I will always return

Magam sem tudom, de a hazatértem érzése van bennem. S boldog vagyok.

Eggyé válás-nap. - 2011.december 17.

    Nem először jártam már Eszter által megvalósított rendezvényen. De a mai.... valami fantasztikus volt.
Szinte  szokásosnak mondható összehangolósással kezdtünk, ami a csodálatos angyalkártyák - a névben nem vagyok biztos, de nekem azok - segítettek. Egy kis nyújtás, hogy testünk fizikai része se legyen akadály a későbbi folyamatokban. Már rögtön az elején éreztem, hogy egy intenzív folyamat részese leszek. Honnan? Az egóm iszonyatosan fölerősödött. Szinte üvöltött a fejembe mindent... a legrejtettebb félelmeimre próbált hatni, gyújts rá, neked most nagyon kell egy cigi, s amikor felmerült egy tanítás - egy oldódásra váró terület -akkor üvöltött csak igazán: "Ez tragédia, mindennek vége."
    S simán bele süllyedtem volna a folyamatba ha Eszter és Zoltán is nem egyensúlyoznak olyan figyelmesen. Minden meditáció alatt érezhető volt a JelenLétük. S változott ez a jelenlét - s fantasztikus hogy érzetem ezt a változást.
    Írtunk mesét. ( Egyik kedvenc gyakorlat. ) A technikai részét nem lövöm le, de a mese kulcspontjai életünk egy-egy területét jelképezték és pontosan megmutatták azt, hogy hol találjuk a javítandó területeket. S a csodálatos az volt, hogy a következő gyakorlattal rögtön az nekiláthattunk az egyik terület oldásának is. Egymást gerjesztve, emelve oldódtak a múlt görcsei. S még ebéd előtt megszületett bennem a mély hittből fakadó tudás. Ott vagyok ahol kell, az vagyok akinek lennem kell.
    Az Eszter által megalkotott ízletes ebédre nagyon nagy szükségem volt. Amikor kimentem a teraszra kiszellőztetni a fejem olyan intenzíven érzetem az áramló életet. A színek gyönyörűek, az égen a felhők lassú hömpölygése, lenéztem a kerti fára - amelyen barna levelek garmadája sorakozott - és azt érzetem milyen gyönyörű, mennyi élet van benne. S egyszerűen látni kezdtem milyen tavasszal. S mint egy kisgyerek izgatottan néztem körbe, mi van még.... s valahogy sorban jött minden, tele erővel, energiával.
     Az ebéd után, újabb mozgás következett. Amire nagyon nagy szükségünk volt. Azt éreztem hogy meggyűlt bennem némi feszültség. S most is csodálattal tölt el, hogy a mozgás - a saját mozgásom, amelyet képes voltam megélni ( 2. kedvenc gyakorlat ) - milyen könnyen söpört ki mindent. S az ordítás gyakorlat.... eltávozott minden feszültség... s csak a nyugalom maradt. S ebben a nyugalomban újraírhattuk életünk meséjének problémás fejezeteit. S most hogy tisztában voltunk az egyes részek jelentőségével, úgy formálhattuk ahogyan meg szeretnénk élni magunkban. Egy hihetetlen áramlás volt az egész. Rengeteget tanultam Zoltántól és Esztertől önmagamról.
    Húztunk tarot kártyát, mely megmutatta milyen minőségek az irányadók bennük. Mit élünk jelenleg, mint női, mint férfi oldalról. A tükör gyakorlat lehetőséget adott, hogy szembenézzünk önmagunkkal és kifejezzük saját magunk iránt érzett szeretetünket.
    De a csúcs, a záró ima és Szívtánc volt. ( Vagy az istennő arca, ahogy bennem él.  )Olyan energiahömpöly haladt végig a testemen, az érzések olyan mélységét éltem meg, amelyet még soha eddigi életem során. S ez nem marketing szöveg. Olyan ember vagyok aki inkább a fejében él és most teljesen elszálltam. Kiszakadtam önmagamból hogy boldog önmagam legyek.

