Vasárnapi gondolatok...   

Úgy tűnik vissza és visszaköszön két vers amikor nehéznek érzem az életem. Mind a kettő Wass Albert tollából származik. Ha végigkövetjük az életét, jól láthatjuk menyit szenvedett és mégsem veszett ki belőle a remény. Álljon hát itt a két vers és utána a gondolatok amelyeket elindítottak bennem.


HA VISSZATÉREK
Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:
vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

   Az élet mindennapi sodrában igyekszem felszínen tartani mindazokat a gondolatokat, érzéseket amelyeket igaznak érzek. Ha úgy tetszik követni azt az erkölcsi tanítást, amelyet 31 év alatt magamra szedtem és a magaménak elfogadtam. Tisztában vagyok vele, hogy amint bent úgy kint, ahogy lent úgy fent. Magam formálom a világom.... De az én világom néha nagyon magányos...pedig nem magányra vágyom. Mégis azt teremtem magam köré... nem értem miért.
   Mostanában sokat dolgozom és tudom hogy mindaz ami én vagyok az sugárzik körülöttem, érezhető, hatással van másokra.... ezért igyekszem pozitívan hozzáállni mindenhez. De nagyon sokan mégis harcolni akarnak. Konfliktust keresnek ott, ahol igazából nincsen. Belekötnek piszlicsáré dolgokba, várva hogy harcba szállj velük... s bár sokszor ki tudnád ütni a kardot a kezükből és porba tudnád küldeni őket - tudod hogy képes vagy rá - mégsem reagálsz. Nem harcolsz. Nem teszed, mert küzdöttél már eleget. S ezek nem olyan dolgok, amelyekért megéri harcolni - neked már nem. Ismered azt az erőt amely olyankor megnyilvánul, testet ölt benned és nem akarod újra érezni... de mégis. Időnként fellobban a harag lángja...s lesújtasz. Azokra is akiket szeretsz....Miért? Egyszerű... mert fáradt vagy és ezek az emberek nem segíteni akarnak - bár sokszor azt mondják - hanem csak plusz terheket raknak fáradt vállaidra.



De vannak mások is. Akik emelnek, felszabadítanak... a második vers róluk - róla? Magam sem tudom még. - szól.

WASS ALBERT: ELSŐ GALAMB
                                Egy magyar asszonynak küldöm, Amerikába


Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
Gépek nyelték el s formáltak belőle
juhnyájat és sáskasereget,
uniformizált robot-hadat,
mely mindent felfalt, mindent megevett:
hitet, jóságot, békét és reményt…


Ültünk nehányan együtt, kik megmaradtunk,
romok között és lestük a napot,
hogy fölkél-e még számunkra valaha.
De kelet felől csupán a fellegek
moraja jött s dért vacogott az éj
s patkányok rágták ki holtak szájából
a legutolsó falat kenyeret.
Amerre néztünk: véres volt a tenger
s gennyes sebektől fertőzött a föld.
Csupa gyűlölet volt az ember
s csak az volt ember, aki ölt.
Gonoszságot szolgált a tudomány,
hozsánna hirdette az embertelenséget
és minden ami szép volt
ledőlt, leégett.
Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
És aztán már csak a halálra vártunk.
Forgott a föld. Szelek jöttek és mentek.
Denevérek szárnya suhogott
s hírük sem volt az embereknek.


És akkor:
egyszerre csak a vaksötéten át
kinyúlt felénk egy gyönge női kéz.
Meglengetett egy szál fehér virágot:
ennyi volt az egész.
De mintha bűbájos varázslat történt volna.
Emlékek támadta föl bennünk valahol.
Zenéltek lágyan réghallott szavak.
S felnyitotta szemét egy megcsúfolt véres angyal
valahol a romok alatt.

És felujjongtunk, mint kiket a mélyben
elér egy titkos, drága üzenet:
Emberek vagyunk még, emberek!
Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak!
Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak!
Emberek vagyunk még, Isten népe!
s hiába fojtanak koromba, vérbe,
hiába dőlt le minden talmi érték:
a mi jussunkat más egekben mérték
s van még valahol Isten, jóság, béke,
igazság, erkölcs, szeretet…
ember…!

Ó asszonyi kéz, ki véghetetlen tenger
véres hullámai fölött nyúltál felénk
testvért kereső szent egyszerűséggel,
kit első galambként viharokon át
mint szent iránytű a szíved vezérelt:
minden országok bölcs vezérei
tanulhatnának tőled szebb politikát.
Kik hasztalan keresik három éve
a forrást, melyből fölfakad a béke,
vén könyvekben kutatják, lombikokban,
elméletek varázsszerei közt,
boszorkánykonyhák, alkimista titkok
bűvös tüzében, vérben,
írott törvényben,
fegyverben és fegyvertelenségben,
csak ott nem, ahol titkos fészkén ül,
mint madár, ki már röpülni vágyik:
az emberek szívében.

Áldott légy, te habfehér galamb,
ki mint a gyermek éjek poklain
szálltál felénk rémségről mit sem tudva
s kezed kinyújtva
rebegted el a régfeledett jelszót: szeretet…!
Mikor már azt hittük, hogy minden elveszett
s Isten képét betemette egy összedőlt világ,
úgy nyíltál ki romok között,
mint egy fehér virág.
S előled a fagyos vak éjszaka
fekete felhők hátán tovanyargalt
s romok fölött, magosan egy csillag
meghirdette a hajnalt.
(1947.) 

