Dohányzás

Mivel a sok gondolkodás után, úgy gondoltam, ideje csinálni is valamit. Úgy döntöttem leszokom a dohányzásról. A történet kerekségéhez hozzátartozik, hogy nem először döntöttem így. Azt is érdemes tudni, hogy én körülbelül május óta cigarettázom, napi 15 szál körüli adaggal. Előtte pipáztam, szivaroztam... azt is, több kevesebb rendszerességgel tettem, de arról nem esett nehezen lemondanom, szüneteltetni, abbahagyni. Ellenben a cigi. Mostanság már a mozdulat is hiányzik. A kávé mellől, vagy amikor lemegyek a parkolóba és várom a srácokat indulás előtt.
    Először akkor tettem félre, amikor EMF kezeléseket kezdtem kapni. Akkor még nem cigiztem és utána nem esett jól a füst. Rossz íze volt. Aztán, sok más egyéb okból kifolyólag mégis dohányozni kezdtem. Most azon töprengek, hogy ez is egy tanítás és meg kellett kapnom. "Azért zuhanunk a mélybe,  hogy megtanuljunk kikapaszkodni onnan." Talán jobban kellett ismernem a függőség lelki és fizikai oldalát.
    Arra gondoltam leírok minden tapasztalatot, megfigyelést ezzel kapcsolatban, de ezúttal nem. Találtam egy elég érdekes gyakorlatot Paulo Coelho Zarándoklat című könyvében. Két napja használom és úgy érzem felettébb hatékony. A neve kegyetlenség. S a lényegét alább olvashatod:

"Minden alkalommal, mikor úgy érzed, hogy önmagadnak ártó gondolat fut át a fejeden - féltékenység, önsajnálat, szerelmi bánat, irigység, gyűlölet stb. - a következő módon járj el: Vájd a mutatóujjad körmét a hüvelykujjad körömágyába egészen addig, amíg erős fájdalmat érzel. Összpontosíts a fájdalomra: a testedben fizikailag is visszaverődik ugyanaz a szenvedés, amelyet a lelkedben érzel. Csak akkor enyhítsd a nyomást, amikor a gondolat már eltávozott a fejedből.
Ismételd meg annyiszor, ahányszor szükséges, akár egymás után is, egészen addig, amíg a gondolat el nem hagy. Minden alkalommal egyre ritkábban jelentkezik, majd teljesen eltűnik, mindaddig ne hagyd abba a gyakorlatot, amíg az ártó gondolat visszatér."

Nagyon érdekes ez a gyakorlat. Ha végiggondolod zseniális módon fejleszti a tudatosságodat. A gondolataidnak teremtő ereje van. Az önmarcangolás, a depresszió, minden bántó érzés előbb-utóbb fizikai síkon is megjelenik. Legyen hát itt és most. Elég hatékony. Én tudom, hogy a dohányzás függősége nem jó nekem, amikor egóm megpróbál az ellenkezőjéről meggyőzni én akkor is használom. Eddig működik. Sok sikert hozzá.

S mi marad végül? A Tudatosság.

    Legyen hát... ötödször kezdek neki ennek a bejegyzésnek. Az volt a célom hogy tisztázzam az érzéseimet és a gondolataimat, hogy mások és magam számára is emészthetővé, esetleg  hasznossá váljanak. Messziről kezdem, mert így lesz kerek, érhető az egész.
    Az elmúlt hónapok során nagyon sok változáson mentem keresztül. Összefoglalva, felismertem az alap függőségeimet, a mintáimat és a felismerés által ezek a minták egyre kevésbé hatnak már rám. Változtam. A vitákban, már egyre hamarabb felismerem mi is történik igazán és kívül tudom helyezni magam a játszmán. Meg tudom őrizni a harmóniámat. A mélypontjaimat nagyobb türelemmel viselem és egyre rövidebb ideig tartanak. Ugyanakkor megfigyeltem, hogy az élet egyre finomabb módon teszteli vissza, hogy megtanultam-e a leckét. A durva könnyen felismerhető minták, finomabb csalafintább pókhálókká váltak.
    Ami elindította a gondolatimat, az egy kedves és felemelő érzés volt. Megszerettem valakit. Sokáig vizsgálgattam az érzést magamban - mert nem igazán bíztam a helyzetfelismerő képességemben - nem szerettem volna újra egy kötődésen alapuló kapcsolat bábjává válni. Ez nem szemrehányás a múlt miatt - mert nagyon szép dolgokat éltem meg és szükséges volt végigjárni azt az utat - de megtapasztaltam egyfajta szabadságot, belső békét és nem szeretném elveszíteni azáltal, hogy kötődöm valakihez. S itt nem a szeretetre gondolok, hanem a klasszikus függőségen alapuló párkapcsolatra.
    Szóval figyeltem magam és feltettem magamnak a kérdést, vajon boldogtalan vagyok-e nélküle? Nos a válasz, egyértelmű nem volt. Meg tudom élni a boldogságom a mindennapokban, s a saját teljességemet - amennyire ebben a pillanatban képes vagyok. A másik kérdéssel egy barátom szembesített. Mit csinálnék másképpen, ha tudnám hogy sohasem lehet az enyém. Azt feleltem semmit. S most, hogy itt vagyok a világ másik felén, úgy érzem az igazat válaszoltam. Van néhány ember akit annyira közel érzek a szívemhez, s azt hiszem ő is közéjük tartozik. De még a legtöbbjük párkapcsolatban él, s ebből eredően pusztán udvariasságból - vagy mondjuk a férfi ember féltékenysége okán - nem tehetem meg, hogy haza állítva ajándékot viszek, vele szemben ez nem lehet probléma. (Ahogy hál istennek egyre több barátomnál sem probléma, a félreérthető gesztus. ) A harmadik kérdés az volt, hogy nem érzem-e kevesebbnek magam? Nem. Bár néha följönnek ilyen érzések - ez is alapprogramom része volt - de már úgy érzem a helyükön kezelem őket.
    Egy dologgal viszont nem tudtam mit kezdeni. S ez a vágy volt. Vele lenni, érinteni.... Az EMF kezelések során elhangzik egy mondat, de sajnos nem emlékszem rá pontosan. "Egymás lényének kölcsönös tiszteletben tartásával...." Azt hiszem a lényeg érthető. Ez a vágy, csak bennem ébredt ilyen intenzíven és elgondolkodtatott. Hogyan lehet valakit elvárások nélkül szeretni? Ez bizony trükkös és fogas kérdés volt sokáig. El kellett utaznom otthonról - eltávolodni mindenkitől akit szeretek - hogy megleljem a nagyon egyszerű választ. Csak így lehet. S már egy csomó ember van az életemben akiket így szeretek. Fel sem merül bennem, hogy többet kívánjak tőlük mint amit adni tudnak. S amit adnak azért nagyon hálás vagyok. Ez egy tiszta és szeretetteljes kapcsolat. Amikor erre rájöttem, azon kezdtem el gondolkodni, kik azok akiket nem így szeretek? Az eredmény elég meglepő volt, legalábbis számomra - s a felismerés úgy érzem egyúttal változást is hozott. Például a családomat nem így szerettem. Többet vártam el tőlük. A szeretetet kívül kerestem. A magabiztosságot is. Tőlük vártam mindezt. Odafigyelést, szeretett, megerősítést. De ezeket, magamban kell megtalálnom és úgy érzem meg is találtam. Dolgoznom kell még rajta - gyanítom egy egész életen keresztül - de érzem, hogy jó úton vagyok. Az Úton vagyok.
    S mi a helyzet a szerelemmel. No ez a dolog már egy kicsit messzebbre vitt. Mert itt nem önmagamat akarom igazolni, nem a bennem élő hiányt szeretném feltölteni. ( Itt megszakítom kissé a gondolatot. A legutolsó mondatot nem érzem őszintének. Vannak mélypontjaim, elbizonytalanodások, s ilyenkor egy szerető szó nagyon sokat segít. A barátaim által ezt megtapasztalhattam. De ezen szavakat, bárki megadhatja a számomra. S most hogy elvonultam mindenkitől, rájöttem hogy a megfelelő válaszok már ott vannak bennem is. A többiek, csak mint egy jó tükör segítenek fölismerni azt ami bennem is ott van, de tudok önmagam tükre lenni, csak hát ez egyenlőre még nehezebb...) S itt van a vágy, s a teremtő képzelet.... szóval, hogyan tovább hát.....
    Erre a kérdésre sokáig nem találtam a választ. Hiszem, hogy az ember bármit elérhet amit akar. Bármit meg tud teremteni, szeretettel bármit be tud vonzani... de a kérdés inkább az, hogy mit tehetünk meg és mit nem. Gátlástalan istenként mindent a magunk javára fordítsunk, kössünk üzletet a mindenséggel és a pokoltól való félelem címén juttassunk vissza is valamit? Szolgáljuk ki minden vágyunkat? Ezek nagyon fontos kérdések, különösen akkor ha igazán hiszel abban, hogy bármire képes vagy - mert a tapasztalat ezt mutatja. S a gondolataiddal formálod a világot - s nem csak a tiédet. S akkor jutott eszembe egy idézet Anthony De Mello, Csodák című könyvéből:
"Egy ember keresztül-kasul utazta a világot, csakhogy személyesen meggyőződhessen a Mester hírének valódiságáról
.- Milyen csodát telt a Mestered'? - kérdezte az egyik tanítványtól.
 - Nos, vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát."

