USA - I. bejegyzés.

"Mindegy, hogy honnan. 
 Mindegy, hogy hová. Mindegy, 
 hogy mégy-e. Figyelj.

" 

 F.A  

    Ez a kósza, vándorló  Pocok ismét nyakába vette a zsákját. Ismét nem önszántából és ismét nem gondtalan örömmel.S mégis, az elmúlt hetek hangulatingadozásai, belső lelki viharai után, ahogy a lábam megérezte az utat, béke költözött a szívembe is. Teszek egy kis kitérőt, a történet teljessége kedvéért.
    Az utazás tényével, semmi gondom nem volt, egészen az indulást megelőző 7.-8. napig, amikor is szörnyű félelem tört rám. Nem mondom, a múltban már előfordult, hogy depressziós tüneteteket produkáltam, de a félelem soha nem volt még ilyen erős. Nem tudtam mitől félek - hiába néztem szembe az érzéssel önmagamban, nem leletem az okát. Néhány napig, csak tehetetlen nézője voltam tudatom show műsorának. Megfáztam és ez jó ürügy volt, hogy ne keljek ki az ágyból, s hogy kerüljem a kommunikációt mindenkivel. Olyan rosszul voltam, hogy  még dohányozni is elfelejtettem. :-)
    Aztán a kötelezettségeim kimozdítottak a négy fal közül, s ha már mozgásban voltam, hát megkerestem a hozzám legközelebb álló embereket. Magam sem tudtam miért.... talán, hogy elköszönjek. Így utólag látom, hogy valójában tényleg ezt tettem. Elmondtam amit még el szerettem volna mondani, de eddig nem tettem. S volt ahol egyszerűen csak elmondtam mennyire hálás vagyok azért, hogy velük lehetek - lehettem. S bár jól éreztem magam a barátaimmal, mégis ott ólálkodott - az olyankor csöndesen háttérbe húzódó -  bensőmet markoló félelem. A halálfélelem.
    Még szombat reggel is velem volt, miközben a családdal beszélgetve vártam a taxit. Valahol úton a reptér felé veszítettem el. Emlékszem ahogy elindultam a kertkapu felé másfél táskában az életemmel, Shakespeare, Macbeth -jének egy sora jutott eszembe: "Hát jöjjön aminek kell, a legszörnyűbb nap is csak lefut egyszer." Olyan mélyen tragikus volt, hogy kínomban muszáj volt röhögnöm.
    A repülőutak alatt, már határtalan béke volt a szívemben és egyfajta csönd. Nem volt euforikus, nem volt depressziós....hm, nehéz szavakkal leírni, talán a derűs közelíti meg a legjobban. Igyekeztem kitárni a szívemet és figyelni mindarra ami megérint. Az előzmények után arra a következtetésre jutottam, hogy ez az út, vagy nagyon komoly változást hoz a számomra, vagy valami fizikai szörnyűséget. Bárhogy is, egyedi élmény lesz. :-)

    Kicsit elméláztam, mit is szeretnék írni. Hosszú, eseménytelen repülőút egyetlen említésre méltó pontja talán a mellettem üllő svéd házaspár volt. Derűs, mosolygós kisugárzásukat és természetes - őszinte - mosolyukat jó előjelnek tekintettem. Éppen nyaralni indultak New Yorkba. A közös témát gyorsan kimerítettük, de meglehetősen jó társaság voltak. Éppen megfelelőek. 

    Írjak arról, milyen egy nagy reptér éjszaka? Néhány nagy  hangú alaktól eltekintve, hideg fények és fáradt emberek. Acél, beton és műanyag borítás mindenfelé, egy kicsit lelassul a tömeg áramlása, a vámosok azonban frissek és célirányosak. Minden fennakadás nélkül siklom át rajtuk. Először egy kis bizonytalansággal keresem a Rental Car feliratot, majd miután konstatálom hogy tényleg nincs ilyen, meglódulok az információs pult felé. A hölgy kedvesen a magas vasút felé irányít.... hát persze, ez egy nagy reptér.
    New York mindig meglep egy kicsit. Amikor itt voltam, akkor sem vonzott igazán - ahogyan most sem. Valahogy személytelennek éreztem, mint a legtöbb nagyvárost, aztán egy sarkon a befordulva a tömegben, megpillantottam egy embert akire felfigyeltem. Most az Avis irodában jártam így. Felvettem az autót és közben elbeszélgettem a pultos hölggyel, hihetetlenül segítőkész volt - amikor mondtam, hogy egy kollégámmal kellene találkoznom, megtett mindent hogy előkerítse. Minden jóakarat ellenére várakozni kényszerültem és egyszerre csak szóba került a rádióban Whitney Huston halála. Az idősebb és a fiatalabb hölgy igazi szomorúsággal beszélt az elhunytról, a nehézségeiről, tényleg érezni lehetett a szeretet. Annyira emberi volt, s ahogyan a rádióban felcsendült a I will always love you, a fekete lány  énekelni kezdett, s bár nem volt tökéletes, de szív az volt benne....  

 "Nincsenek közönséges pillanatok! Mindig történik valami! " (Békés harcos útja)
 

    Az éjszakai autózás, eléggé szürrealisztikusra sikerült. Lehajtó, felhajtó, aluljáró, felüljáró, fizetős út, sorompó, híd, zajfogó falak, autópálya.... "Hál isten, nincs forgalom!" "Jézus, miért nincs forgalom így mindjárt elalszom!" Amikor azt vettem észre, hogy a kétsávos útból mind a két sávot használom egy ideje, akkor megálltam a következő kamionos pihenőnél s rágyújtottam egy cigire. 

    Ezek a pihenők szerintem sokkal murisabbak este. A hideg éjszakán erős szél süvít keresztül, miközben mégis egy kis ködszerű életlenséget kölcsönös valami a tájnak. Könnyen  megindul a fantáziám. Elképzelem Stephen Kinget, ahogy éppen ihlet hiánnyal küzd - nem is olyan messze innen - az éjszakában és kiruccan az út menti kúthoz egy kis nasiért. Írói válság megoldva. 


Pár éve voltam már itt és így sok dolog nem ér váratlanul. A nagyobb távolságok, a nagyobb autók... már akkor is lenyűgöző volt, hogy a boltban szolgáltatást nyújtanak és nem csak eladnak. Mondok egy példát. Szerettem volna venni egy tablet-et. Bemegyek az első üzletbe ami az utamba kerül. Odahaza már néztem az árakat, s első pillantásra felfedeztem laza 40% különbséget. Elgondolkodva kapdostam a fejem egy Ipad és egy toshiba tablet között, mintha teniszmeccsen lennék.  Az eladó csendesen és udvariasan megkérdezte segíthet-e, hát közöltem hogy egy tablet-et szeretnék, de nem igazán tudok dönteni. Valamiért az Ipad jobban vonz.
S erre a srác elmondta, hogy valóban az Ipad igen népszerű azonban.... felsorolt körülbelül 5 darab egyenként is döntő érvet ami a Toshiba mellett szólt, majd még hozzátette hogy összességében 200 dollárral olcsóbban kapom meg ugyanazt a képességű eszközt ha a Toshibát választom. Udvarias, szakmailag hozzáértő, nem tolakodó és korrekt.
De nem kell ennyire messzire menni, még az egyszerű tesco szerű bevásárló központ pénztárosai is tudják, hogy a mosoly és az udvariasság az üzlet része. Látom a fáradt arcukat, de ennek ellenére ott a mosoly és az udvariasság. Ez a társadalom a fogyasztásra épült fel. Meglepő egyébként, amikor visszamosolyogsz egy "tesco"pénztárosra és szép napot kívánsz neki is. Egy pillanatra meglepődik és megnézheted milyen az igazán hálás és nem szolgálati mosoly. Kösz hogy embernek nézel s nem egy gépnek tekintet.