Nemrég kigondoltam valamit. Van bennem egy gyermeki lény... most olyan 6-10 év közöttinek saccolom. S a barátaim körében ez a félénk gyermek szép lassan előbújik, megmutatja magát. Mer lángolva szeretni, önfeledten játszani. Nem foglalkozik olyan balga dolgokkal, ki mit szól hozzá.
S van bennem egy felnőtt férfi is. Egy férfi vágyaival, érzéseivel, indulataival, felfedezési vágyával... s ez összekapcsolódik a gyermek félelmével, félszegségével.... belőlük kell megteremtenem az "egész"séget. A munkám, a családom a férfit akarja látni, a teremtő erejét, a védelmét, a bölcsességét szeretné élvezni. De a gyermekkel nem tudnak mit kezdeni. A felszínt látják a 31 éves férfit. S nem látják a gyermeket, aki nem tudott még felnőni. Aki szeretetre vágyik és játszani szeretne néha. Elfutni a világ, az emberek félelmeiből fakadó gonoszkodása elől.... Olyankor szeretni kéne, megölelni, ezt mondani "nem lesz semmi baj", akkor is szeretünk, ha néha elgyengülsz....
De ez elmarad. S ilyenkor a gyermek fél, sírdogál és elvonul önmagába. Bezáródik. S a férfi? A férfi csak azt érzi, hogy baj van. Félelemeket érez odabent, amelynek nem érzi a gyökerét. Sok száz sikeres csata - teremtés, győzelem - van mögötte. Mégis félelem köti gúzsba a kezét. Gyomra összehúzódik, s passzívvá válik. S egyre nő a türelmetlensége, dühe s ha eléri azt a bizonyos pontot, akkor letöri a félelem béklyóit és elkezd alkotni... csak a gyermek kreativitása, boldogsága hiányzik az alkotásból. Nem látod már felszabadultan nevetni.... nem lesz ettől rossz ember. Mert amit a gyermek megtanított neki, arra emlékszik, de gyermek boldogsága ami az erőt adja... az hiányzik belőle. S bár alkot, bár sikeres nem tud igazán örülni neki. S ez a baj.

A gyermeknek is és a férfinek is meg kell találnia a helyét és az idejét ebben a testben. Mindkettőnek meg kell élnie a vágyait és az érzéseit, hogy szabaddá váljanak. A kérdés már csak a hogyan.

Találkoztam egy társasággal ahol a gyermek nagyon jól érezte magát. De a férfi kicsit idegenkedve figyelt. A munkában a férfi van otthon de a gyermeknek nincs helye. Nézegettem a spirituális utakat, amelyek segíthetnének az egység megteremtésében, de egyike sem érezem a magaménak. Eddig. Ha a keresésemre gondolok, a ronin  szó jut eszembe. Az úr nélküli szamuráj. Egyszerűbb lenne egy mestert követni....

folyt köv.

Brúnó

    Ez a történet jó néhány évvel ezelőtt keletkezett - talán első meséim egyike volt - s ha egy barátom szavai nem juttatják az eszembe, nem is keresem elő hogy lefújam róla a rajta megült port. Egy piciny cicát csodálva megjegyezte: "Szerintem nincs tisztába a méreteivel." - mondta mosolyogva. S ahogy ezt kimondta azonnal eszembe jutott Brúnó neve. Fogadjátok hát szeretettel az ő történetét.

