2012. február 20., hétfő
Otthon, avagy ellenséges terület - USA II
Elgondolkodva néztem a néhol még hófödte tájat, miközben a chevi cruze lendületes motorja álmosító morgásával ringatott. A tegnapi napon tűnődtem, amikor meglátogattuk a George Lake-et. A realitás talaján maradva nem volt egy nagy puffanás, mivel ez egy üdülőterület, mondhatni szinte kihalt az évnek ebben a szakában. A kikötői részen, ahol a nagyobbacska kiránduló hajók aludták téli álmukat sétálhattunk egyet a késő téli, kora tavaszi csípős, de napos hidegben. A tó felszínét még vastag jég borította - kivéve a mólók környékén, ahol a mélybe pillantva láthattam milyen csodálatosan tiszta a víz...
Ahogy fel alá sétálgattunk, a helységneveken gondolkodtam. Azt már megszoktam, hogy az amerikaiak fantáziátlanok - vagy praktikusak - ha a névadásról van szó. ( Van itt Malta, Rotterdam, Troy, új York-ról már ne is beszéljünk... ) Fort William Henry, Fort Edward, George Lake.... olyan ismerős nevek... végül rájöttem... Az utolsó mohikán. Lee Cooper regényének helyszínén sétálgattam. Itt csatáztak egymásnak vetett vállal Unkasz, Csingacsguk, Sólyomszem, hogy mentsék Cora és Alice Munro - az angol tábornok két lányának - életét az Irokézektől és a Franciáktól. Megpróbáltam más szemmel nézni a tájra, kiradírozni a kikötőt, a házakat, eltüntetni az utóbbi 350 év nyomait.... de sajnos a kolléga aki elkísért túl sokat beszélt, s csak egy érzés jött át.....
Ez az érzés volt, ami ma reggel útnak indított. Igazából elvoltam a meleg szobában, de ismerem már magam. Ahogy telik az idő, úgy nőtt volna bennem a feszültség, s most erre semmi szükségem nem volt. Már amikor először kezdtem érdekes helyek után kutatni a térképen, már akkor megakadt a szemem a Great Sacandaga Lake-en. Emlékszem, percekig méregettem a távolságot, hogy milyen messze esik, nézegettem a formáját... valami vonzott hozzá. De a George tó volt a frekventáltabb ezért indultunk oda tegnap. Ma azonban semmi sem tarthat vissza, látni akarom azt a helyet.
Már eddig is olyan helyeken autóztam keresztül, amelyekhez hasonlóakat eddig csak filmeken láttam. Miközben a városból kifelé haladva nézegettem az egymástól egyre távolabb álló, bungaló szerű, tipikusan amerikai házakat, azon törtem a fejem, vajon miből élhetnek ezek az emberek. Már fél órája vezetek megállás nélkül és tudom hogy nincs a környéken olyan üzem ami eltartana ennyi embert. Na de akkor mit csinálnak, hogy fent tudnak tartani egy ilyen házat és ilyen böszme autókat. Még akkor is ha csak fele annyiba kerül a benzin mint odahaza. A farmok is különösek amelyek mellett elhaladtam. Viszonyítva az odahazai gazdákhoz, keveslem a föld nagyságát ami körbeveszi őket. Ahhoz legalábbis hogy eltartsa saját magát és a családot aki dolgozik rajta. Mégis ott vannak a munkagépek, a nagy terepjárók... nem értem.
Milyen nagyszerű novellát lehetne írni.... Két szálon futna a cselekmény. Az egyik szálon az általunk ismert időben mutatnám be az észak amerikai vidéket, míg a másik egy párhuzamos dimenzióban, vagy a múltban kerengene egy előző élet kapcsán. Igen, tagadhatatlan hogy ez azért jutott eszembe, mert régóta küzdök az indiános történettel. Jó volna, ha a táj ihletet adna. Annyira szeretném megírni az Ő - én - történetét. Hm... még a nevében sem vagyok biztos...
Egy autó jelenik meg mögöttem. Eleinte tartja a távolságot, de türelmetlenséget érzek felőle. Nem jó érzés hogy mögöttem vannak. Ösztönösen ráfeszül a gázra a lábam. Majdnem hetven mérföldig felszalad az óra mire észbe kapok, de az autó tartja a lépést. A sebesség határ 55 mérföld, nem kockáztatom a bírságot. Elveszem a lábam a gázról és hagyom lassulni az autót. de közben nagyon rossz érzésem támad. Fránya és nyomasztó, gyorsítani szeretnék ahogy az autó bírja. A sebesség beáll 60 mérföld per órára. Az autó egy darabig követ, majd lendületet vesz és megelőz és eltűnik. S ahogy távolodik érzem, hogy a feszültség lassan felenged a gyomromban. "Mi az isten volt ez?" - töprengek. Nem vagyok az-az ideges típus, mostanában meg aztán végkép nem.
S ahogy a kihalt utakon közeledem a célom felé, egyre másra megismétlődik ez a fránya érzés amikor feltűnik valaki mögöttem. Amíg egyedül vagyok elbűvöl a táj, s szinte andalogni hagyom az autót a kétsávos úton, amikor azonban valaki a nyomomba szegődik, szinte látok magam előtt egy indiánt, amint cikázva rohan, hogy eltűnhessen az erdő fái között. S ez az érzés elkísér egész úton.
Tudom hogy valami közöm van ehhez a földhöz. Olyan erős vonzást érzek, amit nem vehetek semmibe..... de a félelem is nagyon erős. A hooponopono mondatai jutnak eszembe, s mantraszerűen elkezdem darálni őket, ahogyan az utóbbi két napban tettem, amikor elkezdtem rosszul érezni magam. S közben figyeltem a tájat és a felmerülő érzéseimet, gondolataimat. Ahogy közeledtem a tóhoz, úgy nőtt bennem a félelem is, s az izgatottság..... Nem tudom racionálisan megmagyarázni.... Ez a kettős érzés egészen addig kísért, amíg először meg nem pillantottam a Sacandaga tó egyik felső nyúlványát az út jobb oldalán. A hóborította jeges vízfelszín hosszan és békésen nyúlik el a fák között. Olyan csodás az autóból egy pillanatra felbukkanó látvány, mélyen beszívom a levegőt, a szemem viszketni kezd, a torkom összeszorul és előtörnek a könnyeim. Rázkódik a vállam, miközben az autó suhan az úton és a tó fel-fel tűník a jobbomon.
A vízhez kell mennem. Nem tudom az okát, de oda kell mennem. Szemem folyamatosan az út jobb oldalát kutatja és keresi az utat amely a vízhez vezet, de nincs út. Nekem nincs. A vízparti telkek mindegyike magánkézben van. A legtöbb helyen kerítés, ahol nem ott is egyértelmű jelzésekkel tudatják, hogy magán területről van szó. De hát ez a föld az isteneké.... hogyan sajátíthatják ki maguknak. ( S tényleg, két napot szántam rá, de bejártam a tó környékét. Még a kikötők is magánkézben vannak és nem lehet csak úgy lesétálni a partra. Most hogy így körülnéztem ezen a vidéken, azt hiszem az USA jelmondata lehetne: "Az enyém!" Hogy lehet ilyen természeti szépségeket így kisajátítani. Így beépíteni, hogy senki idegen ne férhessen hozzá...) Időről-időre megállok, de nem szállok ki a kocsiból. Már a gondolat is nagyon rossz érzéssel töltöt el.
Kitaláltam, emlékszem magam sem tudom. De a félelem valóságosan is összeszorítja a gyomromat. Lelki szemeim előtt lepereg a kép, ahogy a fák közül megpillantom a tavat, mint már annyirszor és alig várom hogy a vízhez érjek. Már akkor feltűnik az összetákolt faház, de nem tudom hova tenni. A tóhoz kell mennem, hogy igyak végre. A mokaszinon keresztül érzem a parti füvet, a köveket és mielőtt a vízhez érnék lövés dörren....