Azt hiszem az egész napot a nevetés jellemezte. Az összes oldódás a féktelen öröm jegyében telt el. Fogalmam sincs ki vezette haza felé az autót. Én csak pihegtem és fel-felnevettem, s végtelenül hálás voltam azoknak akik elkísértek ezen az úton. Nagyon várom hogyan folytatódik az utazás.
    Amit most érzek, hogy átolvastam az írást..... Örömteli Szent Áhítat.

Hála és köszönet.

Bruce Lee

Találtam - bár inkább megtalált - egy nagyon érdekes videót. Egy interjú Bruce Lee-vel. Az önkifejezésről.... azt hiszem önmagáért beszél. Engem megfogott. Hihetetlenül erőteljes ahogy beszél, főleg úgy, hogy mellette tudod mire volt képes a testével. Mi az amit letett az asztalra.

A sebezhetőség ereje

Ez a fantasztikus videó Eszter jóvoltából talált meg éppen a megfelelő időben. Gondoltam megosztom veletek is. A honlapon egyébként sok más érdekes dolgot is olvashattok.

Belső forrás - A sebezhetőség ereje

Gyakorolj!

Gyakorolj, mert semmi sem Csak az, aminek látszik!

    Tegnap kora este hazaékeztem. Sikerült kipihenni az időeltolódást és egy elég mozgalmas napom volt. A szokásos hazatérés utáni készülődés. De aztán szakítottam egy kis időt és elővettem az íjamat. Gyönyörű napos délelőttünk volt, hát kimentem lőni egy keveset. Előre bocsátom senki sem tanított lőni. Szeretek gyakorolni s igyekszem javítani a technikámat lövésről lövésre. Kikapcsolja az agyamat, mert ha másra figyelek és nem ott jár az eszem, akkor bizony sétálok annyit mint a golfozók az elszállt vesszőket keresgélve.
    Miről is szól az íjászat. ( Előre is bocs a hozzáértőktől, de a saját szavaimat használom...) Szóval, van az íj, a vessző, a cél és az íjász. Az íjjal a vesszőt az íjásznak el kell juttatnia a célba. De hogy is megy ez? A vesszőt ráilleszted az íjra, kihúzod az ideget, célzol, majd elengeded az ideget. S aztán már nem rajtad múlik.
    Arra jöttem rá, hogy nem könnyű jól lőni. Nem attól lesz valaki jó íjász hogy egyszer-egyszer képes eltalálni a céltábla közepét, hanem attól hogy ezt bármikor képes megtenni. Az íj hatótávolságán belül mindegy a távolság, az időjárás, a szög... ahhoz hogy így tudj lőni rengeteg gyakorlás kell. Bevallom, én nem is igazán szoktam célozni. Odáig még nem jutottam el. Az én tapasztalatom az, hogy a legfontosabb dolog a Test-Tartás. Nem véletlenül írtam így. Míg nem megfelelő a testtartásod, nagyon kicsi az esélyed hogy eltaláld a célt. Ha jó, akkor viszont nagyon nehéz elhibázni.
    S miről is szól a testtartás. A vessző, az alkarod, a könyököd, a vállad és cél tökéletesen egy vonalban van. (Egy adott távolságon felül számolnod kell a gravitációval és a cél fölé fogsz lőni, így adsz röppályát a vesszőnek. De ez már a célról szól. ) Ha a célt kivesszük ebből a képletből, marad a testtartás. Ez a dolog teljesen az íjásztól függ. Gyakorlatilag megtanítod a testedet arra, hogyan használja a fegyvert. S mi kell a tökéletes testtartáshoz. Egyenes hát, a tartókezed csuklóját kicsit be kell törni - hogy ne verjen bele az alkarodba az előre csapódó ideg, s a húzókezed tökéletes önfegyelme. Látnod kell a szemeddel - hogy a kezedben tartott dolgok, s a tartásod megfelelő-e - s érezned kell magad. Ez utóbbi olyan, mintha kívülről látnád a testedet. Érezned kell hogy a húzókezed milyen helyzetben van. Leszorítottad a könyököd vagy az égnek mutat? Az államhoz húztam a vesszőt, vagy a szememhez? Sok mindent nem látsz, csak érzel.
    S ezt ismétled újra és újra, lövésről-lövésre. Az első egy-két alkalommal még könnyű. De aztán elkezd fáradni a kezed, később a lábad is. S rájössz arra, hogy a tartáshoz erő kell. A tartáshoz türelem kell. Újra és újra korrigálnod kell. Először a nagyobb testtartásbeli hibák szűnnek meg, majd a kisebbeken kezdesz dolgozni. De persze néha, amikor az izom elfárad, ha alábbhagy a figyelem, újra és újra felveszed a kényelmesebb, de hibásabb tartást. S mi történik....? A vessző elszáll a francba és indulhatsz utána. Nem a szél vitte el, nem az íj rossz, nem is a vessző... az íjász. S ostorozod magad? Használ? Nem. Az egyetlen dolog ami használ, a rendszeres és tudatos gyakorlás. Az ismétlés, amelyben ott rejlik a teljes figyelmed. No erre jöttem én rá a mai nap.
    S még egy fontos dolog kell hozzá. A szeretet. Szeretned kell a gyakorlást. Szeretned kell amit csinálsz, még ha tökéletlen is. A tökéletességet lehet hogy sohasem fogod elérni, de ha szereted amit csinálsz, nem is fog számítani. Azért mert szereted amit csinálsz. Ez a szeretet ami nap-nap után kihajt gyakorolni. Emiatt fogsz mosolyogni amikor a vessző után indulsz a magas fűbe vagy a hóba. S a tartásod, lövésről lövésre fog javulni.  Ahogyan sok más egyéb is....
    Egyszer iaido-n azt találtam mondani az oktatómnak, hogy nekem ez nem megy. Túl görcsösek a mozdulataim. Erre ő elgondolkodott és azt mondta:
"Amilyen az ember, olyan a vágás..... s amilyen a vágás, olyan az ember. Gyakorolj!"

