A fény harcosának kézikönyve - részlet

A harcos ismeri John Bunyan sorait:

   "Ami történt, megtörtént, de nem bánom, hogy annyi gonddal kellett megküzdenem, mert ezeknek köszönhetem, hogy eljutottam oda, ahova akartam. Most semmim sincs, csak a kardom, amit szívesen átadok bárkinek, aki zarándokútra indul. 
    Magammal viszem a csaták jeleit és sebeit - ők a tanúi mindannak, amit átéltem, és őket kaptam jutalmul a hódításaimért.Ezek a kedves jelek és sebek nyitják meg előttem a Paradicsom kapuit. 
   Volt időszak, amikor állandóan olyan történeteket hallgattam, amelyek az elszántságról szólnak. Volt, amikor csak azért éltem, mert élnem kellett. 
   De most azért élek, mert harcos vagyok, és azt akarom, hogy egy napon ott lehessek az Ő társaságában, akiért annyit harcoltam. " /Paulo Coelho/

Materializmus VS. Spiritualizmus

( Ez egy hosszú bejegyzés. Elmélkedés mindarról amivel önmagam megismerése közben szembe találkoztam. Szerintem a kétségek, a félelmek mindannyiunk életét belengik. Már csak ezért is érdemes végigolvasni a bejegyzést, mert talán mutat egy kiutat, a félelmeink erdejéből. )

Egy igen érdekes kérdéssel szembesültem a minap. A lényege nagyjából ez volt: " Mi értelme belemerülni a spiritualizmusba, megpróbálni kiölni magunkból minden félelmet - ami ebben a világban lehetetlen - amikor nekünk mégis ebben a világban kell élnünk? "
A kérdés jó. Önmagunk keresése, a félelmektől való szabadulás egy végtelen harcnak tűnik a kereső számára. Sok alkalommal a cél, elérhetetlennek tűnik. Talán az is. Mit lehet hát tenni? Nem vagyok teológus, filozófus, megvilágosult, csak egy ember. Nincsenek kész válaszaim amelyek elvezetnek az örök boldogsághoz. Kérdéseim vannak és elméleteim. Vizsgáljunk meg egyet.

Szerintem két világnézetnek lehet alapja per pillanat. Az egyik a materialista. Anyag vagyunk, amely energiát - elektromágneses teret - sugároz maga köré. Per pillanat nem térképeztük még fel, hogy ezt a teret mennyire tudjuk tudatosan befolyásolni, illetve azt sem hogy ez a környezetünkre - közeli és távoli - van-e, illetve milyen hatással van. Az anyagelvűség szerint ha a test elpusztul, akkor megszűnik az őt körbevevő energia is és minden semmivé lesz. Vagy legalábbis átalakul a természet számára hasznosítható anyaggá viszont megszűnik a tudatossága.
Ha elfogadjuk ezt az álláspontot, akkor ebből egyenesen következik a kérdés, kik vagyunk mi emberek? A válasz számomra elég egyszerű. Ez esetben intelligens állatok vagyunk.
Igen, állatok. A biológiai felépítésünk hasonló a főemlősökéhez, csak fejlettebb agyműködéssel rendelkezünk. Ez a fejlettebb agyműködés volt a túlélésünk kulcsa az elmúlt évezredek során. De valójában ösztönlények vagyunk, mint az állatok. Viszont a túlélésünk megkövetelte, hogy megtanuljunk együttműködni. Ehhez szociális és erkölcsi normákat kellett bevezetnünk. Ezek az első időkben koránt sem hasonlítottak a jelenlegi szabályainkhoz. Csak példaként, a testi fogyatékossággal született gyermekeket kivetették maguk közül, hogy ne gyengíthessék a törzs genetikai állományát, az öregeket hagyták meghalni, mert szintén hátráltatták a csapat túlélési esélyeit. De ahogyan nőtt a hatalmunk, ahogy technikailag fejlődtünk egyre kevéssé váltunk kiszolgáltatottá a természet és a ragadozók támadásainak. Így ezen szabályok fokozatosan finomodtak. De ha valaki belegondol.... eltűntek ezek teljesen? Az idősek otthona? Az orvosi célú vetélések? Intézetbe adott gyermekek?
S szóba sem hoztam az egymás ellen folytatott harcokat. Magasabb pozíció, egy csinos lány, fiú iránti versengés.... csak az eszközeink finomodtak.

S egy ilyen világban kinek van esélye a sikerre, a túlélésre? Csakis egy olyan embernek, aki nem hajlandó elfogadni korunk normáit, törvényeit. Csakis olyan embereknek, akik figyelnek mint a ragadozók, felmérik a környezetüket, átlátják a főbb törvényszerűségeket, többi ember mozgatórugóit és a maguk céljaira hajlítják őket. Az igazi szociopaták, az érzelem nélküli emberek állhatnak ennek a világnézetnek a csúcsán. S valójában úgy irányíthatják a tömeget, ahogyan akarják. Mert megértik az ösztöneiket és a maguk javára fordítják őket. Érzelmileg nem kötődnek, nem korlátozzák önmagukat ezáltal bármire képesek.
De mi élteti őket? Mi teszi őket boldoggá? Bevallom nem tudom. Nehéz beleképzelnem magam ebbe a szerepbe. De a talán a mások felett gyakorolt hatalom és fizikai örömök élvezete. Az egyszerű hormon vezérelt boldogság. Tisztában vannak a folyamattal - a fizikai részével - és ezért érzelmileg nem is kötnek hozzá semmit. Egyszerűen annak tekintik az érzést ami. Egy fizikai állapot, ami ellazít és jól esik.

Nos szerintem ilyen az igazi materialista világ képe és ilyenné fejleszti az evolúció az embert. Ha mindez igaz, és Darwin elmélete is helyes akkor a legkönnyebben alkalmazkodó emberek kerülnek a hatalom csúcsára és ők az evolúciós folyamat győztesei. A további fejlődés pedig a tudatosan használt elektromágneses terünk és annak világra gyakorolt hatásában rejlik majd.

Igaz lehet ez az elmélet? Valóban csak ennyik lennénk? Valóban a halállal szertefoszlik minden? Ahogyan Hamlet mondta, a nem ismert tartomány, ahonnan még nem tért meg utazó....
Bizonyos dolgok azonban rácáfolnak erre, de egyik sem 100%-os tény. A regressziós hipnózis során emberek előző életekről mesélnek a kezelőknek. Egyesek holt nyelveken, vagy archaikus stílusban kezdenek beszélni, tényeket mesélnek olyan helyszínekről ahol még sohasem jártak.... honnan tudhatják mindezt. Ha a test halálával minden véget ér, akkor honnan az információ.
Vagy amikor egy egyszerű családállítás során egy már meghalt szerettünket megszemélyesítő idegen, olyan dolgokat mond el, úgy kezd mozogni, beszélni mint az elhunyt.....hogy lehetséges ez?
A materialista világnézetben pont olyan lyukak tátonganak mint a spirituálisban.