Volt ami viszont meglepett és ha olyan fajta lennék, lehet hogy rossz érzéseim lennének miatta. Nos lehet, hogy amikor itt voltam még nem beszéltem jól angolul, de nem emlékszem hogy panaszkodni hallottam volna őket. Persze, téma volt az emelkedő benzin ár - meg sem közelítette az akkori magyar árakat - meg az aktuális háború amit ők kezdtek....  de ezek most másfajta panaszok. Másfajta kisugárzás. Régen amikor megérkeztünk a tréning centerbe és az első nap kaptunk egy kártyát, amin volt 65 dollár költőpénz, amit levásárolhattál a kantinban, vagy a folyosókon elhelyezett automatákból. Azt mondták, ha lemerül szólj bátran.... többet keresel a GE-nek egy nap alatt, mint amit egy hét alatt le tudnál kajálni. Ez volt a fő szlogen. A központi csarnokban telefonok voltak, ahonnan ingyen telefonálhattál bármelyik országba. Sokkal több ember volt a központban.
S most.... Egy lekezelő hölgy fogadott minket, olyan volt a kisugárzása, mintha valamiért.... nem is tudom, lenézne minket... ( Később tudtam meg, hogy a cégünk Hustonban megépítette a saját oktatóközpontját és ide már nem fog több osztály érkezni. A gőz részleg már elköltözött.... hát ezért volt kevesebb ember. ) Megkaptuk a kaja kártyát, de közölték hogy osszuk be, mert nincs másik. A kantin színvonala sokkal szegényesebb, a telefonok eltűntetek, az automaták szintúgy.... Az instruktorok a fejetlenségre és a szervezetlenségre panaszkodnak egymás között. Vajon mikor tűnt el az a büszkeség, hogy a világ legnagyobb cégének dolgozunk? Felénk eljátsszák a hozzáértő instruktort, közben fahangon a gépről felolvassák azokat az adatokat, amelyek bármelyikünknek - aki már egy ideje itt dolgozik - kép perc alatt elérhető.  S közben mi is látjuk, hogy nem érdekli őket. Még azt is észrevettem, hogy féltik az állásukat....
Erre az egész benyomáshalmazra az tette fel a pontot, amikor az első - mondom az első - nap végén, az instruktor közölte, hogy ha szeretnénk egy közös tablókép szerűséget a tréningről akkor szóljunk. A felesége fényképész és a kinti falon látott képeket is ő készítette. Ha szeretnénk, fejenként 25 dollár. 20 vagyunk a csoportban.... Majd elővett egy nagy dobozt és közölte, hogy a felesége egyébként még takarókat is készít..... no itt egy kicsit katapultált az agyam. Egy GE gázturbina tanfolyam keretén belül, termékbemutatót tartunk Amerikában, angol, magyar, olasz, török és fülölszigeteki vasipari munkásoknak.... csak én látom ezt groteszknek. 
    Még jobban körülnézek majd máshol is, de a központban töltött idő alatt ez volt az első benyomásom az országról. Még az itteni üzemben is a pénzügyesek állnak mostanság a tápláléklánc csúcsán. Takarékoskodni kezdenek, egy alapvetően fogyasztó - fogyasztás orientált társadalomban. Furcsa és egy kicsit ijesztő.

     Az udvariasságuk mögött, nagyon sok embernél ott van egy fajta távolságtartás. Kíváncsi vagyok, hogy ez csak cégen belül érezhető, vagy ország szinten is? Mint akik a pertől félnek egy rossz munkahelyi mondat vagy helytelen viselkedés miatt.... tartanak tőlünk. A mi reakcióinktől is..... tényleg különös. 

     

Barátok

 Barátok

Lelkem ragyogását, gyakorta tiporja elmém bakancsa.

Jókedvem illan és szemem, múltba, jövőbe réved gyakorta.

Szívem burokba zárul, mint a mimóza minden rezzenésre.

S a félelem készteti testem, görcsös, gyötrő semmittevésre.

Ilyenkor felébred bennem,az elmúlt életek harcosa.

S tétova bizonytalanságba, parancsok röpködnek harsogva.

Ő nem ismer kétkedést, erényt vagy kegyelmet.

Mozgatja az embert, mint egy bevált, régi fegyvert.

S bár test és elme, ekképp egyként mozdul,

de az alkotás a teremtés során mégis torzul.

Benne van erő, kitartás, s kemény elhatározás,

de a szív nélküli mű, hideg lesz akár egy üres ház.

A szív dalát sajnos nem ismeri e régi, megfáradt veterán,

lágy hangját elnyomják a ködben zengő harci harsonák.

E csöndes ének, a némaság meseszép dallama,

Melyet megszázszoroz barátaim szilaj kacaja.

S felrezeg bennem a mélybe süllyedt lélek,

Gondtalanul röpül szembe mindenféle széllel.

Átsiklik falakon, nincs előtte távolság, határ

Őrökké éljen boldogan,minden csodálatos barát

Tökéletes reggel

    A mostanában megszokottnál korábban ébredtem, de a napot nem sikerült megelőznöm. Arany fénnyel áramlott be az ablakon és zöld csillogásba vonta a kis bonsai smaragd leveleit. A mai is különleges nap lesz - mosolyogtam.
    Kimásztam a meleg takaró alól és felöltöztem. Csöndesen nyitottam ki a szoba ajtót, feltételezve hogy talán van még aki aludni szeretne. A kávé kiöntő üresen árválkodott a kávéfőző mellett. Úgy gondoltam ezt nem hagyhatom annyiban.
    Mire a forró ital elkészült és illata belengte a konyhát, csöndes motozást hallottam anyukám szobája felől. Töltöttem egy csésze kávét és bevittem neki, majd fogtam a sajátomat és kimentem az udvarra. Dér borított mindent és csillogva, fehéren tükrözte vissza a napsugarakat. Hátrasétáltam a ház sarkához és mélyet lélegeztem a friss - a dátum ellenére - kora tavaszi levegőből. A ház mögött elterülő mező barna kórói csendes vigyázzállásban köszöntötték a napot. A madarak is halkan, visszafogottan csicseregtek, mintha nem akarnák felébreszteni későn kelő társaikat. Forgalom sem volt. A közeli patak túlpartján  lakó pacik halk horkantásait hozta felém a szél. Béke volt mindenhol.
     A kezemet melengette a forró bögre és a kávé illata belopakodott az orromba. Nem kérettem hát magam és belekortyoltam. Élveztem ahogy a kávé lassan végigcsorog a torkomon és átmelegíti a testem. Előkotortam egy cigit a zsebemből és meggyújtottam. Lassan letüdőztem és élveztem a békét körülöttem. Szép lassan beleolvadtam és azt vettem észre, hogy a szám sarka a fülemhez közelít.
    - Ez annyira jó! - mondtam ki halkan, csöndesen. Majd miközben a számhoz emeltem a cigit, eszembe jutott az Úristen @ menny.hu című film egyik jelenete. "Látám hogy ez jó. Megáldám vala." Ettől rámjött egy pár perces röhögés, de annyira tökéletes volt a pillanat. Ez ám az élet. Kávé, cigi, ..... s egy kis tai chi, hogy tökéletes legyen a reggel.
- I am so bad.... - ismét belenevettem a reggeli csöndbe és nekiláttam a tai chi gyakorlatoknak amelyeket egy barátomtól tanultam.

Vidám napot! :-D

Szeretet

     A billentyűk előtt ülve úgy érzem ez egy hosszú és sokak számára talán unalmas írás lesz a fenti témáról. De sok kérdés merült fel bennem az utóbbi időben és ezt a formát választottam arra, hogy letisztuljanak a gondolataim. Rengeteg inspirációt is kaptam, azonban mint a kirakós darabjait a helyére kell illesztenem, hogy élvezhessem a teljes képet.