Rendben, ezt akarom. Isten, az élet, az energia - mindegy hogyan nevezzük - szolgálatába, sodrába állni. Egységben létezni a mindenséggel. De rögtön jött a következő kérdés, az vajon hogyan kell. Vannak barátaim akik csak annyit mondanának erre, hogy azt úgyis érzed. De én még nem vagyok biztos az érzéseimben. Sokat fejlődtem, de még úgy érzékelem a külvilágot mint egy rinocérosz. Elnézem őket, és mintha egy finom, behangolt precíziós műszert hasonlítanék össze, egy közönséges fogóval. Ezért még sokszor nem tudom kapaszkodónak tekinteni a sugallataimat. S itt lépet a képbe, egy már másik barátom.
    Az ő tanítói Epiktetosz, Platón és Marcus Aurelius voltak. S bár sokat beszélgettünk és mindig noszogatott a régi filozófusok tanulmányozására, ezen írásokhoz nem igen volt türelmem. De most egy sugallatól indítva kinyitottam ezen könyveket, s rögtön az első oldalon ezek a mondatok köszöntöttek:

"Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.
Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket."

Mi hát a lényeg. A emberi sorsunkat korlátozott mértékben befolyásolhatjuk - hogy a vízcsepp láthassa merről jött a folyó és merre tart, el kell hagyni a medret, de ehhez meg kell szűnnie víznek lenni. Mit tehetünk hát? Eldönthetjük hogyan állunk isten ajándékaihoz, tűnjön az jónak vagy abban a pillanatban éppen rossznak. Ez hatalmunkban áll, ez csak tőlünk függ. Marcus Aurelius pedig azt írta:

"Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi
módjára pontosságra törekvõ, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden
más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy
intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan
megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni
zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az
istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem
kívánnak többet."

E két idézet egy újabb gondolatfolyamot indított el. A kérdéseimre egyértelmű választ adott, az életben van amit irányíthatok és van amit nem. E kettőt összekeverni nem szabad, mert megkeseríti az ember lelkét. Ezért minden dologról - józan megfontolással - el kell dönteni miféle, mielőtt harcba indulunk érte. S létezik még etika és erkölcs, és logika amely segít egy-egy döntésben, ha jobb társad nem akad.
    Amit megértettem ezen írások fejezetiből - a saját életemre vonatkoztatva - az annyi, hogy az értelemnek és a fegyelemnek még ebben a spirituális életben is helye és feladata van. Ahogy nőttem, az erőt, a kitartást, arra használtam hogy bizonyítsak, magamnak és másoknak. Ezért ezt a vágyat, ami a régi küzdelmeim mögött állt, rossznak ítéltem meg és nem foglalkoztam vele. Mert a küzdelem célja mások szeretetének elnyerése volt, de néha nagyobb volt a fájdalom, az ár, mint a jutalom. Az értelem pedig gyakran vált az egó eszközévé, amely szintén engem gyötört meg, védelem címszó alatt.
    Tudom, hogy az akaratommal és a kitartásommal mire vagyok képes, de néha sötét dühvel feküdtem a feladataimnak és nem sok örömöm volt benne, csak szimpla elégedettség, hogy képes voltam megcsinálni. S egy hosszabb csatában rendszerint elfogyott az erőm és az elbuktam érzéssel rogytam a földre függetlenül attól meddig jutottam. Amikor elkezdtem ezt a mostani utamat járni, azt tapasztaltam hogy az erőlködés rossz dolog. Hogy a változást, az energiát könnyedén is bevonzhatjuk az életünkbe. Mostanság többször mondtam azt, hogy ürességet érzek magamban. Nem volt ez jó, vagy rossz érzés. Csak a semmi.
    Most azt hiszem újra a felszínre kell hoznom magamban ezt az erőt és kitartást. Úgy érzem most már az én felelősségem az, hogy ezt az ürességet, ezt az edényt mivel töltöm fel. S ebben úgy érzem követhetem a régiek alapelvét.
    Sajnos bár érzem magamban az energiát, sokszor azon kapom magam, hogy az életemen az érzéseimen töprengek. Ez nem rossz, de gyakran a munkám rovására teszem. Minimalizálok minden egyéb külső ingert az életemben, hogy a belső változásokra figyelhessek. A dohányzással kapcsolatban tapasztaltam meg egy különös dolgot. Először is, amikor először kaptam EMF kezelést, ösztönösen nem kívántam többet a cigit. Nem esett jól az íze. Aztán különböző okok miatt újra elkezdtem dohányozni. S most elmondhatom, hogy függő vagyok. Próbáltam egyszerűen elengedni, szeretettel, fókuszáthelyezéssel, de nem voltam elég tudatos. Elmentem mágnes terápiás kezelésre, öt nap. Eddig bírtam.
    Arra gondoltam, most a saját akaraterőmet teszem próbára, újra és újra. Mindaddig amíg annyira meg nem erősödik, hogy soha többet nem gyújtok majd rá. Eddig ezen erőfeszítést rossznak gondoltam, mert rossz emlékeim fűződtek hozzájuk. De most ezt a képet is elengedem, s igyekszem visszaemlékezni erre az erőre és kitartásra, amelynek birtokában voltam. Ez is egy folyamat lesz. Lassú, majd egyre gyorsuló folyamat.

Vicces, milyen messzire jutottam egyetlen problémától. S megoldódott? Nem és igen. Echart Tolle azt írta a Most hatalmában, hogy ha a jelenben élünk, nincsenek problémáink csak helyzeteink. S ha egy helyzetet meg tudsz oldani az adott pillanatban, rajta, ha nem akkor majd eljön a megoldás. A lényeg, hogyan éljek addig. S erre a görög bölcsek megadták a választ. Megtapasztaltam egy másfajta életet, egy másfajta hozzáállást. Tegyünk hát erőfeszítéseket hogy minél jobban és szebben járhassunk ezen az úton. S értékekkel megtölteni ezt az ürességet, amelyet néha magamban érzek, de persze ne feledjük a józan logikát és tetteink motivációjának a szemmel tartását. Szóval tudatosság, tudatosság és tudatosság. Csak tudnám miért kellett öt oldalt írnom, mikor egy szóban is elfér minden?

