt a számára. Az a lakás egy csapda, ki kell jutnia onnan. Emberek között kell lennie. Hisz üldözője - ő - eddig még nem ölt meg senkit. Egyetlen emberét sem - bár az a kettő aki meglátogatta a családját, inkább volt holt mint élő. Nem fog ártatlanokat bántani hogy hozzáférjen. Így gondolhatta. Biztos volt benne.
    Azt viszont nem tudta, hogy ő is, mint a legtöbb ember kiszámítható. Imádta a bárját, amely ebben az időben mindig tele volt. A hátsó irodájának nem volt ablaka, s testőrök őrizték a folyosót. Úgy fog dönteni hogy odamegy. Az egyetlen - általa biztonságosnak hitt - helyre, amit jól ismer. De ez is csak egy illúzió - gondolta kesernyés mosollyal, miközben fáradtan körbenézett a sötét irodában. A sarokba sétált és belerogyott a fotelba, az ajtó mögé.
    Végjáték - fanyar mosolyra húzta a száját. A csapda felállt, az egér úton van. A félem elég kiszámíthatóvá teszi a legtöbb embert, s Alex sem volt különleges - bármennyire is ezt gondolta magáról.
    Emlékezett amikor először vitte haza a vérző orrú nála három évvel fiatalabb kölyköt. Az anyja, az a kedves, törékeny, olasz nő azonnal a gondjaiba vette. Kimosta a sebeit, megetette. Az anyja és ő volt az a két ember Alex életében, aki igazán törődött vele és akiket talán igazán szeretett. Az mutatta talán a legjobban, hogy velük sosem volt szemtelen. Mindenki másnál addig feszítette a húrt, ameddig csak tehette. S néha elszámolta magát, mint aznap amikor találkoztak. Három fiú kezei közül szedte ki és vitte a haza. Barátok lettek. Vigyázott rá, mint a kisöccsére, aki sohasem volt.
    De Alex nem változott. Nem tudja mit cseszett el az apja az életében, talán tényleg a genetikán múlnak ezek a dolgok. De kiállhatatlan kiskölyök volt. Sosem felejti el azt a jelenetet a sikátorban. A suliból hazafelé mindig arra vágtak át, mert egyszerűen rövidebb volt és néha érdekes kacatokat találtak a kihajított szemétben. Az egyik hátsóudvarban volt egy láncra vert kutya. Egy golden retriver. S Alex  minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy bosszantsa az állatot. Kavicsokkal dobálta, hergelte és élvezte a dühös, tehetetlen acsarkodását. Mindig ő lökdöste arrébb, mert már szánta a kutya szenvedését, de egy idő után már elég volt ha csak meglátta őket. Alex általában már messziről kurjongatott, a kerítés léceket püfölte valamivel, csak az isten tudja miért. Talán ez volt az egyetlen módja annak, hogy megélje a saját erejét. Mások tehetetlenségén keresztül.
     Egy nap azonban a kutya eltépte a láncát. Az alacsony kerítés nem állhatta útját és egyenesen Alexnek rontott. Olyan volt mintha megállt volna az idő a számára. Látta a kutya elszánt pofáját, látta a gyerek Alex kitágult pupilláit, a felvillanó félelmet a szemében és ő egyenesen közé és a kutya közé vetette magát. 14 éves volt, akkor kezdett focizni a suliba és remek kondiban volt. A földre sodorta a kutyát, ám az belemart a bal alkarjába. Egész testével nyomta földhöz az állatot és könyökével szorította a torkát, hogy kiszabadíthassa a fogságba esett karját. S üvöltött. Nem a fájdalomtól, hanem dühében. Hangosan és mélyen, azt akarta hogy a kutya érezze az erejét, hogy elismerje a felsőbbségét és feladja. Percekig viaskodtak, mire az egyik szomszéd a segítségére sietett. S a kutya megfutamodott. 17 öltéssel varrták össze a kezét. Még most is ott van a sebhely. De soha sem fogja elfelejteni Alex szemét, ahogy a vérző sebeit bámulja döbbent csodálkozással. Egy ijed kisgyermek szemei voltak.
    Hirtelen kinyílt az iroda ajtaja és egy nyúlánk, fekete férfi lépett be rajta. A járása laza volt és hintázó, de a mozgás mégis visszafojtott feszültségről árulkodott. Felkapcsolta a villanyt és elgondolkodva az íróasztalhoz sétált. Észre sem vette őt ahogy a sarokban ült. Senki nem látta bejönni. A szomszéd ház tetejéről közelítette meg a klubbot és egy kötélen leereszkedve az apró fürdőszoba még apróbb ablakán jutott be az épületbe. Onnan közvetlenül az irodába nyílt az ajtó. Senki sem tudta hogy itt van. A férfi megkerülte az asztalt és éppen maga felé fordította a székét, amikor megpillantotta őt.
    Pupillái kitágultak, s fekete bőre kiemelte a szemei fehérjét. Ez a tekintet most őszinte megdöbbenést és félelmet sugárzott. Ott látta benne, a 11 éves Alex ijedtségét és rémületét. Azé a fiúét aki felfogja, hogy ez a félelmetes fenevad rá fog rontani és a vérét akarja. Az életét. De az egész csak egy pillanatig tartott. S a gyermeki arcot felváltotta az a megvető, lekezelő tekintet, ami olyannyira feldühítette a kávézóban. De most nem érzett dühöt, csak szomorúságot. S hagyta hogy ez kiüljön az arcára. Enyhén félrebillentett fejjel bús mosollyal nézte egykori barátját. Látta az arcán átsuhanó érzéseket, szinte érezte a gondolatait ahogy megvetően áradnak felé. S mielőtt eljutott volna addig, hogy a testőrökért kiáltson, felemelte a fegyvert és megszólalt:
     - Sajnálom testvér. - mondta és lőtt.