Megrázom a fejem, s ráfordulok a hídra. Ahogy látom a jobbra-balra elterülő végtelen hó és jég födte vízfelszínt, úgy érzem ez az otthonom. Mégis szomorúság szorítja össze a szívem. Nincs itt helyem... már nincs. Fel-alá fordulok az autóval, csak egy talpalatnyi föld, csak egy hely ahol a partra mehetek. Egy strand, egy kikötő.... de nem találom.
Egyre fáradtabb vagyok, s közben szép lassan megértem az elmúlt hét eseményeit. A furcsa érzéseket, a bizonytalanságomat, szép lassan minden a helyére kerül. Már értem. S fejemben mormolnak a szavak ahogy egyúttal tisztítom is az emléket....
De akkor is a vízhez kell mennem. A tó keleti oldalán az út elég közel fut a vízhez, a házak az úttól balra, fent a domboldalban helyezkednek el. A víz mellett, csak ütött kopott csónakokat teleltetnek, némi tüzifa, kopott kerti bútor hever a parton. Elszántan jobbra kormányozom az autót és hagyom hogy lefusson az útról. Mindent leállítok és kiszállok a kocsiból. Körbenézek és bár minden csendesnek tűnik, mégis olyan érzésem van, mintha szemek követnék a lépteimet. Belefúrják magukat a hátamban, pedig szinte biztosan tudom hogy az ház ami előtt megálltam üres. Lassan téblábolok fel és alá az út mellett miközben elcsattintok néhány fényképet. A víz.... de hát nincs is víz! Csupa jég meg hó minden! - nyüszítek fel, de a lábaim akkor is a part felé visznek.
- Fordulj balra. - mondom magamnak. Úgy takarnak a fák és a partfal a ház irányából. Bár az autó akkor is árulkodó. Tilosban járok, de itt vagyok. A parton állok ahol a jég és föld összeér. Csodálatos látvány tárul a szemem elé, de mégis nyugtalan vagyok. Valahol feljebb a tavon lékhorgásznak és elkezdik törni a jeget. A hangot messzire elhozza a jég, a szél.... összerezzenek. "Ez csak egy érzés......" - nyugtatom magam. Ez már egy másik élet...
Behunyom a szemem és veszek néhány mély levegőt. Lassan elcsitul hangos szívverésem, figyelmemet lefelé irányítom ahol a lábam és a föld találkozik. Érzem hogy a szokottnál jóval gyorsabban és intenzívebben áramlik az energia a lábfejem körül. Lassú lélegzetek közepette egyre feljebb és feljebb húzom ezt az energiát és hagyom hogy átjárja az egész testemet. Majd lassan újra kinyitom a szemem. Lehajolok és egy markényi földet emelek a szemem elé. Nézem a csillogó kvarchomokot a napfényben és csodálom hogy hogyan lehet ilyen száraz. Béke és megkönnyebbülés költözik a szívembe, miközben a lassan morzsolgatom a homokot. A feltámadó szél táncba hívja a magányos homokszemeket és messzire sodorja, mint egy elmúlt élet emlékeit.
2012. február 16., csütörtök
USA - I. bejegyzés.
"Mindegy, hogy honnan.
Mindegy, hogy hová. Mindegy,
hogy mégy-e. Figyelj.
Mindegy, hogy hová. Mindegy,
hogy mégy-e. Figyelj.
"
F.A
Az utazás tényével, semmi gondom nem volt, egészen az indulást megelőző 7.-8. napig, amikor is szörnyű félelem tört rám. Nem mondom, a múltban már előfordult, hogy depressziós tüneteteket produkáltam, de a félelem soha nem volt még ilyen erős. Nem tudtam mitől félek - hiába néztem szembe az érzéssel önmagamban, nem leletem az okát. Néhány napig, csak tehetetlen nézője voltam tudatom show műsorának. Megfáztam és ez jó ürügy volt, hogy ne keljek ki az ágyból, s hogy kerüljem a kommunikációt mindenkivel. Olyan rosszul voltam, hogy még dohányozni is elfelejtettem. :-)
Aztán a kötelezettségeim kimozdítottak a négy fal közül, s ha már mozgásban voltam, hát megkerestem a hozzám legközelebb álló embereket. Magam sem tudtam miért.... talán, hogy elköszönjek. Így utólag látom, hogy valójában tényleg ezt tettem. Elmondtam amit még el szerettem volna mondani, de eddig nem tettem. S volt ahol egyszerűen csak elmondtam mennyire hálás vagyok azért, hogy velük lehetek - lehettem. S bár jól éreztem magam a barátaimmal, mégis ott ólálkodott - az olyankor csöndesen háttérbe húzódó - bensőmet markoló félelem. A halálfélelem.
Még szombat reggel is velem volt, miközben a családdal beszélgetve vártam a taxit. Valahol úton a reptér felé veszítettem el. Emlékszem ahogy elindultam a kertkapu felé másfél táskában az életemmel, Shakespeare, Macbeth -jének egy sora jutott eszembe: "Hát jöjjön aminek kell, a legszörnyűbb nap is csak lefut egyszer." Olyan mélyen tragikus volt, hogy kínomban muszáj volt röhögnöm.
A repülőutak alatt, már határtalan béke volt a szívemben és egyfajta csönd. Nem volt euforikus, nem volt depressziós....hm, nehéz szavakkal leírni, talán a derűs közelíti meg a legjobban. Igyekeztem kitárni a szívemet és figyelni mindarra ami megérint. Az előzmények után arra a következtetésre jutottam, hogy ez az út, vagy nagyon komoly változást hoz a számomra, vagy valami fizikai szörnyűséget. Bárhogy is, egyedi élmény lesz. :-)
Kicsit elméláztam, mit is szeretnék írni. Hosszú, eseménytelen repülőút
egyetlen említésre méltó pontja talán a mellettem üllő svéd házaspár volt. Derűs, mosolygós kisugárzásukat és természetes - őszinte - mosolyukat jó előjelnek tekintettem. Éppen nyaralni indultak New Yorkba. A közös
témát gyorsan kimerítettük, de meglehetősen jó társaság voltak. Éppen
megfelelőek.
Írjak arról, milyen egy nagy reptér éjszaka? Néhány nagy
hangú alaktól eltekintve, hideg fények és fáradt emberek. Acél, beton
és műanyag borítás mindenfelé, egy kicsit lelassul a tömeg áramlása, a
vámosok azonban frissek és célirányosak. Minden fennakadás nélkül siklom
át rajtuk. Először egy kis bizonytalansággal keresem a Rental Car
feliratot, majd miután konstatálom hogy tényleg nincs ilyen, meglódulok
az információs pult felé. A hölgy kedvesen a magas vasút felé irányít.... hát
persze, ez egy nagy reptér.
New York mindig meglep egy kicsit. Amikor itt voltam, akkor sem vonzott igazán - ahogyan most sem. Valahogy személytelennek éreztem, mint a legtöbb nagyvárost, aztán egy sarkon a befordulva a tömegben, megpillantottam egy embert akire felfigyeltem. Most az Avis irodában jártam így. Felvettem az autót és közben elbeszélgettem a pultos hölggyel, hihetetlenül segítőkész volt - amikor mondtam, hogy egy kollégámmal kellene találkoznom, megtett mindent hogy előkerítse. Minden jóakarat ellenére várakozni kényszerültem és egyszerre csak szóba került a rádióban Whitney Huston halála. Az idősebb és a fiatalabb hölgy igazi szomorúsággal beszélt az elhunytról, a nehézségeiről, tényleg érezni lehetett a szeretet. Annyira emberi volt, s ahogyan a rádióban felcsendült a I will always love you, a fekete lány énekelni kezdett, s bár nem volt tökéletes, de szív az volt benne....
