A lovasok a közeli katonai táborba vitték őket. Egy katona belökte Santiagót és az alkimistát az egyik sátorba. Másféle sátor volt, mint amilyenben az oázisban laktak: a főparancsnok tartott benne megbeszélést a vezérkarával.
– Megvannak a kémek – mondta az egyik férfi.
– Mi csak utazók vagyunk – tiltakozott az alkimista.
– Három nappal ezelőtt az ellenség táborában láttak benneteket. És beszéltetek az egyik katonájukkal.
– Olyan ember vagyok, aki vándorol a sivatagban, és ismert a csillagokat – mondta az alkimista – Nincs tudomásom a csapatokról vagy a törzsek mozgásáról. Csak a barátomat kísérem.
– Ki a barátod? – kérdezte a parancsnok.
– Egy alkimista – felelte az alkimista. – Ismeri a természeti erőket. És szívesen bemutatná a parancsnoknak rendkívüli képességeit.
Santiago némán hallgatta őt. Félt.
– Mit csinál egy idegen egy idegen országban? – kérdezte egy másik férfi.
– Pénzt akar adni a törzsük számára – válaszolta az alkimista, még mielőtt Santiago egyetlen szót is szólhatott volna. És elvette tőle az arannyal teli zacskót, majd odaadta a parancsnoknak.
Az arab szó nélkül elfogadta. Sok fegyvert lehet vásárolni rajta.
– Mi az, hogy alkimista?
– Olyan ember, aki ismeri a természetet és a világot. Ha akarná, ezt a tábort csupán a szél erejével elpusztítaná.
A férfiak nevettek. Hozzá voltak szokva a háború erejéhez, és tudták, hogy a szél nem képes megsemmisítő csapásra. De mindnyájuknak összeszorult a szíve. A sivatag emberei voltak, és féltek a varázslóktól.
– Ezt látni akarom – jelentette ki a parancsnok.
– Három napra lesz szükségünk hozzá – felelte az alkimista. – És ő csak azért változik viharrá, hogy megmutassa hatalmának erejét. Ha nem sikerül neki, a törzsük iránti alázatos tiszteletünk jeléül az életünket ajánljuk.
– Nem ajánlhatjátok föl azt, ami már az enyém – jelentette ki gőgösen a parancsnok.
De aztán engedélyezte az utazóknak a háromnapos határidőt.
Santiago megbénult a félelemtől. Csak úgy jutott ki a sátorból, hogy az alkimista erősen belékarolt.
– Nem szabad kimutatnod a félelmedet – mondta neki. – Ezek bátor emberek, és megvetik a gyávákat.
De Santiago egy hangot sem volt képes kinyögni. Csak valamivel később szólalt meg, amikor már a táborban járkáltak. Az araboknak nem kellett őket bezárniuk: elég volt, hogy elvették a lovaikat. A világ ismét megmutatta, hogy milyen sok nyelven beszél: a sivatag, amely az előbb még szabad és végtelen tér volt, mostanra áthatolhatatlan fallá változott.
– Minden kincsemet odaadta neki! – mondta a fiú. – Mindent, amit egész életemben kerestem!
– És mit érne az neked, ha meg kellene halnod? – válaszolt neki az alkimista. – A pénzed három napra megmentett. A pénz csak ritkán képes elodázni az ember halálát.
De a fiú túlzottan meg volt rémülve, hogy felfogja a bölcs szavakat. Nem tudta, hogyan kell széllé változni. Nem volt alkimista.
Az alkimista teát kért az egyik katonától, és Santiago csuklójára öntött belőle egy keveset. Közben érthetetlen szavakat mormolt, a fiút pedig nyugalom töltötte el.
– Ne essél kétségbe – mondta furcsa, lágy hangon az alkimista. – Nem fogsz tudni beszélni a szíveddel.
– De én nem vagyok képes viharrá változni.
– Aki a Személyes Történetét éli át, az mindent tud, amire szüksége van. Csupán egyvalami választhatja el az álmától: a kudarctól való félelem.
– Nem félek a kudarctól. Egyszerűen csak nem tudok viharrá válni.
– Akkor meg kell tanulnod. Ettől függ az életed.
– És ha nem sikerül?
– Akkor Személyes Történetedet átélve halsz meg. Az még mindig jobb, mint úgy meghalni, mint azok az embermilliók, akik sohasem tudták meg, hogy létezik a Személyes Történet. De egyelőre ezzel ne legyen gondod. A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.