Nézzük meg a másik nézetet, amelynek szintén lehet létjogosultsága. Mi emberek - és körülöttünk minden - tiszta energia vagyunk. Energia lények vagyunk. A testünk ennek a tiszta energiának összesűrűsödött megszilárdult formája. A világ szintén egy összesűrűsödött megszilárdult forma. Energialényként időről időre megszilárdulunk és testet öltünk. Újjászületünk. Kérdés: Miért?
Sokféle válasz van. Az egyik, fejlődés. Energetikai lényként sok mindent nem tudunk megtapasztalni. Ezért kell leszületnünk, mert az anyag lehetővé teszi a tapasztalást. Öröm, fájdalom, stb....
Induljunk ki hát abból, hogy a világon minden energia. Az energiát nem tudom elpusztítani. Mindössze alakítani, transzformálni tudom. Mozgásból hő, helyzetből, mozgás, elektromosságból mágnesesség.... de az energia megmarad. Úgy értem maximum egy ismeretlen rendszerbe távozik.... Amikor egy ember leszületik akkor úgy tűnik, mintha egy külön energia csomagként tenné ezt. Akár életekre visszamenőleg emlékei vannak, mint egy önálló gondolkodó lény. De valójában az energia - amit mi ismerünk nem ilyen. Az egy egész valami. Porciózhatjuk, elraktározhatjuk csomagokba de attól még a lényege nem változik. Vagyis ezt alapul véve, beláthatjuk hogy a világban minden egy és ugyanazon energia.
Az okosok azt mondják, hogy magunk formáljuk világunkat. Hogy gondolataink és érzelmeinkkel teremtjük a világot pillanatról pillanatra. A pesszimistábbak azt mondják, hogy nem áll hatalmunkban mindent megváltoztatni, hogy a világ szilárd. S nem alakítható..... Nos ismét egy elmélet.
Amikor a szellem testet ölt - elfogadva a spiri nézet lényegét - akkor formába tömörül. Mit tapasztal? Ahogyan önálló tudatunk életre kell, két folyamat zajlik le bennünk. Az öröm és biztonság érzése, valamint a félelem érzése. Már az anyaméhben is, de még fokozottabban amikor megszületünk. Gondoljatok bele, mi az első tapasztalatod. Nem kapok levegőt és rohadtul fáj. Szellemi lényként sohasem kellett megtapasztalnod a fájdalmat. Ami enyhülést hoz az a szeretet. Vagyis a fejedben már születésedtől kezdve az a kép él, hogy ez a világ fájdalmas és veszélyes.... E két érzés egyensúlya - vagy inkább megoszlása - határozza meg a jellemedet. A későbbi személyiségedet. Kifejleszted magadban az eszközöket, hogy minél kevésbé félj és minél több szeretet vegyen körül. Mert ekkor érzed jól magad.
Amikor tudatosodni kezdesz, rájössz, hogy a külvilág határozza meg, hogy jól vagy rosszul érzed magad. A cselekedeteid azt a célt szolgálják, hogy a világ felől jó visszajelzéseket, szeretet kapj. Rájössz, hogy szerepelsz.
Megpróbálsz tudatosan szabaddá válni ezektől. Megtanulod magadat szeretni, s ezáltal már nem lesz olyan fontos mások szeretete. Nem érzed már hogy meg kellene felelned nekik ezért egy kissé szabadabbá válsz. De a fizikai létezésedhez még mindig kötöttségeknek kell engedelmeskedned. S tudatába kerülsz annak, hogy nem mások bántanak, hanem a saját gondolataid. Nem más okoz fájdalmat, hanem te gyötröd magad és mások tettéhez kötöd az érzést. Ez ismét szabadsággal ajándékoz meg. Elkezdesz hinni abban, hogy amilyennek látod a világot az olyan. Hogy elméddel alakítod azt, de olyan erős bevésődések vannak gyermek korodtól a fejedben, hogy valójában képtelen vagy felébredni igazán. Az értelmed, s az érzéseid is csak egy elképzelt világ mentén kalandoznak.
Miért gondolom így? Mert ha igazán felfognánk, mik vagyunk az olyan lenne, mint Neo ébredése a Mátrix-ban. Tudnánk - nem feltételeznénk, hinnénk benne, ahogyan éppen képesek vagyunk, hanem - biztosan tudnánk, hogy nincs kanál. Hogy a fal, csak energia. A kő, a víz, a villám, a másik test... csak energia, ahogy a sajátunk is. Ugyan az az energia, csak a rezgése különböző esetleg. S onnantól... hmm..
Lehet ennek létjogosultsága. Lehet. De bizonyítani csak egy igazán felébredt ember tudná ezt. Egy Neo-hoz hasonló próféta, aki bebizonyítaná hogy a világunk álom csupán. De vajon létezik ilyen ember? Szerintem nem. Mert az ilyen lény, tudatába kerül energia mivoltának és valójában akkor megszűnik tudata. A teljes egység szerintem feloldódást is jelent. Szintén Hamlet örök kérdése: " miért tűrnénk.. " Ha képes vagy teljesen energia lénnyé válni, miért maradnál a testedben? Miért élnéd meg a fájdalmat továbbra is?
A jelen tanítók akiknek a munkásságába beletekintettem azt mondták az egón túl a tiszta szeretet van. Sokan ezt keresik a spiri cuccokban. S valóban lényed legmélyén megérzed ez energetikai lényt aki vagy. Ez az érzés elegendő, hogy abban a pillanatban távozzanak a kétségek és a félelemek. S ez alatt az idő alatt valóban örömöt érzel, mert eltűnt a dualitás fájdalma. De én nem tudok ebben az állapotban létezni. Az az érzésem, hogy ez az öröm sem állandó. Nem lehet a végső igazság. Mert szerintem az energiának nincs előjele. Hatása van, de előjel nincs. Lehet építő a hatás, vagy romboló de az energiának mindegy. Lehet passzív, aktív, áramló, sugárzó... nincs jelentősége, mert az egyszerűen csak az ami.....  S ha valaki ennek igazán a tudatába kerül, nincs szüksége többé testre és nincs szüksége igazából semmire. Nem vágyik semmire, nem tart sehová, egyszerűen beolvad és van...... Igen ám, de valószínűleg ekkor is egy törvény szerint működik, létezik..... s vajon mi határozza meg ezt a törvényt? Vajon mi van e fölött?

Ha körbenézünk a materialista szemlélet egyértelműen valósabbnak tűnik. De, ha a spirituális elméletet nézzük ennek is lehet alapja. De a születés olyan erős korlátokat, fátylat von körénk mint a mátrix. Ebből felébredni, szinte lehetetlen feladatnak tűnik. S a mátrixban ülve a világot mozgató erőket felfogni egyszerűen lehetetlen. Ha valóban energetikai lények vagyunk, akkor képessé kell válnunk mindarra ami a filmen is megmutatkozott. Mert akkor mi alakítjuk a világunkat.

S mit tegyen a kereső? :-) Az a kereső aki a sorokat írja, a következőt fogja tenni. Időről-időre megkérdezi magától mi teszi boldoggá. S igyekszik boldoggá válni. Örülni. Bármely tézis lesz is igaz, ezzel tehetem a legjobbat. Ha materializmus, akkor volt egy boldog életem. Ha spiritualizmus, akkor is.... A félelmeinket mindig meg kell vizsgálnunk, felül kell bírálnunk. Meg kell értenünk és el kell engednünk, be kell fogadnunk.... ahogy tetszik. A lényeg.... hogy annyira szabaddá válj, amennyire csak tudsz.
Nézd meg az embereket, akik végig meditálják a mindennapjaikat.... s amikor kimennek az utcára, azon törik a fejüket miből fizetnek lakbért. Félelemmel küzdenek. Tudunk hinni bennük.... én nem igazán. Mesterek a tanítványaik körében.... még nem találkoztam velük személyesen. No comment....
S azok az emberek akik jól élnek anyagilag - azok pedig érzelmi ürességgel, vagy feszültséggel és szintén félelemmel küzdenek. Egyetlen célszerű megoldást látok, a boldogságra kell fókuszálni. Hogy mi az igazság, azt nem fogjuk megtudni. Talán nincs is ilyen. Isteni törvények, karma - talán ezt sem fogjuk soha meg tudni. A vágyainkat a lehetőségeinkhez kell igazítani és a korlátaink között megtalálni a szabadságot. Ez az igazi elengedés. Nem azt jelenti hogy beleszarok mindenben, hanem hogy igenis megteszek mindet azért amire vágyom, de elfogadom a korlátokat amelyeket az élet elém állít és én már nem tudom megkerülni őket.  Azért érdemes a kereső útját járni, mert ez segít békét teremteni benned. Mert a boldogságod csak rajtad múlik.
     Mindig jusson eszedbe hogyan fognak majmot... Egy szűk szájú edénybe olyan édességet raknak, amelyet a majom képtelen elengedni. Viszont a zárt öklét nem tudja kihúzni.... s innentől fogoly. A tudatos ember onnan ismerszik fel, hogy képes elengedni amire vágyik és körülnézni hogyan kaphatná meg mégis. S ha nem sikerül és jobban vágyik a szabad és boldog életre, akkor képes lemondani róla.... mert felfogja, hogy a boldogság mindig döntés kérdése. Hogy megkeresem a számomra elérhető szép és vidám dolgokat, vagy kesergek azokon a szép és vidám dolgokon amelyeket nem láncolhatok magamhoz. Epiktétosz elmélkedései egy hasonló iránymutatással kezdődnek....