New York, New York - USA III. bejegyzés

    A szombati napot városnézésnek szenteltük New Yorkban. Mit mondhatnék erről... egy török, egy olasz és egy magyar elindul a nagyvárosba... mint egy rossz vicc kezdete. De valójában egy elég kalandos és vicces kis nap volt. Az út New Yorkig megközelítőleg három és fél óra volt. A közös nyelv tökéletlen ismerete eleinte döcögős társalgást eredményezett, de nem zavartattam magam.
   Igyekeztem a legjobbat kihozni a helyzetből és a jókedvem szép lassan átragadt a többiekre is. Azt vettem észre, hogy a melóban megesett érdekesebb sztorikat mesélem, egy két viccet ami eszembe jutott útközben és átment amit mondani akartam, mert szép lassan felengedtek ők is. S kezdtek beszédesebbé válni.

George Washington Brigde - az első dolog amit megpillanthatsz  New York-ból. Persze csak a fizető kapuk után. :-)

    A városban az első állomásunk Yankee stadion volt. Részemről mindenféle terv nélkül indultam neki a városnézésnek. Valahogy úgy voltam vele, egy nap nem elég felfedezni New Yorkot, de talán kaphatunk egy kis ízelítőt belőle. S akkor már viccesebb, ha úszunk az árral. A legkritikusabb kérdés a parkoló hely volt, amiért a kollégák elég sokat aggódtak, ezért javasoltam a stadiont. Ott biztos akad parkolóhely és elcsíphetünk egy földalatti vonalat. Subway. :-)
    Persze a stadion körül nem találtunk semmit, ellenben Bronx-ban. Hmmm.... ott volt bőven. Ledobtuk a kocsit egy kis utcában és nyakunkba vettük a várost. ( A törökökről érdemes tudni, hogy katonás egy nép. Nem szeretnek hibázni és nagyon félnek is tőle, hogy valamit rosszul csinálnak. Száz százalékig biztosak akarnak lenni abban, hogy nem állnak tilosban - annak ellenére hogy a tábla elég világosan fogalmaz - például. Ezért képesek Bronx közepén az első fekete sráctól megérdeklődni hogy ha itt hagyjuk az autót míg várost nézünk, akkor lehet-e problémánk belőle.
Csöndesen odasúgtam az olasz kollégának, hogy így kell egy autótolvajtól információt kérni. :-) De mindegy is, Bakthiar megnyugodva tért vissza és elindultunk a belváros felé. )
    Érdekes ki hogy látja a világot. Ahogy körbenéztünk miközben a földalatti felé mentünk - vasúti sínek, lepukkant környék, szemét-szemét hátán - Anthonio vigyorogva annyit mondott.
- Teljesen otthon érzem magam. Pont olyan mint Nápoly. Szemét, szemét hátán.
- Azt hallottam, hogy egy-két környék nem biztonságos New Yorkban - mondta a török kolléga. - Talán jobb lenne sötétedés előtt visszatérni.
Én meg csak vigyorogtam, mert tudtam hogy abból aztán nem lesz semmi.

Subway. Természetesen elsőre rossz vonalra szálltunk, de második alkalommal már egyenesen a Central park északi csücskében találtuk magunkat. Mit mondhatnék, amit a képek nem mondanak el?

Gyakorlatilag az első lépések után ilyen látvány fogad.

Ezt a sziklát már láttam egy pár filmben, csak nem sikerült ugyanabból a szögből elkapnom. 

Beszédes kép ez...

Még az odafelé úton megjegyeztem a srácoknak, hogy ha tehetném, akkor hoznék egy Smart-ot Európából. Biztos mosolyt csalnék az arcukra... de az elképedésükre is kíváncsi lennek amikor meglátják. "Eeez autóóóó?!" S erre tessék, ott parkol a Central Park West-en. Érdemes megnézni a képen az arányokat... nagyon vicces. 

Klasszikus... :-)

Central Park West Avenue

    A keleti oldalról indulva az orrunk, szemünk után haladva szeltük át a parkot és a  Central Park West-en folytattuk utunkat a Colombus Circle-ig. Mivel a séta és az idő is ebédet követelt, kipróbáltuk milyenek az utcai árusok. Annyi filmen látni ahogy az emberek kiszaladnak az utcára és tömik a fejükbe a hamburgert, hot-dog-ot... nos mi is beálltunk közéjük. Az előbbi kettőről csak másodkézből tudok nyilatkozni, de Anthonio szerint nagyon finom volt. A falafel sem volt rossz, s immár tele hassal folytathattuk a sétánkat a Broadway-en a Times Square felé.

Colombus Circle

Még ugyanott, csak más szögből...

S igen, ez már a Broadway...

Bal sarokban Antonio..... s egy broadwayi csendélet...

Times Square 

No Comment....