     Szeretet. Nos talán a legegyszerűbb, a legtisztább és mégis a legösszetettebb fogalom az életünkben. Számomra a szeretet egy végtelen energiaforrás. Igen, energia. Ha szeretsz, akkor nem érzed magad kimerültnek, akkor a világ egy csodás hely és az akadályok csak jelentéktelen kihívások utad során. A fő kérdés azonban hogyan éljük meg a bennünk lévő szeretet.
     Már ki is mondtam a kulcs szót. A bennünk élő szeretet. Szinte mindenki érezte már - ahogy a párját figyelte amikor az éppen belemerült valamibe, vagy a gyermekét amint önfeledten játszott - hogy felfakad benne egy jóleső, meleg érzés. Amikor teljesen kitölti a belsejét és elönti a hála a világ iránt - vagy inkább az iránt a személy vagy dolog iránt aki kiváltotta. Ez egy csodálatos érzés. De vegyünk észre valami nagyon fontosat. Belőlünk fakad. Mi szeretünk. Ez nagyon fontos, de lépjünk most tovább.
     A csapda ott van ebben a helyzetben, hogy a szeretetünk forrását hozzákötjük ahhoz az emberhez aki kiváltotta. Kötjük, kötődünk. Tényleg szép a magyar nyelv. S megszületik a fejünkben a gondolat:. "Nélküle nem lehetek boldog." Pedig az érzés benned fakad. Te vagy a hangszer és te vagy a zenész. Ám amikor teret engedsz ennek a gondolatnak, hagyod hogy mások játszanak rajtad. Ez rossz? Nem, és igen. Nem rossz, mert egy szükséges fejlődési lépés. Meg kell élned. Ugyanakkor rossz, mert ezáltal éppen a saját szabadságodat áldozod fel. Mert hozzákötöd magad az emberhez aki ezt kiváltotta. Félted őt - igazából magadat - s ez feszültségek forrása lesz benned. Itt már elenyészik a szeretet, mert hol van ebből az önfeledtség, a boldogság. Itt már csak akarat van, ragaszkodás és üzlet. Igen, üzlet. Adok, azért hogy megszerezzem, vagy azért hogy megtartsam a "boldogságom."
    Tudjátok számomra mindig van egy de, egy kérdés. S a kérdés így hangzik, szereted magad? Amikor szerelmes vagy, akkor talán igen. Akkor könnyű - főleg ha viszont szeretnek. A másik tekintetében, a visszajelzésiben magadat látod ahogyan ő is a tiédben. Mindkettőtökben felébred az érzés ami boldogsággal tölt el. Ebben a boldogságban nincs különbség. Tulajdonképpen ugyanazt az érzést csodáljátok, szeretitek egymásban.
    De ha nincs ott a másik? Az emberek meghalnak, elhagynak - s ha tárgyakat szeretsz, akkor összetörnek, elromlanak. Egyszóval minden elmúlik. Semmi sem a tiéd igazán. Ezzel lehet vitatkozni, de sajnos attól még tény marad. Ami mindig veled marad, az te magad vagy.
    Azt már tisztáztuk, hogy amikor szeretsz akkor magadat is szereted a másik szemében. De tudod magad olyankor is szeretni, amikor depressziós vagy? Amikor sajnálod magad, vagy az érzelmeid elől mértéktelen evésbe, dohányzásba, ivásba, munkába, sportba menekülsz? Tudod szeretni azt a szánalmas kis embert akivel olyankor azonosítod magad? Tudsz hozzá kedves és türelmes lenni? Leülsz meghallgatni? Megkérdezed tőle mi a baj igazából?
    Tapasztalatom szerint - aztán kijavít aki akar - az igazi Szeretet elsősorban belőlünk fakad. Ha ezt megtapasztalod, egy végtelen forrást fedezel fel magadban. S ha magadat szereted, akkor bárki más felé ezzel a szeretettel fogsz fordulni. Ez egy csodás ajándék. De hogy eljuss ide, akadályokon kell keresztülmenned.
    Először a gondolataid, a sok éven át beléd nevelt mintákat kell felülvizsgálnod. Számomra ez nem volt olyan nehéz. A gondolkodásom alapvetően analitikus és igyekszem rendszerekben gondolkodni. Így nagyon könnyű felismerni azokat a gondolati mintákat amelyeket az évek során belénk neveltek. Megtanultad mit kell tenned, hogy "kiérdemeld" mások szeretetét. De ez üzlet és az ára önmagad feladása. Hányszor hallottad mostanában, hogy olyan férfit, nőt keresek aki önmagamért szeret. Nem gondolkoztatott el?
    Szóval először ismerd fel mindazt a mintát, amit a társadalom beléd nevelt. Ebben egy Adyashanti-tól hallott kérdés nagyon sokat segített nekem. " Ki vagyok én? " "Ez tényleg én vagyok? " S ha magadba nézel, sok gondolat idegennek fog tűnni.
    Születésünktől kezdve, fejlődésünk során egy programot épített a társadalom a fejünkbe. Ezen program tartalmaz védelmi funkciókat is - rengeteget. S ezen védelmi funkciók első vonala biztosítja, hogy ne is vonjuk kétségbe a program helyességét. Anthony de Mello A szeretet útja című könyvében jó néhány ilyen alapprogramot bemutat. Az ő megfogalmazása szerint, az hogy mi az igazi szeretet, azt senki nem tudja elmondani neked. Mert az olyan lenne, mintha egy születésétől vak embernek próbálnánk elmagyarázni a színeket, a fényt De ha megérted a sötétséged, akkor megszűnik és felfakad majd a fény.
    A másik ilyen akadály az igazi szeretet megismerésében, az érzések. Furcsa ellentmondás, hiszen a szeretet is egy érzés nem. Nos, igen. Az a szeretet amit ismerünk egy érzés, de a végtelen mindenkire és mindenre áramló szeretet több ennél. Az tiszta energia. S ennek az energiának gátat vetnek a negatív érzések. Most én is ezzel küzdök. A félelem, a lehangoltság - milyen kifejező szó - mind, mind elzárnak ettől a forrástól. S bevallom könnyebb elfutni az érzések elől és belemerülni pillanatnyi menekülést szolgáló eszközökbe - néhány példát már felsoroltam.
    De ha szembenézel velük, ha leásol a mélyére, egy ajándékot hoznak neked. Tapasztalatom szerint a legtöbb érzés, egy régi gondolat mintához kötődik. Mit jelent ez? Nos az ember úgy tanul, hogy ismétel dolgokat. Mint a járás, biciklizés, autóvezetés. Ismétled amíg rutinszerűvé nem válik és többet nem kell gondolkodnod rajta, hogyan csináld. Nos az érzelmi reakcióinkkal is hasonlóan történik. Egy adott helyzetben gyermekként reagálsz valahogy és kapsz egy visszajelzést a külvilágtól. A következő alkalommal újra reagálsz valahogy - talán ugyanúgy, talán másképpen - s ismét visszajelzést kapsz. Ezen tanulási folyamatban aztán kiválasztod a számodra legmegfelelőbb visszajelzést és ahhoz igazítod a viselkedésedet. Aztán x idő múlva, már tudattalanul reagálsz egy ugyanolyan helyzetben. S itt a csapda.
    A múltban csalódtál és fájdalmat éreztél. S kialakul benned egy minta. Ez történik, akkor rosszul kell hogy érezzem magam. Már azt sem tudod hogy miért. Lehet hogy az a dolog már teljesen jelentőségét vesztette a számodra. Hadd világosítsam meg egy példával. Egyedül vagy. A múltban amikor egyedül voltál, zavart voltál és nem tudtad szeretni önmagad. A külvilág visszajelzései vegyesek voltak és az önértékelésed eléggé romos volt. Szükséged volt barátokra, társra aki szeretett és odafigyelt rád. Mert ebből a visszajelzésből láttad, hogy szerethető vagy. De tegyük fel, elindultál egy úton a tudatosság irányában. Rájöttél sok-sok szerepedre. Arra is, hogy szerethető vagy, mi több egy csodálatos emberi lény. Megtapasztaltad, megélted, de mégis elveszíted ezt az élményt újra és újra.
    Nézz szembe az érzéssel, Merülj el benne még ha félsz is. Fáj? Most talán nem fáj? Nem érzed szarul magad? Azt mondod, nem olyan rossz ez? Majd elmúlik? Igen, elmúlik, de visszajön. Mert így működik. De ha a mélyére nézel, akkor fülön csíped az gyökerét. S ha így teszel, legközelebb már könnyebb lesz. S aztán teljesen elenyészik benned. S egy újabb mintától szabadulsz meg.
    Néha ez nem is olyan egyszerű. Programod védelmi mechanizmusa nagyon fejlett. De a kérdés, hogy ki vagyok én, honnan jön ez az érzés... hm. A válasz nem a program része. Az elkerülés, a menekülés a fájdalom elől azonban igen. Szóval, szállj szembe a programmal és szabaddá válsz tőle. A Mátrix című film sok igazságot fogalmazott meg. Tényleg egy programozott világban élünk, csak tudnod kell lefordítani a film mondanivalóját a való életre.