Nem szeretnék majom lenni, csak boldog. S ti?

S ki tudja, egyszer talán mi is megpillantjuk a mátrixot magunk körül.

Életek és Mesterek

     Megtalált egy könyv. Pontosabban egy író - Brian Weiss - és jelenleg a második könyvét olvasom tőle. Egy amerikai pszichiáterről van szó, aki egy regressziós hipnózis során egy betegét "véletlenül" visszaküldte egy előző életébe. Majd maga is megdöbbenve a történtektől, orvosi - kutató - szemszögből kezdte tanulmányozni az esetet. A pszichiátriai ismeretivel nem tudta megmagyarázni, hogy mi történhetett. A hölgy tünetei, állapota nem igazolt ilyen jellegű képzelgéseket. Kénytelen volt elismerni, hogy valóban egy előző élet élményeit hallja. S ez eléggé átrendezte a világképét. :-)

     El kellett fogadni, hogy vannak előző életeink. El kellett fogadnia, hogy az ott elszenvedett traumák hatással lehetnek jelenlegi életünkre. S a pszichiátriai kezelés határai tovább nyúlnak mint azt eredetileg gondolta. Két élet között - miután a regressziós hipnózisban megjelenő élet véget ért - a dokit mesterszellemek szólították meg, akik mindenféle érdekes információt közvetítettek számára. Ennek eredményeképpen a kezelései, az életfelfogása - életminősége - jelentősen megváltozott.

     Ahogy könyvében leírja az előző élet megtapasztalása, az akkori traumák újra élése számtalan előnyt hordoz a páciens számára. Talán a legfontosabb a félelmek enyhülése és megszűnése. Annak megtapasztalása, hogy a lelkünk hallhatatlan, hogy bizonyos lelkek - emberek - vissza-visszatérnek az életeink során eloszlatja a depressziót és a félelemet.
     Nos az tagadhatatlan, hogy a legerősebb félelmünk a halálfélelem. Néha nem is magától a fizikai haláltól félünk, hanem a személyiségünk megszűnésétől. Ezt az érzést a legtöbb spirituális kereső megéli. Sokan eljutnak arra a pontra, amikor szembe kell nézniük a semmivel, az ürességgel, amikor a gondolatok elhagyják..... s előfordul, hogy ilyenkor megrettennek.
     Velem legalábbis így van. Bármennyire békés is ez a semmi, de egyszerre érzem hidegnek is. Olyan mintha hirtelen köd venne körül. Csend van, szép és végtelen, békés, de érzem hogy előre kéne lépnem. S nem tudom mi lesz ha megteszem. Félek hogy lezuhanok.
    Azonban ez a tudat, ez a tapasztalás - hogy nem először járunk a földön - megadhatja a bátorságot az előre lépéshez. Talán nem kell megélnünk a halálfélelmet és nem kell ezzel az érzéssel megtenni az első lépést. Valahogy ez a tapasztalás enyhíti ezt az érzést.

     A második fontos pont, hogy miért vagyunk itt. Tanulni és tapasztalni. Az életünk a legnehezebb dolog amelyben részünk van. A léleknek besűrűsödni egy emberi testbe, megtapasztalni a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, az elveszettséget..... egy léleknek, egy szellemi lénynek nem kell ilyesmit átélnie. De mégis ez a tanulás segíti a lélek fejlődését.

     A harmadik fontos pont, a lélektársak. Azon személyek akik újra és újra belépnek az életeinkbe. Amikor megtapasztalhatod, hogy nem tudsz elveszíteni egy apát, egy anyát, testvért, szerelmet.... csak egy időre elbúcsúzol tőle. Ez is egyfajta békével ruház fel.....

     Annyi csodálatos és megnyugtató dolgot hordoz ez az ismeretlen...... miközben olvasom a könyvet, késztetést érzek magamban, hogy megpróbáljak minél több dolgot feltárni az előző életeimből. Nem kétlem, hogy vannak közötte fájdalmas részletek. Sok mindent tapasztalunk. Voltunk jók és gonoszak.... alighanem minden érzést - a szivárvány összes színét - meg kell tapasztalnunk a teljességhez.

I'll be back again.....

I fly a starship across the Universe divide
And when I reach the other side
I'll find a place to rest my spirit if I can
Perhaps I may become a highwayman again
Or I may simply be a single drop of rain
But I will remain
And I'll be back again, and again and again and again and again..

Miért félünk a fénybe lépni?

        Nemrég fogalmazódott meg bennem ez a kérdés. Részben azon gondolatok és érzések miatt, amelyeket magamban érzek, részben pedig azért amelyeket másokból. Bár alapvetően nincs sok különbség a kettő között. Ezt úgy értem, hogy ha igazán figyelsz valakire - vagy akár saját magadra - látod a szerepeket amelyeket működtetnek. Sajnos nincs rá jobb szavam mint a szánalmas, szánni való.
    Ugyanis a szerepek, amelyekről alapvetően azt hisszük mi vagyunk - vagy csak lenni szeretnénk - és a saját védelmünket szolgálják, valójában szánalmasan kiszolgáltatottá tesznek bennünket. A furcsa az, hogy tisztán látom s mégsem tudok kilépni belőle. Ahogyan sokan mások sem.
    Elbeszélgetek valakivel, megnyílik és elmondja az élete problémáit, de mindeközben érzem a szavai mögött rejlő érzéseket. Érzem, hogy milyen kérdéseket kell feltennem azért hogy felnyissam a szemét. Érzem, hogy mire lenne szüksége és általában fel is ajánlom neki a lehetőséget, de az emberek nagy része ettől visszaretten. S megmarad a jól ismert szerepeinél. De miért?
    A kérdés elég jó. Mit adnak nekünk a szerepek? Egy látszólagos biztonságot. A szerep elmondja neked ki vagy, hol vannak a képességeidnek a határai, meddig mehetsz el anélkül, hogy megsérülnél. A hiba egyedül ott van ebben, hogy nem biztos hogy boldog vagy a szerepeddel. Én legalábbis nem érzem, hogy az lennék. Ha magamba nézek van egy szilárd és tiszta pont, amelyhez mindig fordulhatok. Egyfajta béke amely mindig ott van, s mellette mégis működtetek szerepeket amelyek bizonytalanságot és fájdalmat szülnek. Pedig mindig csak vissza kéne nyúlnom ehhez a belső forráshoz és innen táplálkozni, élni, cselekedni.
    S másoknál.... elnézve a szerepeiket, mindig felmerül bennem a manipuláció lehetősége. Képzeld el, hogy érzed és érted mi mozgat egy embert és pontosan tudod, hogy milyen gombokat kell megnyomnod - milyen húrokat kell megpendítened - benne, hogy azt tegye amit akarsz. Milyen más szót találsz erre, mint a szánni való.