Brúnó

Amikor Brúnó történetét először hallottam, egy indiai mese jutott az eszembe.
    Egy kisegeret, aki nagyon félt a macskától megszánt egy varázsló. Egyetlen legyintésével macskává változtatta. Ám a kisegér így a kutyától remegett, így hát a mágus nagy pásztorkutyává varázsolta. Azonban rápillantva a remegő ínú teremtményre látta a párductól való rettegését, s sóhajtva – immár a harmadik - legyintéssel ruganyos izmú nagymacskává változtatta. Az egérből lett párduc azonban az emberektől kezdett tartani. A varázsló fáradtan legyintett:
    - Bármit is tennék veled, úgy sem segítene rajtad, hisz a szíved, egérszív.
    Olyan érzésem támadt, mintha maga az élet akarna csúfot űzni a kedvelt tanmeséből Brúnón keresztül.
    Nos Brúnó, ha nem is származott arisztokrata családból és őseit sem tudta vissza vezetni az egyiptomi fáraókig, tisztes úri házban nevelkedett. Édesanyja igazi úri hölgynek számított a környéken és selymes fekete bundája után sokan megfordultak rövid sétái során. Elegáns tartása és puha mozgása egyszerűen gyönyörködtette az ember szemét. Tulajdonképpen előrelátható volt a dolog, gazdáit mégis meglepte a „baleset”, amely „drága egyetlen cicusukkal” megesett.
    Bizony-bizony, a kis Brúnó egy könnyű léha éjszaka gyümölcseként kezdte meg földi pályafutását. Amikor elérkezett az idő, édesanyja a tévéállvány alatti kosarába vonult vissza hogy életet adjon kis teremtményeinek. Pontosabban teremtményének. Macskáknál viszonylag szokatlan dolog, hogy egyke lesz a születendő gyermek, így a kis Brúnó kitüntető figyelmet mondhatott a magáénak. Szőre fehér, fekete és vörös csíkok kuszaságából állt össze.
   Azt hiszem kinézete is bőven okolható érte – és néhány félreértés -, hogy Brúnó élete igen különösen alakult. Még ki sem nyílt a szeme, amikor már sok – sok érdekes információval rendelkezett a világról – a feje fölött szinte éjjel-nappal üzemelő TV-ből. Tudta például hogy, a lekváros kenyér mindig a lekváros felével lefelé esik – de hogy mi az, azt nem. Ebből persze adódtak kisebb bonyodalmak. Mivel Brúnó elég mozgékony kölyök volt, gyakran kiesett a kosárból. Mivel elég értelmes is volt, megfigyelte, hogy állandóan arra a négy izémicsodára érkezik. Így hát levonta a következtetést, hogy ő egy lekváros kenyér, a négy micsoda pedig a lekvár.
   Édesanyja eleinte, nevetve magyarázta neki, hogy nem egészen ez a helyzet, azonban Brúnó makacs kölyök volt. A magasból alászálló hanggal szemben nem volt esélye. Egyre elkeseredettebb lett, mikor a TV műsorok szerkesztői és az istenek megkönyörültek rajta. Egy tigrisekről szóló dokumentumfilmet tűztek műsorra. A macskafélék tulajdonságainak sajátosságával kezdődött a film, s a tigrisek viselkedésével folytatódott. Elmondták, hogy az árva kistigriseket gyakran házi cicusok nevelik, míg túl nem nőnek rajtuk. Mivel a gazdik első szava is: „Nézd egy igazi kis tigris!” – volt. Így hát Brúnó, tigrisnek képzelte magát ezután. .
    Biztos tudjátok, hogy a kutyák –csak úgy, mint a macskák – nem érzékelik saját testméreteiket. Egy palotapincsi nem egy dobbermant lát, hanem csak egy másik kutyát. Így aztán számára nem elképzelhetetlen a győztes harc lehetősége. Brúnó is valami ilyesfajta tévhit áldozata lett.
    Édesanyja próbálkozott ugyan, de aztán belátta, hogy a „tigris” mégis csak jobb, mint a ”lekváros kenyér…”. Idővel még meg is kedvelte a dolgot, mert nagyban leegyszerűsítette az izgága kölyök nevelését. Amikor felhangzott egy kérdés, már megvolt rá a vitathatatlan válasz.
„-Mami a tigrisek is isznak tejet?”
„- Igen amikor kicsik, mert attól nőnek nagyra.”
„- Mami én nem eszem meg, ez macska eledel!”
„- Ha emberek között nőnek fel a tigrisek is ilyet esznek. ”
„- A tigrisek nem fognak egeret!”
„- Dehogynem, a gyorsaságukat fejleszti.”
    Azért, persze akadtak problémák is. Egy alkalommal például a gazdáék nyitva felejtették a gardróbszekrény ajtaját. Amin egy hatalmas tükör volt belül. Ez még önmagában nem lett volna baj, ám mint tudjuk a tigrisek, féltékenyen őrzik a területüket. Ezért Brúnó - aki az egerek utáni vadászatot gyakorolta éppen – azonnal megtorpant és felborzolta a szőrét, amikor megpillantotta az „idegen betolakodót”. Mivel a gaz területbitorló, ahelyett hogy megfutamodott volna, támadólag viszont borzolt elkerülhetetlen volt a harc. Brúnó villámgyors rohammal az ellenfél felé indult, ám futás közben érzékelte hogy az is közeledik felé. Amikor úgy érezte megfelelő a távolság, a levegőbe emelkedett, hogy amolyan tigris módra elsodorja az ellenfelét… Azt még látta, hogy a behatoló is így tesz, aztán sötét lett.
    A tükör persze ripityára tört. De amikor „bátor tigrisünk” magához tért, megnyugodva tapasztalta hogy az ellenfél elmenekült. Kicsit vérzett ugyan itt-ott és erősen szédelgett is, de győzött. Persze az esemény után az – amúgy sem aprócska – önbizalma az egekig ért.
   Ahogy telt az idő, az egérfogásban is egyre nagyobb sikereket ért el. Gyors volt és ravasz. Amikor a házból elfogytak az egerek, a kert madarai kerültek terítékre. Mivel egyke volt – és bizonnyal apja is nagytermetű volt – igen gyorsan nőtt és hamar anyja és más macskák fölé emelkedett. Senki nem tudta meggyőzni téves elképzeléseiről. Erővel a méretei miatt meg sem próbálták. Kinevetni meg aztán végkép nem. A környéken viszonylag kis testű kutyák éltek és Brúnó tigris módjára velük is szembe szállt. És győzött. Ezáltal olyan tekintélyre tett szert kis birodalmában, mint egy király. Tigrisként tisztelték és kezdtek úgy is gondolni rá.
    Alapvetően egy szerencsés tigris… izé macska volt. Egyszer nekiugrott egy dobbermannak, de ezt is megúszta. (Hátulról vetődött szegény kutya nyakába olyan szörnyű sziszegéssel és pufogással, mint egy megvadult kompresszor. Persze hogy hátra sem nézve menekült nyomorult állat, miután lerázta őt magáról.) A házat átrendezték, így a Tv olyan helyre került, - a hálóba – ahova neki nem volt bejárása. Emiatt nagyon sokáig nem kellett szembesülnie, a sors különös humorával. Egyetlen problémája az volt, hogy nagyon egyedül érezte magát – hisz egy tigrislány sem élt a környéken. Az hogy összeálljon egy akármilyen macskalánnyal… elképzelhetetlen volt számára.

