ÖrömTábor - Élménybeszámoló...

Egy kicsit messziről kezdem az élménybeszámolómat. Sokan vagyunk, akiknek akadnak sötét időszakok az életükben. Mélypontok, amikor át kell értékelnünk merre is folytassuk az utunkat. Sokszor nehéz tisztán látni és az ember úgy érzi egyedül maradt egy hideg világban. Magam is belefutottam egy ilyen időszakban és amikor legnagyobb volt a sötétség apró fénypontok jelentek meg az életemben. S talán költői túlzás - de én akkor is így éltem meg - csillagok voltak, amelyek utat mutattak a hideg sötétben és visszavezettek az élet napos oldalára.

S ez a néhány csillag, néhány csodálatos ember volt, aki elindította és a mai napig töretlen lelkesedéssel mozgásban tartja az Együtt Utazók közösségét. Amikor elindultam ebbe a nyári táborba, nem igazán tudtam mire számítsak. De ismerve a szervezők kedvességét és lelkesedését, tudtam hogy a legjobb dolgot fogják életre hívni, amit a körülmények lehetővé tesznek a számukra. Amikor elindultam volt bennem feszültség,  egy kis zárkózottság és fáradtság. Ám ez már az első napon egy távoli emlék lett csupán.

Egy nagyon jó hangulatú utazást követően megérkeztünk Felsőtárkányba, ahol a táj szépsége és vendéglátóink kedves fogadtatása elfújta a rosszkedvem és feszültségem jelentős részét. Eszter rövid Thai Chi gyakorlatai - mely közben a Bükk hegység gyönyörű vidékét csodálhattuk - észrevétlenül feloldotta a maradékot is. Az első napra Kata fantasztikus vacsorája és egy jó hangulatú, nevetéssel teli beszélgetés tette fel a koronát. A két gyönyörű hölgy kedvessége, lendületessége és varázsos kisugárzása észrevétlenül egybekovácsolta kis csapatunkat.

Ha mindent leírnék, ami tetszett és örömmel töltött el, akkor azt hiszem erősen kisregény jellegűvé válna ez a rövidnek indult beszámoló. :-) Megkísérlem röviden elmondani milyen érzés volt Együtt Utazni ezzel a remek társasággal. A foglalkozásokon - legyen az jóga, thai chi, belső művész... - mind-mind átsugárzott a szeretet, a lelkesedés és az előadók elhivatottsága, ami az egész tábor hangulatát nagy magasságokba emelte.
   Eszter belső művész foglalkozásai - kortól függetlenül - mindannyiunkban felébresztette szunnyadó gyermeki-kreatív énünket. Ha láttatok már gyerekeket felszabadultan kacagni, játszani vagy elmélyülten rajzolni, akkor könnyen megérthetitek milyen harmónia rejlik ebben az állapotban. A kreatív írás játékos bevezető gyakorlatai szinte észrevétlenül szabadították fel mindnyájunk fantáziavilágát, amelyet a hétköznapok taposómalma észrevétlen - és siralmasan szűk - keretek közé szorított. A jól felépített programok - mint valami időgép - visszaröpítettek minket a gyermeki énünkhöz.
    Számomra a "játék" csúcsát a szabad mozgás jelentette. Amikor elképzeled a fákat a szélben, az esőcseppet, a rohanó folyót, a tüzet, az óceánt és eggyé olvadsz vele. S hagyod hogy a tested eljátssza, hogy te vagy a szél, az esőcsepp, a folyó, a szunnyadó parázs, vagy a szélben hajladozó fa. Sohasem gondoltam volna, hogy emberekkel teli teremben el tudom felejteni a külvilágot és meg tudom élni saját magam, mint szél, parázs, vagy egy elképzelt tengeri világot felfedező kalandor. Csodálatos felszabadító érzés volt. S fel sem merült a fejemben a máskor oly fontos kérdés: "Jaj, mint szólnak mások! Biztos hülyének néznek! "    
    Fantasztikus és felszabadító élmény volt. S ezúton is szeretném megköszönni, mindazoknak akik részt vettek benne. Az ő csodálatos lényük, energiájuk, jelenlétük volt a katalizátor amely segítette saját gátlásaim feloldódását. Számomra ez egy életre szóló élmény volt.

    Kata nagyszerű előadása megismertette velünk saját energiáink alapvető működését, testünk energetikai rendszerének felépítését. Az általa átadott gyakorlatok segítséget nyújtottak és nyújtanak abban, hogy a mindennapok taposó malmában egy percnyi elvonulással újra megtaláljuk a békét magunkban. Segítségével megtanultuk hogy elillanó energiáinkat hogyan tudjuk ismét visszanyerni és hogyan tudjuk ezt az energiát álmaink megvalósítására fordítani. Általa értelmet nyert a "magam formálom a világomat" kifejezés.
   S míg Eszter gyakorlataival a bennünk élő kreatív művészt keltegette, addig Kata játékos gyakorlataival közelebb kerülhettünk a bennünk élő gyermekhez. Kettőjük csodálatos munkája nagyszerűen egészítette ki egymást és nagyszerű gondolatokat, műveket csalt elő mindenkiből.
  De László fantasztikus előadásai nélkül nem volna teljes a beszámoló. Széleskörű tudása és színes egyénisége tette teljessé foglalkozásainkat. A tibeti felhangéneklés varázslatos élményt jelentett mindnyájunk számára. Valami mesebeli hangulatot varázsolt az estébe és hihetetlen energiával töltött fel mindannyiunkat. Az álmok személyiség fejlesztő és gyógyító hatásáról szóló előadása pedig egyenesen megdöbbentő volt. Az a rövid ízelítő is rengeteg felismeréssel gazdagított minket. A foglalkozása során olyan - számomra meglepő - precizitással mutatott rá aktuális élethelyzetünk fő problémájára, s egyben útjelző cövekeket is elhelyezett a számunkra, amely a jövő lépéseit könnyebbé teheti.

   Hogy milyen tökéletesen épültek is föl - és egymásra - ezek az előadások, az nagyszerűen lemérhető volt, a napi rendszerességgel tartott, jóga, thai chi vagy a gyakorlatok záróakkordjaként végzett meditációk alkalmával. A magam nevében nyilatkozva bátram ki merem jelenteni, hogy napról-napra egyre tisztábban és erőteljesebben éreztem - s érzem - saját energiáimat és testemet. S ez felemelő, mert ennek a tudásnak a birtokában sokkal könnyebben tudok meríteni a mindennapi életem során is.

   S bár nem akartam kisregényt írni - :-) - de három lényeges momentumot nem hagyhatok ki.
Az első, és legfontosabb amely nagyban hozzájárult a tábor sikeréhez, a Túrós Zsemle Kata módra. S bár a receptet csak az arra méltó beavatottak ismerhetik meg - :-) -, azt talán elárulhatom szeretet került bele bőven, ahogyan minden más általa megalkotott finomságba is. S bár most hetekig koplalnunk kell, ha vissza akarjuk nyerni a súlyunkat - :-) - szerintem mindnyájan nagyon hálásak vagyunk neki a gondoskodásáért. 
   A második - de legalább ilyen fontos dolog - vendéglátóink figyelme és szeretete volt. Olyan természetesen váltak kis társaságunk részeivé, hogy kedvességet, színt és szeretetet hoztak közénk Ezúton is szeretnék megköszönni mindent amit értünk tettek. Péternek a kellemes kirándulást, melyen megmutatta nekünk a környék erdeiben rejtőzködő várromot és vendégszerető társaságát, amellyel elszórakoztatott minket ez alatt a pár nap alatt. Annának a gondoskodást amivel körülvett minket és hogy segítségével - én mint gyakorlatlan - megtehettem az első lépéseket a jóga világában. A gyerkőcök energiájára és szeretetére pedig nincsenek szavaim, mert az leírhatatlan volt. Nagyon köszönök mindent és remélem, hogy hamarosan újra élvezhetjük a társaságukat.

   S végül de nem utolsó sorban a társaságot emelném ki mint, elemi élményforrást. Nem is tudom mikor nevettem ennyit, ilyen felszabadultan. Viccek tömkelege született a vacsora - reggeli asztal mellett. S ahogy elhangzott, ez egy öröm tábor volt. Egy öröm kemence, amiből sült bolondok kerültek ki. :-) A szó legnemesebb értelmében. Nagyon örülök hogy megismerhettelek titeket és remélem, hogy ez az "utazás" még nagyon sokáig fog tartani, mert nagyon értékes embereket ismertem meg a személyetekben.

   S befejezésül írok még pár gondolatot, azoknak akik nem vettek részt a táborban, de vették a fáradságot és elolvasták - hosszúra nyúlt beszámolómat. Tudom, hogy kicsit sok benne a csodálatos, fantasztikus, nagyszerű és varázslatos dolog. ( Pedig azt meg sem említettem, hogy a Bükk látványvilágával és illatával, madárdalos csendjével hogyan kényeztetett minket.. :-) ) Nem tagadom, engem elvarázsoltak és hálás vagyok érte. Elhiszem, hogy meseszerű és marketingszagú amit írtam...  :-) De ahogy a mesében mondják, ha nem hiszed... hát járj utána. :-) S ha megteszed, remélem összefutunk. :-)

Ha sikerült felkeltenem az érdeklődésedet, akkor adok egy kis segítséget az első lépéshez:
http://www.belsoforras.hu/

Norad

Norad egy réges-régen feledésbe merült név, amellyel már az öregek meséiben is csak elvétve találkozunk. „Gyönyörű, mint Norad röpte.” „Tüzes, mint Norad haragja.” De amikor a lábuknál üldögélő gyermek - kíváncsi, csillogó szemmel - azt kérdezi: „Mi az a Norad?” Tekintetük tétován, bizonytalanul kutat a semmiben válasz után. Majd rendszerint azzal vágják ki magukat, hogy ez egy régi istenség neve lehet.