Nappal még viszonlag nyugodt körülmények között...

Igen, találkoztam hírességekkel Amerikában. :-)

     S ha már - az idő szűkössége miatt - nem élvezhettünk egy előadást vagy  egy jó kosár meccset New Yorkban..... beálltunk a többi ember közé a Starbucks-ban és kávéval a kézben nézegettük a tér káoszos összevisszaságát.....(igazából több alkalommal leszólítottak az utcán, stand up, musicel... be lehetett volna jutni valahová... de sajnos nem úgy alakult.) 

    Késő délután is visszakeveregtünk oda, s az amúgy sem kevés emberszám addigra megduplázódott. Fekete emberek, fekete jelmezekbe öltözve - mint egy másodrangú fantazy gonosz katonái - hangosan szónokoltak téren. "The white men law... the black men law.... The Power.... The God.... " - érdekes módon volt nézőközönségük. Engem untattak, hát gyorsan otthagytuk őket.  

Innen rendszertelenül sétálgattunk mindig arra ami éppen érdekesnek tűnt, s meglepő módon így is ráleltünk egy-két látványos dologra. Fantasztikus, ahogy változik az egyes városrészek arculata, kisugárzása.

Ezt imádtam, egy darabka történelem az utcán.... tudom, tudom... de akkor is. :-)

Nos South Ferry subway station, kikötő.... ilyen messze van a Liberty island és a Szabadság Szobor. 

Szél volt és csípős hideg....

Csendélet a kikötőből....

    A kikötőben egyébként fiatal fekete srácok tartottak hipp-hopp bemutatót. Le a kalappal a képességeik előtt... nem semmi volt. A csípős hideg és a szél miatt szinte folyamatosan sétáltunk, s ha már Manhattan -ben voltunk, megnéztük a Grand Zero-t is. Nem készítettem fotót... valahogy nem volt kedvem. Ahogy ott álltam, felnéztem a két új felhőkarcolóra - amit egy kicsit előrébb építettek mint a ledőlt tornyokat - egyszerűen nem tudtam elképzelni azt a látványt, azt az érzést..... de valahogy nem éreztem illendőnek a fotózást... 
   S ott volt a Wall Street is.... török kollégámat muszáj volt megörökíteni az utca tábla alatt... Számomra a Boston Bridge érdekesebb látványt nyújtott. Főleg, hogy a kikötőben öreg hajók dokkoltak és a régi dolgok mindig megmozgatják a fantáziámat. Elkezdem találgatni a múltjukat, hogy vajon kiket szállítottak a deszkáikon, s mi mindenben volt részük....
    S meglepő módon egy csapat rendőr is fényképezkedett a híd előterében. El is gondolkodtam azon, hogy a New Yorki rendőrök, vajon miért fotózzák egymást New York belvárosában. "Hé Robert emlékszel, itt lőttük le tavaly azt a drogdílert. Aha, fotózz le gyorsan!"

Naaaagyon magas ám... :-)

Wall Street - ott volt, lefotóztam. 

    Ezután elindultunk a Rockefeller center felé. Már fáradtan, kissé elcsigázva haladtunk és meglepve láttam, hogy - addig sem kicsi - az embertömeg hatalmasra duzzadt az utcákon. Bevallom őszintén, érdekes volt közöttük hömpölyögni, mert azt még sétálásnak sem nevezném. Vegyes benyomásaim voltak.... láttam embereket, akik féltek. Legalábbis az ült az arcukon, hogy tartanak valamitől-valakiktől. Aztán ott voltak azok, akik csak élvezték a nyüzsgést, az életet. Az árusok, a - fogalmam sincs hogy hívják azokat az embereket, akik az utcán állva próbálnak becsalogatni valahová - mohó tekintete. Egy-egy fickónak kifejezetten veszélyes kisugárzása volt. Nem volt jó érzés a közelükben lenni.
    De a legjobb fejek, alighanem a recepciósok. Bár nem vagy szállóvendég, mégis udvariasak, közvetlenek és segítőkészek. A rendőrök is. Egyébként a legtöbb ember segítőkész volt a városban. Néhányan húzódtak csak távolabb s egy gyors "nem tudom"-ot suttogva siettek tovább. S találkoztam a "Ha veszel semmit akkó haggyá békén! - hozzáállással is.
     Elfáradtam, s már nagyon elegem volt. Lejártam a lábam és untam a nyüzsgést, s akkor kaptam ezt látványt ajándékba. Naplemente New York felett..... 

Ilyen magasan voltunk. :-)

Ez a látvány elfújta a fáradságot..... itt látszott milyen hatalmas is ez a város. Nem szeretnék itt élni, de nem semmi látvány.....

Rockefeller Center - Karácsonykor előtte ott áll a nagy fenyőfa.

    S kalandjaink még itt nem értek véget. Találjunk ki New York-ból egy szar GPS-el és egy ideges bizonytalan török sofőrrel - című túlélőshow résztvevője lettem. Antonio elég gyorsan, elég ideges lett pedig még el sem hagytuk a várost. Megjegyzés: A Hertz-es gps-ek elnevezése Neverlost. Aha.... felejtsd el. Kijelzi hogy tarts jobbra és bemondja hogy tarts balra, de az út ami nekünk kell megy tovább egyenesen. S ez csak egy, az általa felállított intelligencia teszt elemei közül....
    A sofőr? A gps mondja: "Turn left!" 