    Nos én idáig jutottam a szeret témakörében. Amikor élem, legyőzhetetlennek érzem magam. Akkor ragyog a világ és vidám vagyok. A gondolatok már nem igazán tudnak befolyásolni, de az érzések még igen. Ezen még dolgoznom kell. Figyelnem. Mert minden megértés kulcsa a figyelem. Ne nyomd el, ne küzdj vele, mert ezzel is csak erőt adsz neki. Csak figyeld, türelemmel, szeretettel és ebből megértés fakad. A megértés pedig felszabadít.
    S még egy saját tapasztalás, amit szintén tanulok. A test és lélek kapcsolata. Aki önismereti úton jár, előbb utóbb beleütközik ebbe a kérdésbe. A testet sokan nem kapcsolják be ebbe a folyamatba, pedig arra jöttem rá, hogy nagyon fontos fokmérője a tudatosságodnak. Amikor nehéz ételeket eszem elillannak az energiáim. Nehezebb leszek és kevéssé fogékony a világ szépségeire. Az érzéseim komorabbak lesznek. De itt is ugyan az igaz, mint az érzéseknél. Itt is egy tanult mintát követsz, s a változás kulcsa itt is a figyelem. Erővel? Nem, szeretettel, türelemmel és figyelemmel.

Eszter blogján nagyon hasznos és elgondolkodtató írások, meglátások olvashatók a témában. Nagyon sokat merítettem belőlük. Köszönet érte. :-)
http://www.belsoforras.hu/aramlasban/

Szép napot.

Létezem

"Eljön a nap, mikor
egy ölelésben hazaérkezem. 
Békében élek ott, ahol
még nem járt senki sem, 
ahol csak az számít: 
Létezem!"


Fodor Ákos


Gyönyörű!

Alkotás, teremtés

  

    Furcsa dolog ez. Imádok írni. Nagyon szeretem, ahogy a gondolatok papírra kerülnek, testet öltenek és másokhoz eljutva érzelmeket, gondolatokat ébresztenek. Folyamatokat indíthatnak el, amelyek felismeréskehez és megoldásokhoz vezethetik el őket életük egy-egy problémáira. Vagy egyszerűen csak mosolyt csalnak az arcukra és megfeledkeznek hebrencs agyuk izgága - sok esetben gyötrő - játékairól. Ezért csodálatos.
    A legszebb mesék, kiemelnek a fotelból, ágyból, onnan ahol éppen vagy és kósza szellemként átrepítenek egy másik dimenzióba és a főhős - főhősnő válla felől - vagy éppen ahonnan jól esik - figyeled az eseményeket. Érzed az emberek érzéseit, hallod a gondolatait, tudod mi megy végbe bennük. Néha olyasmit is észreveszel, amit ők maguk sem látnak. S a történet? A történet persze változó. Nincs beleszólásod. Néha a jók meghalnak, elveszíted őket a történeten kívülre kerülnek. Néha az a sorsuk hogy elbukjanak - bár rendszerint egy hősies, de reménytelen küzdelemben. De valahogy a történet mégis teljes. Megérted, hogy ez a sorsuk, ez az ő történetük. Együtt küzdesz, örülsz velük, elfogadod a sorsukat - ahogyan ők - vagy nem. De végigélsz velük egy életet. S a könyv befejezése után még sokáig magadban hordozod mindnyájukat. El-el gondolkozol, mi lett volna ha.... ha akkor másképp dönt ez vagy amaz a szereplő. Akkor vajon hogyan alakult volna az egész. S észrevétlenül továbbszövöd a szálat és már te magad válsz a mesélővé. Játékosan, könnyedén, mert élvezed a meseszövést. S anélkül hogy tudatában lennél teremtesz egy világot. Egy másikat a te képedre. :-)
    Ez ám a nagy dolog emberek. Ez a játékos, szeretetteli alkotás. Régóta nem írtam semmit. Valahogy az az érzés munkált bennem, hogy megmutassam a bennem zajló változásokat, hogy utat mutassak másoknak is egy ilyen kis mesén keresztül. S nem ment. Nem ment, mert nem tudtam szavakba önteni ami bennem zajlott. Olyan rettentően akartam elmondani azt a fontosat - ami egyébként tök közhelyes - amit felfedeztem. Amit tanulok rögzíteni az életemben. De most arra jöttem rá, hogy nem kell mondani semmit. Mesélni kell. Érzésekről, vidámságról, szomorúságról, zavarról, mindarról ami testet ölt bennünk. Papírra vetni, formát adni neki és elengedni. Ezek az érzések ott munkálnak mindenkiben. Sokan ragaszkodunk hozzájuk, nem akarunk megszabadulni tőlük, mert ez az egyetlen dolog amit ismerünk. Pedig ez egy feszültséggel, félelemekkel, ragaszkodásokkal teli világ.
     S a mese. A mesében nincs kötöttség. A mesében minden áramlik. Ha fal kerül eléd - a főhős elé - megmászhatod, megkerülheted, ledöntheted, vagy egyszerűen csak átáramolsz rajta mint a víz. A mesében nem kötnek hamis képzetek. A mesében nem takarja a megoldást a szemünk elől a realitás. A mesében egy dologra száz, ezer vagy akár végtelen sok megoldás lehetséges. Attól függően ki álmodja a mesét. Bármilyen mese, történet amit eddig írtam, még mindig elvarázsol. Még a legbugyutább is. Elolvasom, látom a kezdő hibákat, látom a csiszolatlanságát, de még így is átjön az érzés, amit akkor érzetem. Visszacsöppenek abba a világba, s újra megküzdök az egységért, a szerelemért. S békét lelek a végén.
    Egy kis videóban itt az oldalon Bruce Lee azt mondja: " Be water my friend! " Azaz légy víz barátom. Forma nélküli, amely bármely formát képes fölvenni. Áramló, néha csendes, néha dübörgő mindent elsöprő erő. Én azt mondom légy mesélő! Álmodj barátom! Tudom miért? Mert ahogy a mesében teremted a dimenziókat, világokat, úgy kell a saját valóságunkat is megteremteni. A mesében megteremted a számodra tökéletes világot. S szeretettel, humorral teszed ezt. S ha borús az ég - rossz, keserű érzésekkel kezdődik a történet - a végére mindig kitisztul az ég. Felszabadulsz.
    Az így teremtett történet azért csodálatos - és nagyon hatásos - mert az érzéseiddel erőt adsz nekik. S nem kell kondicionálnod magad - tanítanom magamnak mit kell éreznem - mert ez természetes. S az érzések, erőt adnak az álmoknak. Megadják a beteljesüléshez szükséges energiát. No ezért csodálatos az alkotás.
    Egy jó barátom azt mondta nekünk a valóságteremtésnek négy alappillére van. A gondolatok, az érzések, a szavaink és a tetteink. A tettek azok amit a legtöbbre értékelünk. Nos, ebben én nem értek egyet - ahogy ő sem. Én sok mindet tettem már. Létrehoztam dolgokat. De amit erőből, akarattal építettem... az erő mindig elfogyott valahol. Volt hogy megszületett az alkotás, volt hogy nem. De ezek általában nem voltak felemelő élmények. A megvalósítást nem élveztem igazán, s a beteljesülést is csak rövid ideig. Ellenben ha álmodoztam - megálmodtam valamit. Akkor újra és újra lejátszottam a fejemben. Szível, szeretettel - hiszen erre vágytam. Erre a csodavilágra. A gondolatok és érzések tökéletes szinkronba kerültek és a szavaim szinte természetesen tükrözték ezt a belső világot, vágyat. S a tettek?
     Azok is természetessé váltak. Ahogy megjelent egy lehetőség - először csodálkozva, aztán már hálásan - tétovázás nélkül megragadtam azt. S az alkotás folyamata, maga a teremtés, végtelenül könnyűvé és örömteli folyamattá vált. Elnézést ha szájbarágós vagyok, de érzitek a különbséget. Az út volt élvezetes, nem - csak - a cél ahová eljuttatott. Az utat kell élvezni, mert az maga az élet. Több időt töltünk el az úton, mint a célban pihegve. ( Talán hagyjuk el azt a részt, amikor a pihegés után ráébredsz, hogy a nehezen összehozott álmodat hány oldalról fenyegetik. Ez a ragaszkodás. De amikor ilyen természetesen könnyen és élvezettel, hittel teremtesz... nem ragaszkodsz többé semmihez. Elengeded, megosztod, mert magában a teremtésben rejlik az örömöd. ) 
    Zárszóként csak annyit mondok, meséljetek. Meséljetek álmodjatok egy olyan világot, amelyben élni szeretnétek. Szánjatok időt erre az álomra, mert ez megmutatja azt az erőt amelyből felépíthetitek.

Szép napot.

Bohó mese - Vidám Karácsonyt!

    Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen túl, ahol a kurta farkú malac is rózsaszínű és virágillatú… Rendszerint így kezdődtek gyermekkorom meséi, nem csoda, ha elaludtam a harmadik mondat után. Így aztán nem is tudom, hogy kell kellő költői nyakatekertséggel elmesélni Nóra hercegnő és hű bolondja történetét. Ami elég katasztrófa, mert ha úgy mondom, ahogy történt, egy gyerek sem lesz, aki alszik ma éjszaka.

Legyen hát. Minden az esküvő napján kezdődött. Természetesen Nóra esküvőjéről beszélek. A családi kastély a kápolnával egyetemben virágba borult. Mindenki a legjobb ruháját öltötte fel, hatalmas tömeg gyűlt össze, hiszen a királyi család egy tagja készült feleségül venni, az ő drágaföldesuruk egyetlen leányát. Mindenki rendkívül boldog volt. A léhűtők jóllakhattak végre, a dolgozók megpihenhettek, a kedves szülők, pedig magasabb helyet kapartak maguknak az udvarnál egyetlen lányuk által.

Még a vőlegény is elégedettnek látszott, mert kémei már jelentették, hogy a menyasszony igen fiatal és nem lesz vele semmi gond. Hiszen gondos szülei megmondták neki, hogy ha engedetlenkedik vagy bármi módon botrányt csinál, legkedvesebb paripája halálnak-halálával hala.

Ebből is kitűnik, hogy a menyasszonyban azért maradt némi vonakodás a menyegző, és szülei szíve választottja iránt. Elenyésző csupán. Alig három szobára való bútort aprított fel fogpiszkálónak dühében, amikor rájött, hogy nincs kiút férjülésből. Meg kell hagyni megejtő szakszerűséggel végezte, hála házitanítójának.

Eme bölcs férfiú – kinek feladata volt hogy megtanítsa Nórát az úri viselkedésre – sok más egyéb mellett, szükségét érezte hogy, még néhány aprósággal kiegészítse az etikettet. Ilyen volt a lovaglás – férfimód -, a vívás, a harciszekerce forgatás, a gondolkodás, szabadságszeretet… Ki is rúgták, mikor kiderült a turpisság, és örülhetett, hogy a feje a nyakán maradt. Ugyanis tanítványa túlságosan is magáévá tette a tanultakat.

Történetünk kezdetén azonban szinte mindenki boldog és gondtalan volt. A menyasszony belépett a kápolnába atyja karján és nagyon megejtő látványt nyújtottak. Azt már csak a közelállók vehették észre, hogy büszke apa feszülten mosollyal, a fogai között szűrve így búcsúzik lányától.

- Emlékezz a lovadra!

A menyasszony egyenes derékkal büszkén állt az oltár előtt, s fátyla mögül megvetően mustrálta végig az előtte állókat. Szülei büszkeségtől megkönnyesedett szemét, amely ragyogott, hogy végre ilyen közel kerültek az igazi hatalomhoz. Nézte a nyalka testőröket, akik az alkalomra nők módjára kidíszítették magukat. S a vőlegényt… Olyan volt, mint aki karót nyelt, keskeny s halovány arca valami ronda betegségre utalt, vagy ha mégsem akkor a humor teljes hiányára.

- Mielőtt az atya elkezdené a szertartást – közölte vékony, s idegesítően magas hangon – tudni akarom méltó vagy-e hozzám. Ha jól válaszolsz a kérdésekre, a feleségem lehetsz.

A terem felhördült az izgatottságtól. – Legyen feleséged a kolera – gondolta Nóra, de menten eszébe jutott Szultán, legkedvesebb lova. S mintha a nyihogását hallotta volna. 

Talán csak egyetlen ember volt a teremben, akit nem ragadt magával az események sodra. Ő az udvari bohóc volt. A kápolna egyik boltíves ablakában ült és unottan lógatta a lábát. Látványosan unatkozott, de nem sokat tehetett ellene. Beígértek neki némi követ, ha viccet csinál az ominózus eseményből. No persze nem gyémántot, vagy más drágakövet az ujjára. Inkább mázsás malomkövet a lábára, s rögtön utána úszást a várárokban. Mostanság nem volt túl rózsás a helyzete, mert az embereknek nem volt idejük a humorra. Nem is tudtak már nevetni magukon, csak másokon.

- Tehát – folytatta a vékony hangú királyi sarj – mutass nekem olyat, amit még nem láttam! Mondj nekem valamit, amit még nem hallottam, és amit még nem éreztem! – fejezte be és önelégülten leült a trónszékbe és hátradőlt.

A hatalmas csarnokra áhítatos csend ereszkedett, pusztán egy ló nyerítése hallatszott be odakintről. Majd két magányos tenyér tapsolni kezdett a magasban. – Igazi szultánhoz méltó kérések. – mondta a bolond, miután kipillantott az ablakon, majd elcsöndesedett, és Nórát nézte. Ki fátylát felhajtva előbb a bohócra pillantott, majd szemét a földre szegezve előrébb lépett.

- Nos a kérdések elég könnyűek. – mondta, miközben szemét felemelve a leendő férjére nézett. – Az érzés, amit még soha sem éreztél, az a Szánalom. – a meghívottak hangosan hördültek, az örömszülők arcára fagyott a mosoly, de a lány mosolyogva egyre keményebb hangon folytatta:

- Az, amit még sohasem hallottál a Nem szó, de tőlem megtanulhatod az összes szinonimáját. Amit pedig még sohasem láttál – és ha rajtam múlik, nem is fogsz – az, az Én főúri hátsóm. Titeket meg csókoltatlak a leprával. Most láttatok utoljára. – mondta és letépte magáról a fehér csipkedíszes, uszályos, terebélyes ruhát és elővillant alóla sötétzöld férfimód szabott lovagló ruhája és barna bőrmellénye, valamint az esküvői ruha redőiben jótékonyan megbújó kardja.

- Állítsátok meg – kiáltotta rémülten az örömapa. S nem kellett kétszer mondania, mert a díszsorfalat álló nyalka ifjak alig várták, hogy kitüntethessék magukat. Rárontottak a magányos lányra, aki szinte eltűnt a forgatagban, de bolond a magasból jól látta a sűrűn felvillanó pengét, az el-elsülő könyökét. A nyalka ifjak, pedig nem sokkal később egymást felborítva hátráltak a közeléből. De néhányan, inkább lehátaztak, s fájó testrészeik köré gömbölyödtek. Persze voltak igazi katonák is a teremben, de ők nem siettek utat törni a tömegben, s közbe avatkozni. Ismerték s kedvelték Nórát – jobban, mint a hisztis apját. Soha nem fújták be, ha tilosban járt, sőt… most is büszkén nézték, hogy használja a tőlük ellesett – tanult - fogásokat.

A vékony barna lány arca kipirosodott, s haja összekuszálódott, s lihegve körülnézett. Majd nekilendülve a bohóc melletti ablakhoz futott – a tömeg utat nyitott neki – s egy lelkesedésében elbotló és négykézlábra eső katona hátán lendületet véve ez ablakpárkányra kapaszkodott és csibészes mosollyal csókot hintve a tömegnek kivetette magát az ablakon.

A bohóc lelkesen tapsolt és a térdét csapkodta felváltva. Fülsértő módon hahotázott a néma csendbe döbben teremben.

- Csinálj valamit! – mondta a hoppon maradt királyi sarj.

- Én? – kérdezett vissza a bohóc –Engedelmeddel felség, ez az esküvő nélkülem is elég mulatságos. – mondta és folytatta a kacagást.

- Ha nem hozod vissza azonnal, esküszöm hogy, többet nem nevetsz te semmire kellő.- kiáltotta az örömapa. – Magam metélem le a micsodádat te istenátka, ez is a te hibád… - még folytatta volna, de bohóc felállt az ablakpárkányra és…

 - Ez fájt – kiáltotta s túljátszott eltorzult arccal, a szívét markolászva, merev testtel kizuhant az ablakon.

A tömeg végre levegőt vett és utánuk tódult az utcára, de addigra már csak a kapun kiporzó lányt látták egy csodálatos éjsötét táltos hátán, valamint egy szénásszekérből előkászálódó vidám bohócot. S mivel a földesúr nem látszott megkönnyebbülni, hogy legalább a bohóca életben maradt - mi több – igen csak tajtékzott, szegény bolond is futni kezdett a kapu felé. S mivel útjába kerültek a nyalka ifjak paripái, lelkesen felpattant az egyik hófehér szépségre, nevetésre fakasztva ezzel az udvar népét, mivel fordítva tette ezt. Ült a lovon és tétova, bizonytalan mozdulatokkal előrehajolva kereste a kantárt. Zúgott a kacagás. De amikor a katonák felé indultak, hirtelen sarkat adott a lónak és komikusan pattogva kivágtatott a kapun. S mivel a többi ló köteléke is kioldódott valahogy egy egész ménes követte.