Tulajdonképpen nem is tévednek olyan nagyot. Ha úgy tekintjük istent, mint egy különös, csodálatos lényt, akkor Norad kétségtelenül isten volt. De ifjú korában, ha egy ember megpillantotta rendszerint így kiáltott: „Istenem sáááárkáááány!”

Hát igen, már akkor sem nélkülöztük az előítéleteinket. Tulajdonképpen Norad ugyanolyan békés növényevő sárkányként élt, mint az összes többi. (Persze egy-két elfajzott vagy emberek által megvadított példánytól eltekintve.) Nemhogy vadászta, kifejezetten kerülte az embereket. Tapasztalata szerint ezek az apró lények, felettébb buták és idegesítők tudtak lenni. Különösen a kemény, csillogó bőrt viselő kétlábúak. Ostoba böködésük igen udvariatlan gesztus volt. Néha még fájdalmas is. De a nagyobb baj, hogy amerre jártak, letaposták a földet és az oly drága práta – a sárkányok igen kedvelt eledele (a vadkörte mellett) – nem termett ott, ahol megtelepedtek.

Otromba odúik – amelyek gombamód nőttek ki a földből – még nem okoztak volna olyan sok bajt. De különös szerszámaikkal sebet hasítottak a földbe, és a sebből furcsa arany füvek – búzakalászok - emelkedtek ki. Ezek a füvek megfojtották a prátát. A sárkányok aggódni kezdtek emiatt, de nem tudták mit is tehetnének. Ahogy az emberek szaporodtak, úgy fogyott a lakatlan, élhető területek száma. A práta - amely leginkább egy nagyobb bokorra vagy egy kisebb fára hasonlított – egyre csak fogyott. Smaragdzöld leveleit, már hiába kereste a szemük. Dinnye nagyságú, sárgás, tűzszínű termése – melyből egyetlen darab jóllakatott egy sárkányt egész napra – ritka kincsnek számított.

A sárkányok nem voltak harcias lények. Gyakorta megélték a kétezer évet is, s ez felettébb türelmessé tette őket. Tudták a természet változásait, együtt lélegeztek a földdel és sok olyan dolgot műveltek, melyet az emberek varázslatnak tartottak. Valójában azonban nekik ez olyan természetes volt, mint nekünk a légzés. Már az anyaméhben megfogant sárkánybébi is érzi a föld lüktetését, a teremtő erőt, ami hegyeket emel ki, vagy tüntet el, ha kedve tartja. Kis korukban megtanulták a csillagok erejét és tudták, a repüléshez nem szárny kell, - mint ahogy az emberek gondolják – hanem könnyű szív.

E világban mindenütt jelenlévő erő keresztüláramlott rajtuk. Talán ezért lehetett, hogy oly sokáig éltek. Egyes régi, homályba veszett mondákban megemlítik gyógyító erejüket is. Karmos kezüket elhúzva a sebesültek felett sebeik összeforrtak és élettelin pattantak föl még a vének is.

Ezért okozott nekik hatalmas gondot az ember. Próbáltak szót érteni vele – mint ahogy az elején a többi állat is megpróbálta. Megmutatták az őzek melyik a jóféle fű, a vaddisznók a makkot, a mogyorót, a medvék a szedret, a málnát és hogy hogyan készüljenek fel a télre. Minden állat tanítgatta ezeket az esetlen lényeket és fejlődtek is lassacskán. De nem váltak igazán se őzzé, se vaddisznóvá vagy medvévé. Valami egész furcsa dolog lett belőlük.

Talán akkor romlott el minden, amikor felfedezték a tüzet. Mikor azon a villámvilágos éjszakán, úgy kezdték érezni, hogy különbek ők az őznél, a medvénél vagy a fáknál. Vagy amikor az egyikük először ölt meg egy állatot. Nehéz a múltban kutatva megmondani miért tehette, de megtette. Aztán megrémülve próbálta eltüntetni a holtat, ezért tüzet gyújtott. Miközben a testet a tűzhöz vonszolta, a keze véres lett és furamód szinte megbabonázva emelte egyre közelebb arcához. Majd szinte öntudatlanul nyalta meg azt az édeskés illatú valamit, ami az ujjain piroslott. A fémes íztől görcs rángatta meg a belsejét - mint egy rossz bogyótól - és hánynia kellett. Hihetetlen módon azonban elégedett büszkeség és… igen, jóllakottság töltötte el. Tehát újra és újra megnyalta a kezét és izgatottan szimatolta az égő hús illatát. Nem is vette észre, amint felette beborult az ég és - mintha csak a világ zokogna - elered az eső…

Elromlottak a dolgok. Az állatok többé nem értették az embereket, sőt néha már egymást sem. Némelyek közülük látták az esetlen kétlábúak tetteit és elborzadtak, félni kezdtek, dühösek lettek. Amikor pedig legközelebb egy ember került eléjük… belé martak. Sajnos később saját társaikba is. Ilyenek voltak a farkasok, némelyik medve és még sok-sok állat.

A többiekben is eluralkodott a rettegés. Elbujdostak és félelemmel tekintettek mindenre, ami új volt számukra. S így szép lassan a félelem vonta uralma alá a földet…

Mivel a sárkányok – ahogy már mondtam – nagyon hosszú ideig éltek, tanúi voltak ennek a folyamatnak. Látták hogyan változik a világ, de túlontúl is tiszteltben tartották az élők élethez való jogait, ahhoz hogy határozottabban lépjenek fel. Tanítgatták az embereket, az állatokat, de a rövidke életük türelmetlenné tette azokat és a vér méregként izzott bennük. Nem törődtek a csöndes figyelmeztető szavakkal. Mentek a saját fejük után és félelmükből, dühükből nem született csak pusztulás.

A sárkányok félrevonultak hát. Tudták eljön majd az idő, amikor a tudás, amelynek birtokosai voltak majd fogékony talajba hull. Ám a napok, évek csak teletek és az emberek egyre többen lettek. Viselkedésük nem változott. A práta egyre fogyott és nem volt hova menni előlük. Az emberek pedig - akiket már elvakított az ölés és elfelejtették, hogy a rájuk támadó állatokat, ők tették ilyenné – rettegtek a hatalmas testű különös lényektől. De sokáig nem mertek kezet emelni rájuk.

Norad abban az időben született, amikor még békében éltek a sárkányok, távol az emberektől. Ruganyos izmú, smaragdzöld bőrű, egyfejű sárkányként látta meg a napvilágot. Apja Dark a horda vezére a legnagyobb, legerősebb volt a sárkányok között. Gyermekkorától kezdve anyja – Lina – meséin keresztül szívta magába az ősök tudását. Mint minden sárkány, ő is hamar megtanult repülni és mindennél jobban élvezte a szárnyalást a felhők között. Gyakorta kalandozott messzire a hordától és minden érdekelte, ami csak a szeme elé került. Szertelen gyermeki kíváncsisággal szemlélt meg mindent a világban.

Ez a kíváncsiság később sem apadt el benne, pedig az évek teltek és ő ifjúvá serdülve családot alapított egy gyönyörű sárkánylánnyal.

Harmincéves kölyök volt még, amikor először pillantotta meg Hajnalt. Felhevült kergetőzés közben ütközött bele és csúnyán a földre lökte őt. Szörnyen zavarba jött és szabadkozva szökkent talpra, mert tudta hogy már rég kinőtt az ilyen ostoba játékokból. De a vére…

Amikor esetlenül fel akarta segíteni, ő nevetve szökkent a levegőbe, mint egy nyurga csikó. Hangja lágy zeneként hatott, akár a patak szelíd csobogása. Norad érezte, hogy a szíve felgyorsul. Amikor belepillantott azokba a gyönyörű barna szemekbe, minden elveszett. Idő, külvilág, saját maga… zuhant. Valami puha, meleg burok vonta magába. Még szabadkozni is elfeledkezet. Mikor végre beszélni tudott, akkor is sokáig habogott, de a kedves bíztató mosoly hamar elűzte a zavarát. Egy pillanat alatt megértették, megérezték: összetartoznak.

Onnantól kezdve Norad mindenhová elkísérte Hajnalt és elbűvölten hallgatta, figyelte minden szavát, mozdulatát. Szerelmük szép és meghitt volt. Sokan a szerelmet nagy disszonáns érzelemnek élik meg, vonzás és taszítás örökös harcának. Ők azonban határtalan vágyat és szemérmes, végtelen szeretet éreztek egymás iránt. Mint az áradó folyó - nyugodt, harmonikus és ellenállhatatlan szeretettet.

Hogy milyen mélyek is voltak ezek az érzelmek az csak akkor derült ki, amikor az emberek először támadtak a sárkányokra.