    Egy olyan közönséges dolog, mint lőni egy íjjal, magában hordozza mindazt, ahogyan élnünk és élnünk kellene. Tudatosan, odafigyelve vagy tudattalanul és a kellemetlenségekért olyan dolgokat szidalmazva, amelyeknek semmi közük hozzájuk. S ez csak egy egyszerű hétköznapi tevékenység. Vajon nem így működik ez az életben mindenütt, mindennel?

Egy elgondolkodtató film....

     A facebook-on megosztottak egy érdekes kis filmecskét, alant megtaláljátok. Ahogy elkezdtem nézni kérdések fogalmazódtak meg bennem. 

    Az elején a számok nagyon meggyőzőek, tényszerűek. Mindazonáltal hogy igaznak érzem, felmerül a kérdés, hogyan ellenőrizhető. Ha megbotránkoznál, ne tedd! Ha egy történelemkönyv lenne, akkor is ez lenne a kérdésem. Körülbelül azóta gondolkodom így, hogy László Gyula leírta az egyik könyvében, hogy senki nem állíthatja teljes biztonsággal, hogy így és így volt valami a múltban - hacsak nem volt tanúja -csak azt mondhatja, hogy a birtokunkban lévő tények alapján, ilyen-olyan valószínűséggel így lehetett. Sok igazság van, a dologban... talán minden igaz. 

     A másik kérdést a film vége szülte meg. Ha igaz ahová tart az emberiség - márpedig egyre több tény azt mutatja, hogy igen jó esélyünk van rá, hogy végigjátsszuk ezt a nem túl derűs forgatókönyvet - te mit teszel? Nem véletlenül tettem fel így a kérdést. Nem azt kérdezem, mit teszel ellene - ne adj isten érte. Csak ennyit, ha tudod, hogy X idő múlva, ez lesz, te mit teszel? Hogyan élsz tovább? 

    Ez egy olyan kérdés, amelyre mindenkinek magának kell megfelelni. Én megtettem. 

Guadeloupe I.

    Fantasztikus az élet. Volt bennem némi kavar és úgy éreztem jól esne egy kis távolság, mindentől és mindenkitől. Térre volt szükségem magam körül, s ilyen a gondolatok teremtő ereje.... két - három napra rá, szinte a föld másik oldalán találtam magam. S a csodálatos az volt, hogy ezen a gyönyörű helyen nem csak gondolkodni tudtam és szembenézni mindazzal ami kavarog bennem, hanem csodás új élmények színesítették az életemet.


