Itthon vagyok

Itthon vagyok.

Testem munkában megfáradt földműves sajgó izma,
lelkem csüggedt vándor szállást kutató tekintete,
S hála az égre,
e test és e lélek
megtelepszik végre az otthon tüzénél.

A lángok hol komorak,
múlt és jövő küzdelmeit idézik eszembe,
hol varázsos tánccal gyermekim arcát öltik
s pattogó, szikrázó játékkal melegséget lopnak a szívembe.

Magam vagyok.
Gondolatim elcsöndesedve befelé fordulnak,
de a homályban ott érzem őseim sorát,
kik léptem vigyázzák.
Volt kihez vérség fűzött,
volt kihez a szív szava,
lelkem állandó vendégei ők az otthonomban.
Biztató mosolyuk a tűz fényével melenget,
kezük érintése erővel tölti el fáradt testemet.
S bár árnyékok csupán, a lángok fényének peremén túl,
valósak ők mint a szent Föld, a Nap, az Ég vagy az Út.

Lassú, csöndes léptek, izgatott lázas topogás,
s egyik pillanatról a másikra
másfajta élettel is megtelik a ház.
A tűz fénye barátok arcára villan,
mosolyuk szívembe is napfényt és derűt hoz,
A holnap és tegnap a ma estében
ünnepli ezt a szép napot.
Lábainknál gyerkőcök játszanak
a múlt álmába révedt szemek is felpillantanak,
s a maguk módján köszöntik,
e csöndes estében a Hajnalt.

Balról asszonyi test melegét érzem,
S a szeretet fénye lassú ringással ölel
A tüzünk átfest minden arcot és sarkot,
S bennem saját napom hevét szítja fel.

Ragyogva nézem mindezt,
mit az élet elém hozott,
S hálás örömmel gondolom,
Istenem, végre itthon vagyok.

Heltai Jenő

Sajátos humorával lopta magát a szívembe.... s ez volt az első kedvencem tőle:

Az utolsó légy

A tágas íróasztalon,
Hol-testet öltött szorgalom-
Ügyes rímekbe foglalom
Sok bánatos dalom,
Az éjjel,míg körülvett néma csend,
S négy volt az óra,négy
Egyszerre megjelent
egy árva légy,
A nyár utolsó,bágyadt,bús legye,
Hogy nálam tiszteletét tegye.

Megilletődve néztem őt,
A halkan mászót,a fáradtat,
A tévedésből itt-maradtat.
Arcán lemondás volt és néma gond,
Amíg a papíroson átosont,
Nem zizegett,
Szárnya se rebbent.
(Talán gyöngéden méltányolta,
Hogy békén alszik négy gyerek bent.)

Csak mászott,halkan,betegen,
A még nem látott idegen
Tintásüveg és tollszárak között,
Majd a paírvágóba ütközött
És leroskadt az itatósra...
Ami falun a legutolsó rózsa,
Az a városban az utolsó légy,
Az őszi hervadás bús hirdetője,
Oh,költő,ihletet belőle
Végy!

Szárnyas emlék
Némán meséli,
Hogy nyár volt nemrég
S az idő ma a déli
Órákban is téli.

Mondom,megilletődve néztem őt,
Szívem bánattal volt tele.
A légy is rám nézett.Megértett.
Olyan volt,mint egy fekete kísértet,
Rég elfelejtett bús jele.
Isten veled,nyár,rózsák,ifjúság,
A légy novemberben már ritkaság.
Az itatósról rászállt a papírra,
Amely fehér volt és szeplőtelen,
Mivel a jelen
Versből még egy betű se volt megírva.

És velem farkasszemet nézett,
Feketén,mint az enyészet,
Sötéten,mint az elmúlás,az átok,
Lelkembe látott.
Szemembe vágta a nagy igazságot:
"Egyszer mindennek vége lesz,
A nyár utolsó üdvözlete ez..."
Bár ez lehangolt
Mímeltem a hideg angolt,
Nyájasan néztem végig a legyen,
Mint szép nyakat díszítő pici lencsén,
És udvariasan mondtam:"Legyen
Máskor is szerencsém!"

Fodor Ákos - haiku-k

Sziasztok,

Formálódik bennem egy gondolat, amely hamarosan éretté válik a megjelenésre. Addig azonban ajánlom figyelmetekbe a fenti szerző két művét - plusz a ráadást. Egyszerű, magvas gondolatok, amelyeket az ember könnyen magával vihet az élet útjain is. :-)

“Visszasugárzom,
amit kaptam. Mint a kő
a Nap melegét.”
Fodor Ákos: Buddha Weimarban

“Rajtam úgy segíts:
gondjaimból részt ne végy,
csak tudd, hogy vannak.”
Fodor Ákos

Ez az egyik kedvencem:

“Szerelem: ahogy a szél meglebbenti a függönyt.
Nem a szél,
nem a függöny
- a lebbenés.”
Fodor Ákos