Antonió a hátsó ülésről: Turn left, Baktihar. - még egész nyugodtan, de az autó halad tovább egyenesen. 

- "Left Bakthiar!"- mondom kedvesen, közben elmegyünk a sáv mellett és már lassan a záróvonal is megszűnik és onnan már szalagkorlát - helyett szalagbeton van. 

- "Left maaan! Left! " - üvölti Antonió, átszáguldunk záróvonalon, mindenen és megérkezünk a sávba. No, kb így jutottunk ki New Yorkból. 

     Hazafelé megálltunk tankolni - éjjel fél 11 körül - a kúton tök olcsó volt a cigi. Vettem egyet, meg egy kávét. A szél majd letépte a fejemet ahogy a shop előtt rágyújtottam, de nem érdekelt. Behunytam a szemem és úgy éreztem megérdemeltem. Mindkét kísérőmhöz - kísértőmhöz - kellett a türelem, s jól jött a hooponopono-s könyv tanácsa is. Ahogy letüdőztem a cigit, s behunyt szemeim mögött csak aranyló fényességet láttam és mosolyogtam. 

    Ezután feltöltődve beszálltam a kocsiba jelezvén hogy kész vagyok. Mire azt mondták, hogy nyugodtan gyújtsak rá még egy cigire. Olyan élvezettel dohányoztam,  hogy még nézni is jó volt. :-) Tényleg ezt mondták, ami azért vicces. 

   Nekem is jó volt. ;-)

(Most ennyi telett tőlem, de élőszóban szívesen mesélek majd....)
Jó éjszakát mindenkinek.

Művészet... hm..

   Ezt a gyönyörűséget Eszter (http://www.belsoforras.hu/) találta a minap és az első hallgatásra megérintett, s el is gondolkodtatott. Kedvesen lefordította az elején megjelenő idézetet, az angolul kevéssé beszélők számára: ‎"Ne csak gyakorold a művészetet, hanem merülj el titkaiban, hiszen ez, s a tudás az, amely felemeli az embert az istenihez." Ludwig van Beethoven

   Hallgatom ezt a gyönyörűséget és azon gondolkodom, vajon én hány alkalommal tudtam így elmerülni valamiben. Mi az ami az én lelkemet felemeli istenihez. A japán kard készítése jár a fejemben, amelynél minden műveletet megelőz a hálaadás az isteneknek. A kovács megtisztítja magát, hogy tiszta lélekkel valami tökéleteset hozzon létre...... tökéletesen jelen lenni, öntudatlanul.... s mégis.....

- Művészet? - kérdezed.
- Varázslat. - felelem..

Szülinapi köszöntő - Újjászületésre.

Esztendeje immár pontosan,
hogy Napom elvitte az Alkonyat
Hideg, sötét volt az éjszaka,
A szél süvített csak egymaga.
Magányos testem reszketett,
körbeölelt egy hideg rengeteg.
Elveszett minden, mi fényt hozott,
Magányosan sírtam vissza a Napot.

Nem láttam mi van köröttem,
azért sírtam, amit elvesztettem.
Úgy éreztem Világom összedőlt,
s bizonnyal megszakad alattam a föld.
De az éj sötét óráján, fény villant szemembe.
Távoli izzás szívem jegét repesztette.
E halovány, pislákoló Csillagok,
megmutatták, hogy bennem is Fény ragyog.

Nincs többé okom félni a sötétbe,
bátran nézhetek minden rém szemébe.
Mert a fény előtt nem létező idomok,
a tudatom emelte démonok.

S ezek a csodálatos, apró csillagok
Nem is tudják mennyire hálás vagyok.
Észrevétlen közelebb léptek,
s óriás, sugárzó naplétük éltet.
Általuk magam is melengetek,
ragyogok, (jelen) vagyok...
S szerény köszönetként,
egy tökéletlen verset faragok.