Itthon vagyok

Itthon vagyok.

Testem munkában megfáradt földműves sajgó izma,
lelkem csüggedt vándor szállást kutató tekintete,
S hála az égre,
e test és e lélek
megtelepszik végre az otthon tüzénél.

A lángok hol komorak,
múlt és jövő küzdelmeit idézik eszembe,
hol varázsos tánccal gyermekim arcát öltik
s pattogó, szikrázó játékkal melegséget lopnak a szívembe.

Magam vagyok.
Gondolatim elcsöndesedve befelé fordulnak,
de a homályban ott érzem őseim sorát,
kik léptem vigyázzák.
Volt kihez vérség fűzött,
volt kihez a szív szava,
lelkem állandó vendégei ők az otthonomban.
Biztató mosolyuk a tűz fényével melenget,
kezük érintése erővel tölti el fáradt testemet.
S bár árnyékok csupán, a lángok fényének peremén túl,
valósak ők mint a szent Föld, a Nap, az Ég vagy az Út.

Lassú, csöndes léptek, izgatott lázas topogás,
s egyik pillanatról a másikra
másfajta élettel is megtelik a ház.
A tűz fénye barátok arcára villan,
mosolyuk szívembe is napfényt és derűt hoz,
A holnap és tegnap a ma estében
ünnepli ezt a szép napot.
Lábainknál gyerkőcök játszanak
a múlt álmába révedt szemek is felpillantanak,
s a maguk módján köszöntik,
e csöndes estében a Hajnalt.

Balról asszonyi test melegét érzem,
S a szeretet fénye lassú ringással ölel
A tüzünk átfest minden arcot és sarkot,
S bennem saját napom hevét szítja fel.

Ragyogva nézem mindezt,
mit az élet elém hozott,
S hálás örömmel gondolom,
Istenem, végre itthon vagyok.

Gyász...

      Szomorúság lett úrrá a lelkemen. Ahogy befelé figyelek, érzem a késztetést, hogy az örömre, a csodálatos dolgokra fókuszáljak, de most nem szeretnék. Kicsit úgy érzem, hogy ez most a gyász ideje és most ezt kell megélnem. Elmondom hát mi történt és mit indított el bennem.

     A cégnél ahol dolgozom egy munkatársam megbetegedett. Az egyik közösségi oldal üzenőfalára kitett egy egyszerű üzenetet. Kórházban voltam, megműtöttek, már jól vagyok. Négy rosszindulatú daganatot találtak, s ekkor és ekkor megyek onkológushoz. Ahogy elolvastam ezt az hírt, megrohantak az emlékek - csöndesen teszem hozzá, talán nem csak ebből az életből.

     Nem olyan rég elvágyódtam otthonról, mert úgy érzetem sok dolgot végig kell gondolnom és ehhez magányra van szükségem. El kell távolodnom a családomtól és szeretett barátimtól is. S lásd a gondolatok teremtő erejét, pár napra rá már a világ másik felén egy másik időzónában voltam. Kaptam néhány választ és még több kérdés merült föl bennem. Miközben ezeken méláztam, felmerült egy már eltávozott barátom és általa méltán kedvelt görög, római filozófusai. Epiktetosz és Marcus Aurelius. Régebben soha nem volt türelmem végigolvasni értekezéseiket, de most ahogy megnyitottam, ott sorakoztak sorban a válaszok a kérdéseimre. Voltak pontok ahol én másképpen gondolkodtam, de mégis logikájuk és emberségük tisztasága válaszokkal szolgált arra, hogyan lépjek tovább az életemben. S tudom, hogy az élet megadja majd az erőt is ezekhez a lépésekhez.

       A kollégám és a barátom között jó néhány hasonlóság van. Tisztességes emberek egy végigdolgozott élettel a hátuk mögött és ugyanaz a betegség is amely eluralta a testüket. Az első gondolatom az volt, hogy a kollégám meggyógyulhatna, de rögtön utána a barátom jutott eszembe. Ő aki ismerete ezeknek a nagyszerű filozófusoknak az írásait és gondolkodásában és életében - amennyire képes volt rá - követte is ezeket a tanításokat, a szükség idején képtelen volt a változásra amely megmenthette volna. Személyiség szerkezetét nem tudta átalakítani, s úgy hiszem ez egyenesen elvezetett a halálához. Máig közel érzem magamhoz és bármelyik pillanatban ha becsukom a szemem a hívásomra itt érzem magam mellett. Amikor Marcus Aurelius elmélkedéseit olvasom, itt áll mellettem.
S bár az idős kollégám sokban hasonlít hozzá, nincs meg benne az ami Istvánban megvolt. Nagy harcos, nagy küzdő, de úgy érzem a betegség erősebb nála. Ahogy elolvastam a hírt, szinte pillanatok alatt végigfutott az agyamon mindez és úgy érzetem, máris elveszítettem.

    Milyen érzés ez? Hogy ezt megértsd, meg kell értened hogyan éltem az utóbbi időben. Kapsz egy telefont, összerakod az életed másfél táskában és indulsz. Magad mögött hagysz mindent és a munkatársaid lesznek a családod. Amikor viccelődünk egymással és valakin éppen köszörülik a nyelvüket, csak annyit szoktunk mondani együtt érzően: "Ilyen a család!" Mert azok lettünk egymásnak.
    De hogy milyen is ez a család. Különböző helyekről, különböző világokból érkeztek különböző emberek. S bár vannak viták, összezördülések a szükség idején, olyan szeretettel fordulnak a másik felé; ami meglepő volt számomra ezektől az emberektől. Némelyiküket olyannak látom mint a farkasokat. Vad, szilaj, szabad, legyőzhetetlen falka. S amikor az egyik társuk elgyengül, lesántul, baj éri, megejtő figyelemmel, gondoskodással fordulnak feléje. Ez nem a nők, puha figyelmes, gondoskodása. Ezek a félszeg, esetlen szögletes mozdulatok, gesztusok oly kedvesek a szívem számára.
    Amikor összedőlt a világom, akkor is ilyen szögletes, de baráti szavak nyújtottak vigaszt. S láttam hogyan segítenek valakinek akinek elfogyott a pénze, s már kajára sem futotta. Pedig nem is kedvelték, csak közéjük tartozott. Része volt a falkának.

     Olyanok ők mint a szilaj harcosok. A katonák, akik nap-nap után megharcolják a maguk háborúját távol a családtól. És most egy idős harcos, akinek letelt az ideje a harcmezőn - decemberben nyugdíjazzák - s otthon élvezhetné a békét, amiért egész életében küzdött... Most egy másfajta harcot kell megvívnia. Úgy érzem mintha elvesztettem volna egy embert. Úgy érzem én vezetem őket nap, nap után harcba, felelősséget vállalok értük. Velük kelek, velük eszem, végig kísérem őket egész nap. Nagy részük van abban, hogy ilyenné váltam amilyen vagyok. Az a férfi akit most ismerek - és szeretek - általuk - is - lett ilyenné.
    Boldog lettem volna, ha tudom hogy ez az öreg harcos visszavonul a földjeire és élvezi az életének gyümölcseit. Az unokáit. Úgy érzem elveszítettem az egyik emberem. Ott maradt az élet csatamezején. Remélem hogy tévedek. Adjon az Isten erőt és energiát neki, hogy felismerje miért kapta az élettől ezt a betegséget. Mit kellene megtanulni általa és elnyerje a békéjét. Szívemből kívánom neki és ha tudok, igyekszem segíteni hogy így legyen.