Eltelt az első nap. A közelben nagy csata zajlott, és sok sebesültet hoztak a táborba. „A halállal semmi sem változik” – gondolta Santiago. Az elesett harcosokat újak váltották föl, s az élet folytatódott.
– Később is meghalhattál volna, barátom – szólt egy őrkatona egyik társának testéhez. – Meghalhattál volna békében. De a halál elől ugyanúgy nem menekültél volna el.
Estefelé Santiago elment megkeresni az alkimistát. Az éppen a sólymot vitte a sivatagba.
– Nem tudok viharrá változni – ismételte a fiú.
– Ne felejtsd el, mit mondtam neked: a világ csupán az Isten látható része, s az alkímia azt jelenti: anyagi valósággá tenni a szellemi tökéletességet.
– És maga mit csinál most?
– Etetem a sólymomat.
– Ha nem leszek képes viharrá változni, mind a ketten meghalunk – mondta Santiago. – Mire való akkor, hogy a sólymot eteti?
– Csak te halsz meg – közölte az alkimista. – Én tudok viharrá változni.
*
Másnap a fiú fölmászott a tábor közelében lévő szikla tetejére. Az őrök hagyták, hadd menjen; hallottak már a varázslóról, aki viharrá változik, és nem akartak a közelébe kerülni. A sivatag amúgy is hatalmas és áthághatatlan fallal vette körül mindannyiukat.
A második napot aztán azzal töltötte a fiú, hogy nézte a sivatagot. A szívét hallgatta. A sivatag pedig hallgatta az ő félelmét.
Egy nyelven beszéltek.
*
A harmadik napon a parancsnok összehívta legmagasabb rangú embereit.
– Lássuk az ifjút, aki viharrá változik – mondta az alkimistának.
– Lássuk – válaszoka az alkimista.
A fiú arra a helyre vezette őket, ahol előző nap volt. Ott megkért mindenkit, hogy üljön le.
– El fog tartani egy darabig – mondta.
– Nem sietünk – válaszolta a parancsnok. – A sivatag emberei vagyunk.
*
A fiú a látóhatárt nézte maga előtt. A távolban hegyek magasodtak, voltak itt homokdűnék, sziklaszirtek meg kúszónövények, amelyek az életért harcolnak ott is, ahol lehetetlen megélni. Ott volt a sivatag, amelyen keresztül a fiú annyi hónapon át vándorolt, és mégis csupán töredékét ismerte meg. De ebben a töredékben találkozott angolokkal, karavánokkal, törzsi háborúkkal, oázissal, ahol ötvenezer pálma nő és háromszáz kút van.
– Mit akarsz itt már megint? – kérdezte a sivatag. – Nem bámultuk egymást eleget tegnap?
– Te rejted magadban a lányt, akibe szerelmes vagyok – mondta a fiú. – Így aztán amikor a homokodat nézem, akkor őt is nézem. Vissza akarok menni hozzá, és szükségem van a segítségedre, hogy viharrá tudjak változni.
– Mi az a szerelem? – kérdezte a sivatag.
– A szerelem, amikor a sólyom a homokdűnéid fölött repül. Mert te zöld rét vagy a számára, s ő sosem tér vissza zsákmány nélkül. Ismeri a szikláidat, homokdombjaidat és hegyeidet, te pedig bőkezű vagy hozzá.
– A sólyom csőre mindig elvesz valamit belőlem – mondta a sivatag. – Én gondoskodom róla, hogy legyen mit ennie, hiszen én táplálom a zsákmánynak való állatot: én itatom azzal a kevés vízzel, amim van, és én mutatom meg, hol talál élelmet. A sólyom pedig egy szép napon leszáll, éppen akkor, amikor érezném magamon annak az állatnak az érintését. Elveszi tőlem, amit én neveltem.
– Hiszen éppen azért nevelted azt az állatot – válaszolta a fiú. – Hogy táplálja a sólymot. A sólyommal pedig az ember fog táplálkozni. Az ember pedig egy napon a te homokodat fogja táplálni, s abban újból meg fog jelenni egy zsákmánynak való állat. Így forog a világ.
– És ez a szerelem?
– Igen, ez a szerelem. Ettől válik a zsákmány sólyommá, a sólyom emberré, az ember pedig ismét sivataggá. És ez okozza, hogy az ólom arannyá változik, az arany pedig megint elrejtőzik a föld alatt.
– Nem értem, amit mondasz – mondta a sivatag.