Otthon, avagy ellenséges terület - USA II

     Elgondolkodva néztem a néhol még hófödte tájat, miközben a chevi cruze lendületes motorja álmosító morgásával ringatott. A tegnapi napon tűnődtem, amikor meglátogattuk a George Lake-et. A realitás talaján maradva nem volt egy nagy puffanás, mivel ez egy üdülőterület, mondhatni szinte kihalt az évnek ebben a szakában. A kikötői részen, ahol a nagyobbacska kiránduló hajók aludták téli álmukat sétálhattunk egyet a késő téli, kora tavaszi csípős, de napos hidegben. A tó felszínét még vastag jég borította - kivéve a mólók környékén, ahol a mélybe pillantva láthattam milyen csodálatosan tiszta a víz...
    Ahogy fel alá sétálgattunk, a helységneveken gondolkodtam. Azt már megszoktam, hogy az amerikaiak fantáziátlanok - vagy praktikusak - ha a névadásról van szó. ( Van itt Malta, Rotterdam, Troy, új York-ról már ne is beszéljünk... ) Fort William Henry, Fort Edward, George Lake.... olyan ismerős nevek... végül rájöttem... Az utolsó mohikán. Lee Cooper regényének helyszínén sétálgattam. Itt csatáztak egymásnak vetett vállal Unkasz, Csingacsguk, Sólyomszem, hogy mentsék Cora és Alice Munro - az angol tábornok két lányának - életét az Irokézektől és a Franciáktól. Megpróbáltam más szemmel nézni a tájra, kiradírozni a kikötőt, a házakat, eltüntetni az utóbbi 350 év nyomait.... de sajnos a kolléga aki elkísért túl sokat beszélt, s csak egy érzés jött át.....
    Ez az érzés volt, ami ma reggel útnak indított. Igazából elvoltam a meleg szobában, de ismerem már magam. Ahogy telik az idő, úgy nőtt volna bennem a feszültség, s most erre semmi szükségem nem volt. Már amikor először kezdtem érdekes helyek után kutatni a térképen, már akkor megakadt a szemem a Great Sacandaga Lake-en. Emlékszem, percekig méregettem a távolságot, hogy milyen messze esik, nézegettem a formáját... valami vonzott hozzá. De a George tó volt a frekventáltabb ezért indultunk oda tegnap. Ma azonban semmi sem tarthat vissza, látni akarom azt a helyet.
    Már eddig is olyan helyeken autóztam keresztül, amelyekhez hasonlóakat eddig csak filmeken láttam. Miközben a városból kifelé haladva nézegettem az egymástól egyre távolabb álló, bungaló szerű, tipikusan amerikai házakat, azon törtem a fejem, vajon miből élhetnek ezek az emberek. Már fél órája vezetek megállás nélkül és tudom hogy nincs a környéken olyan üzem ami eltartana ennyi embert. Na de akkor mit csinálnak, hogy fent tudnak tartani egy ilyen házat és ilyen böszme autókat. Még akkor is ha csak fele annyiba kerül a benzin mint odahaza. A farmok is különösek amelyek mellett elhaladtam. Viszonyítva az odahazai gazdákhoz, keveslem a föld nagyságát ami körbeveszi őket. Ahhoz legalábbis hogy eltartsa saját magát és a családot aki dolgozik rajta. Mégis ott vannak a munkagépek, a nagy terepjárók... nem értem.
    Milyen nagyszerű novellát lehetne írni.... Két szálon futna a cselekmény. Az egyik szálon  az általunk ismert időben mutatnám be az észak amerikai vidéket, míg a másik egy párhuzamos dimenzióban, vagy a múltban kerengene egy előző élet kapcsán. Igen, tagadhatatlan hogy ez azért jutott eszembe, mert régóta küzdök az indiános történettel. Jó volna, ha a táj ihletet adna. Annyira szeretném megírni az Ő - én - történetét. Hm... még a nevében sem vagyok biztos...  
    Egy autó jelenik meg mögöttem. Eleinte tartja a távolságot, de türelmetlenséget érzek felőle. Nem jó érzés hogy mögöttem vannak. Ösztönösen ráfeszül a gázra a lábam. Majdnem hetven mérföldig felszalad az óra mire észbe kapok, de az autó tartja a lépést. A sebesség határ 55 mérföld, nem kockáztatom a bírságot. Elveszem a lábam a gázról és hagyom lassulni az autót. de közben nagyon rossz érzésem támad. Fránya és nyomasztó, gyorsítani szeretnék ahogy az autó bírja. A sebesség beáll 60 mérföld per órára. Az autó egy darabig követ, majd lendületet vesz és megelőz és eltűnik. S ahogy távolodik érzem, hogy a feszültség lassan felenged a gyomromban. "Mi az isten volt ez?" - töprengek. Nem vagyok az-az ideges típus, mostanában meg aztán végkép nem.
    S ahogy a kihalt utakon közeledem a célom felé, egyre másra megismétlődik ez a fránya érzés amikor feltűnik valaki mögöttem. Amíg egyedül vagyok elbűvöl a táj, s szinte andalogni hagyom az autót a kétsávos úton, amikor azonban valaki a nyomomba szegődik, szinte látok magam előtt egy indiánt, amint cikázva rohan, hogy eltűnhessen az erdő fái között. S ez az érzés elkísér egész úton.