Ahogy már mondtam, a sárkányok együtt lélegeztek a világgal, pontosan érezték a föld minden rezdülését, ezért képtelen a gondolat számukra, hogy bármely élőlényt elpusztítsanak. Mivel azonban a práta fogyott, kénytelenek voltak tenni valamit. Dark elment a Mergardhoz – a legvénebbhez – és tanácsot kért tőle.

Mergard nagyon öreg volt már. Tulajdonképpen senki nem tudta mennyi idős. Azt mondják, – még sárkányok között is – különösen finom érzékekkel rendelkezett. Mikor úgy érezte eleget élt már, lefeküdt a tábor közelében és furcsa mozdulatlan, éber álomba merült. Soha többet nem mozdult meg, és beszélni sem hallotta szinte senki. Azt mesélték, látja a jövőt. Dark mindig a lábaihoz telepedett, ha töprengenie kellett a hordát érintő döntésekben. Nem ritkán hangosan gondolkodott, vagy egyenesen kérdést intézett az öreg bölcshöz, aki – bár sohasem szólt hozzá – mindig utat mutatott. A feltámadó szellő, vagy a csobogó patak által adott választ.

Így eshetett, hogy amikor Dark az embereket hozta fel és a práta gyors fogyását, a szél egy arany kalászt sodort a lábaihoz.

„–Tehát tanuljunk meg velük együtt élni. Együk az ő ételüket, mert az, bővebben terem. Csak az terem.” – és ették. De a búza, a rozs nem lakatta őket olyan jól, mint a práta. Egész mezőket legeltek le és még mindig éhesek voltak. És legtöbbjük szíve elnehezült az aggodalomtól. Nem tudtak többé repülni.

Sajnos legelésükkel az emberek is éhezni kezdtek. Mardosó hasuk gyáva szívüket háttérbe szorítva kegyetlen tettekre késztette őket. Hadba vonultak a sárkányok ellen.

Rengetegen gyűltek össze. Páncélos lovagok, szerencsevadászok, éhező parasztok. Komoly ostromgépeket építettek, miközben felderítőik kikémlelték, merre táboroznak a sárkányok. Egy napon, körülzárták a horda mezejét. Hajítógépek és dárdavetők százai bújtak meg a tisztást övező növények között, hogy adott jelre szabadon engedjék a halált.

Aznap délelőtt szörnyű csönd ereszkedett a tájra. A sárkányok, mintha csak megérezték volna, mi következik - egyszerre emelkedtek a magasba. De a felharsanó kürtök pusztító felleget vontak az égre. A becsapódó dárdák sokukat visszasodorták a földre – voltak, akik fel sem tudtak emelkedni. Akik megúszták az első rohamot, sérült társaikat megpillantva összeszorult szívvel ereszkedtek vissza a talajra, hogy segítsenek. De nem tudtak… Félelmük gátat szabott a bennük rejlő gyógyító erőnek.

Az emberek megrohanták őket. Dark és még néhányan két lábra ágaskodva szárnyukat kiterjesztve védelmezték megzavarodott, tehetetlen társaikat. Próbálták elriasztani az embereket – mint máskor a lovagokkal tették - de most túl sokan voltak. Lándzsák merültek a sárkányok testébe és sokan azonnal elpusztultak. Voltak, akik kétségbeesett fájdalmukban az emberekbe haraptak, s ettől valahogy furcsán megrészegültek. Tombolva pusztítani kezdtek maguk körül. Dark – bár a kövek eltörték szárnyát, dárdák és kardok lógtak ki az oldalából, hősiesen védte az övéit. Nem harapott, de testével – farkával és mancsival - mindenkit elsöpört Hajnal és Lina közeléből.

Norad messze járt aznap. Mivel Hajnal áldott állapotban volt elhatározta, hogy kerít valahonnan prátát, mert ilyenkor az különösen fontos. Talált is egy termetes fát két napra a tábortól és most suhant haza elmondani az örömhírt.

Magasan szárnyalt, ahogy szokott, szeme innen is belátta az alanti vidéket. Már messziről észrevette, hogy furcsán felbolydult a tábor. Közelebb érve elsőnek Darkot látta meg, amint fura botoktól teletűzdelve a földre zuhan. Szeme kitágult és érezte, amint szíve egyre sebesebben ver. Szárnyalt, bár maga sem tudta mit tesz. Csak Hajnal járt a fejében és a pici. Szemével őket kereste a forgatagban, szárnyaival örvényt kavarva embereket sodort el, gépeiknek repülve ripityára zúzta azokat. Amikor végre megpillantotta őt és Linát, elszörnyedve próbálta becsukni a szemét, de nem ment. Emberek ugráltak a testükön és fura szerszámaikat újra, és újra megmerítették bennük. Nem volt ura többé a önmagának. Látta, ahogy áttetsző, aranyfény sárkányok emelkednek a magasba és foszlanak semmivé. A holtak lelkei.

„Elvesztek, vége van.” Visszhangzott a fejében. Belsejét görcsös remegés rázta. Vére szinte szétfeszítette a testét és izzott, mintha a pokol bugyrai melengetnék. Gyomra, tüdeje összeszűkült és úgy érezte, ki akar szakadni a száján át. Mintha neki is kés, lándzsa feküdne a hasában – mint Hajnalnak. Öklendezni kezdett és érezte, amint egy izzó gombóc végigkúszik a torkán és kipattan a szájából. Szörnyű fájdalom marcangolta és látta amint lángtenger hull alá az emberekre. Aztán már többet nem látott. Teste újra és újra rángott és minden egyes rázkódással szörnyű kínok között egy tűzgolyót hozott a világra. Ő volt az első sárkány, aki tüzet okádott.

Az emberek észvesztve futottak szét tűzeső láttán. Norad pedig a földre zuhant a tábor közepén. Látta, ahogy néhány megvadult társa az emberek után ront és hatalmas harapásokkal, csonttörő csapásokkal pusztítja őket. A sebesültek könyörgő tekintete, néma hangtalan fájdalmuk, amely a szemükből sugárzott segített lábra állnia. Testébe újult erővel hasított a fájdalom, de nem törődött vele. A legközelebbi sérülthez lépett és - számtalan sebe közül az egyikhez emelte mancsát – a gyógyító erőt hívta, mint már annyiszor. Most azonban csak üresség töltötte el a testét. A sárgás vér halk csermelyként szivárgott tovább.

Norad értetlenül meredt a semmibe, látta amint társa szemében kihunyt az élet és egy újabb aranysárkány foszlott semmivé a levegőben. A holtak hegységére – ahogy ezek után, hívták ezt a helyet – homály és köd ereszkedett. Elkezdett zuhogni ez eső.

Nagyon sokáig – majd két hónapig - szünet nélkül esett. Az a néhány sárkány, aki a mészárlás után megmaradt, napokig csak ténferegett a csatatér körül. A harmadik napon azonban – bár szavukat nem lehetett hallani – mintha parancsnak engedelmeskednének egymás mellé – fölé – rendezték halottaikat. Gondosan, szeretettel akarták eligazgatni testrészeiket, de nem tudták. Folyamatosan ömlött a könnyük, s a jókora könnycseppek meggyűltek a holtak tetemei között.

Ha e földön egy halandó elpusztul, azáltal sokmillió életet táplál. Férgeket, általuk madarakat… visszakerül az anyag körforgásába. S lelke visszakerül az élet örök folyamába. De nem egy sárkány. Ők harmóniába voltak a természettel, olyan elemi részei voltak, mint a tűz, a víz, a levegő. Egy sárkány sosem halt meg. Legalább is nem úgy, mint mi.

Amikor idejük letelt. Lefeküdtek és nem mozdultak többet. Smaragdos bőrük lassan megszürkült, testük megkövesedett. A bennük rejlő erőt fokozatosan adták vissza a természetnek, ügyelve annak egyensúlyára. Kifogyhatatlan energiaforrások voltak, melyek a világot táplálták. De a holtak napján, a sárkányok túl gyorsan haltak meg. Éltető energiájuk szertefoszlott és megbillent a világ tengelye. Azonnal kővé változtak.

Ha figyelmesen jársz utadon, észreveheted egyes hegyhátakon, csúcsokon némelyikük fejét, hátát, cakkos taraját. Persze az idő megkoptatta, a fák benőtték halott testüket, de ha figyelsz…

 A temetés során ejtett könnyeket sohasem itta be a föld, barlangok mélyén, a hideg tavakban még érezheted halványan a sós ízt. A könnyek ízét.

Negyven napig zuhogott az eső. Az emberek pusztultak, és fogalmuk sem volt miért. Néhányuk szájából elhangzott ugyan: „A természet büntet minket azért, mert …” – aztán szemérmesen elfelejtették folytatni. Ezután hosszú telek, keserűség, éhínség költözött a világra.

A sárkányok mind különböző módon élték meg az elkövetkező századokat. Az eltévelyedettek – akik belekóstoltak az emberi vérbe – csak elégtételt akartak. Sorra járták az emberi településeket és mindent elpusztítottak. A túlélők - az éppen maradt családok - elbujdostak és megpróbáltak új életet kezdeni. Távol az emberektől. Voltak szentek, akik az események után újult erővel próbálták felnyitni az emberek szemét, a szépre, a jóra.  