– Elég, ha megérted, hogy valahol a te homokodon vár rám egy asszony. És ezért nekem széllé kell változnom.
A sivatag hallgatott egy darabig.
– Neked adom a homokomat, hogy belefújhasson a szél. De egyedül nem tehetek semmit. Kérj segítséget a széltől.
Könnyű fuvallat érződött. A parancsnokok figyelték a fiút, aki a messzeségben olyan nyelven szólt, amelyet nem ismernek. Az alkimista elmosolyodott.
A szél elért a fiúhoz, és megérintette az arcát. Kihallgatta, amit a sivataggal beszélt, mert a szél mindenről tud. Röpül a világban, sehol sem születik, és sehol sem hal meg.
– Segíts nekem – mondta a fiú a szélnek. – Egyszer benned hallottam meg a kedvesem hangját.
– Ki tanított meg téged, hogy a sivatag és a szél nyelvén beszélj?
– A szívem – felelte a fiú.
A szélnek sok neve volt. Itt sirokkónak mondták, mert az arabok úgy vélték, hogy egy vízzel elárasztott tájról érkezik, ahol négerek élnek. Abban a távoli országban viszont, ahonnan Santiago jött, levantei szélnek nevezték, mert hitték, hogy a sivatag homokját hozza magával, meg a mórok csatakiáltásait. És lehet, hogy egy olyan országban, amely az ő legelőinél is messzebb fekszik, azt gondolják, hogy a szél Andalúziában születik. A szél azonban nem jön sehonnan és nem tart sehová, és ezért erősebb, mint a sivatag. Egyszer majd fákat tudnak ültetni a sivatagban, sőt juhokat tenyészteni, de a szelet soha senki nem lesz képes a hatalmába keríteni.
– Belőled nem lehet szél – ellenkezett a szél. – Különbözőek vagyunk.
– Ez nem igaz – válaszolta a fiú. – Mialatt veled együtt jártam a világot, megismertem az Alkímia titkát. Bennem vannak a szelek, a sivatagok, az óceánok, a csillagok és minden, ami teremtetett a Mindenségben. Ugyanaz a Kéz alkotott bennünket, és azonos a Lelkünk. Ugyanaz akarok lenni, ami te vagy, mindenhová behatolni, átszelni a tengert, elfújni a homokot, amely elfedi a kincsemet, elhozni magammal a kedvesem hangját.
– Valamelyik nap hallottam, hogy mit beszéltél az alkimistával – szólt a szél. – Azt mondta, hogy minden dolognak megvan a maga Személyes Története. Az emberek nem tudnak széllé változni.
– Csak arra taníts meg, hogyan lehetnék egyetlen pillanatra az – kérlelte a fiú. – Hogy utána beszélgethessünk az emberek és a szelek határtalan lehetőségeiről.
A szél kíváncsi volt, és izgatta a dolog. Szívesen beszélt volna erről, de nem tudta, hogyan kell az embereket széllé változtatni. Pedig ő annyi mindent tudott! Sivatagokat teremtett, hajókat süllyesztett el, letarolt egész erdőket, zenével és csodás zajokkal teli városokon suhant át. Úgy gondolta, hogy nem ismer határt, most meg itt egy fiú azt mondja neki, hogy vannak még dolgok, amiket megtehetne.
– Ez az, amit Szerelemnek hívnak – mondta a fiú, amikor észrevette, hogy a szél kezd engedni a kérésének. – Ha valaki szeret, képes bármivé átváltozni, ami teremtetett. Ha valaki szeret, egyáltalán nem kell értenie, mi történik, mert akkor minden benne megy végbe, s az ember széllé tud válni. Persze akkor, ha a szél segít neki.
A szél igen büszke volt, s a fiú szavai felizgatták. Erősebben kezdett fújni, és fölkavarta a sivatag homokját. De végül be kellett ismernie, hogy bejárta ugyan az egész világot, mégsem tudja, hogyan kell az embereket széllé változtatni. És nem ismerte a Szerelmet.
– A világot járva észrevettem, hogy sok ember beszél a szerelemről, és közben az égboltot nézi – mondta a szél, akit bosszantott, hogy meg kell békélnie a korlátaival. – Lehet, hogy inkább az égboltot kellene megkérdezned.
– Akkor segíts nekem – kérte a fiú. – Fátyolozd el porfelhővel, hogy belenézhessek a napba, anélkül hogy megvakulnék.
A szél teljes erejéből kezdett el fújni, s az égbolt tele lett homokkal, amelyen keresztül a nap helyén csak egy aranyszínű korong világított át.