    De miért olyan félelmetes a másik lehetőség? Alighanem azért, mert a személyiséged teljes széthullásával jár. Van az a pont, amikor rájössz, hogy mind az ami vagy, nem valós. Ez így elég spiri és érthetetlen. De képzeld el, hogy vagy valamilyen ember, valamilyen tulajdonságokkal és képességekkel. Látszólag kézben tartod az életed, s rajtad kívül szinte senki sem érzékeli hogy ez mennyire nem így van. Rájössz arra, hogy a dolgokat, az életedet már nem tudod olyan úton működtetni ahogyan eddig tetted. Mert ezek a képességek szép lassan cserben hagynak. Hiába akarsz te harcosként élni, ha az érzékszerveid, a tested már nem alkalmas rá. Hiába lakozik benned egy harcos személyisége, miközben tudod, hogy tökéletesen alkalmatlan vagy a harcra. Egy ideig még eltudod hitetni másokkal - akik nem figyelnek - hogy erős vagy, de te már tudod hogy ez nem így van. Már csak játszol... visszfény csupán, délibáb ami megtéveszti még a gyakorlatlan szemeket.... semmi több.
     A személyiséged, mind az ami te voltál darabokra hullik. Szembe kell nézned azzal, hogy mindez már csak egy szerep, amely jól szolgált egy ideig, de el kell engedned. S hogy mi lesz azután? Arra nincs válasz.  Olyan ez mint a halál. Ha lebontjuk róla a fájdalmat, a félelemet.... gyakorlatilag eltűnünk, mint személy. Mint megtestesülés. S marad egy porhüvely. Valójában ettől félek.
    Tisztán látom, hogy ami voltam - vagyok - az nem valós. Érzek egy szilárd belső magot, de nem ismerem. Nem tudom hogyan lesz képes cselekedni, nélkülem. Olyan érzés, mintha a saját halálomat nézném végig. Értem hogy szükséges, de félelmetes, elszomorító és fáj. Foggal körömmel ragaszkodnék az életembe, ami nem tesz boldoggá. Ragaszkodnék a szerephez, amelyet már képtelen vagyok eljátszani. Már nem....  Mert rájöttem, hogy valójában nem irányítom az életem. Nem tudom. Megtettem mindent, küzdöttem... aztán valami erő felborítja és összezavarja a terveket.... el kell fogadnom, hogy nem irányítok. El kell hinnem, hogy van egy erő ami terel, ami a legjobbat akarja nekem. Nem ismerem a szándékait, nem ismerem hogyan gondolkodik. Csak annyit tehetek, hogy teszem a dolgomat és elfogadom hogy néha nem úgy alakulnak az események ahogy szeretném. Mert nem úgy kell alakuljanak. Az én személyiségemnek - és még sokakénak - azt hiszem ez félelmetes és nehéz lecke.

Valóban félelmetes?

Ímhol egy válasz, magamnak és minden keresőnek. Ami távolt tart a fénytől az félelem, az halálfélelem. De ahogy Fodor Ákos írta:

"Míg szükségem van rá,
hogy szükség legyen rám:
Függőben vagyok.."

A kérdés csak az, mi erősebb benned a szabadság és boldogság iránti vágy, vagy a halálfélelem?

    Vigasztalásként csak egy dolgot tudok mondani, egy tapasztalatot amely a saját életemből született. Néha engem is elborít a félelem, néha én is egyedül érzem magam, néha szürkének és reménytelennek látok mindent.... de aztán van egy pillanat, változó mikor jön el.... nem tudom hogy fogalmazzam meg.. kiszakadok mindabból ami vagyok. Olyan mintha egy elcseszett amerikai vígjátékban bámulnád a csetlő-botló hőst és szinte már kínodban röhögsz rajta, mert úgy gondolod a való életben ilyen nincs. No én így látok rá az életemre és olyankor elkezdek nevetni, felszabadultan, hangosan... boldogan.
    Mert megértem, hogy mindez nem számít.... mert a lényeg az sohasem változik. Az valami több, valami megfoghatatlan és csodálatos. Becsukod a szemed és elcsendesednek a gondolatok, érzed hogy a tested nem a határaidat jelzi. Hogy az a végtelen valami, ami te vagy jócskán túlnyúlik azon a mulandó porhüvelyen, gondolatok okozta szorongáson. Az valami végtelenül nyugodt, békés energia, ami szüntelenül mozog, áramlik..... persze ha irányítani akarod kudarcra vagy ítélve.... csak fürödj benne, mint egy csöndes tóba. S figyeld meg a hullámok csodás tájakra visznek..... s ha már nem akarod annyira irányítani, akkor talán megtanulsz szörfözni is rajtuk. :-)

Egy hasznos gyakrolat

     Egyre nehezebb mesélni és tiszta gondolatokat papírra vetni, pedig soha nem volt még ilyen nagy szükségem arra hogy magam is tisztán lássak. Minden eszköz amely ehhez szükséges rendelkezésemre áll, valami mégis távolt tart attól hogy elmélyedhessek önmagamban és tisztán lássak. Az elmúlt időszakban hatalmas feszültségek támadtak benne, amelyre régóta nem volt már példa. Nem értettem az okát és nem mertem a mélyére pillantani. Nem tudom hányan éltek meg hasonlót az elmúlt időszakban.
    Képzeld el, hogy régóta már egyfajta mély nyugalom uralja a mindennapjaidat. Amikor valami felzaklat, akkor az érzéseid mint a nyári zápor átvonulnak rajtad, majd újra visszatér a csendes nyugalom. S aztán egyszer csak olyan feszültség kezd el vibrálni benned, mint a vihar előtti csend. Tele energiával, robbanásra készen... de nincs robbanás. S amikor - te robbansz - akkor sem távozik. Egyre másra emészt és éget. Félelem, feszültség, düh, harag, beszűkül a látótér, sok minden elhomályosodik amikor nézel ki a fejedből és a gondolataid a múlt és a jövő között csapkodnak. Amikor a figyelmedet erővel a jelenre irányítod, akkor a szépség ami körülvesz nem képes áthatolni az elméd burkán. Mintha egy vastag üvegen keresztül bámulnál ki önmagadból és képtelen lennél kapcsolatot teremteni. A természettel, önmagaddal, másokkal.... s végtelenül egyedül érzed magad.
    Én ezt érzem most.... S közben ott van az érzés, hogy meg kell tapasztalnom a saját erőmet. Az érzés, hogy ezt most egyedül kell feloldanom. Már többször írtam, hogy a baráti kapcsolatok, mennyi erőt és energiát hordoznak a számomra. Olyan tükrök ők, amelyekben saját erőnket és szépségünket csodálhatjuk meg. S a bizonytalan belsőnk egy időre szilárd maggá válik.
    Rájöttem, hogy kapaszkodtam a barátaimba. Mert egyedül képtelen voltam látni a saját belső értékeimet. S ők mint gyönyörű és csodálatos tükrök, energiát adtak, megerősítettek és felemeltek. Remélem felemeltük egymást.
    "A szépség a szemlélő elméjében keletkezik." Az hiszem egy művészettörténet könyvben olvastam. Ezt szeretném megélni. Magam látni, önmagam tükrében. Megélni a teljességet kapcsolódás nélkül. Őrjítő. Fáradt vagyok, félek, dühös vagyok.... és elveszett.