Norad, a temetés után elment Mergardhoz. Sohasem háborgatta az öreget, most azonban megállt vele szembe és csak nézte őt. Szemére akarta vetni, hogy nem szólt. Hisz látja a jövőt… Aztán csak állt és tehetetlenül bámulta a megszürkült, gránit kemény testet. Nagy részét már benőtték a mohák, a fák, a bokrok… csak a sárkány szeme fedezhette fel a sárkányt. Látta amint a kifejezéstelen kőarcon, két vékony forrás csorog alá az öreg bölcs kőszemeiből. Csendesen lefeküdt mellé és elhatározta nem mozdult többé.

Századokon keresztül feküdt mozdulatlanságban. Nem látott, nem hallott semmit. Ebben különbözött az álma, Mergardétól és abban, hogy ő nem vált kővé. Rászállt a por, a piszok. Benőtték a fák, a bokrok és a füvek, de nem száradt ki a bőre, szeme sem kövesedett meg. Talán túl fiatal volt még hozzá. De lehet hogy a tűzokádás, a látottak törtek össze valamit végképp.

Az első években még kísértették őt a holtak emlékei. Maga előtt látta Hajnalt nevetni, Linat mesélni, Darkot ahogy a tábor szélén ül és még sokakat. Aztán eltávoztak és az ürességet, gyűlölet töltötte ki. Látta az apró kétlábúakat az oly kedves testeken ugrándozni, s öntudatlan görcsös remegés rázta meg. Ilyenkor hatalmas sziklák gördültek le oldalán és fák szakadtak ki tövestül – a rárakódott kövek és megtelepedett növények. Majd a gyűlölet is elhagyta… s csak az üresség maradt. S az ürességben meghallotta Mergard hangját.

Szavak nélküli szelíd folyam volt ez. Halk csöndes mese… az életé. Az erőről szólt, a harmóniáról, amit ő is érzett már egy ideje. Arról a harmóniáról, amely semmi más tudatos lényben nincs meg ilyen tisztán, mint bennük. A felborult tengelyről és a haldokló világról mesélt, arról hogy örökre eltelt a sárkányok ideje. Nincs aki, hordozója lehetne a tudásuknak, a csodának. És ha nincs hordozó, meghal a csoda. Véget ér az élet.

Norad megértette a szavakat, de megmozdulni mégsem tudott. Mindössze a szemeibe költözött vissza az élet. Látni kezdte a kinti világot. Tenni azonban nem volt ereje. Bár elmúlt a fájdalom, a gyűlölet, az emlékek megmaradtak. „Ha a természet célja hogy ezek a gyarló, nyomorult lények éljenek, majd teszi a dolgát!” – gondolta. De ezentúl, már nyitott szemmel feküdt, mint aki jelre vár.

S egy napon – ki tudja már mikor – megérkezett a jel. Emberek települtek meg a hegyek – Norad és Mergard – lábainál. Norad idegenkedve figyelte őket, s várta mire számíthat tőlük. De az emberek észre sem vették. Végezték mindennapi dolgukat és Norad látta hogy semmi sem változott. „Még mindig vakok a szépségre. Süketek a harmóniára.” – gondolata kedvetlenül. - „Velünk pusztulnak.”

Nem sokkal később gyerekek jöttek fel játszani a hegyre. Három fiú és egy kislány. A fiúk egymást kergetve, verekedve hemperegtek a fűben, mialatt a kislány a fákat, a virágokat és a sziklákat nézegette. S egyszerre felkiáltott:

- Sárkány. Nézzétek ott a feje. – Norad meglepetésében pislantott egyet. Majd egy évezrede most mozdult meg először. Kisebb kövek gördültek végig a fején, s estek az orrára. Figyelte a kislány mosolygós arcát, feléje nyújtott kezét.

- Persze aztán mindjárt jönnek az egyszarvúak is. – mondta gúnyosan nevetve az egyik fiú.

- Vagy legközelebb az őzeket nézed majd trollnak, pisis. – s nem törődve többet a kislánnyal a harmadik fiú köré gyűltek, aki apja parittyáját mutogatta nekik. Célba lövést gyakorolták, miközben a kislány haragos arccal hol őket, hol Noradot figyelte. Már éppen elindult felé lassan, óvatosan - amikor a fiúk hirtelen felkiáltottak:

- Megvan! Ügyesen eltaláltad. S rohanni kezdtek valami fele. A kislány is megindult, mert kíváncsi volt mit állnak körül azok hárman. Éppen elcsípte az egyikük utolsó szavát

-… törd ki a nyakát! – mondta és ezzel egy időben megpillantott egy törött szárnyú erdei rigót a földön. Bár kicsi volt, mégis félrelökte egyiküket és a madárra borult.

- Nem bánthatjátok. Nem hagyom. – kiáltotta. A feltápászkodó fiú indulatosan rámordult:

- Szerencséd hogy anya azt mondta… Úgyis megdöglik, így legalább tovább szenved! – szólt megvetően – Gyertek fiúk. – fordult a többiekhez. Hazaindultak, magára hagyva a kislányt.

A lány egy darabig még nem mozdult, biztos akart lenni benne, hogy nem verik át és tényleg haza mennek. Amikor elült a lépteik zaja óvatosan körülnézett, majd a tenyerére emelte a beteg madarat. Kicsinyke ujjaival a simogatta a nyakát, és halkan dünnyögve nyugtatgatta.

- Tőlem nem kell félned…- mondta miközben lassú léptekkel a sárkány mancsai felé sétált. Keze sárga izzásba kezdett, mintha csak áttetszővé vált volna a napsugárra, s a fény mélyén vörösen lüktetett valami. Norad nem hitt a szemének. „Az elveszett erő…” -… és neked se. – emelte fel a hangját, miközben bátran a sárkány szemeibe nézett. Megállt a mancsai között és kezét kinyújtva felé emelte a madarat.

- Én soha nem bántok senkit. Nemcsak azért mert kicsi vagyok, hanem mert nem szeretek. Ha valakit bántanak, akkor érzem a fájdalmát és az nem jó. Sokkal jobb az örömüket érezni. Ennek a szegény kis madárnak szörnyen fáj a szárnya és nagyon fél. Érzem, de nem tudok segíteni rajta, mert még kicsi vagyok. Remélem azt sikerült megértetnem vele, hogy tőlem nem kell tartania.

Norad nem hitte, amit hall. Csak nézte, s azok a csodás barna szemek, az őzike pillák, s a csilingelő hangocska lágyan azt súgta neki: „Talán van még remény.” Gondolataival Mergardot szólította, de nem válaszolt… már századok óta nem szóltak egymáshoz. Helyette azonban a vékony hangocska csilingelt tovább.

- Tudom hogy sárkány vagy, érzem. Nem félek tőled. Tudom, hogy nem kell. Azt hallottam az egyszarvúak különös gyógyerővel bírnak, és csak azért zavarlak, hátha te segíthetsz ezen a kismadáron. Kérlek! Ígérem, nem háborgatlak többet, s másoknak sem mesélek rólad. Úgysem hinné el senki. – mondta, miközben a rigót – aki időközben egészen megnyugodott a tenyerében. – Norad lábai mellé helyezte. Ő pedig, mintha csak erre várt volna - mintha az utóbbi években nem próbálta volna ezerszer is eredménytelenül – felemelte a mancsát és a madár fölé helyezte. S az elveszetnek hitt erő átjárta, felizzította mancsát és a kis rigó könnyedén röppent fel a keze alól.

Boldog, hálás mosollyal figyelte a madár röptét, mintha nem is ő gyógyította volna meg az imént, hanem fordítva. A fejét is utána csavarta volna teljesen, ha a kislány sikolya nem állítja meg.  Ahogy megmozdult, egy egész kis lavinát indított el, s mancsa az utolsó pillanatba sodort félre egy a gyerek felé gördülő embermagas követ. Óvatosan felemelte őt, s egy biztosnak látszó sziklára állította.

- Bocsáss meg kérlek. – mondta. Hangja furcsán tört elő a torkából, mintha kavicsok lennének a szájában. Valóban azok voltak. Nagyon lassan félrefordult, s diszkréten köpött egyet – megszabadult vagy kétszekérnyi kisebb kőtől, s letarolt velük néhány zsenge bokrot. – Nagyon régóta nem mozdultam már meg… - szólt immár a saját hangján.

A lányka tátott szájjal bámulta. Lehetett vagy tíz éves. Vékony kis testét ócska ruha fedte, mely alól kilátszott csontos térdecskéje. Világosbarna haját valaki két copfba fonta, melyeket most öntudatlanul babrált. Bőre barna volt, mintha álló nap a szabadban játszana, s meleg szemeiben csodálkozás ült.

- Nem akartalak megijesztetni, bocsáss meg kérlek – ismételte meg újra Norad, ám a kislány közbevágott:

- Gyönyörű vagy tudod? – Ha a sárkányok el tudtak volna pirulni, akkor Norad olyan lett volna, mint egy pipacs. Így azonban csak zavartan lepöckölt egy követ a fejéről. – A bőröd sem szürke már, hanem egészen mélyzöld, mint a haragos víz. A szemed sem merev, hideg, hanem olyan meleg sárga, mint az a kő a… borostyán.- vágta ki kis szünet után büszkén. – Köszönöm hogy meggyógyítottad a madarat. Te nagyon erős vagy. Én nem tudtam. Sawe szerint, ha megnövök, majd nekem is sikerül.

- Hogy hívnak? – kérdezte hosszú hallgatás után a sárkány.