Egy napon azonban vándorcirkusz érkezett a kisvárosba, ahol Brúnó is élt. Természetesen tigrisek is felléptek. Volt közöttük egy fiatal kölyöklány, aki az ostortól való rettegésében valahogy kiszökött a ketrecéből. Az emberek hetekig keresték… de ezt majd később.
    Szóval ez a kölyöktigris még igen fiatal volt és csak most kezdték tanítgatni a cirkuszi élet mikéntjeire. Az előadáson még nem vehetett részt, de az ostort és az elektromos fenyítő botot már alaposan megismertették vele. Nem csoda hát, hogy amikor az egyik gondozója kicsit hanyagabbul zárta be a ketrec ajtót és az ostorpattogástól való félelmében vad őrjöngésbe kezdő nagymacska előtt kitárult a kapu, eszét vesztve menekülni kezdett. Hiánya vagy félóráig nem is tűnt fel senkinek. Aztán persze pánikszerűen keresni kezdték.
    De tigrisünk sem volt ostoba. Amikor már nem hallotta maga mögött a cirkusz zaját, megállt. Megvárta, míg légzése, a félelem elcsitul és megfontolt ragadozó, észjárással folytatta útját. Átúszott egy kisebb folyót, hogy elfedje a szagot, amit maga is követne, ha vadásznia kellene. Majd keresett egy elhagyatottnak tűnő üreget és úgy döntött vár, amíg biztonságos nem lesz.
    A tigrisek felettébb türelmes állatok. Egyszer láttam, egy tigrist aki tizenegy órán keresztül várt mozdulatlanul, – no nem a buszra – hogy a csorda közelebb jöjjön búvóhelyéhez. Cleó, mert így hívták a tigrislányt is sokáig várt. Egészen addig, míg az éhség már elviselhetetlen volt számára. Ekkor elindult… vagyis csak indult volna. Mindig, amikor elő akart jönni abból az út alatti csatornából - ami az esővizet volt hivatott elvezetni és tigriseket bújtatni – jött arra valaki. Három napot töltött a csatornában, amikor éjszaka végre kimerészkedett. Tudta vadászni kell, de az éhségtől és szomjúságtól fáradtan szédelgett.
    Elindult valamerre, amikor egy furcsa teremtmény került az útjába. Úgy nézet ki, mint egy tigris, úgy viselkedett, mint egy tigris, de tigrisnek apró volt. Szemmel láthatóan ez az ő területe volt és látszott a tartásán, hogy kész harcolni, ha ezt bárki kétségbe vonja. Tartása feszült volt, de szemében mintha csodálkozás vegyült volna.
    Cleó első gondolata az volt, hogy elsodorja és végez vele, de aztán elvetette az ötletet. A cirkuszban megtanulta, hogy a kisebb lények gyakran igen harapósak tudnak lenni. Például az emberek. Állandóan két lábon járnak, hogy nagyobbnak látszódjanak, ám hosszú nyelvük – a korbács – fájdalmas sebeket hasít. Még Kán - a legnagyobb hím tigris – is meghátrál előle. Vagy ott a hosszú karom – az elektromos bot – amely ha csak hozzád ér izmaid görcsbe feszülnek. De a kutyák sem jobbak. Több felől marnak az emberbe és nem lehet hozzájuk férni, mert a hosszú karom védi őket is. Így hát Cleó nem tudta mit tegyen.
    Brúnó - mert ki más lett volna a „furcsa teremtmény” – érdeklődve vizsgálgatta a vele szemben álló lényt. Tulajdonképpen még nem látott tigrist és nem tudta kivel áll szemben. Hasonlított rá. Látta bizonytalan mozgását és tudta, hogy le van gyengülve.
- Mit akarsz a területemen? – kérdezte nem éppen kedvesen.
- Menedéket. – bukott ki a válasz Cleó száján maga sem tudta miért. Olyan tekintélyt parancsoló volt ez a kis lény, mint Kán. Szenvtelen és mégis…
Brúnót meglepte a válasz. És ösztönösen is közelebb lépett a jövevényhez, mintha veszély fenyegetné azt - és az ő oltalmára szorulna.
- Kitől félsz? Ki üldöz?
- Emberek – felelte egyszerűen.
- Rosszat tettél?
A válasz csak egy bizonytalan vállvonás volt. Brúnó értette a dolgot. Egy alkalommal valami fura idegesítő madárra vettette ki a hálóját – gyöngytyúk – és amikor végre elkapta, az emberek szörnyű haragra gerjedtek. Menekülni volt kénytelen, mert hosszú kezükkel igen nagyokat csaptak a hátára. Pedig hát ő csak vadászott.
- Gyere velem – mondta, és vezetni kezdte a tigrist, haza felé. Egy vidéki ház sűrű bokrokkal és fákkal szegélyezett udvarába kötöttek ki. Brúnó egyenesen a madáritatóhoz vezette a vendéget, és nem kellet az ivásra bíztatnia. Cleó hatalmas kortyokban nyelte a vizet és miután úgy érezte eleget ivott fáradt tisztálkodáshoz látott. Közben le sem vette a szemét Brúnóról. Befejezte majd félénken azt kérdezte:
- Köszönöm amit tettél, de ki vagy te?
-Brúnó vagyok. Tigris. – tette még hozzá, mert valamivel szerette volna elkápráztatni vendégét. Úgy gondolta örülni fog, hogy egy tigris védelmét élvezheti. Épp ezért eléggé meglepte, amikor a vendége csilingelő hangon nevetni kezdett.
- Akkor én alighanem egy ausztrál prérikutya. – és még jobban nevetett.
- Pedig amolyan macska félének látszol. – felelte Brúnó megfontoltan, bár a nevetés kezdte bosszantani. – Sőt egy kicsit a tigrishez is hasonlítasz.
    Cleó elkomolyodott. Látta hogy az apró „tigris” nem nevet vele. Sőt számára ez egyáltalán nem vicces. Ő komolyan azt hiszi, hogy ő egy tigris. A büszke tartás, a figyelő szempár, mind-mind azt támasztják alá, hogy egy kivételes szellemmel áll szemközt. Hisz első szóra segített és védelmet nyújtott neki. De nem tigris.
- Láttál már tigrist? – kérdezte, és már nem érezte olyan vidámnak a helyzetet.
- Errefelé sajnos nem élnek. Én sem emlékszem hogy kerültem ide. Egy macska volt az anyám, ő nevelt fel. – mondta Brúnó és elcsöndesedve gondolkodni kezdett. Tulajdonképpen soha nem látott tigriseket, csak hallotta, hogy néznek ki. – Tudom hogy olyanok, mint a macskák, csak nagyobbak. Mint én. Tudom, hogy nagy vadászok, mert türelmesek, kitartóak és erősek. Mint én.
- Nagyobbak. – mondta szinte súgva Cleó.
- Igen nagyobbak. Mint én.
- Még nálad is nagyobbak. – valami fura szomorúság féle szorította össze a szívét, de nem bírt hallgatni. – Tudod, én egy tigriskölyök vagyok. Cleó a nevem. Egy különös hordából szöktem el, ahol nagyon sok állat volt. Tigrisek is. De az emberek nagy…
- Hazudsz – kiáltotta Brúnó és rárontott a tigrisre. Cleó egyáltalán nem akart küzdeni vele ezért csak félre ugrott a roham elől és próbálta lecsillapítani.
- Higgy nekem! Miért hazudnék, hisz hálával tartozom neked. Én csak…- De Brúnó ebben a pillanatban végighúzott karmaival az arcán és még a tigrist is meglepte a támadás gyorsasága és keménysége. Érezte, harcolnia kell. De mire bármit is tehetett volna, Brúnó a nyakába vetődve feldöntötte. Legyengült szervezete nem bírta a harcot. Érezte hogy fogak mélyednek a nyakába. Erre még senki nem volt képes - a vele egykorú társai közül sem, akikkel egy ideig együtt nevelkedett – egyetlen más állat sem. Elernyedtek izmai és csak pihegett és várt. A fogak nem mozdultak a nyakán – se előre, se hátra.
    Valójában Brúnó sem tudta mit csináljon. Nem akarta bántani Ő-t, de az nem lehet, hogy ő ne lenne tigris. Ő ragadozó. Érzi az erejében lüktető tüzet, amikor vadászik. Ő nem lehet közönséges macska. Ebben a pillanatban az ernyedt test megelevenedett és olyan hihetetlen erővel mozdult, hogy mire felocsúdott kicsúszott a szorításából és a földre döntötte. A nyaka felé harapott, de már nem volt ereje. Brúnó marjára ejtette a fejét és azt suttogta:
- Lehet, hogy mégis tigris vagy…- fáradtan lihegett – Kétségtelen. De én még nem láttam ilyen kis tigrist. – mondta és elernyedt.
Brúnót valami forró elégedettség árasztotta el, ugyanakkor meglepve tapasztalta, hogy aggódik a rajta pihegő „társáért”. – Társamért!? –mondta ki hangosan is, mert annyira meglepte a gondolat. Megrázta a fejét és kimászva a test alól, nyalogatni kezdte a képét. Amikor Cleó megmozdult és felemelte a fejét, elnyargalt az egyik bokor mögé és kivonszolta onnan ez egyik furcsahangú madár – egy „csakazértis” megszerzett gyöngytyúk- tetemét.
- Egyél. – mondta. – A kert bokrai elrejtenek. Az élelemről gondoskodok majd. Nem fognak megtalálni. – Olyan kellemes, meleg érzés töltötte el. Nem is gondolta, hogy mennyire vágyik rá, hogy kimondhassa ezeket a szavakat.