Odakint, ahol már senki sem látta, a bolond megfordult a nyeregben és a csordától különválva a hercegnő után vágtatott. Egy közeli domb tetején érte utol a megpihenő lányt. Nóra a lováról leszállva várta, miközben a hatalmas csődör ott legelészett mellette. Amikor a bolond nagy lendülettel elébe pattant lova hátáról, kardot – s kérdést - szegezett neki.

- Mégis mit akarsz tőlem? – a bolond játékosan odébb biccentette a pengét, s azt mondta:

- Először is hogy vidd ezt a bicskát a gigámról – vigyorgott, majd amikor a penge egy kört leírva visszatért a torkára, hozzá tette – Nem bírom a rozsda szagát. Attól mindig tüsszentenem kell. – S a szeme elkerekedett, az orra megemelkedett, mint aki tényleg tüsszenteni készül.

- Mi? Hogy rozsdás? – kiáltott fel a lány, s kézbe kapta a pengét – Hol? Ez a kedvenc kardom! – mondta szinte kislányos dühösen, s lázasan vizsgálgatta a pengét. Majd ingerült – de a végén visszafogott mozdulattal - ráhúzott lapjával a nevetéstől összegörnyedő bolond hátsójára. Az, az érintést megérezve hatalmasat ugrott, majd olyan szemrehányó, bűntudatkeltő gyermek arccal nézett a lányra hogy az nem tudta megállni és nevetve dőlt hanyatt a fűben. Hosszan kacarászott, s még a könnye is kicsordult, s azt vette észre, hogy a férfi is vele nevet.

Felkönyökölt a fűben és ránézet az elkomolyodó férfiarcra. Vonásai megkomolyodtak ugyan, de szeme s szája szegletében lévő ráncok pajkosan felfele kunkorodtak még így is. „Arca fáradtnak tűnik kicsit, s nagyon öregnek látszik” – gondolta a lány. – „Lehet vagy 27 éves.”

- Hatásos előadás volt, de mihez kezdesz most? – kérdezte a lány arcát fürkészve.

- Hmm – vonta meg a vállát Nóra – Talán megkeresem a boldogságomat. És te? – dobta vissza a labdát.

- Nincs igazán keletje manapság a humornak. – sóhajtott a talpra álló férfi. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, keresztezte a lábait, és elszontyolodott gyerekarccal folytatta – Nem szeretnek igazán. Segítek neked, jó? – Hirtelen lehajolt és egy nagyobb kő alá pillantott. – Itt nincs. Egyébként, hogy néz ki a boldogságod? Leszel a barátom?

- Már régóta a barátod vagyok, te bolond. Hiába játszol, tudom hogy te hoztad a Szultánt a templom elé. Van egy olyan érzésem, hogy te tehetsz arról is, hogy nem üldöznek. Köszönöm.

A bolond vonásain elképedés és öröm váltogatta magát, hogy egy igazi könnyes meghatottságban teljesedjen ki. Igazi színész volt. Úgy játszott az arcával, mintha csak gumiból lett volna. Nem kellett festék vagy más bohóság, maga volt a komikum. A lány felé indult, és elfátyolozott szemekkel kitárta a karját, majd irtózatosan elvágódott, elbotolván saját lábában.

A lány nevetve húzta fel s porolta le az immár elkínzott, de büszke arcot. – Gyere, keressük meg Efremet. – mondta

-Efremet? – kérdezett vissza a bolond egy percre kiesve a szerepéből.

- Hallottál már róla? – nézett rá kérdőn Nóra.

- Egy keveset. Udvari varázsló volt az udvarnál. Tanácsadó. Csak nem mindig adott népszerű és könnyű tanácsokat, s így őt sem szerették. Állítólag egy sűrű erdő közepébe költözött, s nem beszél senkivel. –mondta föl a leckét.

- Ez így nem teljesen igaz. – mosolyodott el a lány. – Aki azért veszi a fáradságot és átvágja magát a hozzá vezető veszélyeken, annak válaszol a kérdéseire. Talán te is megtalálod életed értelmét.- mondta és elindultak…

A domb túlsó lábainál egy hatalmas, végtelen erdő feküdt. Igazából senki sem tudta merre-meddig nyúlik, mert egy utazó sem érkezett még erről a kastélyba. S a vállalakozó kedvű vándorok, akik ide indultak el sohasem térek vissza. Természetesen Efrem is ebbe a rengetegbe vetette bele magát, miután tele lett a kalucsnija az udvari csúszómászók alattomosságaival és az emberek korlátoltságával.

Sok találgatás kapott szárnyra az erdő lakóival kapcsolatban. Azt mesélték, boszorkák, sárkányok, óriások, törpök, koboldok, tündérek s egyéb különös – s veszélyes – lények lakják. Ahogy a dombon tetejéről lenéztek az erdőre halvány félelem markolta meg a szívüket, de a lány jól tudta csak így menekülhet. - Nincs az a bolond, aki ide követni merné őket. Az a felfuvalkodott hólyag, pedig biztos nem. – gondolta. Ahogy elnézte a gyenge szellőben lágyan hullámzó zöld felszínt, olyan érzése volt, mintha a tengert bámulná, s a mélyébe készülne elrejtőzni.

A bolond is a változatos zöld szín kavalkádot figyelte, s megigézetten hallgatott. Arcára gyermeki csodálkozás ült ki, s hatalmasat sóhajtott. Egy kicsit persze aggódott is, mert a boszorkákkal kellemetlen tapasztalatai voltak – s állítólag az erdőbe jócskán hemzsegtek az ilyesfajta népek. De választása nem igazán volt. Hiszen az esküvőn elkövetett apró turpissága az életébe kerülhet, ha utolérik őket.

S a legutóbbi boszorkás kalandja nem is volt olyan rémes – mint a halál. Hiszen alig egy hétre varázsolta el az a fránya, humortalan némber. Pedig igazán vicces volt a megjegyzés az orrára meg a mágnesre. S végül is lehetett volna akár béka is. Macskaként egész jól érezte magát.

Lassú vágtában igyekeztek az erdő felé. S a hatalmas fák egyre közelebb kerültek hozzájuk, aztán már föléjük magasodtak. Varázslatos színekkel és illatokkal fogadta be őket az erdő. Lovaik megrészegülten ügettek egyre beljebb a rengetegben, nem is nézve merre mennek igazán. Hamar eltűnt előlük az erdő széle, s jó egyórai lóséta után egy feketébe öltözött, hajlott hátú banyát pillantottak meg maguk előtt a fák között. A banya egy botra támaszkodva tipegett és hátán egy nagy kupac rőzsét cipelt.

A lány intett hogy menjenek közelebb, és nagyon nem tűnt fel neki a bolond helytelenítő grimaszolása. A banya éppen megpihent egy tisztáson és letette a rőzsét a hátáról. Hát, így sem lett sokkal egyenesebb a tartása, s az arca… Több ránca volt, mint foga. Görbe orrán akkora bibircsók ékeskedett akár egy szőlőszem. Szemei vaksin pislogtak a lovasok felé.

Ők megálltak tisztes távolságban az éltes korú személytől s a lány azt súgta a bolondnak:

- Menj, kérdezd meg, hol találjuk Efremet!

- Mért pont én?! – szűkölt fel a másik. – A múltkor is egy hétig futottam a kutyák elől. Mi van, ha most örökre béka leszek?

- Majd tisztelt tudóbban viselkedsz. Mégis csak te vagy a férfi! – mondta a lány, de a banyát elnézve azért ő is elbizonytalanodott. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy ráhúzzon a fehér táltos farára. Az ütéstől a ló előre lendült, s a bolond csak a boszi lábai előtt tudta megállítani. Ijedten pattant le a nyeregből s szinte a földig hajolva kezdte, ahogy gyerek korába is tanították:

- Bocsásson meg öreganyám… - ám nem folytathatta, mert a banya olyat húzott végig a bottal a hátán, hogy amaz meglepve térdre esett.