    Tudom hogy valami közöm van ehhez a földhöz. Olyan erős vonzást érzek, amit nem vehetek semmibe..... de a félelem is nagyon erős. A hooponopono mondatai jutnak eszembe, s mantraszerűen elkezdem darálni őket, ahogyan az utóbbi két napban tettem, amikor elkezdtem rosszul érezni magam. S közben figyeltem a tájat és a felmerülő érzéseimet, gondolataimat. Ahogy közeledtem a tóhoz, úgy nőtt bennem a félelem is, s az izgatottság..... Nem tudom racionálisan megmagyarázni.... Ez a kettős érzés egészen addig kísért, amíg először meg nem pillantottam a Sacandaga tó egyik felső nyúlványát az út jobb oldalán. A hóborította jeges vízfelszín hosszan és békésen nyúlik el a fák között. Olyan csodás az autóból egy pillanatra felbukkanó látvány, mélyen beszívom a levegőt, a szemem viszketni kezd, a torkom összeszorul és előtörnek a könnyeim. Rázkódik a vállam, miközben az autó suhan az úton és a tó fel-fel tűník a jobbomon.
    A vízhez kell mennem. Nem tudom az okát, de oda kell mennem. Szemem folyamatosan az út jobb oldalát kutatja és keresi az utat amely a vízhez vezet, de nincs út. Nekem nincs. A vízparti telkek mindegyike magánkézben van. A legtöbb helyen kerítés, ahol nem ott is egyértelmű jelzésekkel tudatják, hogy magán területről van szó. De hát ez a föld az isteneké.... hogyan sajátíthatják ki maguknak. ( S tényleg, két napot szántam rá, de bejártam a tó környékét. Még a kikötők is magánkézben vannak és nem lehet csak úgy lesétálni a partra. Most hogy így körülnéztem ezen a vidéken, azt hiszem az USA jelmondata lehetne: "Az enyém!" Hogy lehet ilyen természeti szépségeket így kisajátítani. Így beépíteni, hogy senki idegen ne férhessen hozzá...) Időről-időre megállok, de nem szállok ki a kocsiból. Már a gondolat is nagyon rossz érzéssel töltöt el.    
    Kitaláltam, emlékszem magam sem tudom. De a félelem valóságosan is összeszorítja a gyomromat. Lelki szemeim előtt lepereg a kép, ahogy a fák közül megpillantom a tavat, mint már annyirszor és alig várom hogy a vízhez érjek. Már akkor feltűnik az összetákolt faház, de nem tudom hova tenni. A tóhoz kell mennem, hogy  igyak végre. A mokaszinon keresztül érzem a parti füvet, a köveket és mielőtt a vízhez érnék lövés dörren....
      Megrázom a fejem, s ráfordulok a hídra. Ahogy látom a jobbra-balra elterülő végtelen hó és jég födte vízfelszínt, úgy érzem ez az otthonom. Mégis szomorúság szorítja össze a szívem. Nincs itt helyem... már nincs. Fel-alá fordulok az autóval, csak egy talpalatnyi föld, csak egy hely ahol a partra mehetek. Egy strand, egy kikötő.... de nem találom.
    Egyre fáradtabb vagyok, s közben szép lassan megértem az elmúlt hét eseményeit. A furcsa érzéseket, a bizonytalanságomat, szép lassan minden a helyére kerül. Már értem. S fejemben mormolnak a szavak ahogy egyúttal tisztítom is az emléket....
    De akkor is a vízhez kell mennem. A tó keleti oldalán az út elég közel fut a vízhez, a házak az úttól balra, fent a domboldalban helyezkednek el. A víz mellett, csak ütött kopott csónakokat teleltetnek, némi tüzifa, kopott kerti bútor hever a parton. Elszántan jobbra kormányozom az autót és hagyom hogy lefusson az útról. Mindent leállítok és kiszállok a kocsiból. Körbenézek és bár minden csendesnek tűnik, mégis olyan érzésem van, mintha szemek követnék a lépteimet. Belefúrják magukat a hátamban, pedig szinte biztosan tudom hogy az ház ami előtt megálltam üres. Lassan téblábolok fel és alá az út mellett miközben elcsattintok néhány fényképet. A víz.... de hát nincs is víz! Csupa jég meg hó minden! -  nyüszítek fel, de a lábaim akkor is  a part felé visznek.
    - Fordulj balra. - mondom magamnak. Úgy takarnak a fák és a partfal a ház irányából. Bár az autó akkor is árulkodó. Tilosban járok, de itt vagyok. A parton állok ahol a jég és föld összeér. Csodálatos látvány tárul a szemem elé, de mégis nyugtalan vagyok. Valahol feljebb a tavon lékhorgásznak és elkezdik törni a jeget. A hangot messzire elhozza a jég, a szél.... összerezzenek. "Ez csak egy érzés......" - nyugtatom magam. Ez már egy másik élet...
    Behunyom a szemem és veszek néhány mély levegőt. Lassan elcsitul hangos szívverésem, figyelmemet lefelé irányítom ahol a lábam és a föld találkozik. Érzem hogy a szokottnál jóval gyorsabban és intenzívebben áramlik az energia a lábfejem körül. Lassú lélegzetek közepette egyre feljebb és feljebb húzom ezt az energiát és hagyom hogy átjárja az egész testemet. Majd lassan újra kinyitom a szemem. Lehajolok és egy markényi földet emelek a szemem elé. Nézem a csillogó kvarchomokot a napfényben és csodálom hogy hogyan lehet ilyen száraz. Béke és megkönnyebbülés költözik a szívembe, miközben a lassan morzsolgatom a homokot. A feltámadó szél táncba hívja a magányos homokszemeket és messzire sodorja, mint egy elmúlt élet emlékeit.