Érkezés:

    Guadeloupe. Egy kicsiny pillangó formájú sziget a Mexikó öböl dél keleti csücskében a Karib tengeren. Euróbából leginkább Párizson keresztül vezet az út e trópusi paradicsomba. Egy rövid és viszonylag gyors átszállás után majd 9 órányi repülőút vár a lelkes turistára - vagy a szerencsés munkásemberre mint jómagam. Az út meglepően gyorsan eltelt - vagy csak rutinom van már a hosszabb utakban, nem tudom - némi evéssel, olvasgatással és meditálással - aludni nem sikerült.
    Leszállás után az első dolog amit érzékelsz, az a meleg. Mindaddig amíg ki nem mész a reptér épületéből csak szolid ízelítő az egész, de amikor kilépsz mintha egy fólia sátorba járnál, vagy egy nedvesebb szaunában. Az otthoni téli táj után, harsogóak a színek, a pálmák, a bokrok. Az embereken szoknya, rövidnadrág, ing, póló... megérkeztél a nyárba.
    Nem tudom ki hogy van vele, de én szeretek visszatérni egy jó helyre ahol már jártam. Az autókölcsönzőben barátságos arc köszönt ránk és viszonylag gyorsan hozzájutunk a járgányainkhoz. A szálloda megtalálása sem okoz különösebb gondot, tekintve, hogy tavaly már eltöltöttünk itt egy kis időt egy másik munka kapcsán. A parkolóba befordulva megcsapja az orromat a mangrove mocsár szaga. Tudom, együtt élünk a természettel és a földanya csodás teremtő ereje meg minden, de ez akkor sem lesz illat...  Na jó, tegyük elé az egzotikus jelzőt és akkor ironikus mosollyal elfogadom.  
    Amikor kikászálódunk a kocsiból, hihetetlen hangzavar fogad. A tücskök olyan eszeveszett koncertet adnak, hogy egy jobb hallású ember igen csak foghatja a fejét. S e trópusi zenekarhoz, néhány éjszakai madár is csatlakozik szólózni. Ahogy belépünk a szállodába a mennyezeti ventilátorok lassú mozgással kavarják a levegőt. A fiatal pultos szinte azonnal megismer. Ez valahogy jó érzés. Otthonos. Gyorsan megkapjuk a szobakulcsot, közben elviccelődünk, mert mi kb öt napra érkeztünk, de szobákat két hétre foglalták. Vicces, hogy a recepciósnak mindig több infója van, mint nekünk. De sebaj, ahogy a srácok mondják, jó helyről, sehová.

Ilyen látvány mellett reggelizhetsz és ha az óceán nem lenne megfeleő neked, ott a medence. De az élővilággal azért óvatosan. Ne tévesszenek meg a képek, a madár a veszélyesebb.

  
Első reggel:

    Nos az időeltolódás legjobb ellenszere, az alvás. Mivel az út hosszú volt, ezzel nem is volt semmi gondom. A reggeli, egy nyitott teraszos, tipikusan tengerpari bár - étterem - teraszán volt tálalva. Csodálatos a kilátás az öbölre, - ahogy az első képen látható - bár aznap éppen esett. Itt az eső apró szemű és meleg. Igazából nem is zavaró, de azért panaszkodunk rá, elvégre magyarok vagyunk. Most nappal látható igazán mennyi színes virág nyílik mindenütt. A pálmákról néhány nagyobb levelet letört éjjel a szél.
    A reggelink kicsit a mesésre sikerült. Olyan hófehérkésre. Ugyanis az egész helyet ellepik a madarak. Kisebbek nagyobbak vegyesen. Aznap még egy kolibrit is láttunk a parkolóban.
   Megtelepszenek a tornác fáján, a székek háttámláján, s figyelnek. Aki még nem járt itt nem tudja hogy miért. Én már rutinosan - egy pillanatra sem veszem le a szemem a kezemben tartott tálcáról. Így van. A kajádra ácsingóznak. Amint egy percre eltávolodsz a tálcádtól, odaröppenek, belecsipegetnek a tojásba, megkóstolják a croissant de még a hús ételeket is. Tulajdonképpen tekinthetjük előkóstolóknak is őket. Nincs nagy választék, de amiből ők nem esznek, azt neked sem érdemes erőltetned. Tavalyról emlékszem még egy macsekra is, aki elegánsan beült a húsos pultba és teljes lelki nyugalommal nekilátott az ott pihenő felvágottnak, sajtnak. A helyiek nyugodt arcát elnézve, akkor ez teljesen természetes volt. Bár most nem látom, de amúgy sem akartam húst enni...
     A sziget élővilágából a site-on is kaptunk ízelítőt. Az egész erőmű egy öböl partján fekszik, a közelben van néhány kisebb mocsár is. Egy egész leguán család napozik a kerítés mellett. Amennyire ijesztőnek tűnnek, annyira nyugodt állatok. Ha közeledsz hozzájuk, általában elmenekülnek. Azért a nagyobb példányokat az őket megillető tisztelettel kezeltük. Főleg távolságtartással.
    A legviccesebb számomra az a sárga tollú madár volt, amelyik az utolsó képen látszik. Egy bokor ágán egyensúlyozva próbált éppen levadászni valamit. Termetre akkor volt mint egy kisebb csirke és ahhoz képest egész ügyesen mozgott. Mégis a mutatványába olyan esetlenség és komikum vegyült, hogy akaratlanul is nevetnem kellett ahogy elnézegettem a produkcióját.

Feledhetetlen élmény

    Már az első nap kiszúrtuk a hidroplánokat amelyek a bár mögött parkoltak. De esős idő volt és nem nagyon láttunk körülötte senkit. Egy kollégám mesélte el aznap, hogy ő kipróbálta már a repülős szigetnézést amikor Reunionon volt és hát az felejthetetlen élmény. Szóval úgy döntöttem, hogy ha kitisztul az idő, akkor nekem is próbát kell tennem ezzel. Még soha nem repültem ilyen kis géppel.
    Két napot kellett várni, mire az esőfelhők elvonultak - nos ez épp elég idő tud lenni, hogy az embernek inába szálljon a bátorsága. ( S engem is csak az tartott vissza, hogy már fennhangon kijelentettem hogy ezt nekem ki kell próbálnom. Mese nincs, ha most visszakozom ezt még évekig visszahallom majd, szóval ha a fene fenét étkezik is menni kell....)
   Már a reggelinél a repülősök bódéján tartottam a szemem. Megérkezett egy terepjáró és kiszállt belőle egy fiatal srác. Rövid készülődés után, nekiállt szerelni az egyik gépet. Hmm... végül is... legalább javítják. Na ne már, most tényleg szögeli a hidroplán talpát. Tényleg.... ez azért meleg. Oké... biztos tudja mit csinál... vagy nem.... A kollégák - a Család - még meg sem gondolhattam magam, már csipkelődnek - :-) - oké, egy életem... de milyen halálom?!
    Kölcsönkértem egy fényképezőgépet - ha mégsem olyan biztonságos a gép, legalább őszintén megsiratnak - és nekiindultam. A francia srác, egész jól beszélt angolul. Ez azért jó kezdet volt. Megkérdeztem vállalnának-e szigetnézést - lehet hogy még szezonon kívül vagyunk. Ha nemet mond, még presztízs veszteség nélkül visszamehetek.
- Természetesen - felelte mosolyogva. Tehát nincs visszaút.  - Mikor szeretnék menni?
- Mondjuk most? Megoldható? - kérdeztem. Bizonytalanságot láttam feltűnni az arcán, elgondolkodva szemügyre vette a sárga hidroplánt amin éppen dolgozott. Majd belépett a kis bódéba és az ott üllő hölggyel kezdett beszélni. Hegyeztem a fülem, de nem sokra mentem vele, kijött majd azt mondta 10 perc. Fizettem. Elrendeltetett.
    A hölgy integetésére megkerültem a bódét és azt láttam hogy egy műanyag asztal körül két idős hölgy ül, és egy fiatalabb pár éppen intenzíven fotózza az ott parkoló piros hidroplánt.
- Kávét - kérdezte a hölgy.
- Köszönöm nem. - attól sem lennék éberebb. Majd azt láttam hogy a fiatal nő beszáll a kis gépbe és az nekilendül a víznek. Aha... szóval ezzel repülünk....ha egybe vissza hozza a hölgyet akkor no para.