"... a másodpercek amik előtted vannak..."

Klassz dolog  a youtube. Kezembe került az alábbi filmrészlet és egy kicsit elgondolkodtatott. Mostanság elég sok időt töltök önvizsgálattal, figyelemmel... mondhatnám, hogy kinőttem már az ifjú harcosok hevességét, akik berohannak a csatába és általában meghalnak. Úgy érzem, hogy az életem fordulóponthoz érkezett - igazából, már a kanyar közepénél van, csak még nem látszik mi van a kanyaron túl. S azt érzem, akad mérlegelni valóm.
    De a lényeg, ami miatt feltettem ezt a videót, az-az idő. Azt vettem észre, hogy egy véges - legalábbis fizikai testünk szempontjából - erőforrással úgy kufárkodunk mintha végtelen lenne. Keresztülrohanunk egy napon, amikor dolgozunk, olyan ritkák az olyan pillanatok, amikor igazán jelen vagyunk és élünk. S még a pihenéseink is manapság.... az twitter, facebook, tv, számítógépes játékok.... személytelen időrabló dolgok, amelyek betompítanak, elzsongítanak és azt veszed észre, hogy egy nappal megint kevesebb lettél. Pedig két másodperc között is csodák történnek..... szeretném jobban megélni a pillanatokat. Hiszen azokból áll az élet.