Cleó hetekig bujkált Brúnóék kertjében és Brúnó valóban gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Rengeteget beszélgettek. Főleg ő beszélt, Brúnó inkább csak kérdezett. A szavai lefestették előtte mindazt, amire kíváncsi volt. Sokat kérdezett a tigrisekről, a cirkuszról, egyéb állatokról és hogy valóban vannak-e kis termetű tigrisek. Amit hallott, azon sokáig rágódott és gyakran lehetett látni, hogy tekintete komor, léptei lassúak. Ugyanakkor azt is látta, hogy a többi állat – macskák, kutyák – milyen tiszteltettel viseltetnek iránta. Azonnal eléhozták az élelmet, ha ez volt a kérése és nem morogtak érte. Királyi jelenség volt a maga közegében.
- Nem hiszem, hogy tigris lennék. – jelentette ki egy napon Cleónak. Hangja közömbös volt, de a vak is láthatta, hogy ez a mondat hosszú töprengés eredménye. Cleó egy ideig hallgatott, majd lassú, korától szokatlan megfontoltsággal beszélni kezdett:
- Talán alacsonyabb vagy. De számít ez? Figyeltelek. Tisztelet övez. Nekik tigris vagy. Király. S én is tigrisként gondolok rád. – zavartan elhallgatott.
- De mások vagyunk. S mégis…- úgy látszik a zavar ragályos jelenség, mert eddigi fesztelenségük ellenére furcsa csend telepedett közéjük. – Fontos vagy nekem. – mondta ki végül is halkan Brúnó. Ki tudja mi lehetett volna a vége ennek a beszélgetésnek, ha nem toppan közéjük a külvilág.