USA - I. bejegyzés.

"Mindegy, hogy honnan. 
 Mindegy, hogy hová. Mindegy, 
 hogy mégy-e. Figyelj.

" 

 F.A  

    Ez a kósza, vándorló  Pocok ismét nyakába vette a zsákját. Ismét nem önszántából és ismét nem gondtalan örömmel.S mégis, az elmúlt hetek hangulatingadozásai, belső lelki viharai után, ahogy a lábam megérezte az utat, béke költözött a szívembe is. Teszek egy kis kitérőt, a történet teljessége kedvéért.
    Az utazás tényével, semmi gondom nem volt, egészen az indulást megelőző 7.-8. napig, amikor is szörnyű félelem tört rám. Nem mondom, a múltban már előfordult, hogy depressziós tüneteteket produkáltam, de a félelem soha nem volt még ilyen erős. Nem tudtam mitől félek - hiába néztem szembe az érzéssel önmagamban, nem leletem az okát. Néhány napig, csak tehetetlen nézője voltam tudatom show műsorának. Megfáztam és ez jó ürügy volt, hogy ne keljek ki az ágyból, s hogy kerüljem a kommunikációt mindenkivel. Olyan rosszul voltam, hogy  még dohányozni is elfelejtettem. :-)
    Aztán a kötelezettségeim kimozdítottak a négy fal közül, s ha már mozgásban voltam, hát megkerestem a hozzám legközelebb álló embereket. Magam sem tudtam miért.... talán, hogy elköszönjek. Így utólag látom, hogy valójában tényleg ezt tettem. Elmondtam amit még el szerettem volna mondani, de eddig nem tettem. S volt ahol egyszerűen csak elmondtam mennyire hálás vagyok azért, hogy velük lehetek - lehettem. S bár jól éreztem magam a barátaimmal, mégis ott ólálkodott - az olyankor csöndesen háttérbe húzódó -  bensőmet markoló félelem. A halálfélelem.
    Még szombat reggel is velem volt, miközben a családdal beszélgetve vártam a taxit. Valahol úton a reptér felé veszítettem el. Emlékszem ahogy elindultam a kertkapu felé másfél táskában az életemmel, Shakespeare, Macbeth -jének egy sora jutott eszembe: "Hát jöjjön aminek kell, a legszörnyűbb nap is csak lefut egyszer." Olyan mélyen tragikus volt, hogy kínomban muszáj volt röhögnöm.
    A repülőutak alatt, már határtalan béke volt a szívemben és egyfajta csönd. Nem volt euforikus, nem volt depressziós....hm, nehéz szavakkal leírni, talán a derűs közelíti meg a legjobban. Igyekeztem kitárni a szívemet és figyelni mindarra ami megérint. Az előzmények után arra a következtetésre jutottam, hogy ez az út, vagy nagyon komoly változást hoz a számomra, vagy valami fizikai szörnyűséget. Bárhogy is, egyedi élmény lesz. :-)

    Kicsit elméláztam, mit is szeretnék írni. Hosszú, eseménytelen repülőút egyetlen említésre méltó pontja talán a mellettem üllő svéd házaspár volt. Derűs, mosolygós kisugárzásukat és természetes - őszinte - mosolyukat jó előjelnek tekintettem. Éppen nyaralni indultak New Yorkba. A közös témát gyorsan kimerítettük, de meglehetősen jó társaság voltak. Éppen megfelelőek. 

    Írjak arról, milyen egy nagy reptér éjszaka? Néhány nagy  hangú alaktól eltekintve, hideg fények és fáradt emberek. Acél, beton és műanyag borítás mindenfelé, egy kicsit lelassul a tömeg áramlása, a vámosok azonban frissek és célirányosak. Minden fennakadás nélkül siklom át rajtuk. Először egy kis bizonytalansággal keresem a Rental Car feliratot, majd miután konstatálom hogy tényleg nincs ilyen, meglódulok az információs pult felé. A hölgy kedvesen a magas vasút felé irányít.... hát persze, ez egy nagy reptér.
    New York mindig meglep egy kicsit. Amikor itt voltam, akkor sem vonzott igazán - ahogyan most sem. Valahogy személytelennek éreztem, mint a legtöbb nagyvárost, aztán egy sarkon a befordulva a tömegben, megpillantottam egy embert akire felfigyeltem. Most az Avis irodában jártam így. Felvettem az autót és közben elbeszélgettem a pultos hölggyel, hihetetlenül segítőkész volt - amikor mondtam, hogy egy kollégámmal kellene találkoznom, megtett mindent hogy előkerítse. Minden jóakarat ellenére várakozni kényszerültem és egyszerre csak szóba került a rádióban Whitney Huston halála. Az idősebb és a fiatalabb hölgy igazi szomorúsággal beszélt az elhunytról, a nehézségeiről, tényleg érezni lehetett a szeretet. Annyira emberi volt, s ahogyan a rádióban felcsendült a I will always love you, a fekete lány  énekelni kezdett, s bár nem volt tökéletes, de szív az volt benne....  

 "Nincsenek közönséges pillanatok! Mindig történik valami! " (Békés harcos útja)
 

    Az éjszakai autózás, eléggé szürrealisztikusra sikerült. Lehajtó, felhajtó, aluljáró, felüljáró, fizetős út, sorompó, híd, zajfogó falak, autópálya.... "Hál isten, nincs forgalom!" "Jézus, miért nincs forgalom így mindjárt elalszom!" Amikor azt vettem észre, hogy a kétsávos útból mind a két sávot használom egy ideje, akkor megálltam a következő kamionos pihenőnél s rágyújtottam egy cigire. 

    Ezek a pihenők szerintem sokkal murisabbak este. A hideg éjszakán erős szél süvít keresztül, miközben mégis egy kis ködszerű életlenséget kölcsönös valami a tájnak. Könnyen  megindul a fantáziám. Elképzelem Stephen Kinget, ahogy éppen ihlet hiánnyal küzd - nem is olyan messze innen - az éjszakában és kiruccan az út menti kúthoz egy kis nasiért. Írói válság megoldva. 