A táborban lassacskán már látni sem lehetett semmit. A sivatag lakói ezt a szelet már korábbról ismerték. Számumnak hívják, és szerintük rosszabb, mint a tengeri vihar – ugyanis ők nem ismerik a tengert.
A lovak nyerítettek, a fegyvereket ellepte a homok.
A sziklaszirten a parancsnokhoz fordult egyik magas rangú embere:
– Talán jobb volna abbahagyni.
A fiút szinte már nem is látták. Az arcukat kék kendő fedte, a szemükben pedig most csak a rettenet tükröződött.
– Hagyjuk ezt abba – sürgette egy másik is.
– Látni akarom Allah hatalmasságát – mondta tisztelettel a parancsnok. – Látni akarom, hogyan változnak az emberek viharrá.
De megjegyezte magának annak a két férfinak a nevét, akiken meglátszott a félelem. Mihelyt a szél lecsöndesedik, megfosztja őket rangjuktól, mert a sivatag embere nem érez félelmet.
– A szél azt mondta, hogy ismered a Szerelmet – mondta a fiú a Napnak. – Hogyha ismered a Szerelmet, akkor a Világlelket is ismered, amely a Szerelemből fogant.
– Erről a helyről – mondta a Nap – láthatom a Világlelket, amely megérteti magát az én lelkemmel. Közösen neveljük föl a növényeket, és küldjük árnyékba a bárányokat. Erről a helyről, amely igen messze van a világtól, megtanultam szeretni. Tudom, hogy ha csak egy kicsit jobban közelítenék a Földhöz, akkor minden elpusztulna rajta, s a Világlélek megszűnne létezni. Ezért mi egymást nézzük és egymást szeretjük: én életet és meleget adok neki, ő pedig az élet értelmét adja nekem.
– Ismered a Szerelmet – mondta a fiú.
– És ismerem a Világlelket, mivel sokat beszélgetünk a Mindenségnek ezen a végtelen útján. Azt mondja nekem, az a legnagyobb baj, hogy eddig csak az ásványok és a növények értették meg, hogy minden egy. És ehhez nincs arra szükség, hogy a vas ugyanaz legyen, mint a réz, a réz pedig ugyanaz, mint az arany. Minden abban a bizonyos formájában pontosan teljesíti küldetését, és minden a béke szimfóniája lenne, ha a Kéz, amely mindezt megírta, megállt volna a teremtés ötödik napja után. De eljött a hatodik nap is – tette hozzá a Nap.
– Bölcs vagy, mert mindent távlatból látsz – felelte a fiú. – De a Szerelmet mégsem ismered. Ha nem lett volna a teremtés hatodik napja, akkor nem lenne ember, és a réz mindörökre réz lenne, az ólom pedig ólom. Igaz, hogy mindennek megvan a maga Személyes Története, amely azonban egy napon beteljesedik. Tehát valami jobbá kell változni, s új Személyes Történetbe lépni, amíg a Világlélek nem lesz valóban egyetleneggyé.
A Nap elgondolkodott, és elhatározta, hogy még erősebben süt. A szél is – tetszett neki a beszélgetés – erősebben fújt, hogy a Nap ne vakítsa el a fiút.
– Ezért létezik az Alkímia – mondta a fiú. – Hogy minden ember keresse a kincsét és találja meg, és utána jobb akarjon lenni, mint addigi életében volt. Az ólom addig fogja teljesíteni a feladatát, ameddig a világnak szüksége lesz rá; utána majd arannyá kell változnia. Ezt csinálják az alkimisták. Megmutatják, hogy ha megpróbálunk jobbak lenni, mint vagyunk, akkor körülöttünk is minden jobbá válik.
– És miért mondod, hogy nem ismerem a Szerelmet? – kérdezte a Nap.
– Mert a Szerelem nem azt jelenti, hogy egy helyen maradni, mint a sivatag, sem azt, hogy járni a világot, mint a szél, sem azt, hogy mindent messziről figyelni, mint te. A Szerelem erő, amely megváltoztatja és jobbá teszi a Világlelket. Amikor először merültem el benne, azt hittem, hogy tökéletes. De aztán láttam, hogy nem más, mint minden teremtmény tükörképe, és benne vannak az ő harcaik és szenvedélyeik. Hogy mi éltetjük a Világlelket, s a Föld, amin élünk, aszerint lesz jobb vagy rosszabb, hogy mi milyenek leszünk. És ez a Szerelem erejétől függ, mert amikor szeretünk, mindig jobbak szeretnénk lenni, mint amilyenek vagyunk.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a Nap.