Kegyetlenség

        Sötét érzések kavarogtak a férfiben miközben lassú nyugodt léptekkel baktatott az utcán. Éjszaka volt, s a magas házak úgy záródtak az utca köré, mint sötét, komor sziklák. Bár lehet, hogy csak az ő komorságát tükrözték vissza. A város ezen része meglehetősen csöndes volt az éji órán, nem jártak autók, nem sétálgattak emberek. Az közvilágítás is hézagos volt, mint egy hajléktalan fogsora. A lombtalanítás hatalmas szemétkupacai kusza halmokként sorakoztak a járda szélén. A házak közötti tér szűk volt és nem parkolt egyetlen autó sem itt. A sötét kapualjak, mint megannyi tátott száj bámultak a semmibe.. vagy a lelkébe?.    
    - Vajon melyik vezet a pokolba - gondolta a férfi komoran - s van köztük olyan amely a mennybe visz? - nem igazán hitt benne. Most elég kevés dologban tudott hinni. Felnézett az ég kicsiny szeletére és a holdat kereste, vagy legalább egy csillagot, de a felhők minden fényt eltakartak a szeme elől. Megállt és egy cigarettát kotort elő a belső zsebéből, s közben az ablakokat vette szemügyre. Sehol nem világított egyetlen fénysugár sem. Mintha nem is lettek volna emberek a falak mögött. Mintha egy elpusztult világ romjai között sétálgatna egyedüli emberként.        
    Mélyen leszívta a füstöt és hosszan bent tartotta a levegőt, majd nagy erővel préselte ki a tüdejéből, mintha csak valami gonosz varázstól próbálna szabadulni. Jó ember volt. Tudta ezt, de most nem érezte. Valami hidegség lopakodott a szívébe, valami rémisztő sötét erő uralta a testét. Nem értette honnan jött, de mégis olyan ismerős volt. Tudta hogy ez a dolog része a lényének, de bántotta a hidegsége, a kérlelhetetlensége.        
    Ahogy tovább indult, próbálta felidézni magában az elmúlt hónapok eseményeit. Az örömöt, a játékot, a napot, a jó érzéseket. Fáradt arcán átsuhant egy mosoly.    
    - A kör bezárult. - mondta ki hangosan, s egyáltalán nem zavarta hogy magában beszél, de mégis gondolatban folytatta tovább. - Ki a fene vagyok én? Hónapokkal ezelőtt, amikor világa darabokra hullott és összetört minden ami fontos volt a számára, ugyanezeket a kérdéseket tette fel magának. S akkor megértette, hogy az elmúlt években nem volt más mint egy ócska marionett figura, s mások mozgatták minden rezdülését. S balga módon azt hitte hogy egyéniség. Össze kellett dőlnie a világának, hogy végre eltépjen egy madzagot és felnézzen az égre s megpillantsa a mérhetetlen zsinegerdőt ami a feje felett húzódott. Először undorodott a felismeréstől és azonnal össze akarta tépni az összeset, azonnal szabadulni akart belőlük, de csak még jobban összegubancolódott az élete és fojtogatni kezdték a kötelek.
    Lassan lépdelt s teljesen megszűnt számára a külvilág. Nem érezte a hideget, s nem látta az utcán végiglopakodó ködöt, amint sejtelmes táncot lejt a lámpák fényében. Azt sem látta, hogy a környező házak állapota egyre romosabb lesz, mintha csak az idő vasfoga az ő kedvéért rágná csúnyára a külvilágot. Makacsul ragaszkodott a gondolat fonalához, mert hitt abban, hogy a megértés kivezeti majd ebből a hideg és örömtelen állapotából.
    Anno, amikor már azt hitte teljen megőrül, onnan kapta a segítséget ahonnan nem is remélte. A külvilágból. Abból a világból, amit hidegnek és kegyetlennek érzett, mert az életét is annak látta. Azt tanulta, hogy ha gyengeséget mutatsz, akkor beléd marnak. S ebbe a nyomorult állapotába belépett egy kis boszorkány a figyelő szemével, a kedves mosolyával, a szeretetével és egyszerűen felrobbantotta a falait, a védelmi vonalait ami eltakarta őt a világ elől. S felkelt a nap. De nem odakint, hanem benne. Meglátta a fényt önmagában, a türelmet, a szeretett, ami mindig is ott volt. S a kis boszorkány figyelme rá is átragadt. Nyugodtan szinte passzívan elkezdte nézegetni az őt mozgató zsinórokat, s szép lassan összeállt a kép.    
     "Aha, ha megrezzen ez a zsinór, fölemelem a kezem. Akkor is ha nem akarom. " - s ez a tiszta, penge éles felismerés egyszerűen elmetszette a kezét mozgató zsinórt. Elmosolyodott, amikor a hirtelen kapott szabadság érzésére gondolt, hogy mennyire élvezte azt a katartikus felismerést, hogy megszabadult egy köteléktől, egy régi mintától. S lelkesen szemlélődött tovább. Egyre több és több mintát vett észre a saját életében és ahogy felismerte őket, sorban nyiszálta el az őt mozgató szálakat.
    S az életében felbukkanó emberek is mintha csak segíteni szerették volna ezt a folyamatot. Mint világítótornyok amelyek hazafelé vezetnek a háborgó tengeren, reflektorok, amelyek megvilágítanak egy-egy szálat, hálórendszert az életében. Mint mikor a pókhálójára jó szögben esik a fény és láthatóvá teszi a mintát. S már nem gabalyodott bele többé. Egyszerűen kikerülte vagy letépte őket, s egyre közelebb került valamihez....    
    Megállt és egy újabb cigit kotort elő a zsebéből és miközben meggyújtotta körülnézett. Fogalma sem volt hol van, de nem is érdekelte. Tudta, hogy nem tud eltévedni. Úgy tájékozódott mintha csak GPS lett volna beépítve a fejébe. Ha nem is tudta hol van pontosan, de azt igen mitől merre van. Tudta melyik az északi, déli, keleti irány, soha nem tévedt el. Bár az életben is ilyen egyszerű lenne.
    Elnézte a bal oldalt álldogáló romos bérházakat és a tőle jobbra elterülő sötét parkot. érezte, hogy rossz környékre tévedt, de nem érdekelte. A falakból sütött a fájdalom, a nyomor és az elkeseredettség. Repedt bejárati ajtók,  málló vakolat és füst borította falak. Az ablakokat rozsdálló vasrácsok borították, hogy elzárják a külvilágot, de a belvilág sem sokban különbözött a külsőtől. Nem gondolta, egyszerűen érezte. A közeli kuka bűze mindent kitöltött, de még így is érezte a balra mögötte álló kapualjból áradó vizelet szagot. Sóhajtott egyet és továbbindult.
    Rengeteg dolgot megtudott magáról az utóbbi időben. Felfedezte magában a gyermeket. Megtanult újra játszani, élvezni az életet, örülni a pillanatnak és önfeledten feloldódni benne. Találkozott azzal a férfivel akivé világ életében szeretett volna válni. S azt is fantasztikus érzés volt megélni, hogy minden reggel őt látja a tükörben. De most, itt rója az utcákat értetlenül a belsejét marcangoló hideg fájdalommal. "Gyere hát" - gondolta. "Ne szarakodj, de kerülgess, mint valami gyáva szuka. Gyere és néz végre a szemembe. Légy férfi és mond mint akarsz te nyomorult, vagy takaródj a fenébe. Ne gyötörj tovább." De rá kellett jönnie, hogy fél. A gyermeket aki játszott, a férfit aki nyugodt szeretettel nézett a világban, azt aki munka rohanásában nyugodt eréllyel adja ki az utasításokat és teljesítette a parancsokat, ezeket mind-mind önmagának érezte. Most mégis idegen szerepeknek tűnnek csupán ennek az érzésnek a nyomasztásában.
    De vajon nem csak szerepek voltak mindezek - töprengett. Annyira vágytam barátokra és szeretetre egy széthullott világ darabjai felett.... nem lehet, hogy itt is csak belebújtam egy szerepbe. Nem lehet, hogy ez sem én vagyok. Egyszerűen csak jó volt eljátszani, mert az előadás végén tapsot és szeretetet kaptam. Már nem tudom. Tényleg nem tudom. De jó érzés volt, örömteli, s ez a sötét erő ami most bennem van.... ez ijesztő.
    - Van egy cigid? - a három fickó a semmiből bukkant elő. Kis híján keresztülgyalogolt az előtte álló emberen. A környező lámpa messzebb esett, így nem látta az arcukat - valószínű hogy nem véletlenül állították meg ép ezen a ponton. Erőteljes sör és cigi szag lengte körül őket és túl közel álltak hozzá. Nyomasztóan közel. Az egész lényükből valami sötét mohóság és türelmetlenség áradt. Kegyetlenség és brutalitás. Nem voltak különösebben nagy darab fickók. Legalábbis nála a nagy darab nem itt kezdődött.
    A vele szemben álló figura, vékony, keskeny vállú keskeny arcú fiatal gyerek lehetett csupán. A hangja alapján tűnt fiatalnak. Nem volt vékony vagy gyerekes hangszíne, egyszerűen csak érezte - igazából tudta - hogy nem lehet 20-nál idősebb. Néhány centivel magasabb volt nála és a keze a vékony derékig érő farmerszerű kabátjának a zsebében volt. Az egész lénye izgatottan vibrált.
    A jobbján álló jómadár szintén magasabb volt, széles vállú izmos felsőtestű szótlan pacák. Kerek, kopasz fejének az árnyát látta csupán és elálló füleit. Elég vicces látványt nyújtott, ahogy a háta mögül eső fény árnyékba vonta az arcát, miközben mozivászon szerű fényt adott füleinek. Elröhögte volna magát, ha nem érzete volna a belőle áradó elszántságot. Őt érezte a legveszélyesebbnek.
    A balján álló, magas vékony fickót szinte észre sem vette. Perifériás látása odáig nem terjedt ki. Érzékelte a keskeny magas, termetét s az izgatott vibrálását, de semmi más impresszió nem ragadta meg a figyelmét. Olyan érzése volt, mintha egy remegő drogos, egy öntudatlan ember álldogálna mellette. Talán nem is zavarta volna, ha nem árad belőle rossz fogainak a bűze.
    Mindezeket egy pillanat alatt mérte fel, s közben azt érezte amint önmagában az a hideg, kegyetlen lény csöndes vigyorral közelebb lép. Az az erő amit eddig az emlékeivel próbált elküldeni lassan de biztosan kitöltötte a fejét és olyan nyugalom töltötte el, amit eddig csak meditáció közben érzett. De ehhez nem társult öröm. Csak a semmi. A hideg semmi. Lassan kivette az izzó cigit a szájából és gúnyos vigyorral a vele szemben állóra nézett, s közben érzékei mint egy mozivászon mindent közvetítettek a számára. Még azt is ami a háta mögött történt.
    - Nincs. - mondta tömören és olyan hidegséggel a hangjában, amin még maga is meglepődött.
    - Most már a pénzed is kell köcsög - a szemben álló fickó, egészen belehajolt az arcába miközben egyre felvitte a hangját a rövid mondat közben. S előhúzta a kezét amely eddig a zsebében volt. Egy kés pengéjén csillant meg a gyér fény.
    S a férfi ekkor felrobbant. Az a hideg feszült haragos érzés ami idáig a lelkét mardosta, most mintha csak barát lett volna aki mellé állt. Egyenesen a testébe lépett. Cigit tartó jobb keze, mintha csak rugók löknék felfelé könyökkel belerobbant a jobbra álló kölyök arcába. Nem célzott, de tudta hogy eltörte az orrát, mert azt akarta. Hallotta a reccsenést és az üvöltést is, de nem érdekelte. Régen talán... de most....
    Teste előre lendült a kést markoló szövegláda felé, bal keze félresöpörte a köztük lévő pengét, miközben jobb lába hihetetlen sebességgel csapódott a fickó térdhajlatába. A réges-régen tanult mozdulatok olyan természetesen jöttek elő belőle, mintha nem is telt volna el tíz év azóta.  A srác lába megcsukott és ő hátralökte hogy elveszítse az egyensúlyát. Nem érdekelte a kés, nem akarta megszerezni. Nem volt rá szüksége. Úgy érezte veszélyesebb mind a hármuknál.  A késes hátratántorodott és egyensúlyát vesztve a föld felé dőlt, s bár tudta,  hogy nem fog tudni talpra állni egy darabig ha egyszer földet ért,  de sérült lába ott kínálta magát és gondolkodás nélkül taposott rá. Szörnyű reccsenés és velőtrázó sikoly hasított a hideg téli éjszakába és miközben arcára kiült egy gonosz elégedett mosoly, fordulatból szinte oda sem nézve rúgta hasba az eddig tétlenül - s érezhetően rémülten álldogáló harmadik támadót. Térre volt szüksége.
    Lassan ránézett az orrát fogdosó, széles vállú támadójára. Érezte a fájdalomból fakadó haragot, s amikor az felé lendült volna, laza, szinte erőtlen mozdulattal lágyékon rúgta, majd ököllel iszonyatos erővel csapott az előre hajoló kopasz koponyára. A saját testében is érezte azt a finom remegést, ami végigfutott az izmos testen.
    Aztán csak állt, tüdeje élesen szívta be a levegőt, s megérezte a vér össze nem keverhető fémes illatát. A tömör test lassan a lábaihoz csuklott és a fiú csendes eszméletvesztésbe menekült a fájdalom elől. Az erőt ami idáig mozgatta, még mindig ott érezte magában, de mintha most hátra lépett volna, hogy teret engedjen a gondolatoknak, s agya rémülten fogta fel a képeket és a látványt. A háta mögött a törött lábú fickó még mindig elkínzottan vonyított. Kése véresen hevert mellette, s csak ekkor vette észre a kézfején a vágást. Felemelte a szeme elé és hitetlenül nézegette az éppen hogy csak patakzó vért. Mintha életében most látná először a saját kezét. A rövid ujjakat, az érdes tenyeret, a rövidre nyírt körmöket... Majd lassan a ráemelte szemét az egyetlen állva maradt támadóra. A kölyöknek csak a szeme fehérje látszódott, miközben egyik kezével a hasát markolászta. Futni akart, de szemei minduntalan a barátai felé villantak.
    - Nocsak - gondolta hidegen. Talán több is van benne, mint ami látszott. Lassan félrebillentette a fejét és még mindig a szemébe nézve azt mondta.
    - Rossz idő, rossz ember. Folytathatjuk, de akkor biztos hogy megölöm egyikőtöket. - maga is meglepődött, de nem volt a hangjában semmi. A remegés, ami mindig érezhető volt ha erős felindultságában beszélt, most elveszett valahol az események sodrában. S ahogy figyelt, érezte hogy nincs benne harag. Ahogyan szeretet és szánalom sem, csak az üresség. A semmi. Látta a félelmet fiatal fiú szemében, amely izgatottan csapongott ájult társárról rá, majd a földön nyöszörgő harmadikra, majd ismét rá. Érzelmek nélkül elmosolyodott és egy cigit húzott elő a zsebéből. Meggyújtotta, majd hanyag unott mozdulattal elfordult a fiútól és továbbindult. Félelem és szánalom nélkül lépett el a nyöszörgő földön fekvő emberek mellett és egyenesen elindult a közeli villamos megálló fényei felé. Ahogy nőtt a világosság, lassan levette a kabátját és sérült karjára terítette. Nem akart feltűnést.  S ahogy élesedett a fény, fejében úgy élesedett egy másik gondolat is, félretolva kétséget és félelmeket: Hideg tényszerűséggel visszhangzott a fejében:
    - Ez is csak én vagyok.  