Már nem lehet tudni hogyan, - talán a Brúnó által eltüntetett tetemes mennyiségű kaja nyomán – de a keresők rájuk akadtak. Mikor meghallották a neszt, azonnal menekülni kezdtek, de nem juthattak messzire. A bokrok fedezékét elhagyva, altató lövedékek röppentek ki és Cleó járása elnehezült, lábai megcsuklottak. Brúnó is hallotta a furcsa szisszenést és látta összerogyni Cleót. Megállt. Látta amint lecsukódnak a szemek, amik már napok óta a világot jelentették neki. Most döbbent rá, hogy nem egyszerűen csak fontos neki a másik…
    Emberek közeledtek. Róla tudomást sem vettek. Furcsa botjaikkal lassan óvatosan haladtak és valamit megpróbáltak Cleó nyakára fűzni –egy hurkot. Nem tétovázott. Azelőtt sohasem támadt emberre. Némelyiküket kifejezettem szerette. Most azonban minden erejét összeszedve a hurkot tartó ember arcába vetődött és karmolt. A fickó döbbenten engedte el a hurok végét, hogy megszabaduljon a támadójától. Ám Brúnó, amint a kötél földet ért már Cleó felé szaladt. Próbált valami módon életet lehelni bele, csak annyit, amennyi a meneküléshez szükséges, ám ő nem mozdult. Az emberek alkotta láthatatlan béklyó fogja volt és nem tudta hogyan szabadíthatná meg.
- Veszett dög! Nesze! – hallotta maga mögött, de már nem maradt ideje cselekedni. A „hosszú karom” – gondolta. Sokat hallott róla és most a saját csontjaiban érezhette az elektromosság szörnyű - izmokat összerántó - erejét. A megkezdett ugrás esetlen zuhanássá vált és nagyot nyekkenve ért földet. Nem is érezte a becsapódást, mert a szörnyű fájdalom elnyomott mindent. Nem tudta mozgatni a hátsó lábait. Az elsőket is alig. Látta ahogy Cleóra kötél kerül és az emberek fölemelik és elviszik valahová. Még hallotta a lépéseiket, de nem tudott a nyomukba eredni. Üvölteni akart, de nem volt hangja. Nem volt semmije. S ő maga sem volt már semmi. Minden elveszett. Vele együtt minden elveszett, s ő apró porszemként azt hitte változtathat ezen…

Ekkor, egy fáradt öreg ember arca hajolt fölé és testét óvatosan felemelte. A szakálla ősz volt, a tekintete békés. Szeme körüli ráncokon látszott, hogy sokat mosolyoghat, most azonban együtt érző arccal azt mondta:
- Ez biztos fájhat barátom.
- Nincs rá szó mennyire. – mondta Brúnó, nem is gondolva a fizikai fájdalomra.
- Az igazán fájdalmas dolgokra valóban nem lehet szavakat találni. – Brúnó nem hitt a fülének. Érezte, hogy az öreg sétál vele valahova és bár körülnézni nem tudott – érezte Cleó illatát a levegőben.
- Te nem érthetsz engem – hangjában hitetlenség bujkált – az emberek, nem értenek minket.
-Gondolod? – kérdezett vissza talányosan, miközben kezével végigsimított a sérült testén. Brúnó megdöbbenve vette tudomásul, hogy elmúlt a fájdalom. Sőt izmait hatalmas energia feszíti, talán erősebb is, mint volt. Leszökkent az öreg karjából és azt látta, hogy azok között az emberek között áll, akik elvitték Cleót. S őt is ott látta, a földön összekötözve egy teherautó mellett. Arra gondolt, hogy most aztán nincs aki megállíthatná, de az emberek – Cleó is – olyan furcsán, mereven, mozdulatlanul álltak.
Az öreget vette szemügyre, de nem volt rajta semmi különös. Mosolygott, mintha mulattatná tanácstalansága.
- Ők nem látnak minket, igaz?
- Most valóban nem – felelte.
- Hálás vagyok neked, de nem értem mit akarsz tőlem?
- Mert félsz emlékezni. – mondta és kezével könnyedén legyintett egyet – Harcos lélek voltál mindig. Fáklyaként lobogott benned a tűz és bármely alakban is jártál a földön sohasem tanultad meg milyen az alázatosság igazi arca. Mostanáig. – s Brúnó előtt, mintha álmodna életek hada pörgött és minden életben, testben ő volt a címszereplő. – Sok hibát vétettél, de lassan csiszolódtál, s most úgy ragyogsz, mint gyémántkő a tűzben. Mit szeretnél hát?
- Akkor most meghaltam? – kérdezte halkan. – Úgy értem, ennek az életemnek vége?
- Ha akarod. – vont vállat az öreg.
- Hogy – hogy?
- Kiérdemelted. Jól vizsgáztál és további sorsodról, életedről magad dönthetsz. – magyarázta türelmesen az öreg.
- Vele akarok élni, hosszú és boldog életet. A többi már nem számít. –hadarta egy szuszra Brúnó.
- Mint tigris? Mint ember? – kérdezte az öreg.
- Nem számít – felelte Brúnó, de hangja már beleveszett a feltámadó szélbe.
Később a cirkusz emberei azt mondták, hogy egy hirtelen feltámadó homokvihar felhőbe burkolta a tigrist, de mintha láttak volna egy öreget és a vad macskát a félhomályban. Ezen kívül nem láttak semmi mást és mire eloszlott a por a tigrisnek, az öregnek és annak a „különös macskának” is nyoma veszett. Soha nem látták viszont őket.