– Azt, hogy segíts nekem széllé változni – válaszolta a fiú.
– A természet úgy ismer engem, mint minden teremtmény legbölcsebbikét – mondta a Nap. – De nem tudom, hogyan változtassalak széllé.
– Akkor hát kihez forduljak?
A Nap elhallgatott egy pillanatra. Hallja őt a szél, aki széthordja az egész világban, hogy a Nap bölcsességének is van határa. Ettől a fiútól pedig, aki beszéli a Világ Nyelvét, nem szabadulhat.
– Beszélj a Kézzel, aki mindent megírt – határozott a Nap.
A szél megelégedve felsüvített, és olyan erősen kezdett fújni, mint még soha. A sátrak felszakadoztak a homokból, az állatok kiszabadultak kötőfékjükből. A sziklaszirten álló férfiak egymásba kapaszkodtak, hogy ne söpörjék le őket a szélrohamok.
A fiú tehát a Mindent Megíró Kézhez fordult. De ahelyett, hogy mondott volna valamit, csendben maradt, mert érezte, hogy a Mindenség is hallgat. Szívéből a Szerelem ereje áradt ki, és ő imádkozni kezdett. Úgy imádkozott, mint még soha, mert ez most szavak és fohászok nélküli imádság volt. Nem adott hálát azért, hogy a juhok legelőt találtak, azt sem kérte, hogy több üvegárut adjon el, azért sem könyörgött, hogy a lány, akit megismert, várjon rá, amíg visszatér. A beállott csöndben a fiú megértette, hogy a sivatag, a szél és a Nap is a jeleket keresi, amelyeket a Kéz írt; igyekeznek, hogy végigjárják útjukat, és megértsék, mi van ráírva arra az egyetlen smaragdra. Tudta a fiú, hogy ezek a jelek szét vannak szórva a Földön és az űrben, és hogy látszólag nincsen semmi céljuk vagy jelentésük, és hogy sem a sivatagok, sem a szelek, sem a napok, sem az emberek nem tudják, miért teremtették őket. A Kéznek azonban mindehhez megvan a célja, és csak ő képes csodákat tenni, az óceánokat sivataggá, az embereket pedig széllé változtatni. Mert csak ő értette meg, hogy egy magasabb cél mozdította el a Mindenséget arra a pontra, ahol a teremtés hat napja a Nagy Művé változott.
S a fiú belemerült a Világlélekbe, és látta, hogy a Világlélek részét alkotja az Isten Lelkének, és látta, hogy az Isten Lelke az ő saját lelke. És hogy így csodákat tud tenni.
*
A számum aznap úgy tombolt, mint még sohasem. Az arabok aztán nemzedékeken át mesélték a legendát, hogy volt egyszer egy ifjú, aki viharrá változott, csaknem lerombolt egy katonai tábort, és ellenállt a sivatag leghatalmasabb parancsnoka erejének.
Amikor a számum abbamaradt, mindannyian arra a helyre néztek, ahol a fiú állt. De ő már nem volt ott; a tábor másik végén látták meg, egy őrszem mellett, akit szinte teljesen befútt a homok.
Ekkora varázslat félelemmel töltötte el az embereket. Csak ketten mosolyogtak: az alkimista, mert igazi tanítványára talált, és a parancsnok, mert ez a tanítvány megértette az Isten dicsőségét.
Másnap a parancsnok elbúcsúzott tőlük és elrendelte, hogy fegyveres kíséret menjen velük egészen addig, ameddig kívánják.
Az utóbbi időben, sok emberrel kerültem kapcsolatba és a beszélgetés során gyakran volt olyan érzésem, hogy én ezen már átmentem. Ezt már átéltem és a megértés által túljutottam rajta. Viszont egy mások blogon, meg is örökítettem a folyamatot. Most közzét teszem, hátha másoknak is segítségül szolgálnak a gondolataim.
Hosszú és nem könnyű olvasmány. Nagyjából ott ér véget, ahol ez a blog elkezdődött.
Első bejegyzés
Létrehozva: április 7, 2011 idő: 18:36
Azt olvastam hogy a blog, olyan mint a napló, ám ez utóbbit bárki elolvashatja. De vajon mi az a gondolat, amit érdemes papírra vetni és nem túl személyes ahhoz, hogy az ember világ elé tárja. Azt hiszem ez egyénenként változó. Minden esetre ez egy jó lehetőség lehet arra, hogy bepillantást engedjek a gondolataimba mások számára.