New York mindig meglep egy kicsit. Amikor itt voltam, akkor sem vonzott igazán - ahogyan most sem. Valahogy személytelennek éreztem, mint a legtöbb nagyvárost, aztán egy sarkon a befordulva a tömegben, megpillantottam egy embert akire felfigyeltem. Most az Avis irodában jártam így. Felvettem az autót és közben elbeszélgettem a pultos hölggyel, hihetetlenül segítőkész volt - amikor mondtam, hogy egy kollégámmal kellene találkoznom, megtett mindent hogy előkerítse. Minden jóakarat ellenére várakozni kényszerültem és egyszerre csak szóba került a rádióban Whitney Huston halála. Az idősebb és a fiatalabb hölgy igazi szomorúsággal beszélt az elhunytról, a nehézségeiről, tényleg érezni lehetett a szeretet. Annyira emberi volt, s ahogyan a rádióban felcsendült a I will always love you, a fekete lány énekelni kezdett, s bár nem volt tökéletes, de szív az volt benne....
"Nincsenek közönséges pillanatok! Mindig történik valami! " (Békés
harcos útja)
Az éjszakai autózás, eléggé szürrealisztikusra
sikerült. Lehajtó, felhajtó, aluljáró, felüljáró, fizetős út, sorompó,
híd, zajfogó falak, autópálya.... "Hál isten, nincs forgalom!" "Jézus,
miért nincs forgalom így mindjárt elalszom!" Amikor azt vettem észre,
hogy a kétsávos útból mind a két sávot használom egy ideje, akkor megálltam a
következő kamionos pihenőnél s rágyújtottam egy cigire.
Ezek a pihenők
szerintem sokkal murisabbak este. A hideg éjszakán erős szél süvít
keresztül, miközben mégis egy kis ködszerű életlenséget kölcsönös valami
a tájnak. Könnyen megindul a
fantáziám. Elképzelem Stephen Kinget, ahogy éppen ihlet hiánnyal küzd - nem
is olyan messze innen - az éjszakában és kiruccan az út menti kúthoz egy
kis nasiért. Írói válság megoldva.
Pár éve voltam már itt és így sok dolog nem ér váratlanul. A nagyobb távolságok, a nagyobb autók... már akkor is lenyűgöző volt, hogy a boltban szolgáltatást nyújtanak és nem csak eladnak. Mondok egy példát. Szerettem volna venni egy tablet-et. Bemegyek az első üzletbe ami az utamba kerül. Odahaza már néztem az árakat, s első pillantásra felfedeztem laza 40% különbséget. Elgondolkodva kapdostam a fejem egy Ipad és egy toshiba tablet között, mintha teniszmeccsen lennék. Az eladó csendesen és udvariasan megkérdezte segíthet-e, hát közöltem hogy egy tablet-et szeretnék, de nem igazán tudok dönteni. Valamiért az Ipad jobban vonz.
S erre a srác elmondta, hogy valóban az Ipad igen népszerű azonban.... felsorolt körülbelül 5 darab egyenként is döntő érvet ami a Toshiba mellett szólt, majd még hozzátette hogy összességében 200 dollárral olcsóbban kapom meg ugyanazt a képességű eszközt ha a Toshibát választom. Udvarias, szakmailag hozzáértő, nem tolakodó és korrekt.
De nem kell ennyire messzire menni, még az egyszerű tesco szerű bevásárló központ pénztárosai is tudják, hogy a mosoly és az udvariasság az üzlet része. Látom a fáradt arcukat, de ennek ellenére ott a mosoly és az udvariasság. Ez a társadalom a fogyasztásra épült fel. Meglepő egyébként, amikor visszamosolyogsz egy "tesco"pénztárosra és szép napot kívánsz neki is. Egy pillanatra meglepődik és megnézheted milyen az igazán hálás és nem szolgálati mosoly. Kösz hogy embernek nézel s nem egy gépnek tekintet.
Volt ami viszont meglepett és ha olyan fajta lennék, lehet hogy rossz érzéseim lennének miatta. Nos lehet, hogy amikor itt voltam még nem beszéltem jól angolul, de nem emlékszem hogy panaszkodni hallottam volna őket. Persze, téma volt az emelkedő benzin ár - meg sem közelítette az akkori magyar árakat - meg az aktuális háború amit ők kezdtek.... de ezek most másfajta panaszok. Másfajta kisugárzás. Régen amikor megérkeztünk a tréning centerbe és az első nap kaptunk egy kártyát, amin volt 65 dollár költőpénz, amit levásárolhattál a kantinban, vagy a folyosókon elhelyezett automatákból. Azt mondták, ha lemerül szólj bátran.... többet keresel a GE-nek egy nap alatt, mint amit egy hét alatt le tudnál kajálni. Ez volt a fő szlogen. A központi csarnokban telefonok voltak, ahonnan ingyen telefonálhattál bármelyik országba. Sokkal több ember volt a központban.
S most.... Egy lekezelő hölgy fogadott minket, olyan volt a kisugárzása, mintha valamiért.... nem is tudom, lenézne minket... ( Később tudtam meg, hogy a cégünk Hustonban megépítette a saját oktatóközpontját és ide már nem fog több osztály érkezni. A gőz részleg már elköltözött.... hát ezért volt kevesebb ember. ) Megkaptuk a kaja kártyát, de közölték hogy osszuk be, mert nincs másik. A kantin színvonala sokkal szegényesebb, a telefonok eltűntetek, az automaták szintúgy.... Az instruktorok a fejetlenségre és a szervezetlenségre panaszkodnak egymás között. Vajon mikor tűnt el az a büszkeség, hogy a világ legnagyobb cégének dolgozunk? Felénk eljátsszák a hozzáértő instruktort, közben fahangon a gépről felolvassák azokat az adatokat, amelyek bármelyikünknek - aki már egy ideje itt dolgozik - kép perc alatt elérhető. S közben mi is látjuk, hogy nem érdekli őket. Még azt is észrevettem, hogy féltik az állásukat....
Erre az egész benyomáshalmazra az tette fel a pontot, amikor az első - mondom az első - nap végén, az instruktor közölte, hogy ha szeretnénk egy közös tablókép szerűséget a tréningről akkor szóljunk. A felesége fényképész és a kinti falon látott képeket is ő készítette. Ha szeretnénk, fejenként 25 dollár. 20 vagyunk a csoportban.... Majd elővett egy nagy dobozt és közölte, hogy a felesége egyébként még takarókat is készít..... no itt egy kicsit katapultált az agyam. Egy GE gázturbina tanfolyam keretén belül, termékbemutatót tartunk Amerikában, angol, magyar, olasz, török és fülölszigeteki vasipari munkásoknak.... csak én látom ezt groteszknek.
Még jobban körülnézek majd máshol is, de a központban töltött idő alatt ez volt az első benyomásom az országról. Még az itteni üzemben is a pénzügyesek állnak mostanság a tápláléklánc csúcsán. Takarékoskodni kezdenek, egy alapvetően fogyasztó - fogyasztás orientált társadalomban. Furcsa és egy kicsit ijesztő.
Pár éve voltam már itt és így sok dolog nem ér váratlanul. A nagyobb távolságok, a nagyobb autók... már akkor is lenyűgöző volt, hogy a boltban szolgáltatást nyújtanak és nem csak eladnak. Mondok egy példát. Szerettem volna venni egy tablet-et. Bemegyek az első üzletbe ami az utamba kerül. Odahaza már néztem az árakat, s első pillantásra felfedeztem laza 40% különbséget. Elgondolkodva kapdostam a fejem egy Ipad és egy toshiba tablet között, mintha teniszmeccsen lennék. Az eladó csendesen és udvariasan megkérdezte segíthet-e, hát közöltem hogy egy tablet-et szeretnék, de nem igazán tudok dönteni. Valamiért az Ipad jobban vonz.
S erre a srác elmondta, hogy valóban az Ipad igen népszerű azonban.... felsorolt körülbelül 5 darab egyenként is döntő érvet ami a Toshiba mellett szólt, majd még hozzátette hogy összességében 200 dollárral olcsóbban kapom meg ugyanazt a képességű eszközt ha a Toshibát választom. Udvarias, szakmailag hozzáértő, nem tolakodó és korrekt.