A hölgy repülése természetesen zökkenőmentes volt és olyan puhán szálltak le a vízre, hogy öröm volt nézni. :-)

     Amikor a kis gép visszaereszkedett, a hölgy kiszállt belőle és egy széles mosollyal pózolt a kamerának. Nem beszélek franciául, de azt láttam, hogy felhőtlenül érezte magát, úgyhogy onnan én sem aggódtam többet egy percet sem. Rövid tankolás, kiszivattyúzták a vizet a talpból - de miért megy egyáltalán bele?! -, irányba fordították a gépet és jelezték hogy mehetek.

     Közben a fiatal srác is visszajött egy kávé erejéig és egy kicsit sikerült elcseverésznünk. Kiderült, hogy repülésoktatással is foglalkoznak, s muszáj is, mert a szezon a szigeteken csak januártól áprilisig tart.
    Aztán bepattantam a kicsiny gép belsejébe és megtörtént a csoda. Kiült az arcomra egy ostoba vigyor, eltátottam a szám és mint egy kisgyerek élvezem az egészet. Egyszerűen fantasztikus volt.

A pilótám. Egy-két szótól eltekintve nem beszélt angolul és engem valamiért nagyon emlékeztetett, Jacques Cousteau-ra.

Felszállás közben.... kell mást mondanom.

Az első forduló után ez a látvány tárult a szemem elé.

A legcsodálatosabb talán az volt, hogy fentről olyan tisztán látszottak a vízben a homokpadok, a  korallzátonyok. Némelyik több méter mélyen van, de fenről mintha csak egy pár centis vízréteg takarná.

Amikor megpillantottunk felűröl egy mangróve erdőt, némi angol szóval és mutogatással a pilóta megkérdezte szeretném-e látni. Naná, feleltem

S egy pillanat alatt pár méterre a víztől találtuk magunkat. :-) Fantasztikus volt.

     Már visszafelé tartottunk és eléggé elteltem a látvánnyal, ekkor a gép belsejét vettem szemügyre. Nagyon kicsike volt. Bár nem vagyok nagy magas növésű eléggé vigyáznom kellett hova teszem a lábaimat, mert minduntalan a pedálokat érintettem a talpammal és a térdemmel a botkormányt lökdöstem. Elég egyszerű műszerfala volt és előbújt belőlem a műszaki ember. Próbáltam érdeklődni hogy is működik ez a repülés dolog. Mutogattam és kérdezgettem az öreget, hogy ha ezt a kormányt előre tolom akkor mi lesz? Elengedte és mutatta hogy próbáljam ki.... 

    Gyerekek az valami fantasztikus volt. Megfogtam a botkormányt, finoman előre toltam és a gép orra lassan süllyedni kezdett. Ahogy visszahúztam emelkedett. Lassan hintáztatni kezdtem jobbra és balra... aztán elkapott a mohóság. Mutogattam a pedálokat.... az öreg vigyorogva bólintott. Nosza, bal pedál - balra fordul, jobb pedál jobbra. Megy ez mintha mindig ezt csináltam volna. Vigyorogtam mint a vadalma. Az öreg mosolyogva rám nézett és megkérdezte:
- Manőver?
- Pötit... - montam egy cseppet elbizonytalanodva. Erre visszavette a kormányt állított a gázkaron - mint egy fűnyíró szívatóján és leírtunk néhány lendületesebb kört. Kaland ide vagy oda, azt azért nem bántam hogy az öreg nem vitte dugóhúzóba a gépet, vagy dobta be az Immelman fordulatot.
    A leszállástól a vízre tartottam egy kicsit, de olyan simán és puhán tette le a gépet, amit a nagy utasszállító gépektől még egyszer sem láttam. Összességében egy fantasztikus egy felejthetetlen élmény volt a számomra.

Vízreszállás, s egy vicces járgány, amit egyszer ki kéne még próbálni

     Remélem sikerült egy kis nyarat lopnom az otthoni télbe. Legközelebb a sziget élővilágáról szeretnék feltölteni pár képet.