    S hogy mit teszek. Várok. Figyelek. Van egy egyszerű vizualizációs gyakorlat. Olyan másfél évvel ezelőtt, ahogy elkezdtem befelé figyelni azt éreztem, hogy két személyiség küzd bennem és a belső feszültségeim nagy része ebből származik. Az egyik egy felnőtt, szilárd férfi, másik egy gyermek. A gyermek olyan 3-4 év körüli lehetett, iszonyatosan vágyott a szeretettre és nagyon félt egyedül. Tele volt fájdalommal és félelemmel, iszonyatosan tudott szeretni és nagyon vágyott rá, hogy viszont szeressék.
    S a férfi? A férfi tudatában volt a saját erejének és képességeinek. Pontosan tudta mi a dolga, mi a felelőssége. Viszont az érzéseit nem tudta kimutatni. Tudta hogy ez hiba, megtanult beszélni róluk, de élni és kimutatni nehezére esett. Mert arra tanították az évek, hogy ha leengeded a pajzsodat és megmutatod a gyengeségedet akkor fájdalom lesz a jutalmad.
    S e két személyiség vágyaiból, hihetetlen belső feszültségek fakadtak. Amikor ezt megértettem - talán egy EMF kezelés alatt - ösztönösen leültem meditálni és megszólítottam a gyermeket. Nyitottak voltam az érzékei és meglepően könnyű volt befelé figyelni.... megértettem, hogy ő én vagyok. S kinyújtottam felé a kezem, s magamhoz öleltem. Elmondtam, hogy szeretem és figyelek rá, hogy nincs egyedül és ha rajtam múlik, sohasem lesz. Nem kell félni, mert vigyázni fogok rá és nem engedem hogy bárki bántsa.
    S amikor egyedül éreztem magam, mindig befelé fordultam ehhez a belső gyermekhez és vigasztalni kezdtem. S tudjátok mi történt? A gyermek egyre nagyobb lett, nőtt, fejlődött és a férfi elkezdte élni az érzéseit. Nem csak kimutatni tettekben, hanem tényleg megélni. Megélni örömet, fájdalmat és aztán elengedni mindazt.
    Mielőtt elkezdtem pötyögni ezeket a sorokat, ugyan ezt a gyakorlatot csináltam végig és egy fiatal kamasz nézett velem farkasszemet. Tele volt dühvel, bizonytalansággal és fájdalommal. Annyira szeretni vágyott és arra hogy szeressék. Próbáltam megölelni, de nem ment. Nem hagyta. S beszélni kezdtem hozzá. Elmondtam mennyire sajnálom hogy ilyen dühös. Sajnálom, mert én neveltem őt ilyenné és arra kértem bocsásson meg. Szeretem és nem szándékosan okoztam ezt vele. Tudom, hogy gyakran ő mozgatja a testemet. Ő teremt fájdalmat, feszültséget a testeimben, mert gátat szabok annak, hogy megélje önmagát. Elmondtam, hogy megértem őt és nem haragszom ezért. Mert az én hibám.
     A bocsánatát kértem és megígértem, hogy jobban fogok figyelni rá. Arra kértem segítsen, hogy megélhessem az érzéseket amelyeket ő ébreszt bennem és nyugodtan okozzon továbbra is fájdalmat, ha nem figyelnék rá....
   
S tudjátok mi történt.... A vállaim - amelyek majd szétszakadtak a feszültségtől - szép lassan ellazultak. A düh hullámai szép lassan visszahúzódtak és visszatért a béke.

József Attila:


GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett

harminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.

Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét

s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték,

reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.

Ostoba vagyok - foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tõlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -

magamba bujtam volna, nem lehet -

alattam kõ és üresség fölöttem.

Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szemébõl mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

Vasárnapi kirándulás

   Ismét egy magányos vasárnap köszöntött ránk egy fárasztó hét után. Gyakorlatilag mindenki eltűnt a hotelből, csak két vállalkozó szellem maradt, aki inkább Horvátország látnivalóira volt kíváncsi. Vidám, beszélgetős, elgondolkodós, gyönyörködős, elszomorodós, nyálcsorgatós, jót kajálós nap volt.

   Egy bőséges reggeli után felkerestük Rastoke nevezetű települést. Elég közel fekszik a Plitvicai nemzeti parkhoz ez a hangulatos kisváros. Amiért érdekes, mert jópofa bérelhető faházak vannak, az út közelében. S bár az út közelében vannak, mégsem hallasz semmit a forgalom zajából, mert a lezúgó Slunj folyó megannyi vízesése az ablakod alatt, a bejárai ajtó előtt, a ház alatt hömpölyög négy, öt méter magasból a folyómederbe.

A vízesés fölé nyúló terasz egy kávézóhoz tartozik....

Ahol nagyon jó kávét lehet inni... :-)

S különös fotókat készíteni.... :-)

Tenyérjóslás level 2 ?

    Gyönyörű hely. Olyan mint valami mesebeli táj. A folyó alsó szakaszán fürdőhely van, ha kedved van megmerülni a vízben. Odafent egyszerűen csak hagynod kell, hogy a csobogó víz hangja elzsongítsa feszült érzékeidet. Nem messze van egy hely ahol raftingolni lehet, gyönyörű ösvények vezetnek a hegyek közé... mi tagadás beleszerelmesedtem a helybe.
    Megittunk egy kávét és hagytuk hogy a táj nyugalma szép lassan átitasson minket.... s legeltettük a szemünket a táj szépségein...is. :-)

Az ott a kedvenc faházam..... 

jövőre biztosan kibérlem egy hétre legalább....

Az egész táj meseszerű.....

Ilyen környezetben lehet igazán pihenni....

   A haza úton megálltunk Karlovac-tól nem messze. Egy készülő múzeum - egyenlőre a szabadtéren - állít emléket az 1991-1995-ös háborúnak. Ahogy ott járkáltam a tankok, lövegek, golyónyomoktól tarkított házfalak és csapatszállító járművek között, néhány otthoni barátom jutott eszembe.
    Sokan habzó szájjal mondogatják hogy háborúra, forradalomra lenne szükség hogy rend legyen az országba. Elnézve a képeket, a harci járműveket.... fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. Ahogy nézetem a lelőtt MIG-21-es vadászgépet, a traktorokból és teherautókból átalakított kezdetleges harci járműveket, szinte hallottam a fütyülve becsapódó golyók hangját. Eszembe jutott mindaz a szörnyűség amiről csak olvastam.... hogy a francba akarhatja valaki, hogy ilyesmi történjen. Nem akarom tovább írni mi pergett át az agyamon, le a szemem előtt....

Szinte érezni a házfalak mögött lapuló embereket....

hallani a falba csapódó lövedékek hangját....

Egy teherautóból átalakított pánzélozott csapatszállító. A golyó nyomok mélyen a fémlemezbe martak,....volt ami  átjutott...

..........

     Visszatérve Zágrábba még előttünk volt a délután nagy része. Ezért a legkézenfekvőbb helyre mentünk.... Jarun. Olyan ez mint egy bűvös szó, ami egyszerre jelent nyugalmat, kikapcsolódást, szórakozást és gyönyörű nőket. Jarun egy hatalmas tó, amit egy kedves park ölel körül. Hosszan nyúlik el és kis szigetek húzódnak meg középen, amelyeket hidakon keresztül tudsz megközelíteni.
    Van itt minden. Tudsz piknikezni, sütögetni, sport pályák - strandfoci, röplabda, kézilabda, baseball pálya és még lovagolni is tudsz. Bérelhetsz kis vitorlást, kajakot, kenut, van evezős pálya is - amelyet jobbára a nagyobb sporteseményeken használnak. Bicikli és görkori út a tó körül.... s bizony használják is őket. Gyönyörű nők korcsolyáznak körbe és körbe és körbe és körbe..... :-)
    A tó két átellenes sarkába bárok és éttermek sorakoznak ahol kiélvezheted az éjszakát is ha ahhoz van kedved. S a víz.... félelmetesen tiszta. Látod a kavicsokat a mélyben és az elúszkáló halakat. Nem akármilyen hely.
    Egy hosszú bámészkodó séta után mégis a belvárosban kötöttünk ki. A foci EB eredményeképpen a főtéren hatalmas sör sátor épült, az összes kávézó projektorokkal vagy hatalmas plazma tévékkel készült a szezonra. A meccs megkezdése előtt koncertekkel szórakoztatták az arra tévedőket. A Jellasics szobortól elindulva, szinte minden irányba találsz egy sétáló utcát. Hangulatilag leginkább a Ráday közre emlékeztet engem.
    Az egyik ilyen sétálóutcában telepedtünk le egy olasz étterem utcai részén. Hihetetlen meleg volt, de ennek ellenére is jól esett a gnocchi quattro formaggi, mert tökéletesen volt elkészítve.   