- Hajnalnak. – Norad megborzongott, s szemeibe kiült a hitetlenkedés. – Hogyan?

- Hajnalnak. – felelete a kislány mosolyogva. – Az esthajnalcsillag után. Anyu azt mondta, hogy aznap éjjel - amikor találtak - különösen fényesen ragyogott. Sawe szerint valami erő akart alakot ölteni, s engem választott. Választhatott volna szebbet is – mondta szemlesütve – mint a tiéd.

- Szerintem nagyon jól választott – mondta elgondolkodva a sárkány és elmosolyodott. – Nem gondolod Mergard? – az utolsó szót kiáltotta, hogy beléremegtek a hegyek és a kislány is összerezzent. De válasz, az nem jött. Hiába kémlelte a mellette lévő dombocskát, ahol Mergardnak lennie kellett.

- Én nem látok ott senkit – csacsogta a vékonyka hang. – A barátodat keresed? Sajnálom, de azt hiszem ő már nincs itt. – mondta szomorúan. – Hidd el tudom milyen egyedül lenni.  Sawe – n kívül nincs igazi barátom, s bár anya szeret, ő sem ért meg igazán. Sawe érti. Ő olyan, mint én. Mágus. Bár az emberek gyakran csak vén naplopónak nevezik. – nagyon sokáig beszélt, s a sárkány elgondolkodva hallgatta. Ezernyi gondolat futott át a fején és közben rájuk esteledett. S a kislány hazament. Norad nagyon sok új dolgot hallott tőle és szép lassan kezdte megérteni az embereket. Másnap a kislány újra eljött és s sárkányt meglepte, hogy mennyire várta az érkezését. Megint végigbeszélték a napot, mint a soron következőket.

Hajnal beszélt Saweről és arról, amit az emberek mágiának neveznek. Norad pedig a harmóniáról és a természet erejéről. Évekig tanítgatta a lányt, s meglepte az a figyelem és megértés, amit Hajnal sugárzott felé. Értette és érezte a szavak súlyát, jelentőségét. Mindig furán mardosta hiánya, amikor nem tudott eljönni.

Egy napon a lány a levegőbe emelkedett, és mosolyogva elsuhant a sárkány álmélkodó arca előtt. Ekkor Norad leültette és elmesélte neki a horda és a világ tragédiáját.

Hajnal sokáig zokogott. Amikor megnyugodott, kisírt szemeit a sárkányra emelte.

- Nincs mitől félned, mi alábecsültük a világot. Lábra áll ebből is. Te magad vagy a jövő…- mondta a lánynak, s elmosolyodott – és éppen a múlttal csevegsz.

- Nem félek. Tudom, hogy végül minden rendben lesz. Érzem. – felelte komoly arccal. – Én miattad sírtam. Annyi mindent elvesztettél, majdnem a hitedet is. A sárkányok miatt is sírtam, meg az emberek miatt… már sok mindent értek. Értem miért feküdtél itt olyan sokáig, de tudod a remény sosem veszett el egészen. Sawe mesélte, hogy a mestere mesterének a mestere –réges-régen - valami szörnyű dolgot tett. S ez a szörnyű dolog, valahogy csodás tulajdonsággal ruházta fel. Talán azért, hogy jóvátegye azt, amit elkövetett.

Azt hiszem az első mágusok, részt vettek a sárkányok megölésében és tőletek kapták az erőt. Sokan közülük nem tudtak élni vele. Megtébolyodtak. Mások visszaéltek vele és megölték őket a többiek. Csak kevesen értették meg célját és használták eszerint.

Én is sok emberben látom, de nincsenek tudatában, nem tudnak élni vele. Csak céltalanul tévelyegnek egy életen keresztül, valami után sóvárogva. – mondta sóhajtva.

Norad hosszan szótlanul nézte, s elnehezült a szíve. Megnőtt az évek során. Nyurga, vékony lány lett belőle, aki könnyed léptekkel szaladt végig az ösvényen, amikor kijött hozzá. Játékos kiscsikó, mint… Hát igen, nagyon emlékeztette őt rá.

- Nagyon szép vagy. – mondta, mert tudta hogy ezt nem lehet elégszer mondani. Része volt ez szemérmes barátságuknak, szeretetüknek. – És nagyon bölcs. Nincs már mit tanítanom neked. Sőt én tanultam tőled az imént, s talán már Sawe is ezért néz be hozzád nap-nap után.- mosolyodott el újra. - Remény. Így kellett volna, hogy nevezzenek. Remény vagy az embereknek. Tanítsd őket szépen, észrevétlenül, talán most jött el az idő.

- Szóval elmész? Tudtam, éreztem. Nagyon fogsz hiányozni. – mondta lány és szenvedélyesen a sárkány nyakába csimpaszkodott. Norad érezte, amint egy könnycsepp végigcsorgott az arcán és csillogó gyöngyé válva hullik a földre.

- Vannak mások is. Magad mondtad. Tanítanom kell őket. Megtalálom a kiválasztottakat, s megtalálnak majd engem. Aki a szemével lát, azoktól nem kell tartanom. Ők nem vesznek észre. Akik a szívükkel látnak, azoktól nincs félnivalóm. S ha látni akarsz, csak súgd a szélbe a nevem és gondolj rám, ahogy tanítottam…- estig beszélgettek. S elbúcsúztak, mikor feljött a hold. Tudták találkoznak még…

Norad évszázadokon keresztül járta a világot ezután. Gyakorta láttak valami zöldes villanást az emberek a napkörül, s nem tudták mi az. Pedig csak egy tovasuhanó sárkány bőrén csillant meg a napsugár.

Eleinte csak egy-egy embert talált, akit tanítgatott. Ahogy telt az idő, egyre többen lettek. Gyakran egész csoportok gyűltek össze a barlangjába vagy erdők mélyén és itták szájáról a tudást. Amikor úgy érezte elég sokan vannak már, hogy egyedül is tovább vigyék a természet adományát visszament ahhoz a hegyhez, ahol egykor egy Mergard nevű sárkány feküdt, s ahová egy hosszú életet megélt varázsló asszonyt temettek. Csendesen lefeküdt, s abban a biztos tudatban csukta le a szemét, hogy most már minden rendben lesz…

Vége?

Gondolatok a tegnapi napról...

Tegnap elég pocsék napom volt. Nagyon egyedül éreztem magam és az agyam egyre csak azt hajtogatta, hogy ez nem is fog megváltozni. Ugyanakkor az élet tele van olyan tanításokkal melyek azt mondják az öröm bennünk van.Ezt sikerült megtapasztalnom pillanatokra és mostanában is ezt igyekszem megkeresni. Jelenleg éppen Portugáliában. S bár a helyszín mindegy lenne, az óceán sokban megkönnyíti a dolgomat. Ahogy leülök a partom és nézem a hullámokat... hatalmas és félelmetes morajlással mégis szelíden simogatják a parti fövenyt. Istenem most ahogy írok ébredek rá, milyen jó volna megélni ezt az erőt saját magamban. Az a mélyről jövő hatalmas erő, amelyből a felszínen csak töredék látszik csupán és mégis megremegteti az ember lábát és elbizonytalanodik amikor közeledik felé. De elszakadni is nehéz tőle. Sokáig érzed a hűvös friss lélegzetét, amit a szellek sodornak utánad. Nézed ahogy a hullámok a part felé nyomulnak és olyan érzésed van, hogy ha a lábadhoz érnek beszippantanak és ez félelmetes, ugyanakkor kíváncsiságot is ébreszt benned. Szeretném, ha egy ilyen erő elvinne az agyalásból, a fejem emelte ketrecből.... egyfajta tudatos öntudatlanságra vágyom.

A partra lefele, fáradtam törtem utat a mély homokba, de visszafele tapicskoltam mint egy gyerek. Őszinte örömmel. Pedig semmi sem változott és mégis megváltozott minden. :-) Bennem. .

Mizu

Mi tagadás, nagyon megszerettem. Nagyon szép a lány, imádom a hangját és arcjátékát. :-)