De nem kell ennyire messzire menni, még az egyszerű tesco szerű bevásárló központ pénztárosai is tudják, hogy a mosoly és az udvariasság az üzlet része. Látom a fáradt arcukat, de ennek ellenére ott a mosoly és az udvariasság. Ez a társadalom a fogyasztásra épült fel. Meglepő egyébként, amikor visszamosolyogsz egy "tesco"pénztárosra és szép napot kívánsz neki is. Egy pillanatra meglepődik és megnézheted milyen az igazán hálás és nem szolgálati mosoly. Kösz hogy embernek nézel s nem egy gépnek tekintet.
Volt ami viszont meglepett és ha olyan fajta lennék, lehet hogy rossz érzéseim lennének miatta. Nos lehet, hogy amikor itt voltam még nem beszéltem jól angolul, de nem emlékszem hogy panaszkodni hallottam volna őket. Persze, téma volt az emelkedő benzin ár - meg sem közelítette az akkori magyar árakat - meg az aktuális háború amit ők kezdtek.... de ezek most másfajta panaszok. Másfajta kisugárzás. Régen amikor megérkeztünk a tréning centerbe és az első nap kaptunk egy kártyát, amin volt 65 dollár költőpénz, amit levásárolhattál a kantinban, vagy a folyosókon elhelyezett automatákból. Azt mondták, ha lemerül szólj bátran.... többet keresel a GE-nek egy nap alatt, mint amit egy hét alatt le tudnál kajálni. Ez volt a fő szlogen. A központi csarnokban telefonok voltak, ahonnan ingyen telefonálhattál bármelyik országba. Sokkal több ember volt a központban.
S most.... Egy lekezelő hölgy fogadott minket, olyan volt a kisugárzása, mintha valamiért.... nem is tudom, lenézne minket... ( Később tudtam meg, hogy a cégünk Hustonban megépítette a saját oktatóközpontját és ide már nem fog több osztály érkezni. A gőz részleg már elköltözött.... hát ezért volt kevesebb ember. ) Megkaptuk a kaja kártyát, de közölték hogy osszuk be, mert nincs másik. A kantin színvonala sokkal szegényesebb, a telefonok eltűntetek, az automaták szintúgy.... Az instruktorok a fejetlenségre és a szervezetlenségre panaszkodnak egymás között. Vajon mikor tűnt el az a büszkeség, hogy a világ legnagyobb cégének dolgozunk? Felénk eljátsszák a hozzáértő instruktort, közben fahangon a gépről felolvassák azokat az adatokat, amelyek bármelyikünknek - aki már egy ideje itt dolgozik - kép perc alatt elérhető. S közben mi is látjuk, hogy nem érdekli őket. Még azt is észrevettem, hogy féltik az állásukat....
Erre az egész benyomáshalmazra az tette fel a pontot, amikor az első - mondom az első - nap végén, az instruktor közölte, hogy ha szeretnénk egy közös tablókép szerűséget a tréningről akkor szóljunk. A felesége fényképész és a kinti falon látott képeket is ő készítette. Ha szeretnénk, fejenként 25 dollár. 20 vagyunk a csoportban.... Majd elővett egy nagy dobozt és közölte, hogy a felesége egyébként még takarókat is készít..... no itt egy kicsit katapultált az agyam. Egy GE gázturbina tanfolyam keretén belül, termékbemutatót tartunk Amerikában, angol, magyar, olasz, török és fülölszigeteki vasipari munkásoknak.... csak én látom ezt groteszknek.
Még jobban körülnézek majd máshol is, de a központban töltött idő alatt ez volt az első benyomásom az országról. Még az itteni üzemben is a pénzügyesek állnak mostanság a tápláléklánc csúcsán. Takarékoskodni kezdenek, egy alapvetően fogyasztó - fogyasztás orientált társadalomban. Furcsa és egy kicsit ijesztő.
Az udvariasságuk mögött, nagyon sok embernél ott van egy fajta távolságtartás. Kíváncsi vagyok, hogy ez csak cégen belül érezhető, vagy ország szinten is? Mint akik a pertől félnek egy rossz munkahelyi mondat vagy helytelen viselkedés miatt.... tartanak tőlünk. A mi reakcióinktől is..... tényleg különös.
2012. január 30., hétfő
Barátok
Barátok
Lelkem ragyogását, gyakorta tiporja elmém bakancsa.
Jókedvem illan és szemem, múltba, jövőbe réved gyakorta.
Szívem burokba zárul, mint a mimóza minden rezzenésre.
S a félelem készteti testem, görcsös, gyötrő semmittevésre.
Ilyenkor felébred bennem,az elmúlt életek harcosa.
S tétova bizonytalanságba, parancsok röpködnek harsogva.
Ő nem ismer kétkedést, erényt vagy kegyelmet.
Mozgatja az embert, mint egy bevált, régi fegyvert.
S bár test és elme, ekképp egyként mozdul,
de az alkotás a teremtés során mégis torzul.
Benne van erő, kitartás, s kemény elhatározás,
de a szív nélküli mű, hideg lesz akár egy üres ház.
A szív dalát sajnos nem ismeri e régi, megfáradt veterán,
lágy hangját elnyomják a ködben zengő harci harsonák.
E csöndes ének, a némaság meseszép dallama,
Melyet megszázszoroz barátaim szilaj kacaja.
S felrezeg bennem a mélybe süllyedt lélek,
Gondtalanul röpül szembe mindenféle széllel.
Átsiklik falakon, nincs előtte távolság, határ
Őrökké éljen boldogan,minden csodálatos barát
2012. január 26., csütörtök
Tökéletes reggel
A mostanában megszokottnál korábban ébredtem, de a napot nem
sikerült megelőznöm. Arany fénnyel áramlott be az ablakon és zöld
csillogásba vonta a kis bonsai smaragd leveleit. A mai is különleges nap
lesz - mosolyogtam.
Kimásztam a meleg takaró alól és felöltöztem. Csöndesen nyitottam ki a szoba ajtót, feltételezve hogy talán van még aki aludni szeretne. A kávé kiöntő üresen árválkodott a kávéfőző mellett. Úgy gondoltam ezt nem hagyhatom annyiban.
Mire a forró ital elkészült és illata belengte a konyhát, csöndes motozást hallottam anyukám szobája felől. Töltöttem egy csésze kávét és bevittem neki, majd fogtam a sajátomat és kimentem az udvarra. Dér borított mindent és csillogva, fehéren tükrözte vissza a napsugarakat. Hátrasétáltam a ház sarkához és mélyet lélegeztem a friss - a dátum ellenére - kora tavaszi levegőből. A ház mögött elterülő mező barna kórói csendes vigyázzállásban köszöntötték a napot. A madarak is halkan, visszafogottan csicseregtek, mintha nem akarnák felébreszteni későn kelő társaikat. Forgalom sem volt. A közeli patak túlpartján lakó pacik halk horkantásait hozta felém a szél. Béke volt mindenhol.
A kezemet melengette a forró bögre és a kávé illata belopakodott az orromba. Nem kérettem hát magam és belekortyoltam. Élveztem ahogy a kávé lassan végigcsorog a torkomon és átmelegíti a testem. Előkotortam egy cigit a zsebemből és meggyújtottam. Lassan letüdőztem és élveztem a békét körülöttem. Szép lassan beleolvadtam és azt vettem észre, hogy a szám sarka a fülemhez közelít.
- Ez annyira jó! - mondtam ki halkan, csöndesen. Majd miközben a számhoz emeltem a cigit, eszembe jutott az Úristen @ menny.hu című film egyik jelenete. "Látám hogy ez jó. Megáldám vala." Ettől rámjött egy pár perces röhögés, de annyira tökéletes volt a pillanat. Ez ám az élet. Kávé, cigi, ..... s egy kis tai chi, hogy tökéletes legyen a reggel.