Pár éve voltam már itt és így sok dolog nem ér váratlanul. A nagyobb távolságok, a nagyobb autók... már akkor is lenyűgöző volt, hogy a boltban szolgáltatást nyújtanak és nem csak eladnak. Mondok egy példát. Szerettem volna venni egy tablet-et. Bemegyek az első üzletbe ami az utamba kerül. Odahaza már néztem az árakat, s első pillantásra felfedeztem laza 40% különbséget. Elgondolkodva kapdostam a fejem egy Ipad és egy toshiba tablet között, mintha teniszmeccsen lennék.  Az eladó csendesen és udvariasan megkérdezte segíthet-e, hát közöltem hogy egy tablet-et szeretnék, de nem igazán tudok dönteni. Valamiért az Ipad jobban vonz.
S erre a srác elmondta, hogy valóban az Ipad igen népszerű azonban.... felsorolt körülbelül 5 darab egyenként is döntő érvet ami a Toshiba mellett szólt, majd még hozzátette hogy összességében 200 dollárral olcsóbban kapom meg ugyanazt a képességű eszközt ha a Toshibát választom. Udvarias, szakmailag hozzáértő, nem tolakodó és korrekt.
De nem kell ennyire messzire menni, még az egyszerű tesco szerű bevásárló központ pénztárosai is tudják, hogy a mosoly és az udvariasság az üzlet része. Látom a fáradt arcukat, de ennek ellenére ott a mosoly és az udvariasság. Ez a társadalom a fogyasztásra épült fel. Meglepő egyébként, amikor visszamosolyogsz egy "tesco"pénztárosra és szép napot kívánsz neki is. Egy pillanatra meglepődik és megnézheted milyen az igazán hálás és nem szolgálati mosoly. Kösz hogy embernek nézel s nem egy gépnek tekintet.

Volt ami viszont meglepett és ha olyan fajta lennék, lehet hogy rossz érzéseim lennének miatta. Nos lehet, hogy amikor itt voltam még nem beszéltem jól angolul, de nem emlékszem hogy panaszkodni hallottam volna őket. Persze, téma volt az emelkedő benzin ár - meg sem közelítette az akkori magyar árakat - meg az aktuális háború amit ők kezdtek....  de ezek most másfajta panaszok. Másfajta kisugárzás. Régen amikor megérkeztünk a tréning centerbe és az első nap kaptunk egy kártyát, amin volt 65 dollár költőpénz, amit levásárolhattál a kantinban, vagy a folyosókon elhelyezett automatákból. Azt mondták, ha lemerül szólj bátran.... többet keresel a GE-nek egy nap alatt, mint amit egy hét alatt le tudnál kajálni. Ez volt a fő szlogen. A központi csarnokban telefonok voltak, ahonnan ingyen telefonálhattál bármelyik országba. Sokkal több ember volt a központban.
S most.... Egy lekezelő hölgy fogadott minket, olyan volt a kisugárzása, mintha valamiért.... nem is tudom, lenézne minket... ( Később tudtam meg, hogy a cégünk Hustonban megépítette a saját oktatóközpontját és ide már nem fog több osztály érkezni. A gőz részleg már elköltözött.... hát ezért volt kevesebb ember. ) Megkaptuk a kaja kártyát, de közölték hogy osszuk be, mert nincs másik. A kantin színvonala sokkal szegényesebb, a telefonok eltűntetek, az automaták szintúgy.... Az instruktorok a fejetlenségre és a szervezetlenségre panaszkodnak egymás között. Vajon mikor tűnt el az a büszkeség, hogy a világ legnagyobb cégének dolgozunk? Felénk eljátsszák a hozzáértő instruktort, közben fahangon a gépről felolvassák azokat az adatokat, amelyek bármelyikünknek - aki már egy ideje itt dolgozik - kép perc alatt elérhető.  S közben mi is látjuk, hogy nem érdekli őket. Még azt is észrevettem, hogy féltik az állásukat....
Erre az egész benyomáshalmazra az tette fel a pontot, amikor az első - mondom az első - nap végén, az instruktor közölte, hogy ha szeretnénk egy közös tablókép szerűséget a tréningről akkor szóljunk. A felesége fényképész és a kinti falon látott képeket is ő készítette. Ha szeretnénk, fejenként 25 dollár. 20 vagyunk a csoportban.... Majd elővett egy nagy dobozt és közölte, hogy a felesége egyébként még takarókat is készít..... no itt egy kicsit katapultált az agyam. Egy GE gázturbina tanfolyam keretén belül, termékbemutatót tartunk Amerikában, angol, magyar, olasz, török és fülölszigeteki vasipari munkásoknak.... csak én látom ezt groteszknek. 
    Még jobban körülnézek majd máshol is, de a központban töltött idő alatt ez volt az első benyomásom az országról. Még az itteni üzemben is a pénzügyesek állnak mostanság a tápláléklánc csúcsán. Takarékoskodni kezdenek, egy alapvetően fogyasztó - fogyasztás orientált társadalomban. Furcsa és egy kicsit ijesztő.

     Az udvariasságuk mögött, nagyon sok embernél ott van egy fajta távolságtartás. Kíváncsi vagyok, hogy ez csak cégen belül érezhető, vagy ország szinten is? Mint akik a pertől félnek egy rossz munkahelyi mondat vagy helytelen viselkedés miatt.... tartanak tőlünk. A mi reakcióinktől is..... tényleg különös.