S ha kíváncsi vagy hogy mesémből mi igaz és mi el-elkalandozó agyam műve, fogadj szeretettel minden tábortüzedhez kívánkozó fáradt vándort. Mert mielőtt útjukat folytatván újra beleolvadnának a sötét éjbe, talán téged is megajándékoznak egy ilyen történettel. Talán az a különös tekintetű ősz öregember is tüzedhez telepedik, aki nekem Brúnóról mesélt. S akkor talán te is megtudhatod, hogyan – és milyen alakban - folytatódott Brúnó és Cleó története.

VÉGE.

ÖrömTábor - Élménybeszámoló...

Egy kicsit messziről kezdem az élménybeszámolómat. Sokan vagyunk, akiknek akadnak sötét időszakok az életükben. Mélypontok, amikor át kell értékelnünk merre is folytassuk az utunkat. Sokszor nehéz tisztán látni és az ember úgy érzi egyedül maradt egy hideg világban. Magam is belefutottam egy ilyen időszakban és amikor legnagyobb volt a sötétség apró fénypontok jelentek meg az életemben. S talán költői túlzás - de én akkor is így éltem meg - csillagok voltak, amelyek utat mutattak a hideg sötétben és visszavezettek az élet napos oldalára.

S ez a néhány csillag, néhány csodálatos ember volt, aki elindította és a mai napig töretlen lelkesedéssel mozgásban tartja az Együtt Utazók közösségét. Amikor elindultam ebbe a nyári táborba, nem igazán tudtam mire számítsak. De ismerve a szervezők kedvességét és lelkesedését, tudtam hogy a legjobb dolgot fogják életre hívni, amit a körülmények lehetővé tesznek a számukra. Amikor elindultam volt bennem feszültség,  egy kis zárkózottság és fáradtság. Ám ez már az első napon egy távoli emlék lett csupán.

Egy nagyon jó hangulatú utazást követően megérkeztünk Felsőtárkányba, ahol a táj szépsége és vendéglátóink kedves fogadtatása elfújta a rosszkedvem és feszültségem jelentős részét. Eszter rövid Thai Chi gyakorlatai - mely közben a Bükk hegység gyönyörű vidékét csodálhattuk - észrevétlenül feloldotta a maradékot is. Az első napra Kata fantasztikus vacsorája és egy jó hangulatú, nevetéssel teli beszélgetés tette fel a koronát. A két gyönyörű hölgy kedvessége, lendületessége és varázsos kisugárzása észrevétlenül egybekovácsolta kis csapatunkat.

Ha mindent leírnék, ami tetszett és örömmel töltött el, akkor azt hiszem erősen kisregény jellegűvé válna ez a rövidnek indult beszámoló. :-) Megkísérlem röviden elmondani milyen érzés volt Együtt Utazni ezzel a remek társasággal. A foglalkozásokon - legyen az jóga, thai chi, belső művész... - mind-mind átsugárzott a szeretet, a lelkesedés és az előadók elhivatottsága, ami az egész tábor hangulatát nagy magasságokba emelte.
   Eszter belső művész foglalkozásai - kortól függetlenül - mindannyiunkban felébresztette szunnyadó gyermeki-kreatív énünket. Ha láttatok már gyerekeket felszabadultan kacagni, játszani vagy elmélyülten rajzolni, akkor könnyen megérthetitek milyen harmónia rejlik ebben az állapotban. A kreatív írás játékos bevezető gyakorlatai szinte észrevétlenül szabadították fel mindnyájunk fantáziavilágát, amelyet a hétköznapok taposómalma észrevétlen - és siralmasan szűk - keretek közé szorított. A jól felépített programok - mint valami időgép - visszaröpítettek minket a gyermeki énünkhöz.
    Számomra a "játék" csúcsát a szabad mozgás jelentette. Amikor elképzeled a fákat a szélben, az esőcseppet, a rohanó folyót, a tüzet, az óceánt és eggyé olvadsz vele. S hagyod hogy a tested eljátssza, hogy te vagy a szél, az esőcsepp, a folyó, a szunnyadó parázs, vagy a szélben hajladozó fa. Sohasem gondoltam volna, hogy emberekkel teli teremben el tudom felejteni a külvilágot és meg tudom élni saját magam, mint szél, parázs, vagy egy elképzelt tengeri világot felfedező kalandor. Csodálatos felszabadító érzés volt. S fel sem merült a fejemben a máskor oly fontos kérdés: "Jaj, mint szólnak mások! Biztos hülyének néznek! "    
    Fantasztikus és felszabadító élmény volt. S ezúton is szeretném megköszönni, mindazoknak akik részt vettek benne. Az ő csodálatos lényük, energiájuk, jelenlétük volt a katalizátor amely segítette saját gátlásaim feloldódását. Számomra ez egy életre szóló élmény volt.