- I am so bad.... - ismét belenevettem a reggeli csöndbe és nekiláttam a tai chi gyakorlatoknak amelyeket egy barátomtól tanultam.
Vidám napot! :-D
Kimásztam a meleg takaró alól és felöltöztem. Csöndesen nyitottam ki a szoba ajtót, feltételezve hogy talán van még aki aludni szeretne. A kávé kiöntő üresen árválkodott a kávéfőző mellett. Úgy gondoltam ezt nem hagyhatom annyiban.
Mire a forró ital elkészült és illata belengte a konyhát, csöndes motozást hallottam anyukám szobája felől. Töltöttem egy csésze kávét és bevittem neki, majd fogtam a sajátomat és kimentem az udvarra. Dér borított mindent és csillogva, fehéren tükrözte vissza a napsugarakat. Hátrasétáltam a ház sarkához és mélyet lélegeztem a friss - a dátum ellenére - kora tavaszi levegőből. A ház mögött elterülő mező barna kórói csendes vigyázzállásban köszöntötték a napot. A madarak is halkan, visszafogottan csicseregtek, mintha nem akarnák felébreszteni későn kelő társaikat. Forgalom sem volt. A közeli patak túlpartján lakó pacik halk horkantásait hozta felém a szél. Béke volt mindenhol.
A kezemet melengette a forró bögre és a kávé illata belopakodott az orromba. Nem kérettem hát magam és belekortyoltam. Élveztem ahogy a kávé lassan végigcsorog a torkomon és átmelegíti a testem. Előkotortam egy cigit a zsebemből és meggyújtottam. Lassan letüdőztem és élveztem a békét körülöttem. Szép lassan beleolvadtam és azt vettem észre, hogy a szám sarka a fülemhez közelít.
- Ez annyira jó! - mondtam ki halkan, csöndesen. Majd miközben a számhoz emeltem a cigit, eszembe jutott az Úristen @ menny.hu című film egyik jelenete. "Látám hogy ez jó. Megáldám vala." Ettől rámjött egy pár perces röhögés, de annyira tökéletes volt a pillanat. Ez ám az élet. Kávé, cigi, ..... s egy kis tai chi, hogy tökéletes legyen a reggel.
- I am so bad.... - ismét belenevettem a reggeli csöndbe és nekiláttam a tai chi gyakorlatoknak amelyeket egy barátomtól tanultam.
Vidám napot! :-D
2012. január 24., kedd
Szeretet
A billentyűk előtt ülve úgy érzem ez egy hosszú és sokak számára talán
unalmas írás lesz a fenti témáról. De sok kérdés merült fel bennem az
utóbbi időben és ezt a formát választottam arra, hogy letisztuljanak a
gondolataim. Rengeteg inspirációt is kaptam, azonban mint a kirakós
darabjait a helyére kell illesztenem, hogy élvezhessem a teljes képet.
Szeretet. Nos talán a legegyszerűbb, a legtisztább és mégis a legösszetettebb fogalom az életünkben. Számomra a szeretet egy végtelen energiaforrás. Igen, energia. Ha szeretsz, akkor nem érzed magad kimerültnek, akkor a világ egy csodás hely és az akadályok csak jelentéktelen kihívások utad során. A fő kérdés azonban hogyan éljük meg a bennünk lévő szeretet.
Már ki is mondtam a kulcs szót. A bennünk élő szeretet. Szinte mindenki érezte már - ahogy a párját figyelte amikor az éppen belemerült valamibe, vagy a gyermekét amint önfeledten játszott - hogy felfakad benne egy jóleső, meleg érzés. Amikor teljesen kitölti a belsejét és elönti a hála a világ iránt - vagy inkább az iránt a személy vagy dolog iránt aki kiváltotta. Ez egy csodálatos érzés. De vegyünk észre valami nagyon fontosat. Belőlünk fakad. Mi szeretünk. Ez nagyon fontos, de lépjünk most tovább.
A csapda ott van ebben a helyzetben, hogy a szeretetünk forrását hozzákötjük ahhoz az emberhez aki kiváltotta. Kötjük, kötődünk. Tényleg szép a magyar nyelv. S megszületik a fejünkben a gondolat:. "Nélküle nem lehetek boldog." Pedig az érzés benned fakad. Te vagy a hangszer és te vagy a zenész. Ám amikor teret engedsz ennek a gondolatnak, hagyod hogy mások játszanak rajtad. Ez rossz? Nem, és igen. Nem rossz, mert egy szükséges fejlődési lépés. Meg kell élned. Ugyanakkor rossz, mert ezáltal éppen a saját szabadságodat áldozod fel. Mert hozzákötöd magad az emberhez aki ezt kiváltotta. Félted őt - igazából magadat - s ez feszültségek forrása lesz benned. Itt már elenyészik a szeretet, mert hol van ebből az önfeledtség, a boldogság. Itt már csak akarat van, ragaszkodás és üzlet. Igen, üzlet. Adok, azért hogy megszerezzem, vagy azért hogy megtartsam a "boldogságom."
Tudjátok számomra mindig van egy de, egy kérdés. S a kérdés így hangzik, szereted magad? Amikor szerelmes vagy, akkor talán igen. Akkor könnyű - főleg ha viszont szeretnek. A másik tekintetében, a visszajelzésiben magadat látod ahogyan ő is a tiédben. Mindkettőtökben felébred az érzés ami boldogsággal tölt el. Ebben a boldogságban nincs különbség. Tulajdonképpen ugyanazt az érzést csodáljátok, szeretitek egymásban.
De ha nincs ott a másik? Az emberek meghalnak, elhagynak - s ha tárgyakat szeretsz, akkor összetörnek, elromlanak. Egyszóval minden elmúlik. Semmi sem a tiéd igazán. Ezzel lehet vitatkozni, de sajnos attól még tény marad. Ami mindig veled marad, az te magad vagy.
Azt már tisztáztuk, hogy amikor szeretsz akkor magadat is szereted a másik szemében. De tudod magad olyankor is szeretni, amikor depressziós vagy? Amikor sajnálod magad, vagy az érzelmeid elől mértéktelen evésbe, dohányzásba, ivásba, munkába, sportba menekülsz? Tudod szeretni azt a szánalmas kis embert akivel olyankor azonosítod magad? Tudsz hozzá kedves és türelmes lenni? Leülsz meghallgatni? Megkérdezed tőle mi a baj igazából?
Tapasztalatom szerint - aztán kijavít aki akar - az igazi Szeretet elsősorban belőlünk fakad. Ha ezt megtapasztalod, egy végtelen forrást fedezel fel magadban. S ha magadat szereted, akkor bárki más felé ezzel a szeretettel fogsz fordulni. Ez egy csodás ajándék. De hogy eljuss ide, akadályokon kell keresztülmenned.
Először a gondolataid, a sok éven át beléd nevelt mintákat kell felülvizsgálnod. Számomra ez nem volt olyan nehéz. A gondolkodásom alapvetően analitikus és igyekszem rendszerekben gondolkodni. Így nagyon könnyű felismerni azokat a gondolati mintákat amelyeket az évek során belénk neveltek. Megtanultad mit kell tenned, hogy "kiérdemeld" mások szeretetét. De ez üzlet és az ára önmagad feladása. Hányszor hallottad mostanában, hogy olyan férfit, nőt keresek aki önmagamért szeret. Nem gondolkoztatott el?
Szóval először ismerd fel mindazt a mintát, amit a társadalom beléd nevelt. Ebben egy Adyashanti-tól hallott kérdés nagyon sokat segített nekem. " Ki vagyok én? " "Ez tényleg én vagyok? " S ha magadba nézel, sok gondolat idegennek fog tűnni.