- Öreganyád ám a hétfejű törpesárkány. Te ájas széltoló, te! Hisz alig mútam harmincöt! Tehetek én róla, hogy a férjem – az a patkány – itt hagyott életem virágába és egyedű küszködhetek…- a hangja sem volt szép. Leginkább a repedt fazékhoz volt hasonlatos. A bolond ijedten bújt lova hátsó lába mögé, hogy elkerülje az újra és újra felé lóbált botot. – itt hagyott a mocsok, pont olyan pernahajder vót mint te, csak a pízemet akarta… - a bolond, amikor egy percre kikerült a bot hatósugarából lovára vetette magát s hátra se nézve vágtázni kezdett.

Nóra lova – Szultán – követte a másik táltost, bár a lány azt sem látta merre mennek igazán. Könnyei elhomályosították a szemét. Hangosan és felszabadultan kacagott, s csak lova figyelmének köszönhette, hogy nem ütötte ki egy belógó ág a nyeregből. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, akkor, sem amikor nagy sokára megálltak végre. A férfi rosszalló tekintete, újabb vihánc nevetésre ingerelte.

- Öreganyám…- mondta és bugyborékolva lefordult a lováról egy levélkupacba és folytatta a hahotázást.

- Öreganyád! – mondta a férfi, s lassan elmosolyodott. Majd felszabadultan nevetni kezdett, s a lány mellé hemperedett a földre. – Öreganyám. – ismételte meg a lány, mire a férfi hozzá vágott egy a keze ügyében heverő, puha, sárgás gyümölcsöt. Percek alatt jókedvű kergetőzős, dobálózós játék alakult ki kettőjük között. Szinte észre sem vették, amikor a lovaik ijedt szemekkel hátrálni kezdtek. Nóra éppen elhajított egy fura sárga labdát, ami a bolond mögötti sziklának csapódott, mikor is a szikla megmozdult.

Észre sem vették, hogy az a moha zöld hatalmas kődarabnak látszó valami - amit játék közben körbeugráltak, el-el találtak - egy sárkány. S nem túl vidáman ébredő fajta. Egyetlen mozdulattal feldöntötte a bolondot, s haragosan fölé tornyosult:

- Nekem anyukám azt tanította, hogy ne játsszak az étellel - mondta mély dörmögő hangon. A lány abban a pillanatban kardot rántott, és a férfi elé szökkent.

- Tűnj el, te tohonya vérszívó! – kiáltotta.

- Micsoda? Tohonya? Én mindjárt…- a felháborodottságtól, nem lehetett érteni a többit. Torka furcsán gurgulázott.

- Vigyázz! – kiabált a férfi a földről – Tüzet okád!

- Túrót – szűrte a szót a fogai között a sárkány – leköplek! – s azonmód be is váltotta az ígéretét, majd miután egyenletesen beterítette mindkettőjüket dühösen hátrafordult és dörmögve elment:

- Még hogy tohonya. Szétdúlják a kajámat, felkeltenek a délutáni alvásomból, és még van pofájuk tohonyának nevezni! Hova jut ez a világ… - még sokáig hallották a dühös sárkány mély felháborodott hangját. Nem igazán mertek megmozdulni, majd amikor lassú hitetlenkedő pillantással egymásra néztek, undorodva fogták fel, hogy talpig állnak a taknyóban.

A lovaik persze nem akarták őket visszaengedni a hátukra, s így kénytelenek voltak az első patakig üldözni őket. Amikor immár tisztára suvickolva előkerültek a vízből kezdett rájuk esteledni. Úgy döntöttek itt töltik az éjszakát. A táltosok zsenge füvet harapdáltak, míg ők ágakat gyűjtöttek a tűzhöz. A környező fák igen sokféle gyümölccsel kedveskedtek, s lábaiknál húsos gombák kellették magukat.

Miután jóllaktak elégedetten hevertek el a tűz mellett, és ahányszor csak megszólalt valamelyikük könnyes nevetésben törtek ki.

- Főúri hátsóm…

- Öreganyám…

- Én leköplek…

 Egyszer csak Nóra elkomolyodott és azt mondta:

- Mesélj nekem kérlek.

- Miről szeretnél hallani?

- Ismertem egyszer egy fiút, akivel gyermekkoromban együtt játszottam, majd egyszer csak eltűnt. Amikor legközelebb láttam, egy főúri udvarban bohóckodott, s a szeme ritkán nevetett, bár körötte zúgott a kacagás. Mesélj róla! Mi történt vele az évek alatt?

- Emlékszem én is egy vagány lányra – mosolyodott el a férfi – benne volt minden turpisságba, s őt szinte sohasem kapták el. Bezzeg engem…

- Úgyis tudom, csak engem fedeztél. Ha te nem maradsz ott elveretni magad, engem is elkaptak volna. – mosolygott a lány.

- Mégis mindig visszajöttél…

- Persze, hiszen a főúr kislánya nem nézheti tétlenül, hogy mindenféle koholt vádak miatt agyba-főbe verjék a barátját. – mosolygott szomorúan Nora - Azért így is kaptál eleget. – nézett a férfi szemébe. – De aztán egyszerűen eltűntél. Mesélj erről kérlek!

- Szóval a fiúról hallana felség – emelkedett fel a férfi, s immár újra a bolond szólt a régi jó barát helyett. – Az apja megelégelte, hogy az a hasznotalanmitugrászszéltoló mennyi gazságot követ el. Úgy érezte, hogy nem való, hogy egy udvaronc fia ilyen közvetlenül összejárjon ura lányával. Ahogy nőttek a gyermekek, egyre jobban aggódott, majd szörnyű elhatározásra jutott. –mondta, elmélyített, vészjósló hangon.

- Egy lovag mellé küldte a fiát apródnak, szinte máról-holnapra. Ott persze sok mindenre megtanították a csetlő-botló fiúcskát. – folytatta, s minden mondatát játékos gesztikulációval, testbeszéddel támasztotta alá. Elvágódott nehéz tálca súlya alatt, s mulatózó részegek által lökdösve hátát fájlalva felszolgált. Majd vívni tanult, s eljátszotta az esetlenséget, a gyakori verést, s azt hogy katonának állt. Előadta az első csatáját. Nóra szinte maga előtt látta a remegő térdű ifjút, amint várja az első rohamát. Bár a bolond játéka, eszeveszett kalimpálása képzeletbeli kardjával, pajzsával nagyon muris volt, mégis átsejlett rajta egy gyermek páni félelme. Az életért való elkeseredett küzdés és érezte, hogy könnyek öntik el a szemét. Meghatódik. Megnézhette, ahogy a fiúból férfi lesz, s csatáról csatára jár. Látta amint a tétova kalimpálásból határozott megfontolt mozdulatok lesznek, s a tétova gyermeki arcból fásult céltalan komor férfiarc, a szemekben kihunyt az éltető fény. Látta amint a férfi összerogyik egy szúrt sebtől, a lázas rángatózást, a küzdelmet melynek eredménye gyógyulás. Az utat az életbe. Egy másik életbe. Látta az éhező koldust, a leszerelt katonát, aki korgó gyomrát kifigurázva nevetteti a falubelieket. S végül látta a férfit, immár jóllakva, másokat mulattatva, s néha egyedül, merev szemmel ülve egy sötétét sarokban.

Megtörölte a szemét, s meghatottan nézett a játéktól kifulladt enyhén zavarban lévő férfire:

- Neked sem volt egyszerű életed Gawen. Csodás színész vagy barátom. Magadban őrzöd azt a gyermeket, aki voltál, míg ha azt is hiszed, hogy örökre elveszett az ártatlanságod. Él az arcod… még ha úgy is gondolod, hogy a lelked halott… Hiányoztál.

Mind a ketten megilletődtek önön őszinteségüktől, s zavart hallgatásba burkolózva nézték egymást jó ideig. A férfi fáradtan vissza ereszkedett a tűz mellé. Sokáig a lángokat figyelte, mielőtt –továbbra is tűzbe bámulva - beszélni kezdett.

- Mindenki tudta, hogy bánnak veled. Sokaknak nem tetszett de tenni nem mertek ellene. Én nem tettem igazából semmit. Beszéltem néhány régi veteránnal, s csak azt mondtam, hogy nélküled úgysem tehetünk érted. De egy esélyt azért adhatnánk neked. Így történt, hogy a rád vigyázó katonák elfelejtették elkobozni a kardodat, s éppen akkor vitték itatni a lovadat, amikor a boldogító igent kellett volna mondanod… Én tulajdonképpen nem tettem semmit… De ezt a semmit újra megtenném.