Mikhail

   Úgy söpörte el a fáradtság, mint a becsapódó bombák lökéshullámai a környező épületeket és mindent ami bennük volt. A lábai már nem tartották meg a teste súlyát és hátát egy romos faldarabnak vetve lassan lecsúszott a földre. Milyen érdekes - gondolta - bár képtelen vagyok megmozdulni, a fegyvert mégsem tudom kiengedni a kezemből. Lassan olyan már, mintha a testem része lenne. Szeme körbepásztázott maga körül és bár befogott mindent amit látott, az első gondolat ami megszületett a fejében egy kérdés volt. "Biztonságban vagyunk?" Ott voltak... amennyire lehetett. Egy lebombázott épület alaksori lépcsőfordulójánál ült. Körülötte a leomlott falak természetes fedezéket képeztek, mint valami mesterséges hegyvonulatok amelyek körbeölelik az életet adó völgyet. Azzal a kivétellel, hogy itt nem volt semmilyen élet.
   Az utolsó civilizált közösség romjai néhány kilométerrel a frontvonal mögött húzódtak meg, s nyújtottak menedéket  - az ő mértékével - egy maroknyi embernek. Rájuk gondolt és halovány, fáradt mosolyra húzta a száját. Lehunyta a szemét és maga előtt látta mindnyájuk arcát, érezte lelkük lüktetését, s érezte az erőt amit feléje és a többiek felé sugároznak. Lassú bizsergéssel erő töltötte meg végtagjait, s óvatos mozdulatokkal felemelkedett. Még mindig csengett a füle az előző becsapódásoktól és enyhén szédült is a fülét ért nyomás miatt. De állt. S akármilyen hihetetlen is volt, megpillantott valamit amit már nagyon rég óta nem látott, s talán ez lehetett az oka, hogy nem érezte meg a jelenlétét. Egy tenyérnyi zöld levélkupacot, amely nem átallott ragyogni a romos szenvedés eme emlékművének közepén. Kis híján elnevette magát saját fennköltségén és  átadta magát az őszinte örömnek. Az embereken kívül ez volt az első élet, amit az utolsó két évben látott. Odabotorkált a törmeléken keresztül és olyan szeretettel érintette meg a növényke leveleit, mint az apa amikor alvó gyermekének a  homlokát simítja végig. S érezte, hogy egy rég nem tapasztalt érzés tölti ki a belsejét. Olyasvalami, amit sok-sok évvel ezelőtt érzett utoljára. Érezte a földet...
   Eszébe jutottak a boldog békeidők és a háború lassú előérzete. A természet - és az emberi lélek - folyamatos pusztulása egyre gyorsuló folyamat volt. A természeti katasztrófák adtak ugyan előrejelzést, de az emberek nagy részét túlságosan lefoglalta a fejében lévő zűrzavar, a pénz hajszolása. Eltékozolták saját energiáikat egy látszólagos, egy harmadrangú életre. A rendszerben - a bolygóban -  volt 15 év tehetetlenség, s a katasztrofális hatásokat csak akkor érezték meg, amikor már elkerülhetetlenek voltak. Szörnyű viharok jöttek, a tengerek szintje megemelkedett, lassan elfogyott az ivóvíz és a földterület, amely alkalmas volt még a  gazdálkodásra.
   Voltak néhányan - idővel egyre többen - akiknek kinyílt a szemük. Azt mondogatták egymás között, hogy a tudat reneszánszát élik. Apró pici fáklyák ők, akiknek célja az emberiség felébresztése egy jobb, tisztább, tudatosabb életbe. De sajnos a számuk nem nőtt elég gyorsan. Ezen emberek - csoportok - egymásra találtak és összetömörülve elvonultak egy a civilizációtól megkímélt, elfeledett területre és kialakították a maguk társadalmát. Bárkit befogattak maguk közé és szeretetükkel, figyelmükkel képesek voltak átformálni, maguk közé emelni azt, aki igazi változásra vágyott. De mindeközben a föld többi része lassan haldoklott. Egyre kevesebb lett az élelem és az emberek egymásnak estek. Ezen kis sziget sokáig a béke homályában rejtőzött, de nem kerülhették el az összecsapást. Papjaik - bár nem tudom nevezhetjük-e őket annak - imáikkal szeretet sugároztak szerte a világba és ezáltal a feléjük forduló agresszivitás sokáig elkerülte őket.
   Csodálatos világ volt. A tudatos élet, a pozitív közösség olyan szintre emelte az egyént - s ezáltal a társadalmat is - amely a régi egó-tól vezérelt korban elképzelhetetlen lett volna. Az avatárok - nincs rá jobb szó a mi nyelvünkön - voltak azok akik óvták és gondozták a társadalmat, az országot, a világot. Az avatár hindu eredetű szó, s azt jelenti alászállott. Isten földi megtestesülésének tekintették őket Indiában. Emberi, vagy állati testben lakoztak, de az istenek képességeivel és erejével voltak megáldva. Kezükben volt népük jövője.
   Az ő avatárjaik egy kicsit mások voltak. Olyan tiszta emberek, akik teljesen harmóniában kerültek önmagukkal és a világgal. Megélték önmaguk isteni és emberi oldalát is. Az energiafolyam részei voltak. Tisztelték a körülöttük élőket és nem akartak ártani senkinek. Nem akarták felemelni azt, aki nem akart változni. De megtisztították a vizet, a levegőt és a földet a követőik számára, s tanították őket, hogy ha arra vágynak megélhessék saját isteni természetüket. S így lehetett, hogy a föld amely mindenhol máshol pusztult, náluk virágba borult és életet szült. Az emberek reménykedtek, hogy a jó példa majd a helyes útra téríti az eltévelyedetteket, ahogy a külvilágot nevezték... de idővel be kellett látniuk, hogy ez reménytelen. Hiába volt a tiszta szeretet és a vibráló fénylő energia a félelmük burkán, nem tudott áthatolni. S ha át is hatolt a tömegekben nem tudott gyökeret ereszteni. S ahogy a föld egyre szennyezettebb lett, az avatárok ereje is csökkent.
   A földön minden élőlény, szikla, a mindenség egy közös energiának a különféle megtestesülése csupán. S bár fennen hirdettük egyediségünket, valójában szoros kapcsolatban álltunk a mindenséggel. S ahogy a föld energia mezeje csökkent, úgy gyöngültek ők is. S az emberek már csak egymás energiáját lophatták el és abból meríthettek erőt. Az volt a háború kitörésének a pillanata.
  Eleinte helyi harcokkal indult, de aztán a tűzvész lángba borította a világot. Ebben az utolsó édenben is jól látszott, hogy nem kerülhetik el a vihart, de arról megoszlottak a vélemények, hogyan védekezzenek ellene. A többség nem akart védekezni. Az avatárok tudták, hogy testük pusztulása csak a földi létformájuk végét jelenti. Képesek voltak az őket körülvevő embereket egy magasabb dimenzióba emelni, ahol nem érheti őket ártalom, ahol tovább járhatják fejlődésük útját. De nem mindenkit... köztük is voltak, akik még nem voltak készen és egyre többen szivárogtak a külvilágból is tiszta szándékkal a változás iránt. De ők még képtelenek voltak ilyen drasztikus átalakulásra. Az ő sorsuk pusztulás lett volna, s bár energiájuk visszakerül a nagy közös folyamba de a földön végzet pusztítás, más szinteken is éreztette volna a hatását.
    Néhányan - főleg az ifjabb avatárok, mint ő maga is - más véleményen voltak. Azt mondták, ki kell menniük a világba hogy még több fényt gyújtsanak a fejekbe. A szeretet fényét. S ha nem használ, akkor meg kell védeniük a földet mindenáron. Ha megmentik a földet, lehetőséget teremtenek mindenki számára. A halál, csak egy új élet kezdete lesz akkor. A folyamból újra testet ölthetnek az emberek és újrakezdhetik. S bár a többiek nem értettek egyet, elfogadták a döntésüket. Tizenketten voltak csupán. Eleinte a szenvedő bolygó és a magasabb rétegek segítették őket. Belőlük nyertek energiát és próbáltak józanságot csempészni a fejekbe, de mintha az emberi lelkek úgy eltorzultak volna, hogy egyszerűen nem értették őket.
   Aztán a háború elérte a csúcspontját. Neutronbombák robbantak mindenfelé elpusztítva az élet legapróbb sejtjeit is és a pusztulás elzárta azt a végtelennek hitt energiát, amelyből eddig merítkeztek. Visszatértek hát a városukba és egy céljuk maradt csupán. Megvédeni mindenáron. Ez volt az utolsó mentsvár az emberiség számára, hogy fennmaradhasson ebben a formában. Az ott maradt emberek - egy részük eltávozott az avatárokkal, s arról a másik síkról próbálták támogatni őket - felosztották idejüket a város működésének fenntartása és az ő támogatásuk között. Akinek volt ideje a közösségi házakban meditált és szeretettel gondolt a közöttük maradt avatárokra. Így próbáltak energiát küldeni, hogy megvédhessék őket. De a háború egyre közelebb ért.
   Sohasem felejti el, amikor az első rakétákat kilőtték feléjük. Azok a karcsú, áramvonalas halállovasok pusztító terhükkel kérlelhetetlenül közelítettek hozzájuk. Ő és tizenegy társa már a kilövés előtt érezte, mi következik, de nem tudták megakadályozni. Bármennyire is készültek hogy ölni fognak ha szükséges, képtelenek voltak megtenni. Tudták, hogy képesek a levegőben megállítani a rakétákat és bíztak abban hogy erejük elrémíti az "ellenséget" a további próbálkozástól. Máig emlékszik, ahogy testét átjárja az energia, a düh és felizzik körülötte a levegő, s ezt az izzó burkot egy szempillantás alatt hatalmas kupolává növelte maga körül. Városrészeket takart be így és a rakéták egyszerűen semmivé foszlottak a levegőben ahogy a lángoló aurájához értek. S ezt tették a többiek is, ahogy előtte megbeszélték. Mindenki védett egy területet, s lefedték az egész várost.
   Talán sohasem fog kiderülni mi történt. Egyikük fénye egyszer csak kihunyt. Eszébe jutott egy régi film klasszikus sora: "Zavart érzek az erőben!" Mindnyájan érezték. Társuk akit olyan élesen érzékeltek mintha ott állna mellettük semmivé vált. Szó szerint semmivé. A halál után nem szűnik meg a létezés, csak anyagi síkon. De a társuk teljesen eltűnt, több ezer emberrel egyetemben. S érezte ahogy társai döbbenetének hatására az erőterek kialszanak. Sikolyokat hallott a fejében és ahogy egy millió vagy még több ember kiáltja a nevét pánikban: "Segíts Mikhail... Michael...Mihály!!!" - "Tartsatok ki!" - küldte a gondolatot társai felé és olyan erő lobbant benne, amit sohasem érzett előtte. A dühe - az ő dühe - mint a színtiszta, zabolázatlan energia kirobbant belőle. Pusztító hullámként söpört végig több száz, talán ezer kilométer hosszan is, minden irányban. A városban ijedten a földre lapultak az emberek rémületükben, azonban a forróságon kívül amely meglebegtette ruhájukat, hajukat semmit nem éreztek. A falakon kívül azonban minden szertefoszlott ami haragjának útjába került. Minden ember és minden általuk épített dolog. Mintha az halódó föld haragja lett volna, érezte a lábain keresztül testébe áramló iszonyú erőt, amely találkozott az égi energiákkal és egyesülve a testében halálos hullámként terjedtek a négy égtáj felé. Aztán egyszer csak vége lett. Az energiaáramlás megszűnt és ő a földre rogyott. Mielőtt tudata kialudt volna, még hallotta a fejében társai hangját: "Mit tettél Michael?!"