Születésünktől kezdve, fejlődésünk során egy programot épített a társadalom a fejünkbe. Ezen program tartalmaz védelmi funkciókat is - rengeteget. S ezen védelmi funkciók első vonala biztosítja, hogy ne is vonjuk kétségbe a program helyességét. Anthony de Mello A szeretet útja című könyvében jó néhány ilyen alapprogramot bemutat. Az ő megfogalmazása szerint, az hogy mi az igazi szeretet, azt senki nem tudja elmondani neked. Mert az olyan lenne, mintha egy születésétől vak embernek próbálnánk elmagyarázni a színeket, a fényt De ha megérted a sötétséged, akkor megszűnik és felfakad majd a fény.
A másik ilyen akadály az igazi szeretet megismerésében, az érzések. Furcsa ellentmondás, hiszen a szeretet is egy érzés nem. Nos, igen. Az a szeretet amit ismerünk egy érzés, de a végtelen mindenkire és mindenre áramló szeretet több ennél. Az tiszta energia. S ennek az energiának gátat vetnek a negatív érzések. Most én is ezzel küzdök. A félelem, a lehangoltság - milyen kifejező szó - mind, mind elzárnak ettől a forrástól. S bevallom könnyebb elfutni az érzések elől és belemerülni pillanatnyi menekülést szolgáló eszközökbe - néhány példát már felsoroltam.
De ha szembenézel velük, ha leásol a mélyére, egy ajándékot hoznak neked. Tapasztalatom szerint a legtöbb érzés, egy régi gondolat mintához kötődik. Mit jelent ez? Nos az ember úgy tanul, hogy ismétel dolgokat. Mint a járás, biciklizés, autóvezetés. Ismétled amíg rutinszerűvé nem válik és többet nem kell gondolkodnod rajta, hogyan csináld. Nos az érzelmi reakcióinkkal is hasonlóan történik. Egy adott helyzetben gyermekként reagálsz valahogy és kapsz egy visszajelzést a külvilágtól. A következő alkalommal újra reagálsz valahogy - talán ugyanúgy, talán másképpen - s ismét visszajelzést kapsz. Ezen tanulási folyamatban aztán kiválasztod a számodra legmegfelelőbb visszajelzést és ahhoz igazítod a viselkedésedet. Aztán x idő múlva, már tudattalanul reagálsz egy ugyanolyan helyzetben. S itt a csapda.
A múltban csalódtál és fájdalmat éreztél. S kialakul benned egy minta. Ez történik, akkor rosszul kell hogy érezzem magam. Már azt sem tudod hogy miért. Lehet hogy az a dolog már teljesen jelentőségét vesztette a számodra. Hadd világosítsam meg egy példával. Egyedül vagy. A múltban amikor egyedül voltál, zavart voltál és nem tudtad szeretni önmagad. A külvilág visszajelzései vegyesek voltak és az önértékelésed eléggé romos volt. Szükséged volt barátokra, társra aki szeretett és odafigyelt rád. Mert ebből a visszajelzésből láttad, hogy szerethető vagy. De tegyük fel, elindultál egy úton a tudatosság irányában. Rájöttél sok-sok szerepedre. Arra is, hogy szerethető vagy, mi több egy csodálatos emberi lény. Megtapasztaltad, megélted, de mégis elveszíted ezt az élményt újra és újra.
Nézz szembe az érzéssel, Merülj el benne még ha félsz is. Fáj? Most talán nem fáj? Nem érzed szarul magad? Azt mondod, nem olyan rossz ez? Majd elmúlik? Igen, elmúlik, de visszajön. Mert így működik. De ha a mélyére nézel, akkor fülön csíped az gyökerét. S ha így teszel, legközelebb már könnyebb lesz. S aztán teljesen elenyészik benned. S egy újabb mintától szabadulsz meg.
Néha ez nem is olyan egyszerű. Programod védelmi mechanizmusa nagyon fejlett. De a kérdés, hogy ki vagyok én, honnan jön ez az érzés... hm. A válasz nem a program része. Az elkerülés, a menekülés a fájdalom elől azonban igen. Szóval, szállj szembe a programmal és szabaddá válsz tőle. A Mátrix című film sok igazságot fogalmazott meg. Tényleg egy programozott világban élünk, csak tudnod kell lefordítani a film mondanivalóját a való életre.
Nos én idáig jutottam a szeret témakörében. Amikor élem, legyőzhetetlennek érzem magam. Akkor ragyog a világ és vidám vagyok. A gondolatok már nem igazán tudnak befolyásolni, de az érzések még igen. Ezen még dolgoznom kell. Figyelnem. Mert minden megértés kulcsa a figyelem. Ne nyomd el, ne küzdj vele, mert ezzel is csak erőt adsz neki. Csak figyeld, türelemmel, szeretettel és ebből megértés fakad. A megértés pedig felszabadít.
S még egy saját tapasztalás, amit szintén tanulok. A test és lélek kapcsolata. Aki önismereti úton jár, előbb utóbb beleütközik ebbe a kérdésbe. A testet sokan nem kapcsolják be ebbe a folyamatba, pedig arra jöttem rá, hogy nagyon fontos fokmérője a tudatosságodnak. Amikor nehéz ételeket eszem elillannak az energiáim. Nehezebb leszek és kevéssé fogékony a világ szépségeire. Az érzéseim komorabbak lesznek. De itt is ugyan az igaz, mint az érzéseknél. Itt is egy tanult mintát követsz, s a változás kulcsa itt is a figyelem. Erővel? Nem, szeretettel, türelemmel és figyelemmel.
Eszter blogján nagyon hasznos és elgondolkodtató írások, meglátások olvashatók a témában. Nagyon sokat merítettem belőlük. Köszönet érte. :-)
http://www.belsoforras.hu/aramlasban/
Szép napot.
Szeretet. Nos talán a legegyszerűbb, a legtisztább és mégis a legösszetettebb fogalom az életünkben. Számomra a szeretet egy végtelen energiaforrás. Igen, energia. Ha szeretsz, akkor nem érzed magad kimerültnek, akkor a világ egy csodás hely és az akadályok csak jelentéktelen kihívások utad során. A fő kérdés azonban hogyan éljük meg a bennünk lévő szeretet.
Már ki is mondtam a kulcs szót. A bennünk élő szeretet. Szinte mindenki érezte már - ahogy a párját figyelte amikor az éppen belemerült valamibe, vagy a gyermekét amint önfeledten játszott - hogy felfakad benne egy jóleső, meleg érzés. Amikor teljesen kitölti a belsejét és elönti a hála a világ iránt - vagy inkább az iránt a személy vagy dolog iránt aki kiváltotta. Ez egy csodálatos érzés. De vegyünk észre valami nagyon fontosat. Belőlünk fakad. Mi szeretünk. Ez nagyon fontos, de lépjünk most tovább.
A csapda ott van ebben a helyzetben, hogy a szeretetünk forrását hozzákötjük ahhoz az emberhez aki kiváltotta. Kötjük, kötődünk. Tényleg szép a magyar nyelv. S megszületik a fejünkben a gondolat:. "Nélküle nem lehetek boldog." Pedig az érzés benned fakad. Te vagy a hangszer és te vagy a zenész. Ám amikor teret engedsz ennek a gondolatnak, hagyod hogy mások játszanak rajtad. Ez rossz? Nem, és igen. Nem rossz, mert egy szükséges fejlődési lépés. Meg kell élned. Ugyanakkor rossz, mert ezáltal éppen a saját szabadságodat áldozod fel. Mert hozzákötöd magad az emberhez aki ezt kiváltotta. Félted őt - igazából magadat - s ez feszültségek forrása lesz benned. Itt már elenyészik a szeretet, mert hol van ebből az önfeledtség, a boldogság. Itt már csak akarat van, ragaszkodás és üzlet. Igen, üzlet. Adok, azért hogy megszerezzem, vagy azért hogy megtartsam a "boldogságom."