Paulo Coelho: Az alkimista - részlet

A lovasok a közeli katonai táborba vitték őket. Egy katona belökte Santiagót és az alkimistát az egyik sátorba. Másféle sátor volt, mint amilyenben az oázisban laktak: a főparancsnok tartott benne megbeszélést a vezérkarával.

– Megvannak a kémek – mondta az egyik férfi.

– Mi csak utazók vagyunk – tiltakozott az alkimista.

– Három nappal ezelőtt az ellenség táborában láttak benneteket. És beszéltetek az egyik katonájukkal.

– Olyan ember vagyok, aki vándorol a sivatagban, és ismert a csillagokat – mondta az alkimista – Nincs tudomásom a csapatokról vagy a törzsek mozgásáról. Csak a barátomat kísérem.

– Ki a barátod? – kérdezte a parancsnok.

– Egy alkimista – felelte az alkimista. – Ismeri a természeti erőket. És szívesen bemutatná a parancsnoknak rendkívüli képességeit.

Santiago némán hallgatta őt. Félt.

– Mit csinál egy idegen egy idegen országban? – kérdezte egy másik férfi.

– Pénzt akar adni a törzsük számára – válaszolta az alkimista, még mielőtt Santiago egyetlen szót is szólhatott volna. És elvette tőle az arannyal teli zacskót, majd odaadta a parancsnoknak.

Az arab szó nélkül elfogadta. Sok fegyvert lehet vásárolni rajta.

– Mi az, hogy alkimista?

– Olyan ember, aki ismeri a természetet és a világot. Ha akarná, ezt a tábort csupán a szél erejével elpusztítaná.

A férfiak nevettek. Hozzá voltak szokva a háború erejéhez, és tudták, hogy a szél nem képes megsemmisítő csapásra. De mindnyájuknak összeszorult a szíve. A sivatag emberei voltak, és féltek a varázslóktól.

– Ezt látni akarom – jelentette ki a parancsnok.

– Három napra lesz szükségünk hozzá – felelte az alkimista. – És ő csak azért változik viharrá, hogy megmutassa hatalmának erejét. Ha nem sikerül neki, a törzsük iránti alázatos tiszteletünk jeléül az életünket ajánljuk.

– Nem ajánlhatjátok föl azt, ami már az enyém – jelentette ki gőgösen a parancsnok.

De aztán engedélyezte az utazóknak a háromnapos határidőt.

Santiago megbénult a félelemtől. Csak úgy jutott ki a sátorból, hogy az alkimista erősen belékarolt.

– Nem szabad kimutatnod a félelmedet – mondta neki. – Ezek bátor emberek, és megvetik a gyávákat.

De Santiago egy hangot sem volt képes kinyögni. Csak valamivel később szólalt meg, amikor már a táborban járkáltak. Az araboknak nem kellett őket bezárniuk: elég volt, hogy elvették a lovaikat. A világ ismét megmutatta, hogy milyen sok nyelven beszél: a sivatag, amely az előbb még szabad és végtelen tér volt, mostanra áthatolhatatlan fallá változott.

– Minden kincsemet odaadta neki! – mondta a fiú. – Mindent, amit egész életemben kerestem!

– És mit érne az neked, ha meg kellene halnod? – válaszolt neki az alkimista. – A pénzed három napra megmentett. A pénz csak ritkán képes elodázni az ember halálát.

De a fiú túlzottan meg volt rémülve, hogy felfogja a bölcs szavakat. Nem tudta, hogyan kell széllé változni. Nem volt alkimista.

Az alkimista teát kért az egyik katonától, és Santiago csuklójára öntött belőle egy keveset. Közben érthetetlen szavakat mormolt, a fiút pedig nyugalom töltötte el.

– Ne essél kétségbe – mondta furcsa, lágy hangon az alkimista. – Nem fogsz tudni beszélni a szíveddel.

– De én nem vagyok képes viharrá változni.

– Aki a Személyes Történetét éli át, az mindent tud, amire szüksége van. Csupán egyvalami választhatja el az álmától: a kudarctól való félelem.

– Nem félek a kudarctól. Egyszerűen csak nem tudok viharrá válni.

– Akkor meg kell tanulnod. Ettől függ az életed.

– És ha nem sikerül?

– Akkor Személyes Történetedet átélve halsz meg. Az még mindig jobb, mint úgy meghalni, mint azok az embermilliók, akik sohasem tudták meg, hogy létezik a Személyes Történet. De egyelőre ezzel ne legyen gondod. A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.

Eltelt az első nap. A közelben nagy csata zajlott, és sok sebesültet hoztak a táborba. „A halállal semmi sem változik” – gondolta Santiago. Az elesett harcosokat újak váltották föl, s az élet folytatódott.

– Később is meghalhattál volna, barátom – szólt egy őrkatona egyik társának testéhez. – Meghalhattál volna békében. De a halál elől ugyanúgy nem menekültél volna el.

Estefelé Santiago elment megkeresni az alkimistát. Az éppen a sólymot vitte a sivatagba.

– Nem tudok viharrá változni – ismételte a fiú.

– Ne felejtsd el, mit mondtam neked: a világ csupán az Isten látható része, s az alkímia azt jelenti: anyagi valósággá tenni a szellemi tökéletességet.

– És maga mit csinál most?

– Etetem a sólymomat.

– Ha nem leszek képes viharrá változni, mind a ketten meghalunk – mondta Santiago. – Mire való akkor, hogy a sólymot eteti?

– Csak te halsz meg – közölte az alkimista. – Én tudok viharrá változni.

*

Másnap a fiú fölmászott a tábor közelében lévő szikla tetejére. Az őrök hagyták, hadd menjen; hallottak már a varázslóról, aki viharrá változik, és nem akartak a közelébe kerülni. A sivatag amúgy is hatalmas és áthághatatlan fallal vette körül mindannyiukat.

A második napot aztán azzal töltötte a fiú, hogy nézte a sivatagot. A szívét hallgatta. A sivatag pedig hallgatta az ő félelmét.