    Érezte, hogy könnyek csorognak az arcán miközben a kis növényt simogatja. Nem gondolta, hogy valaha is fog még érezni valamit. Aznap milliókat pusztított el és hiába mondja, hogy a célja nemes volt, hogy a bolygónál sokkal több múlott rajta... ez már nem jelent a számára semmit. Minden élet, amely kihunyt a "kezei" által, ott élt benne is. A föld minden élőlényét szerette, azokat az eltévelyedetteket is akiket elpusztított. Soha többet nem ment vissza a városba, mert akart a többiek szemébe nézni. S bár gondolatait elzárta tőlük, érezte ahogy társai visszatérnek és folytatják az életüket ahol abbamaradt. Tanítják azokat akik tanulni vágynak, hogy elhagyhassák ezt a létsíkot, mert itt már nincs remény az életre. S ő, Mihály őrizte az álmukat.
   Az ellenségeik sokáig nem mertek feléjük sem nézni. Úgy gondolták, hogy valami csodafegyvert vetettek be ellenük és babonás félelemmel elkerülték a helyet. De ő sohasem engedett nekik egy perc nyugtot sem. Figyelmének egy része mindig feléljük irányult. Előbb megérezte az ellenük irányuló gondolatot egy tiszt, vagy önkényúr  szívében, mielőtt az megszülethetett volna a saját fejükben. Figyelmeztetést küldött és ha nem hallgattak rá, könyörtelenül elpusztította őket. Az első alakulatot, amely megkísérelt benyomulni, egymaga fogadta a határ menti síkon. Már kilométerekről érezte őket, s gondolatait a fejükbe vetítette. "Megmutatom a sorsotokat ha nem fordultok vissza." - s a haláluk képét vetítette a szemük elé. De a vezetőjük makacs és erős lelkű ember volt, nem ijedt meg a figyelmeztetéstől és tűzparancsot adott. Mielőtt a páncélosok kezelőszemélyzete leadhatott volna egyetlen lövést is, halottak voltak. Az aki a fegyverre tette a kezét meghalt. Egyszerűen megállította a szívüket. Még csak erőlködnie sem kellett és már nem érzett szánalmat miattuk.
   Vadászott rájuk fegyverrel és "fegyvertelenül". Bárki aki átlépte a határt és pusztítani akart, nem távozhatott. S bár gyengült, hiába jöttek most többen, - nem sokon múlott - de a sorsukat ők sem kerülhették el. Időt akart adni a többieknek, hogy annyi embert mentsenek ki, amennyit csak tudnak és ezért kész volt akármennyit elpusztítani. S a furcsa az volt, hogy nem érzett ellentmondást ebben. Már nem. De ez a kis növény a keze alatt, megváltoztatott mindent. Mert azt bizonyította, hogy még ők is tévedhetnek.
   Azóta a nap óta, soha többet nem tört fel benne újra az a mérhetetlen erő, amely akkor eluralta a testét és a lelkét. De maradtak tartalékai. A város lakossága folyamatosan sugározta felé a szeretettel teli energiát és bár szíve megértette az okokat, az agya nem tudta hogyan képesek félelem nélkül szeretni őt. Saját érzéseit, gondolatait teljesen elzárta tőlük. De most, a növénnyel a keze alatt megnyitotta a szívét és a lelkét. S minden egyes ráirányuló agyba és szívbe elküldte a kis bokor képét, s vele a gondolatot: "Van még remény."
   A felujjongó öröm és szeretet hullámai kis híján a levegőbe emelték. Társai boldogsága átjárta felizzította a testét. Csak szeret volt amit felőlük érzett és az aggodalom, hogy merre van a testvérük. "Hát van remény, a föld nem halt meg csak elzárta magát előlünk, hogy meggyógyítsa a sebeit De él és ha él, számunkra is van remény." De a sok lelkes gondolat között eljutott az agyába egy kérdés, amely egyre hangosabb visszhangot vetett az emberek fejében is. De mi lesz a kívülállókkal? Ha folytatódik a háború az újdonsült reményük hamvában hal el!
   - Nem fog! - súgta vissza csöndesen, de mégis eltökélten.
   - Mihály, ha elpusztítod őket, ugyanúgy veszíteni fogunk, s te magad leszel a föld hóhérja! - hallotta társai hangját.
   - Bízzatok bennem. - felelte és újból elzárta gondolatait előlük. Lassan leült a növény mellé a földre és még hosszan csodálta a szépségét, zöld izzását a napfényben és figyelmének hála a kis növény is szebben erősebben  ragyogott. Mosollyal a száján lehunyta a szemét és még egyszer maga elé idézte a városiak vonásait, érzéseit, lényét, majd újra felfedezett erejével szétsugározta figyelmét a világba. Minden egyes ember fejében ott volt. Megmutatta a növény képét és elmondta azt is mit jelent a számukra. Sokan azonnal megértették és érezte hogy felfakad bennük a figyelem és a tudatosság fénye, de sokakban túl erős volt a téboly. Akik megfogadták a szavát, azok fejéből visszahúzta magát, akik nem azok előtt testet öltött szelleme. A világ több millió pontján egyszerre jelent meg egy időben. A reakciók mindenhol hasonlóak voltak.
   - Távozz démon - kiáltották s félelem uralta el a szívüket. Voltak akik megpróbálták elpusztítani, voltak akik könyörögtek és voltak akik megpróbáltak elfutni előle, de senkinek nem volt esélye.
   - Sokatok halálát okoztam már, de a tiéteket nem akarom. Átadom nektek mindazt ami vagyok, s rátok bízom hogyan cselekszetek azután. Látni és érezni fogjátok, amit én érzek. Tudni fogjátok, amit én tudok és tesztek majd amit tesztek. A kezetekbe adom a sorsotokat. - mondta és mélyen a szemébe nézett mindegyiküknek és megérintette a homlokukat.
   Az emberek szinte azonnal a földre rogytak és fájdalmas üvöltésben törtek ki. A világ összes szenvedését, az elmúlt évek pusztítása, a föld segélykiáltásai, az állatok érzései, amikor tudták hogy nincs menekvés a számukra, a meghalt emberek utolsó pillanatai és mindennek ellensúlyozására egy maréknyi zöld levél... egy ígéret. A remény.... Sokan a megváltó halálért könyörögtek - s voltak akik véget is vetettek életüknek - de aztán lassan feltisztult az emberek agya, de a fájdalom és pusztítás képe soha többé nem távozott el az fejükből. S ahogy lényük beitta a fájdalmas képeket, úgy szívódott fel bennük Mikhail szeretete is, amit a világ és irántuk érzett. S ő érezte, hogy a teste anyagtalanná válik eközben, de nem félt. Nem tűnt el sehonnan, sőt ellenkezőleg... a részévé vált a mindenségnek. Ott érezte magát mindenhol. Minden élőben és élettelenben. Mint egy védőangyal...

Zűrzavar

     Bevallom őszintén még én sem tudom, hogy hogyan alakul a mai bejegyzés témája, hangulata. Sok minden kavarog a fejemben és talán az írás segít majd letisztázni ezeket a dolgokat. Az elmúlt időszak sok mindent megmozdított bennem. Nem gondolom hogy szerelmes lettem volna, de nagyon erős vonzást éreztem valaki iránt.

   Tudom - mert megtapasztaltam - hogy az életben minden tanítás. Az örömteli és fájdalmas élményekből is tanulhatunk valamit. Ugyanakkor csapdának érzem ezt a gondolatsort is. Ha a tanulási folyamatára figyelsz nem vagy jelen. Ha arra figyelsz, hogy ne kövesd a régi mintákat, szokásokat nem vagy jelen. Mindazonáltal, igyekszem végiggondolni hol követtem el hibát - ha elkövettem - a részemről. A hölgy felébresztette bennem a férfit. Azt a mélyen szunnyadó személyiségemet, akit már nagyon régóta nem tudtam megélni. Ez egy nagyon felszabadító élmény volt.
   Életem során eddig a legtöbb dolgot ésszel és erővel oldottam meg. Megvolt hozzá az akaraterőm és a kitartásom, de gyakran elbuktam. Megtanultam fölállni és újrakezdeni. De az erő valahol mindig elfogyott, felemésztődött az akadályokon és egyre kevesebb örömömet leltem a győzelmekben is. Szépen befásultam és megfáradtam.
   Gyakorlatilag mást sem tettem csak próbáltam megfelelni az életemben mindenkinek. A szeretetért. S amikor éppen megkaptam, akkor - a pillanatnyi boldogságtól eltekintve - rettegtem az elvesztésétől....