Tudjátok számomra mindig van egy de, egy kérdés. S a kérdés így hangzik, szereted magad? Amikor szerelmes vagy, akkor talán igen. Akkor könnyű - főleg ha viszont szeretnek. A másik tekintetében, a visszajelzésiben magadat látod ahogyan ő is a tiédben. Mindkettőtökben felébred az érzés ami boldogsággal tölt el. Ebben a boldogságban nincs különbség. Tulajdonképpen ugyanazt az érzést csodáljátok, szeretitek egymásban.
De ha nincs ott a másik? Az emberek meghalnak, elhagynak - s ha tárgyakat szeretsz, akkor összetörnek, elromlanak. Egyszóval minden elmúlik. Semmi sem a tiéd igazán. Ezzel lehet vitatkozni, de sajnos attól még tény marad. Ami mindig veled marad, az te magad vagy.
Azt már tisztáztuk, hogy amikor szeretsz akkor magadat is szereted a másik szemében. De tudod magad olyankor is szeretni, amikor depressziós vagy? Amikor sajnálod magad, vagy az érzelmeid elől mértéktelen evésbe, dohányzásba, ivásba, munkába, sportba menekülsz? Tudod szeretni azt a szánalmas kis embert akivel olyankor azonosítod magad? Tudsz hozzá kedves és türelmes lenni? Leülsz meghallgatni? Megkérdezed tőle mi a baj igazából?
Tapasztalatom szerint - aztán kijavít aki akar - az igazi Szeretet elsősorban belőlünk fakad. Ha ezt megtapasztalod, egy végtelen forrást fedezel fel magadban. S ha magadat szereted, akkor bárki más felé ezzel a szeretettel fogsz fordulni. Ez egy csodás ajándék. De hogy eljuss ide, akadályokon kell keresztülmenned.
Először a gondolataid, a sok éven át beléd nevelt mintákat kell felülvizsgálnod. Számomra ez nem volt olyan nehéz. A gondolkodásom alapvetően analitikus és igyekszem rendszerekben gondolkodni. Így nagyon könnyű felismerni azokat a gondolati mintákat amelyeket az évek során belénk neveltek. Megtanultad mit kell tenned, hogy "kiérdemeld" mások szeretetét. De ez üzlet és az ára önmagad feladása. Hányszor hallottad mostanában, hogy olyan férfit, nőt keresek aki önmagamért szeret. Nem gondolkoztatott el?
Szóval először ismerd fel mindazt a mintát, amit a társadalom beléd nevelt. Ebben egy Adyashanti-tól hallott kérdés nagyon sokat segített nekem. " Ki vagyok én? " "Ez tényleg én vagyok? " S ha magadba nézel, sok gondolat idegennek fog tűnni.
Születésünktől kezdve, fejlődésünk során egy programot épített a társadalom a fejünkbe. Ezen program tartalmaz védelmi funkciókat is - rengeteget. S ezen védelmi funkciók első vonala biztosítja, hogy ne is vonjuk kétségbe a program helyességét. Anthony de Mello A szeretet útja című könyvében jó néhány ilyen alapprogramot bemutat. Az ő megfogalmazása szerint, az hogy mi az igazi szeretet, azt senki nem tudja elmondani neked. Mert az olyan lenne, mintha egy születésétől vak embernek próbálnánk elmagyarázni a színeket, a fényt De ha megérted a sötétséged, akkor megszűnik és felfakad majd a fény.
A másik ilyen akadály az igazi szeretet megismerésében, az érzések. Furcsa ellentmondás, hiszen a szeretet is egy érzés nem. Nos, igen. Az a szeretet amit ismerünk egy érzés, de a végtelen mindenkire és mindenre áramló szeretet több ennél. Az tiszta energia. S ennek az energiának gátat vetnek a negatív érzések. Most én is ezzel küzdök. A félelem, a lehangoltság - milyen kifejező szó - mind, mind elzárnak ettől a forrástól. S bevallom könnyebb elfutni az érzések elől és belemerülni pillanatnyi menekülést szolgáló eszközökbe - néhány példát már felsoroltam.
De ha szembenézel velük, ha leásol a mélyére, egy ajándékot hoznak neked. Tapasztalatom szerint a legtöbb érzés, egy régi gondolat mintához kötődik. Mit jelent ez? Nos az ember úgy tanul, hogy ismétel dolgokat. Mint a járás, biciklizés, autóvezetés. Ismétled amíg rutinszerűvé nem válik és többet nem kell gondolkodnod rajta, hogyan csináld. Nos az érzelmi reakcióinkkal is hasonlóan történik. Egy adott helyzetben gyermekként reagálsz valahogy és kapsz egy visszajelzést a külvilágtól. A következő alkalommal újra reagálsz valahogy - talán ugyanúgy, talán másképpen - s ismét visszajelzést kapsz. Ezen tanulási folyamatban aztán kiválasztod a számodra legmegfelelőbb visszajelzést és ahhoz igazítod a viselkedésedet. Aztán x idő múlva, már tudattalanul reagálsz egy ugyanolyan helyzetben. S itt a csapda.
A múltban csalódtál és fájdalmat éreztél. S kialakul benned egy minta. Ez történik, akkor rosszul kell hogy érezzem magam. Már azt sem tudod hogy miért. Lehet hogy az a dolog már teljesen jelentőségét vesztette a számodra. Hadd világosítsam meg egy példával. Egyedül vagy. A múltban amikor egyedül voltál, zavart voltál és nem tudtad szeretni önmagad. A külvilág visszajelzései vegyesek voltak és az önértékelésed eléggé romos volt. Szükséged volt barátokra, társra aki szeretett és odafigyelt rád. Mert ebből a visszajelzésből láttad, hogy szerethető vagy. De tegyük fel, elindultál egy úton a tudatosság irányában. Rájöttél sok-sok szerepedre. Arra is, hogy szerethető vagy, mi több egy csodálatos emberi lény. Megtapasztaltad, megélted, de mégis elveszíted ezt az élményt újra és újra.
Nézz szembe az érzéssel, Merülj el benne még ha félsz is. Fáj? Most talán nem fáj? Nem érzed szarul magad? Azt mondod, nem olyan rossz ez? Majd elmúlik? Igen, elmúlik, de visszajön. Mert így működik. De ha a mélyére nézel, akkor fülön csíped az gyökerét. S ha így teszel, legközelebb már könnyebb lesz. S aztán teljesen elenyészik benned. S egy újabb mintától szabadulsz meg.
Néha ez nem is olyan egyszerű. Programod védelmi mechanizmusa nagyon fejlett. De a kérdés, hogy ki vagyok én, honnan jön ez az érzés... hm. A válasz nem a program része. Az elkerülés, a menekülés a fájdalom elől azonban igen. Szóval, szállj szembe a programmal és szabaddá válsz tőle. A Mátrix című film sok igazságot fogalmazott meg. Tényleg egy programozott világban élünk, csak tudnod kell lefordítani a film mondanivalóját a való életre.
Nos én idáig jutottam a szeret témakörében. Amikor élem, legyőzhetetlennek érzem magam. Akkor ragyog a világ és vidám vagyok. A gondolatok már nem igazán tudnak befolyásolni, de az érzések még igen. Ezen még dolgoznom kell. Figyelnem. Mert minden megértés kulcsa a figyelem. Ne nyomd el, ne küzdj vele, mert ezzel is csak erőt adsz neki. Csak figyeld, türelemmel, szeretettel és ebből megértés fakad. A megértés pedig felszabadít.
S még egy saját tapasztalás, amit szintén tanulok. A test és lélek kapcsolata. Aki önismereti úton jár, előbb utóbb beleütközik ebbe a kérdésbe. A testet sokan nem kapcsolják be ebbe a folyamatba, pedig arra jöttem rá, hogy nagyon fontos fokmérője a tudatosságodnak. Amikor nehéz ételeket eszem elillannak az energiáim. Nehezebb leszek és kevéssé fogékony a világ szépségeire. Az érzéseim komorabbak lesznek. De itt is ugyan az igaz, mint az érzéseknél. Itt is egy tanult mintát követsz, s a változás kulcsa itt is a figyelem. Erővel? Nem, szeretettel, türelemmel és figyelemmel.