Relax...

    Összegezve, egy Horvátországi kirándulásból nem érdemes kihagyni Zágrábot. A pihenésre és a városnézésre egyaránt van lehetőség. Apartmant már 40 euro-tól találhatsz és két három napra biztosan találsz elegendő látnivalót.
     A parkokban rengeteg ember van és remek hangulat. Az utcák, a kávézók esténként - kb 11-ig - eléggé telítettek. A belváros is gyönyörű és a nők is. Mi mindig azt mondjuk, hogy a magyar lányok a legszebbek, de itt azért néha érezhető a tétovázás a hangunkban... :-)

Szép napot mindenkinek

Éjjeli gondolatok

     Az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az éjjeli égboltot bámulva szép lassan elhagynak a gondolatok és csak a mélységes csend marad. Csend és béke. Az agyad eleinte próbál mindenfélét mondani neked, - a barátaim ezt csak egorádiónak nevezik - de elhessented a gondolatokat.
    Valahogy bármi jön is, igaztalannak, valótlannak érzed. S az érzések... már tudod, hogy mögöttük is csak régi fájdalmak bújnak meg. A múlt határozza meg, hogy mit érzek most?! Nem! Erősebb és bátrabb vagyok ennél. Azt akarom látni ami van. S ebben a pillanatban olyan tiszta gondolatok merülnek fel, amelyek vigaszt nyújtanak, akkor is ha éppen megszűnik a béke.

    Az életünk egy lehetőség. Semmi több. Annyira tisztán érzem ezt, mégis azonosítjuk magunkat a földön eltöltött szerepünkkel. Pedig ha egyszer sikerül kikapcsolnod a gondolatokat, csak csöndet és végtelenséget találsz önmagadban. Ha sikerül elvonatkoztatnod a gondolatoktól, az érzésektől.... csak a csönd és a végtelen marad.
    Ez persze nem tart soká - szeretném azt írni, hogy eleinte, meg hogy eltölt majd a szeretet.... de nem tudom. Még nem tartok ott. Nem tudom mi jön ezután.
    De azt már tisztán érzem, mi az ami nem én vagyok. Az érzések, a gondolatok.... ezek csak ruhák, amiket magadra húztál. Pont úgy mint amikor gyerekként elindultál szánkózni és anyukád utánad szólt: "Sál, sapka. " Vagy: "Ilyen ruhába nem mehetsz emberek közé!"
    De kérdem én, nem pont így csinálod a gondolataiddal és a viselkedéseddel is? Ezt nem mutathatom ki, ezt nem láthatják mert.... s itt jönnek a végtelen kifogások. De a személyiséged, a gesztusaid, az érzéseid.... ezek szerinted honnan jöttek? Amikor kilépsz az utcára, nem változik meg a viselkedésed? Amikor a főnököddel beszélsz, nem kezdesz jobban figyelni arra mit mondasz? Amikor tetszik egy nő - egy férfi - a legjobb oldaladat akarod mutatni nem? Még a fáradt és dühös vagy is, megpróbálsz őszintén elmosolyodni, kihúzni magad.
     Én egyre idegenebbnek érzem ezt az egészet. Tudom, hogy a munkámhoz be kell tartanom bizonyos normákat. Tudom, hogy a közösségi életben alkalmazkodnom kell.... de egyre kevéssé megy. Mások belekapaszkodnak az indulataikban, nem eresztik a félelmeiket, az önsajnálatukat.... de ha magamba nézek, azt látom hogy ezek az érzések nem én vagyok. De ez igényel egy állandó figyelmet. Koncentrációt. Ez eleinte fárasztó, majd egyre egyszerűbb lesz... természetesebb.
     Istenem.... soha nem volt halál vágyam és most sincs, de olyan szívesen föladnék mindent. Mindazt ami vagyok. Elveszíteni minden emléket, minden örömet, minden fájdalmat, minden félelmet, minden álmot, minden vágyat.... vigye a szél, ez eső... minden ami az élethez kell itt van előttem. Élni akarok, mert ez most csak vergődés.
    "Aki hozzám jön, de nem gyűlöli atyját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit, nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom." - alighanem Lukács evangéliuma. Vajon hányan értetik ezt a fentiek tükrében? Apa, anya, fivér, nővér, feleség... szerep. Szerepeken keresztül élünk, de én nem a szerepet szeretném szeretni és élni, hanem az embert.  Pillanatról pillanatra.

    Gondolj bele, ha lenne egy automata, amelyik kávét, vagy ételt készítene neked. A legkiválóbb alapanyagokból dolgozna, mert bármi elérhető a számára, de hogy milyen lesz végül az étel az attól függene, hogy milyen volt az időjárás aznap, hogy valaki finoman vagy durván nyomta meg a gombot rajta előtted, esetleg még bele is rúgott.... mindezt eltárolná a memóriájába és aszerint készítené el az ételt neked. S ha pár kedves szót szólsz hozzá, hálásan megköszönöd neki, hogy minden nap érted dolgozik és letörölgeted róla a port.... 
    Értitek a hasonlatot? Mi is pont így működünk, mint egy gép. Jön egy balfék... elég ha a mozgása, a hangja, a szavai felidéznek egy másikat aki gonosz volt velünk és indul a program. A benned lévő energiát te magad szűröd és készítesz belőle egy csodás vacsorát, vagy egy nagy adag gusztustalan szemetet. A szomorú, hogy mind a kettőt neked kell megenned.
    A kérdés csak az, hogyan dobjuk ki a szemetet? Hogyan dobjuk ki a régi szűrőket - torzítókat - és engedjük hogy a legtisztább, legszebb alapanyagok a maguk ragyogó csodálatos formájában nyilvánuljanak meg.

Plitvicei tavak - egy szép hétvége élményei

    Elmúlt vasárnapra borzasztó időt jeleztek Zágráb környékére. Előrejelzésbe még ennyi felhőt és villámot nem láttam... de úgy tűnik, hogy a pozitív - vagy a hihetetlenül makacs - hozzáállás, ismét segített. Napfényes vasárnap virradt ránk, egy esős szombat éjjel után.

    Az önkéntes horvát idegenvezetőnk - egy kedves kollégánk Robert - összeszedett minket a hoteleknél és nekiindultunk, hogy meglátogassuk a híres Plitvicei tavakat. A vicces az, hogy igazán nem esik messze tőlünk. Évek óta hallottam róla, hogy gyönyörű, 4. alkalommal dolgozom itt, mégis most jutottam el oda először. Az út első rövid szakasza Zágrábból autópályán visz, a pályadíj 19 kuna körül van. Aztán kis vidéki utakon autóztunk egy csodás, zölden ragyogó vidéken. Útközben is sok érdekesség tárul az ember szeme elé, szerintem mindenki találhat az érdeklődési körének megfelelő látnivalót.
    Egy helyen például katonai járművek voltak kiállítva. A lövegtől kezdve orosz MIG-ig bezárólag. Sajnálatos oka a kiállításnak, hogy a háború anno ezt a régiót érte el először. Voltak települések ahol vezetőnk szomorkásan mutatta az újonnan épülő házakat.
    A Slunj folyó fölött áthaladva - sajnos a település nevére nem emlékszem csodás látványban volt részünk. A hegyfiókák között kanyargó folyó, dimbes-dombos vadregényes tájain, apró kis házak sorakoztak. Némelyik a vízesések tövében a híd lába alatt. Egyszerre volt modern és meseszerű.
    Ha valaki erre az utazásra szánja el magát, feltétlenül álljon meg egy kis kávézóban valahol az út mellett. Nehéz megfogalmazni... jártam már jó néhány mediterrán országban, de ez valahogy mégis más... na jó, lehet hogy a csinos felszolgáló hölggyel összevillanó tekintet is dob a komfortérzeten, de valahogy otthonos érzés.