   Azt hittem tisztában vagyok a mintával és túlléptem rajta. Amikor megismertem őt és elkezdett vonzani, rögtön előjött a megfelelés kényszere. Hála istennek olyan nő volt, aki nem erre vágyott. Még tudat alatt sem. Az előző kapcsolatából egy nagyon erős férfias kisugárzással rendelkező ember képét hozta magával és ezt kereste a külvilágban is. Látott bennem valamit ebből a kisugárzásból és megpróbálta felszínre hozni. Ugyanakkor talán tudat alatt - vagy tudatosan - párhuzamot is keresett.
   És itt csúsztam bele a második csapdába. Először a fejemben lévő mintához próbáltam idomulni - amire szerintem vágyik - , majd az ő általa hozott képhez szerettem volna hasonlítani. Mindez azért, mert akartam őt. Eluralkodott rajtam egyfajta birtoklási vágy. Minden értelemben. S innentől már nem igazán voltam önmagam.  
   Mindaz amit az elmúlt időszakban megtapasztaltam, tanultam arra használtam, hogy megpróbáljak segíteni rajta. S hihetetlen dolgok történtetek. Kis csodák.
   A fájdalom és a negatív dolgok amelyek közben értek elhanyagolhatóak voltak, ahhoz képest hogy megmutatkozott a saját erőm. De ismét a külvilágban kezdtem el keresni a boldogságot, más kezébe tettem volna az életem. Hálás vagyok neki, mert rámutatott lényem egy eddig elhanyagolt részére és ezzel nagyon sokat segített előre lépnem. De még van bennem fájdalom. Rájöttem, hiányzik a kapcsolat. Az érintés. Mind fizikai, mind lelki értelemben. Azt hittem, hogy az utóbbi hónapok rohamos fejlődésének ő a jutalma. De az élet nem így működik.
   Ha magadat keresed, a keresés már maga a jutalom. A fejlődés, a megélés.... egy kicsit összezavarodtam.

   Egyre dühödtebben akartam őt és ezzel azt hiszem el is kergettem. Ilyen az élet.
  A kezembe került A.J Christian Mit keresett isten a hálószobámban című könyve. Még csak az első oldalaknál tartok, de már most nagyon elgondolkodtat az ego csapdája és a gondolat, hogy nem küzdjek a saját egó-m ellen, hanem tanuljak meg együtt létezni vele. Az egész boldogságkeresés, önmagam megélése olyan zavaros, nehéz dolognak tűnik most.

   A barátom - tanítóm - elutazott a Camino-ra. Egy korszak zárul le ezzel az életében. Míg itt volt nagyon kézzelfoghatónak éreztem a jelenlétét amikor rágondoltam. Nem hiányzott, mert amikor rágondoltam, akkor éreztem őt. Most ez az érzés eltűnt. Remélem csak egy időre....nem szeretném újabb 7 évre elveszíteni. Érzem, hogy több vagyok általa....most úgy érzem egyedül vagyok a gondoltaimmal. Valószínűleg éppen erre van szükségem... hogy felfedezzem magamban a "mestert", a tanítót... magam sem tudom....

   Az a gondolat született meg bennem az előbb, hogy valószínűleg ki kell elégítenem az egóm igényeit. Ha szembemegyek vele, az is csak zsákutca. Ha másról sem szól az életem, mint az általa meghatározott dolgok hajszolása, ismét zsákutcában vagyok. Mi hát a megoldás? Talán az, hogy folytatom a tanulást, önmagam figyelését, de közben igyekszem kielégíteni a saját énemet is. Ha párkapcsolatra és figyelemre vágyik... hát szerezzük meg neki, de ne minden áron. Legyünk tudatában annak, hogy a célunk önmagunk megélése. Ne higgyünk el semmit. Ez Christian legfőbb tanácsa... még saját magunknak sem. De bármit teszek is szeretném élvezni az életem. Egy jó bor, egy csinos nő, egy csodás naplemente, vagy éppen a feléd áradó energia érzése....

Eddig jutottam. Lassan tisztul a kép....

Az igazi férfi

Nagyon sok minden történt velem az utolsó bejegyzés óta. No persze kilistázva semmi különleges, de most mégis úgy érzem hogy élek. Megélem az életem... ezért nincs benne az az egyhangúság, amitől annyira szenvedtem az utóbbi években. A napok ugyan úgy telnek, de mégis... változott a dolgok minősége. Tücsök, Tücsök.... nagyon nagy ajándékot adtál azzal, hogy megtaláltad a boldogságod valaki más mellett. Érzem a változás szelét... szinte nap mint nap egy új oldalammal ismerkedek meg.

A napokban ismét felmerült a kérdés ki vagyok én? A válasz nem változott, egy kereső. De felmerült egy másik kérdés is... mit jelent férfinek lenni. Eddig a pontig azt hittem tudom.... De a találkozás ezzel a nővel kérdéseket vetett fel bennem. Ha tényszerűen kezelem a kérdést, az ő megállapításait, állításait fenntartásokkal kell fogadnom. Azon egyszerű oknál fogva, hogy milyen kapcsolatokban volt része eddig és milyen kapcsolat függőségében él még mind a mai napig. De attól még úgy érzem, hogy az állításainak sok valóság alapja van. Lássuk hát mit mondott:

"- Néha iszonyat férfiasnak vagy, néha viszont olyan dolgokat csinálsz amelyek abszolút nem illenek egy férfihoz. Nem érzem belőled azt a nyers, férfias kisugárzást amit belőle éreztem." - nem pontosan idéztem, de a lényeg átjött azt hiszem. - "Néha túl körülményesek a gesztusaid, túlontúl udvarias vagy, elnézést kérsz olyan dolgok miatt amikre mások csak rálegyintenének. "
Ez mind igaz. S tudom is, hogy miért csinálom. Rettentő sok veszekedést láttam gyerekkoromban. Apu ivott és amikor makacsabban, vagy nehezebben kezelhetően nyilvánultam meg, rögtön megkaptam, hogy "pont olyan vagy mint apád". E mellett még láttam, ahogy anyám veszekszik apámmal amikor az ivott. Láttam, hogy milyen rosszul esnek neki, anyám szavai. Láttam az arcán a fájdalmat és már korán megtanultam, hogy a szavak néha jobban fájnak, mint az ütések. Megtanultam hát figyelni arra, hogy mit mondok.
    A volt barátnőmet is megbántottam, pedig csak a véleményemet mondtam el.... évekkel később egy őszinte beszélgetés kapcsán derült ki, hogy akkor milyen lelki roncsolást - törést - csináltam ezáltal. Szóval nagyon is értem, miért válogatom meg a szavaimat. Mert nem akarok bántani senkit. Nem szeretek harcolni. Tudok. De nem szeretek. Mégis mindenki harcolni akar mostanság. Talán összetévesztik a nyugalmat a félénkséggel, bizonytalansággal. Öreg hiba....
    Amikor nagybátyám mellett dolgoztam és napokon keresztül voltam összezárva vele kamaszként, nagyon sok viselkedési mintát - férfimodellt - tanultam tőle. Ösztönösen. De amikor megéltem - a saját családom nőtagjai - elítélték azt. Máig nem értem miért. Mintha rémítené őket ez a fajta nyers férfi erő. Pedig nincs benne más, csak jó szándék, szeretet. Szóval így lettem ilyenné, amilyen most vagyok. Nem akartam bántani azokat akiket szeretek, ezért megerősödött a női oldalam. Az érzékenységem. Jobban odafigyelek a környezetem érzéseire...ez nem feltétlenül rossz, de mellette elnyomtam a férfi mivoltomat.
     A kérdés az, hogyan tudnám segíteni - siettetni - a megélését. A válasz: "Sehogy. "

Soha nem lehetek olyan férfi, mint az a másik volt. Mert én, én vagyok. És ez így van jól. De van egy mód arra, hogy felülemelkedjek a szülői - és a környezet - adta mintákon. Ez pedig ismét csak a tudatosság. Amikor valami gondolat felmerül bennem, akkor egyszerűen csak figyelnem kell. Az évek során egy nagyon erős, határozott önfegyelem alakult ki bennem, a szülői nevelés eredményeként. De az a fegyelem nem én vagyok. Ha megtanulom felismerni a kontroll mintáit, meg is szabadultam tőlük...
    Ez a nő már eddig is sok gátlást oldott fel bennem, A szenvedélye, a benne rejlő tűz rengeteg görcsöt feloldott bennem. A kettőssége ugyanakkor megőrjít. Egy barátom "megnézte" és azt mondta rengeteg tűz energia van benne. Sajnos per pillanat saját magát perzseli vele. Nagyon nehéz megemészteni, hogy ezen energiákat nem akarja valaki helyes mederbe terelni... azt megélni, hogy nem segíthetek. Marad hát a saját feladatom. Önmagam felfedezése. Most a férfi oldalra szeretnék figyelmet fordítani..... szeretném ha a mások által állított korlátokat lebontani. Csak azért érzem nehéznek a feladatot, mert nagyon könnyű belebújni egy szerepbe, amit férfiasnak érzek....