Egy nyelven beszéltek.

*

A harmadik napon a parancsnok összehívta legmagasabb rangú embereit.

– Lássuk az ifjút, aki viharrá változik – mondta az alkimistának.

– Lássuk – válaszoka az alkimista.

A fiú arra a helyre vezette őket, ahol előző nap volt. Ott megkért mindenkit, hogy üljön le.

– El fog tartani egy darabig – mondta.

– Nem sietünk – válaszolta a parancsnok. – A sivatag emberei vagyunk.

*

A fiú a látóhatárt nézte maga előtt. A távolban hegyek magasodtak, voltak itt homokdűnék, sziklaszirtek meg kúszónövények, amelyek az életért harcolnak ott is, ahol lehetetlen megélni. Ott volt a sivatag, amelyen keresztül a fiú annyi hónapon át vándorolt, és mégis csupán töredékét ismerte meg. De ebben a töredékben találkozott angolokkal, karavánokkal, törzsi háborúkkal, oázissal, ahol ötvenezer pálma nő és háromszáz kút van.

– Mit akarsz itt már megint? – kérdezte a sivatag. – Nem bámultuk egymást eleget tegnap?

– Te rejted magadban a lányt, akibe szerelmes vagyok – mondta a fiú. – Így aztán amikor a homokodat nézem, akkor őt is nézem. Vissza akarok menni hozzá, és szükségem van a segítségedre, hogy viharrá tudjak változni.

– Mi az a szerelem? – kérdezte a sivatag.

– A szerelem, amikor a sólyom a homokdűnéid fölött repül. Mert te zöld rét vagy a számára, s ő sosem tér vissza zsákmány nélkül. Ismeri a szikláidat, homokdombjaidat és hegyeidet, te pedig bőkezű vagy hozzá.

– A sólyom csőre mindig elvesz valamit belőlem – mondta a sivatag. – Én gondoskodom róla, hogy legyen mit ennie, hiszen én táplálom a zsákmánynak való állatot: én itatom azzal a kevés vízzel, amim van, és én mutatom meg, hol talál élelmet. A sólyom pedig egy szép napon leszáll, éppen akkor, amikor érezném magamon annak az állatnak az érintését. Elveszi tőlem, amit én neveltem.

– Hiszen éppen azért nevelted azt az állatot – válaszolta a fiú. – Hogy táplálja a sólymot. A sólyommal pedig az ember fog táplálkozni. Az ember pedig egy napon a te homokodat fogja táplálni, s abban újból meg fog jelenni egy zsákmánynak való állat. Így forog a világ.

– És ez a szerelem?

– Igen, ez a szerelem. Ettől válik a zsákmány sólyommá, a sólyom emberré, az ember pedig ismét sivataggá. És ez okozza, hogy az ólom arannyá változik, az arany pedig megint elrejtőzik a föld alatt.

– Nem értem, amit mondasz – mondta a sivatag.

– Elég, ha megérted, hogy valahol a te homokodon vár rám egy asszony. És ezért nekem széllé kell változnom.

A sivatag hallgatott egy darabig.

– Neked adom a homokomat, hogy belefújhasson a szél. De egyedül nem tehetek semmit. Kérj segítséget a széltől.

Könnyű fuvallat érződött. A parancsnokok figyelték a fiút, aki a messzeségben olyan nyelven szólt, amelyet nem ismernek. Az alkimista elmosolyodott.

A szél elért a fiúhoz, és megérintette az arcát. Kihallgatta, amit a sivataggal beszélt, mert a szél mindenről tud. Röpül a világban, sehol sem születik, és sehol sem hal meg.

– Segíts nekem – mondta a fiú a szélnek. – Egyszer benned hallottam meg a kedvesem hangját.

– Ki tanított meg téged, hogy a sivatag és a szél nyelvén beszélj?

– A szívem – felelte a fiú.

A szélnek sok neve volt. Itt sirokkónak mondták, mert az arabok úgy vélték, hogy egy vízzel elárasztott tájról érkezik, ahol négerek élnek. Abban a távoli országban viszont, ahonnan Santiago jött, levantei szélnek nevezték, mert hitték, hogy a sivatag homokját hozza magával, meg a mórok csatakiáltásait. És lehet, hogy egy olyan országban, amely az ő legelőinél is messzebb fekszik, azt gondolják, hogy a szél Andalúziában születik. A szél azonban nem jön sehonnan és nem tart sehová, és ezért erősebb, mint a sivatag. Egyszer majd fákat tudnak ültetni a sivatagban, sőt juhokat tenyészteni, de a szelet soha senki nem lesz képes a hatalmába keríteni.

– Belőled nem lehet szél – ellenkezett a szél. – Különbözőek vagyunk.

– Ez nem igaz – válaszolta a fiú. – Mialatt veled együtt jártam a világot, megismertem az Alkímia titkát. Bennem vannak a szelek, a sivatagok, az óceánok, a csillagok és minden, ami teremtetett a Mindenségben. Ugyanaz a Kéz alkotott bennünket, és azonos a Lelkünk. Ugyanaz akarok lenni, ami te vagy, mindenhová behatolni, átszelni a tengert, elfújni a homokot, amely elfedi a kincsemet, elhozni magammal a kedvesem hangját.

– Valamelyik nap hallottam, hogy mit beszéltél az alkimistával – szólt a szél. – Azt mondta, hogy minden dolognak megvan a maga Személyes Története. Az emberek nem tudnak széllé változni.

– Csak arra taníts meg, hogyan lehetnék egyetlen pillanatra az – kérlelte a fiú. – Hogy utána beszélgethessünk az emberek és a szelek határtalan lehetőségeiről.

A szél kíváncsi volt, és izgatta a dolog. Szívesen beszélt volna erről, de nem tudta, hogyan kell az embereket széllé változtatni. Pedig ő annyi mindent tudott! Sivatagokat teremtett, hajókat süllyesztett el, letarolt egész erdőket, zenével és csodás zajokkal teli városokon suhant át. Úgy gondolta, hogy nem ismer határt, most meg itt egy fiú azt mondja neki, hogy vannak még dolgok, amiket megtehetne.

– Ez az, amit Szerelemnek hívnak – mondta a fiú, amikor észrevette, hogy a szél kezd engedni a kérésének. – Ha valaki szeret, képes bármivé átváltozni, ami teremtetett. Ha valaki szeret, egyáltalán nem kell értenie, mi történik, mert akkor minden benne megy végbe, s az ember széllé tud válni. Persze akkor, ha a szél segít neki.

A szél igen büszke volt, s a fiú szavai felizgatták. Erősebben kezdett fújni, és fölkavarta a sivatag homokját. De végül be kellett ismernie, hogy bejárta ugyan az egész világot, mégsem tudja, hogyan kell az embereket széllé változtatni. És nem ismerte a Szerelmet.

– A világot járva észrevettem, hogy sok ember beszél a szerelemről, és közben az égboltot nézi – mondta a szél, akit bosszantott, hogy meg kell békélnie a korlátaival. – Lehet, hogy inkább az égboltot kellene megkérdezned.

– Akkor segíts nekem – kérte a fiú. – Fátyolozd el porfelhővel, hogy belenézhessek a napba, anélkül hogy megvakulnék.

A szél teljes erejéből kezdett el fújni, s az égbolt tele lett homokkal, amelyen keresztül a nap helyén csak egy aranyszínű korong világított át.

A táborban lassacskán már látni sem lehetett semmit. A sivatag lakói ezt a szelet már korábbról ismerték. Számumnak hívják, és szerintük rosszabb, mint a tengeri vihar – ugyanis ők nem ismerik a tengert.