    Kata nagyszerű előadása megismertette velünk saját energiáink alapvető működését, testünk energetikai rendszerének felépítését. Az általa átadott gyakorlatok segítséget nyújtottak és nyújtanak abban, hogy a mindennapok taposó malmában egy percnyi elvonulással újra megtaláljuk a békét magunkban. Segítségével megtanultuk hogy elillanó energiáinkat hogyan tudjuk ismét visszanyerni és hogyan tudjuk ezt az energiát álmaink megvalósítására fordítani. Általa értelmet nyert a "magam formálom a világomat" kifejezés.
   S míg Eszter gyakorlataival a bennünk élő kreatív művészt keltegette, addig Kata játékos gyakorlataival közelebb kerülhettünk a bennünk élő gyermekhez. Kettőjük csodálatos munkája nagyszerűen egészítette ki egymást és nagyszerű gondolatokat, műveket csalt elő mindenkiből.
  De László fantasztikus előadásai nélkül nem volna teljes a beszámoló. Széleskörű tudása és színes egyénisége tette teljessé foglalkozásainkat. A tibeti felhangéneklés varázslatos élményt jelentett mindnyájunk számára. Valami mesebeli hangulatot varázsolt az estébe és hihetetlen energiával töltött fel mindannyiunkat. Az álmok személyiség fejlesztő és gyógyító hatásáról szóló előadása pedig egyenesen megdöbbentő volt. Az a rövid ízelítő is rengeteg felismeréssel gazdagított minket. A foglalkozása során olyan - számomra meglepő - precizitással mutatott rá aktuális élethelyzetünk fő problémájára, s egyben útjelző cövekeket is elhelyezett a számunkra, amely a jövő lépéseit könnyebbé teheti.

   Hogy milyen tökéletesen épültek is föl - és egymásra - ezek az előadások, az nagyszerűen lemérhető volt, a napi rendszerességgel tartott, jóga, thai chi vagy a gyakorlatok záróakkordjaként végzett meditációk alkalmával. A magam nevében nyilatkozva bátram ki merem jelenteni, hogy napról-napra egyre tisztábban és erőteljesebben éreztem - s érzem - saját energiáimat és testemet. S ez felemelő, mert ennek a tudásnak a birtokában sokkal könnyebben tudok meríteni a mindennapi életem során is.

   S bár nem akartam kisregényt írni - :-) - de három lényeges momentumot nem hagyhatok ki.
Az első, és legfontosabb amely nagyban hozzájárult a tábor sikeréhez, a Túrós Zsemle Kata módra. S bár a receptet csak az arra méltó beavatottak ismerhetik meg - :-) -, azt talán elárulhatom szeretet került bele bőven, ahogyan minden más általa megalkotott finomságba is. S bár most hetekig koplalnunk kell, ha vissza akarjuk nyerni a súlyunkat - :-) - szerintem mindnyájan nagyon hálásak vagyunk neki a gondoskodásáért. 
   A második - de legalább ilyen fontos dolog - vendéglátóink figyelme és szeretete volt. Olyan természetesen váltak kis társaságunk részeivé, hogy kedvességet, színt és szeretetet hoztak közénk Ezúton is szeretnék megköszönni mindent amit értünk tettek. Péternek a kellemes kirándulást, melyen megmutatta nekünk a környék erdeiben rejtőzködő várromot és vendégszerető társaságát, amellyel elszórakoztatott minket ez alatt a pár nap alatt. Annának a gondoskodást amivel körülvett minket és hogy segítségével - én mint gyakorlatlan - megtehettem az első lépéseket a jóga világában. A gyerkőcök energiájára és szeretetére pedig nincsenek szavaim, mert az leírhatatlan volt. Nagyon köszönök mindent és remélem, hogy hamarosan újra élvezhetjük a társaságukat.

   S végül de nem utolsó sorban a társaságot emelném ki mint, elemi élményforrást. Nem is tudom mikor nevettem ennyit, ilyen felszabadultan. Viccek tömkelege született a vacsora - reggeli asztal mellett. S ahogy elhangzott, ez egy öröm tábor volt. Egy öröm kemence, amiből sült bolondok kerültek ki. :-) A szó legnemesebb értelmében. Nagyon örülök hogy megismerhettelek titeket és remélem, hogy ez az "utazás" még nagyon sokáig fog tartani, mert nagyon értékes embereket ismertem meg a személyetekben.

   S befejezésül írok még pár gondolatot, azoknak akik nem vettek részt a táborban, de vették a fáradságot és elolvasták - hosszúra nyúlt beszámolómat. Tudom, hogy kicsit sok benne a csodálatos, fantasztikus, nagyszerű és varázslatos dolog. ( Pedig azt meg sem említettem, hogy a Bükk látványvilágával és illatával, madárdalos csendjével hogyan kényeztetett minket.. :-) ) Nem tagadom, engem elvarázsoltak és hálás vagyok érte. Elhiszem, hogy meseszerű és marketingszagú amit írtam...  :-) De ahogy a mesében mondják, ha nem hiszed... hát járj utána. :-) S ha megteszed, remélem összefutunk. :-)

Ha sikerült felkeltenem az érdeklődésedet, akkor adok egy kis segítséget az első lépéshez:
http://www.belsoforras.hu/