Jó itt. Még az öregasszonyban és a sárkányban is több humorérzék volt, mint az egész udvarban. El tudnék itt képzelni egy kis házat, s az erdő megadna mindent… – zavartan elhallgatott és a lányra pillantott. Azt látta, hogy a szeme lecsukva, s összegömbölyödve alszik már, s álmában dünnyögi:

-… ez maga a boldogság…- s az arca olyan nyugodt szép volt, hogy a Gawen belefeledkezve hosszan nézte. Lefeküdt, de szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Keze, mely egész nap a kardot markolta, most feje alatt pihent. Haja arcába lógott, s olyan tiszta szép volt így…

- Megtalálom neked Efremet – mondta csöndben, s elaludt. 

Még sötét volt mikor felébredtek a vékony kislányhangú kiabálásra. Azt látták, hogy apró fénypontok, villámgyorsan cikáznak keresztül a rengetegen. Gyerekhangok civódtak egymással, majd az egyik cikkázó fénypont nyílegyenesen neki repült Gawennek. S cseppet sem gyermeki ártatlansággal így kiáltott:

- Nem tudsz vigyázni fafej! – Gawen aki meg sem mozdult, egy aprócska kislányt látott maga előtt. Kicsi rózsaszín tütü volt rajta, hártya szerű szárnyak voltak a hátán és egy kis botocska a kezében, amely végén egy ezüstösen csillogó üveggömb nyugodott. Ahogy nézte a tündért – hiszen az volt - fénygömbök hirtelen köréjük gyűltek. Mindegyik egy aprócska kicsi tündér volt.

- De hát meg sem mozdultunk – mondta Nóra, s egy tündér fejbe csapta a pálcájával, amitől kissé meg nőtt a füle. S szőrös is lett kicsit. Gawen tágra meredt szemmel bámulta a lányt, majd sebesen beszélni kezdett:

- Elnézést kérek, hogy az utatokban feküdtem és kérlek, hogy bocsássatok meg ügyetlen fejemnek. De higgyétek el, szándékosan nem tudnék ártani ilyen gyönyörű, s lágy hangú lényeknek. – látta amint a tündérek szinte megdermednek a levegőben s szinteegytündérként sóhajtanak fel.

- De hát ezek… - csattant fel Nóra, amikor kitapogatta, hogy a füle milyen különös változáson ment keresztül. Hallgatnia kellett volna. S ezt az egyik tündér egy újabb csapással hozta a tudomására, miáltal a szája forrt össze. – Folytasd! – legyintett nagyvonalúan Gawen felé.

- Tudod én és szegény ügyefogyott társam, nagyon régóta vagyunk úton. S szegény fejét olyannyira összezavarta az éhség, hogy nem veszi észre az elbűvölő mosolyotokat, s nagyvonalú jóságotokat. – Nórára pillantva látta hogy valóban nem veszi észre a lényeget, s szép lassan a kardja felé araszol. – Efremet keressük, de a reménytelen kutatás teljesen felemésztette az erőnket, s lassan már az élet szépségeire is vakká válunk, mint azt szegény nyomorult társam esete is mutatja. – A kicsiny tündérek, míg Gawen beszélt lassan leereszkedtek egy-egy piciny levélre körülöttük. Ámultan hallgatták a férfit, míg az egyre csak beszélt és beszélt. Részletesen taglalta a tündérek gyönyörű szépségét, s lágy hangját –bár arca meg-megvonaglott, néha amikor az egy-egy tündér már-már ultrahangon elvihogta magát. De azért hősiesen beszélt, beszélt s beszélt. Próbált részvétet ébreszteni maguk iránt s azt kérte végül mutassák meg az utat Efremhez.

A tündérek ámulva hallgatták végig, majd királynőjük – ki más lehetett, a hisz a hasa is elég nagy volt, s a hangja is elég magas – fenséges mozdulatokkal Gawen vállára repült és azt mondta:

- Úgy hazudsz, hogy akár tündér is lehetnél. Még senkit nem találtunk, aki hozzánk hasonlóan ennyit tud linkelni. Ráadásul ilyen megnyerően. – s mosolyogva megsimította Gawen arcán. – Efrem amúgy is haverunk, bár egy kissé mogorva vén szivar. Szóval egy varázslattal elröpítünk hozzá téged, meg a nehéz felfogású társadat.

Biccentett az egyik tündérnek, aki irtózatosan fejbe csapta Nórát, s ettől ő hirtelen eltűnt. Gawennek maga a tündérkirálynő simított végig az arcán a pálcájával, s azonmód úgy érezte, hogy egy sötét kútba zuhan. De nem gyorsan, hanem inkább lágyan lebegve, mint egy falevél.

Amikor földet ért – olyan lágyan, ahogy repült – még mindig sötétben volt, bár a távolban valami fény derengett, amely egyre nőtt s homállyá változtatta az éjszakát. Első gondolatával Nórát kereste, s amikor megpillantotta maga mellett, ösztönösen felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta és a közelébe húzódott. Másik kezével, fájdalmas grimasszal a fejét tapogatta. Gawen megnyugodva vette tudomásul, hogy a szamárfül eltűnt s a grimaszt is sűrű megkönnyebbült káromkodás kíséri – amit egy tapasztalt katona is megirigyelhetne.

A fény már lassan bevilágította a helyet, ahol voltak, s látták hogy egy egyszerű pálca végén ragyogó arany láng az. A pálca egy magas ősz hajú, hosszú szakállú öregember kezében volt. Csúcsos süveget viselt, s kopott köpenyét csillagok díszítették, amelyek halványan felizzottak a közelükben.

- No? –mondta az ember.

- Te vagy Efrem – kérdezte Nóra, mert ő tért magához hamarabb a döbbenettől.

- Uhm. Velem akartatok beszélni, vagy nem? – kérdezte majd hátra fordult és elindult vissza, ahonnan jött. Pár lépés után megállt azonban és hátrafordulva azt mondta:

- Mire vártok, nem a boldogságotokat akarjátok megtalálni? Akkor meg gyertek utánam.

Ők lassan követni kezdték a mágust, de nem engedték el egymás kezét. Szürke folyosókon haladtak keresztül, s nagyon úgy tűnt, hogy egy barlangban járnak.

- Most jönnek a próbák? – kérdezte Gawen bátortalanul.

- Miféle próbák? – kérdezte a mágus hátra sem nézve.

- Hát mielőtt válaszolsz a kérdéseinkre, gondolom próbáknak vetsz alá minket. – mondta óvatosan Gawen.

- Mert? Most lovagi tornát akartok vagy választ kapni. Nem érek rá, még akad dolgotok. Gyerünk a jövőt mutató varázstükörhöz. – dörmögött a varázsló.

- Ott teszel föl majd kérdéseket?  

- Nem barchobázunk. Majd játszotok később egymással, most választ kaptok, aztán végre nyugtot hagytok nekem. – morogta az öreg.

Egy tágas, magas boltozatú barlangcsarnokba jutottak. A csarnok központi részén egy mély vizű barlangi tó volt. Látszott hogy különleges lehetett, mert gyönyörű márvány burkolat fogta közre. A mágus intésére a tóból egy vízoszlop emelkedett ki, majd szélesen szétterült.

-Amit ebben láttok az a boldogságotok. Kezdjetek vele, amit akartok... de jó ha tudjátok, éppen olyan illékony, mint a tükör amely megmutatta. Ha szertefoszlik a mágia, eltűnik a tükör is.  És most, viszlát… - mondta a mágus és egyszerűen semmivé foszlott.

Nóra és Gawen hitetlenkedve néztek egymásra. Valahogy nem így képzelték ezt az egészet. Valami misztikus, nagy gigászi feladatra számította, amely jutalma örök boldogság, szerelem, lelki béke lesz. Még mindig egymás kezét fogva lépte közelebb a tükörhöz, hogy megpillantsák a boldogságukat.

S önmagukat látták kézen fogva a kristályos víztükörben.

S valahonnan a barlang sötétjéből Efrem dörmögő hangját hallották, szokatlan lágy csengéssel...

„ Bennetek él a mágia, amely a boldogságotok tüzét táplálja! Őrizzétek és tápláljátok ezeket a tüzeket magatokban, egymásban és minden emberben, akivel csak találkoztok. ”