Így néz ki egy komoly ember, akinek egy több százezer euros projekt felelőssége nyugszik a vállán. :-) A főnök. :-)

    S a park.... a parkolás 7 kuna óránként, míg a belépő 110 kuna, ami tartalmazza a hajó és busz használatát a parkon belül. Amikor először megpillantottam a tavat elakadt a szavam, majd hosszas fejforgatás után, azt kérdeztem Robert-től - helyi kísérőnktől:
- Mondd csak, nem forgattak itt filmet véletlenül?
- De, elég sokat.
- Például indiánosat? - kérdeztem vigyorogva.
- Ja, ja, persze, persze - vigyorgott ő is - Winetou, Az esüst tó kincse.... Tudod a mai napig összejönnek itt az emberek indiános jelmezekbe...
Ezt sem tudtam, de a 15-20 éve látott filmkockák eszembe jutottak ahogy megpillantottam a helyet.

    A víz színe, valami gyönyörű... én eszméletlen kéknek mondanám, bár ők esküdtek a kékes zöldre. Tengernyi apró halacska úszkál bennük és

mindent betölt a víz fantasztikus illata. Az első gondolatod, hogy belegázolsz a vízbe és ki sem jössz belőle csak hagyod hogy elringasson belőled minden feszültséget. Nos a tiltó tábla elegendő visszatartó erő.... bár többször felajánlottuk egymásnak, hogy behajítjuk másikat és akkor nem kell magyarázkodni....:-)

Itt értünk először víz közelbe... úgy vonzott minket, mint lepkét a fény.

Kb 200 méter után, belefutsz az első és leghatalmasabb vízesésbe. Olyan mint egy szép nő - gyönyörű és nehezen megközelíthető. Ha igazán élvezni akarod, akkor korlátokat kell áthágni érte. Legalább egyet... :-) Megtettük. :-) Fantasztikus, amikor leülsz egy sziklára és érzed ahogy a finom, hűsítő vízpermet lecsapódik az arcodra, karodra....

A szálló vízpermet illata... hm

A rendíthetetlen felfedezők. :-)

   Az egész tórendszer lépcsőzetes és hosszan sétálhatsz fel a felső pontjáig. Igénybe vehetsz buszt is, ha valami baj van a lábaddal.... de nagyon megéri sétálni. Lépésről lépésre ámulsz el a csodákon. Egy beugróban megbújó vízi barlang vagy egy magasan a tó fölé nyúló szikla. Egy másik barlang aminek a bejáratából egy csodás szeltét látod a parknak sziklakeretbe foglalva.
    Azt veszed észre hogy elkezdesz lélegezni. Nem kell meditálni, meg figyelni... egyszerűen természetessé válik, hogy lassan és hosszan szívod be a levegőt, miközben élvezed a megbúvó virágok illatát. S olyan hihetetlen nyugalom lesz úrrá rajtad. Kedvem lett volna leülni egy sarokba és csak bámulni azt a frissen megpillantott szépet ami megérintett, de tudtam hogy kevés időnk van. S miden megtett lépéssel egy újabb csoda tárul elénk.

     Eleinte folyamatosan ugrattuk egymást, de egy idő után elfogytak a szavak. Amikor szövegelő görög-magyar kétszemélyes szini társulat elnémul, akkor a Horvát kolléga elégedett mosollyal teszi fel a kérdést: "No mi van fiúk? " :-) S válaszul csak valami ügyetlen kalimpálást kap, ami kb azt jelenti:
"Nézz körül ember, erre nincs szó. "

S tényleg nincs..

     Szintén vicces, de úgy tűnik Nicholas és én is elég kemény dohányosok lettünk az évek alatt - munka, stressz és van még néhány kifogás.. :-) - de attól a pillanattól fogva, hogy kiléptünk az autóból, eszünkbe sem jutott hogy de jól esne egy cigi. Mielőtt elindultunk visszafele, az autó mellett tárgyaltuk meg - egy cigi mellett természetesen - milyen különös dolog is ez. Tényleg megfeledkeztünk a cigiről 6-7 órára.... Alighanem ez is egy módja lehet a leszokásnak. :-) 

Felülről a csoda

Mesebeli és mégis valós...

    Ha azt tervezed, hogy eljössz ide, felejtsd el az egynapos utazást. Nem elég. Ha mindent ki akarsz élvezni, feltétlenül több idő kell. Rengeteg látnivaló van a környéken és az emberek nagyon barátságosak. A környező folyókon kipróbálhatod a raftingot - ez a következő ravasz tervem - és ezernyi kirándulást tervezhetsz a hegyek között.

Mintha egy hd-s természetfilmben sétáltam volna.... ha a képeket nézed azt mondod Photoshop, ha a valóságot akkor is. :-)

Ez a fickó hogy került a képre?! S mit vigyorog annyira? :-)

Rengeteg kissebb vízesés bújik meg, mint ez is...

S a kiépített utak ellenére is természetes és vadregényes... talán éppen ezért. Vigyzának rá.

Néha olyan kék lagunás érzésem volt..... Kerestem is Brooke Shields-t... :-)

    A haza úton, meglátogattuk az egyik helyi erőműves kolléga - barát - otthonát. Együtt dolgozunk és ő segít nekünk a vevő oldaláról. Végtelenül rendes ember. Megharcolta a maga háborúját - szó szerint - és néhány ujja bánta, talán ezért árad belőle egyfajta hihetetlen nyugalom és erő. 

   A hatalmas családi ház a hegyek között bújik meg, kb egyórányi autóútra Zágrábtól. 3 generáció él egy fedél alatt Horvátország legtisztább folyójától tíz percnyire. Képzeljétek el, hogy ivóvíz tisztaságú folyó.... saját fürdőhelyük van és csend....

    Pillanatok alatt tele lett az asztal és bár a család csak horvátul beszélt, mégis gyorsan megtaláltuk a közös hangot. A jóféle házi készítésű fehér bor alapos - és cseppet sem túlzó - dicsérete, megnyitotta a kapukat a vendéglátó szívéhez. :-) Az asztalra került a füstölt sonka, kolbász, újhagyma, s friss kenyér ahogy azt egy vidéki háznál szokás. Horvátul és angolul röpködtek anekdoták, munkáról, háborúról, disznóvágásról.... nyelvtudás ide vagy oda, megértettük egymást. Otthonos érzés volt, ami ritka madár a mi életünkben.
     Isten óvja és segítse a vendéglátóinkat. Nagyon hálás vagyok ezért a szép napért.

Egy kis fizika...

Az alábbi idézetet a facebook-on találtam egy fénykép kíséretében és bevallom elgondolkodtam.

"Osho, mi a különbség az egészséges önszeretet és az egoista önimádat között?

A kettő között óriási különbség van, bár nagyon hasonlítanak egymásra. Az egészséges önszeretet igazi vallásos érték. Aki nem szereti önmagát, az senki mást sem tud szeretni. A szeretet első rezdülései a szívedben születnek, ezért aztán ha saját magad felé nem érzed ezt, akkor senki más irányában sem érezheted, hiszen mindenki más messzebb van tőled, mint te saját magadtól.