A lovak nyerítettek, a fegyvereket ellepte a homok.

A sziklaszirten a parancsnokhoz fordult egyik magas rangú embere:

– Talán jobb volna abbahagyni.

A fiút szinte már nem is látták. Az arcukat kék kendő fedte, a szemükben pedig most csak a rettenet tükröződött.

– Hagyjuk ezt abba – sürgette egy másik is.

– Látni akarom Allah hatalmasságát – mondta tisztelettel a parancsnok. – Látni akarom, hogyan változnak az emberek viharrá.

De megjegyezte magának annak a két férfinak a nevét, akiken meglátszott a félelem. Mihelyt a szél lecsöndesedik, megfosztja őket rangjuktól, mert a sivatag embere nem érez félelmet.

– A szél azt mondta, hogy ismered a Szerelmet – mondta a fiú a Napnak. – Hogyha ismered a Szerelmet, akkor a Világlelket is ismered, amely a Szerelemből fogant.

– Erről a helyről – mondta a Nap – láthatom a Világlelket, amely megérteti magát az én lelkemmel. Közösen neveljük föl a növényeket, és küldjük árnyékba a bárányokat. Erről a helyről, amely igen messze van a világtól, megtanultam szeretni. Tudom, hogy ha csak egy kicsit jobban közelítenék a Földhöz, akkor minden elpusztulna rajta, s a Világlélek megszűnne létezni. Ezért mi egymást nézzük és egymást szeretjük: én életet és meleget adok neki, ő pedig az élet értelmét adja nekem.

– Ismered a Szerelmet – mondta a fiú.

– És ismerem a Világlelket, mivel sokat beszélgetünk a Mindenségnek ezen a végtelen útján. Azt mondja nekem, az a legnagyobb baj, hogy eddig csak az ásványok és a növények értették meg, hogy minden egy. És ehhez nincs arra szükség, hogy a vas ugyanaz legyen, mint a réz, a réz pedig ugyanaz, mint az arany. Minden abban a bizonyos formájában pontosan teljesíti küldetését, és minden a béke szimfóniája lenne, ha a Kéz, amely mindezt megírta, megállt volna a teremtés ötödik napja után. De eljött a hatodik nap is – tette hozzá a Nap.

– Bölcs vagy, mert mindent távlatból látsz – felelte a fiú. – De a Szerelmet mégsem ismered. Ha nem lett volna a teremtés hatodik napja, akkor nem lenne ember, és a réz mindörökre réz lenne, az ólom pedig ólom. Igaz, hogy mindennek megvan a maga Személyes Története, amely azonban egy napon beteljesedik. Tehát valami jobbá kell változni, s új Személyes Történetbe lépni, amíg a Világlélek nem lesz valóban egyetleneggyé.

A Nap elgondolkodott, és elhatározta, hogy még erősebben süt. A szél is – tetszett neki a beszélgetés – erősebben fújt, hogy a Nap ne vakítsa el a fiút.

– Ezért létezik az Alkímia – mondta a fiú. – Hogy minden ember keresse a kincsét és találja meg, és utána jobb akarjon lenni, mint addigi életében volt. Az ólom addig fogja teljesíteni a feladatát, ameddig a világnak szüksége lesz rá; utána majd arannyá kell változnia. Ezt csinálják az alkimisták. Megmutatják, hogy ha megpróbálunk jobbak lenni, mint vagyunk, akkor körülöttünk is minden jobbá válik.

– És miért mondod, hogy nem ismerem a Szerelmet? – kérdezte a Nap.

– Mert a Szerelem nem azt jelenti, hogy egy helyen maradni, mint a sivatag, sem azt, hogy járni a világot, mint a szél, sem azt, hogy mindent messziről figyelni, mint te. A Szerelem erő, amely megváltoztatja és jobbá teszi a Világlelket. Amikor először merültem el benne, azt hittem, hogy tökéletes. De aztán láttam, hogy nem más, mint minden teremtmény tükörképe, és benne vannak az ő harcaik és szenvedélyeik. Hogy mi éltetjük a Világlelket, s a Föld, amin élünk, aszerint lesz jobb vagy rosszabb, hogy mi milyenek leszünk. És ez a Szerelem erejétől függ, mert amikor szeretünk, mindig jobbak szeretnénk lenni, mint amilyenek vagyunk.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a Nap.

– Azt, hogy segíts nekem széllé változni – válaszolta a fiú.

– A természet úgy ismer engem, mint minden teremtmény legbölcsebbikét – mondta a Nap. – De nem tudom, hogyan változtassalak széllé.

– Akkor hát kihez forduljak?

A Nap elhallgatott egy pillanatra. Hallja őt a szél, aki széthordja az egész világban, hogy a Nap bölcsességének is van határa. Ettől a fiútól pedig, aki beszéli a Világ Nyelvét, nem szabadulhat.

– Beszélj a Kézzel, aki mindent megírt – határozott a Nap.

A szél megelégedve felsüvített, és olyan erősen kezdett fújni, mint még soha. A sátrak felszakadoztak a homokból, az állatok kiszabadultak kötőfékjükből. A sziklaszirten álló férfiak egymásba kapaszkodtak, hogy ne söpörjék le őket a szélrohamok.

A fiú tehát a Mindent Megíró Kézhez fordult. De ahelyett, hogy mondott volna valamit, csendben maradt, mert érezte, hogy a Mindenség is hallgat. Szívéből a Szerelem ereje áradt ki, és ő imádkozni kezdett. Úgy imádkozott, mint még soha, mert ez most szavak és fohászok nélküli imádság volt. Nem adott hálát azért, hogy a juhok legelőt találtak, azt sem kérte, hogy több üvegárut adjon el, azért sem könyörgött, hogy a lány, akit megismert, várjon rá, amíg visszatér. A beállott csöndben a fiú megértette, hogy a sivatag, a szél és a Nap is a jeleket keresi, amelyeket a Kéz írt; igyekeznek, hogy végigjárják útjukat, és megértsék, mi van ráírva arra az egyetlen smaragdra. Tudta a fiú, hogy ezek a jelek szét vannak szórva a Földön és az űrben, és hogy látszólag nincsen semmi céljuk vagy jelentésük, és hogy sem a sivatagok, sem a szelek, sem a napok, sem az emberek nem tudják, miért teremtették őket. A Kéznek azonban mindehhez megvan a célja, és csak ő képes csodákat tenni, az óceánokat sivataggá, az embereket pedig széllé változtatni. Mert csak ő értette meg, hogy egy magasabb cél mozdította el a Mindenséget arra a pontra, ahol a teremtés hat napja a Nagy Művé változott.

S a fiú belemerült a Világlélekbe, és látta, hogy a Világlélek részét alkotja az Isten Lelkének, és látta, hogy az Isten Lelke az ő saját lelke. És hogy így csodákat tud tenni.

*

A számum aznap úgy tombolt, mint még sohasem. Az arabok aztán nemzedékeken át mesélték a legendát, hogy volt egyszer egy ifjú, aki viharrá változott, csaknem lerombolt egy katonai tábort, és ellenállt a sivatag leghatalmasabb parancsnoka erejének.

Amikor a számum abbamaradt, mindannyian arra a helyre néztek, ahol a fiú állt. De ő már nem volt ott; a tábor másik végén látták meg, egy őrszem mellett, akit szinte teljesen befútt a homok.

Ekkora varázslat félelemmel töltötte el az embereket. Csak ketten mosolyogtak: az alkimista, mert igazi tanítványára talált, és a parancsnok, mert ez a tanítvány megértette az Isten dicsőségét.

Másnap a parancsnok elbúcsúzott tőlük és elrendelte, hogy fegyveres kíséret menjen velük egészen addig, ameddig kívánják.