Eszter blogján nagyon hasznos és elgondolkodtató írások, meglátások olvashatók a témában. Nagyon sokat merítettem belőlük. Köszönet érte. :-)
http://www.belsoforras.hu/aramlasban/
Szép napot.
2012. január 17., kedd
Létezem
"Eljön a nap, mikor
egy ölelésben hazaérkezem.
Békében élek ott, ahol
még nem járt senki sem,
ahol csak az számít:
Létezem!"
Fodor Ákos
Gyönyörű!
egy ölelésben hazaérkezem.
Békében élek ott, ahol
még nem járt senki sem,
ahol csak az számít:
Létezem!"
Fodor Ákos
Gyönyörű!
2012. január 14., szombat
Alkotás, teremtés
Furcsa dolog ez. Imádok írni. Nagyon szeretem, ahogy a gondolatok papírra kerülnek, testet öltenek és másokhoz eljutva érzelmeket, gondolatokat ébresztenek. Folyamatokat indíthatnak el, amelyek felismeréskehez és megoldásokhoz vezethetik el őket életük egy-egy problémáira. Vagy egyszerűen csak mosolyt csalnak az arcukra és megfeledkeznek hebrencs agyuk izgága - sok esetben gyötrő - játékairól. Ezért csodálatos.
A legszebb mesék, kiemelnek a fotelból, ágyból, onnan ahol éppen vagy és kósza szellemként átrepítenek egy másik dimenzióba és a főhős - főhősnő válla felől - vagy éppen ahonnan jól esik - figyeled az eseményeket. Érzed az emberek érzéseit, hallod a gondolatait, tudod mi megy végbe bennük. Néha olyasmit is észreveszel, amit ők maguk sem látnak. S a történet? A történet persze változó. Nincs beleszólásod. Néha a jók meghalnak, elveszíted őket a történeten kívülre kerülnek. Néha az a sorsuk hogy elbukjanak - bár rendszerint egy hősies, de reménytelen küzdelemben. De valahogy a történet mégis teljes. Megérted, hogy ez a sorsuk, ez az ő történetük. Együtt küzdesz, örülsz velük, elfogadod a sorsukat - ahogyan ők - vagy nem. De végigélsz velük egy életet. S a könyv befejezése után még sokáig magadban hordozod mindnyájukat. El-el gondolkozol, mi lett volna ha.... ha akkor másképp dönt ez vagy amaz a szereplő. Akkor vajon hogyan alakult volna az egész. S észrevétlenül továbbszövöd a szálat és már te magad válsz a mesélővé. Játékosan, könnyedén, mert élvezed a meseszövést. S anélkül hogy tudatában lennél teremtesz egy világot. Egy másikat a te képedre. :-)
Ez ám a nagy dolog emberek. Ez a játékos, szeretetteli alkotás. Régóta nem írtam semmit. Valahogy az az érzés munkált bennem, hogy megmutassam a bennem zajló változásokat, hogy utat mutassak másoknak is egy ilyen kis mesén keresztül. S nem ment. Nem ment, mert nem tudtam szavakba önteni ami bennem zajlott. Olyan rettentően akartam elmondani azt a fontosat - ami egyébként tök közhelyes - amit felfedeztem. Amit tanulok rögzíteni az életemben. De most arra jöttem rá, hogy nem kell mondani semmit. Mesélni kell. Érzésekről, vidámságról, szomorúságról, zavarról, mindarról ami testet ölt bennünk. Papírra vetni, formát adni neki és elengedni. Ezek az érzések ott munkálnak mindenkiben. Sokan ragaszkodunk hozzájuk, nem akarunk megszabadulni tőlük, mert ez az egyetlen dolog amit ismerünk. Pedig ez egy feszültséggel, félelemekkel, ragaszkodásokkal teli világ.
S a mese. A mesében nincs kötöttség. A mesében minden áramlik. Ha fal kerül eléd - a főhős elé - megmászhatod, megkerülheted, ledöntheted, vagy egyszerűen csak átáramolsz rajta mint a víz. A mesében nem kötnek hamis képzetek. A mesében nem takarja a megoldást a szemünk elől a realitás. A mesében egy dologra száz, ezer vagy akár végtelen sok megoldás lehetséges. Attól függően ki álmodja a mesét. Bármilyen mese, történet amit eddig írtam, még mindig elvarázsol. Még a legbugyutább is. Elolvasom, látom a kezdő hibákat, látom a csiszolatlanságát, de még így is átjön az érzés, amit akkor érzetem. Visszacsöppenek abba a világba, s újra megküzdök az egységért, a szerelemért. S békét lelek a végén.
Egy kis videóban itt az oldalon Bruce Lee azt mondja: " Be water my friend! " Azaz légy víz barátom. Forma nélküli, amely bármely formát képes fölvenni. Áramló, néha csendes, néha dübörgő mindent elsöprő erő. Én azt mondom légy mesélő! Álmodj barátom! Tudom miért? Mert ahogy a mesében teremted a dimenziókat, világokat, úgy kell a saját valóságunkat is megteremteni. A mesében megteremted a számodra tökéletes világot. S szeretettel, humorral teszed ezt. S ha borús az ég - rossz, keserű érzésekkel kezdődik a történet - a végére mindig kitisztul az ég. Felszabadulsz.
Az így teremtett történet azért csodálatos - és nagyon hatásos - mert az érzéseiddel erőt adsz nekik. S nem kell kondicionálnod magad - tanítanom magamnak mit kell éreznem - mert ez természetes. S az érzések, erőt adnak az álmoknak. Megadják a beteljesüléshez szükséges energiát. No ezért csodálatos az alkotás.
Egy jó barátom azt mondta nekünk a valóságteremtésnek négy alappillére van. A gondolatok, az érzések, a szavaink és a tetteink. A tettek azok amit a legtöbbre értékelünk. Nos, ebben én nem értek egyet - ahogy ő sem. Én sok mindet tettem már. Létrehoztam dolgokat. De amit erőből, akarattal építettem... az erő mindig elfogyott valahol. Volt hogy megszületett az alkotás, volt hogy nem. De ezek általában nem voltak felemelő élmények. A megvalósítást nem élveztem igazán, s a beteljesülést is csak rövid ideig. Ellenben ha álmodoztam - megálmodtam valamit. Akkor újra és újra lejátszottam a fejemben. Szível, szeretettel - hiszen erre vágytam. Erre a csodavilágra. A gondolatok és érzések tökéletes szinkronba kerültek és a szavaim szinte természetesen tükrözték ezt a belső világot, vágyat. S a tettek?
Azok is természetessé váltak. Ahogy megjelent egy lehetőség - először csodálkozva, aztán már hálásan - tétovázás nélkül megragadtam azt. S az alkotás folyamata, maga a teremtés, végtelenül könnyűvé és örömteli folyamattá vált. Elnézést ha szájbarágós vagyok, de érzitek a különbséget. Az út volt élvezetes, nem - csak - a cél ahová eljuttatott. Az utat kell élvezni, mert az maga az élet. Több időt töltünk el az úton, mint a célban pihegve. ( Talán hagyjuk el azt a részt, amikor a pihegés után ráébredsz, hogy a nehezen összehozott álmodat hány oldalról fenyegetik. Ez a ragaszkodás. De amikor ilyen természetesen könnyen és élvezettel, hittel teremtesz... nem ragaszkodsz többé semmihez. Elengeded, megosztod, mert magában a teremtésben rejlik az örömöd. )
Zárszóként csak annyit mondok, meséljetek. Meséljetek álmodjatok egy olyan világot, amelyben élni szeretnétek. Szánjatok időt erre az álomra, mert ez megmutatja azt az erőt amelyből felépíthetitek.
Szép napot.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)