Olyan ez, mint amikor egy tökéletesen nyugodt tóba követ dob az ember; az első hullámok közvetlenül a kő körül keletkeznek, és csak azután távolodnak tőle a part irányába. A szeretet első rezdülései saját magadban és körülötted keletkeznek. Az embernek először a saját testét, a saját lelkét, a saját teljességét kell szeretnie. Ez teljesen természetes. Másképp nem is tudnánk életben maradni. És ez így csodálatos, mert az önszeretet mindenkit megszépít. Aki szereti magát, megszépül; vonzó lesz és elegáns. Aki szereti magát, szinte szükségszerűen elcsendesedik, meditatívabb, békésebb lesz, mint az, aki nem szereti magát."

    Önmagunk szeretete, valóban ez az első lépés. S minden első lépés tökéletlen és bizonytalan, remegő térdű - legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Aztán egyre magabiztos lesz, míg nem kezdesz igazi szabad emberként boldogan és gondtalanul futkározni. De bizony attól még néha elesel... néha lehorzsolod itt ott, s ha szerencsés típus vagy, akkor tanulsz belőle.
   Az én tapasztalatom az, hogy elég sokan rájöttünk már a fenti tételre és elkezdtük megtenni az első botladozó lépést azzal hogy elfogadtuk magunkat. De úgy érzem ez is több lépcsős folyamat... úgy értem, elfogadom magam gyengének, esetlennek és bizonytalannak is. Nem ostorozom magam azért, ha ezt vagy amazt nem tudtam megtenni. Ha a harminc év alatt rám rakódott szerepekből nem tudok holnapra kibújni. Ez egy természetes folyamat. Néha elfáradunk, néha elfelejtjük mindazt amit már megtanultunk.... de ez nem baj.
   Én úgy érzem elfogadtam magam annak aki vagyok. Nem akarok már mást mutatni a világ felé, de akaratlanul is belebújok néha egy-egy szerepbe. De most úgy érzem addig nincs baj, amíg tudod hogy szerepet játszol csupán, s nem a szerep játszik téged. De azt veszem észre, hogy a végletekig feszítem magam fizikailag, lelkileg és amikor rettentően elfáradok akkor értetlenül kérdezem magamtól, hogy mégis mi a baj. Hová tűnt a lendület?  Hová tűnt az energia? A jókedv? Mi a baj?
    Aztán lassan ráébredek, hogy a baj az hogy elhanyagoltam magam. Nem szakítottam időt a pihenésre - s nem a fáradtan bezuhanok az ágyba és ki sem mászom onnan fajtára gondolok - a töltődésre. Mondd, hajszolnád így a végletekig azt akit szeretsz?
   Hogy kinek mit jelent töltődni, az mindenkinek saját magának kell felfedeznie. Engem feltölt az ha a barátaimmal lehetek. Nem kell megváltani a világot, nem kell hogy vidámak legyenek, egyszerűen a tény, hogy ott vannak. Valahogy úgy tudnám ezt elmagyarázni, mintha mindenkit körbevenne egy burok, egy energiamező és olyankor ez a két mező összehangolódik, megnő, besűrűsödik és mindaz ami nyomasztó, fárasztó, mindaz ami teher már nem tud áthatolni rajta. S ha át is jön, nem képes beinni magát a lényembe.... s amikor elválunk, akkor ezt a vastag erős burkot visszük magunkkal.
    De ilyen az is, amikor írok.... szinte mindegy hogy mit. Ilyen kusza gondolatokat mit ez, levelet, mesét..... amikor a cselekvésben feloldódik a lényem. Azt hiszem ez is egyfajta meditáció. A figyelmem fókuszálódik a formálódó szövegre és nem csapong céltalanul múlt, jövő, emberek, feladatok között.
    Szóval ha önmagunk szeretetéről beszélünk, ennek úgy érzem elsődleges feltétele a gyakori kommunikáció önmagunkkal. Ahogy az Alkímistában megfogalmazták - "Beszélgess a szíveddel." - saját tapasztalat, minél inkább halogatod ezt a beszélgetést, annál nehezebben fogsz szót érteni vele. De ehhez is van segítség: www.belsoforras.hu , www.fenyfolyo.hu mind a két oldal olyan technikákkal foglalkozik, amelyek közelebb visznek önmagadhoz.

    De ami sokkal jobban érdekel most, az a második lépés. Ha önmagunk - illetve a világ, az emberek - szeretete olyan, mint a vízbe dobott kő, akkor minden embernek van egy behulló köve a világtengerbe. S minden kő állandóan hullámokat vet. Rettentően tetszik ez a példa, mert megmozgatja agyam analitikus - fizikát szerető - részét. Önmagunk igaz szeretetének megtapasztalása szerintem akkor indul be igazán, amikor egymagunkban képesek vagyunk ezt megtapasztalni.
    De az ember közösségi lény. Állandóan kapcsolódunk másokhoz. Találkozunk mások hullámaival. S mi történik amikor két hullám találkozik - maradjunk most ennél az egyszerű esetnél. Interferencia.  Amikor két hullám találkozik, létrejön egy reakció. A források frekvenciája - tudati szintje - hullámhossza, alapvetően meghatározza a várható kimenetelt. A hullámok kiolthatják vagy felerősíthetik egymást. Könnyű analógiát vonni az emberi kapcsolatokkal. :-)
    De van még egy érdekes jelenség. Amikor egy hullám a másik hullámmal találkozva visszaverődik. Sokan ezért hajszolják a szerelmet, mert az is egyfajta visszaverődés. A bennünk ébredő szerelem egy része,  másik szeméből ránk sugárzik vissza. A szerelmünk szemében látjuk meg igazán, hogy szerethetők vagyunk. De ki is a forrás emberek? Hol ébred az egész? Önmagunkban. Félreértés ne essék, nem azt mondom hogy nem létezik a szerelem, hanem azt hogy nagyon is valós dologról beszélek, ami belőlünk indul. Mindenki egy aprócska hullámgenerátora a létezésnek és mindenki ilyen hullámokat szór maga köré.
    Amikor szerelmes leszel, akkor is egy ilyen interferencia történik és a hullámok nagysága összeadódik és egyben visszahat rád is, felemel, az egekbe repít, sérthetetlenné tesz a világgal szemben....de a forrás te vagy. Nélküled nincs meg a "szuperhullám" másik fele. :-)
    Maradva a hullámelméletnél, képzeljétek el, hogy minden nap, minden percbe sugárzol egy jelet és az a jel visszaverődik rád. Mint a radar....lehet hogy torzul a visszaverődés során, de valami módon mégis belőled fakad. Mit jelent ez? Ha rossz kedved van és tojsz a világra, na akard tudni mi fog rád visszaverődni. :-)

    Persze, persze... - hallom a másik oldal gondolatit. Már megint egy fickó aki a pozitív gondolkodásról papol, de az nem könnyű.... hogy a fenébe lenne az. Képzeld el a gyönyörű kis országunkat, ahol az emberek szenvednek és küzdenek a megélhetésért. Elkeseredettek, fáradtak, kilátástalan küzdelmet folytatnak a mindennapi megélhetésért. S most képzeld el, hogy egy ilyen ember milyen teret sugároz maga köré. S most képzeld el, hogy nem egy ember van, hanem milliók. S a sok hullám összeadódik, felerősödik és olyan mint egy cunami...... megvan a sodró víz képe.
    S a szeretet, a pozitív gondolkodás, a figyelem.... ezek olyanok, mint a gyertyák a viharban. Egyáltalán nem könnyű. A legnagyobb harcosok azok, akik megőrzik ezt a lángot a vihar közepén. Keresd meg a tüzet önmagadban és szítsd föl hatalmasra, hogy egy kicsit mások is melegedhessenek a közelében. Hogy szebb irányba torzítsa a többi hullámot....

Szép estét.