A mai nap a függőségről szeretnék beszélni, mert pillanatnyilag ez tölti ki a napjaimat. A függés, a kötődés az ami eljuttatott oda ahol most vagyok. No nem a pokolba, de elég messze a mennytől is azt hiszem. Véleményem szerint a függőség az oka mindannyiunk jelenlétének ezen az oldalon... de a történet elég messziről kezdődik.
Amikor megszülettünk, védtelen gyermekként alapvetően a külvilág segítségével ismertük meg magunkat. Megtanultuk, hogy testünknek határai vannak és az emberek visszajelzéseiből megértettük milyen viselkedés a "helyénvaló." Ha "jó dolgot" cselekedtünk, akkor szeretetet kaptunk, ha "rosszat" szidalmat, verést. S mivel alapvetően mind arra vágyunk hogy szeressenek, megtanultunk hát játszani. Tudatosan - manipuláció - vagy tudattalanul - ugyan az a manipuláció. S így veszítettük el a szabadságunkat. Így lettünk a szeretetéhség rabjai... ( Nem saját a gondolat, mostanában olvastam..)
De érdekes az ember... gyerekként mindent megtettünk a szülők figyelméért. Ha kellett jók voltunk és szorgalmasak és ha nem értük el a célunk... akkor megfelelt a másfajta figyelem is.
Aztán ahogy nőttünk, úgy próbáltuk a bennünk lévő űrt - nyugodtan hívhatjuk a szeretet hiányának, de akár energia hiánynak is - betölteni valami mással. Gondolok itt elsősorban a szerelemre. De végül is, amikor az iskolában a tanár figyelméért dolgoztál, ugyan azt csináltad mint a szüleiddel. Amikor szerelmes lettél és próbáltál megfelelni a partnered igényeinek... Amikor próbáltál megfelelni... bárkinek is. Bármi amit nem önmagadért csináltál... de hát az önmagadról alkotott álomképed, elképzelésedhez való idomulási törekvésed is... függőség csupán... hisz az önképed is másoktól való.
Életem során próbáltam megfelelni a szüleimnek. Voltam jó fiú, szelíd csöndes gyerek, aki megcsinálja a házimunkát is. Megfeleltem a tanári elvárásoknak és jól tanultam. Egészen az egyetemig játszottam ezt a szerepet, mert addig nem okozott számomra megerőltetést. A jutalom az elismerés volt. Mint a jó kutyának megveregették a fejem, amikor visszahoztam az aktuális labdát.
Aztán - mint mindenki életében - találkoztam egy olyan akadállyal, ami meghaladta az erőmet. Elfogyott a lendület. Fogcsikorgatva húztam a megpakolt szekeret ami mások véleménye volt rólam. NEM ENGEDHETEM MEG, HOGY A RÓLAM KIALAKULT KÉP ÖSSZETÖRJÖN! NEM VESZÍTHETEM EL A SZERETETÜKET!
Istenem, milyen sokáig tartott, míg megértettem... az igazi szeretet nem lehet elveszíteni. Ahogy birtokolni sem.
Szerelmes lettem. Boldog voltam. Föld felett jártam és nem érdekelt többé, hogy mások mit gondolnak rólam, mert Ő szeretett engem. A világom közepe volt. A nap amely sohasem megy le... s rajta keresztül megtanultam magamat is szeretni, elfogadni. Sokszor kellett magára hagynom az évek során és mindig olyan volt mintha a föld mélyére ereszkedtem volna. Képzeld el, hogy nem érezed többé a nap melegét, a fény amit látsz nem hozzá fogható, eléd tárulnak megfoghatatlan szépségek... de mindig az jut eszedbe milyen jó volna megosztani vele. S aztán elhagyott...
A szeretet, amit iránta éreztem nem tűnt el, de az árulás még mindig fáj. Ha megosztotta volna a gondolatait, ha beszélt volna az érzéseiről... ha megadta volna a lehetőségét annak, hogy változtassak... de csak hallgatott és elment. Kivette a döntés lehetőségét a kezemből.. esélyt sem adott.
S ahogy elment, magamra maradtam. Gondolatok kavarogtak a fejemben. Rájöttem mennyi mindenről mondtam le, mennyi mindenen változtattam a kedvéért. Alkalmazkodtam, mert azt akartam hogy velem maradjon a Napom... velem maradjon a Szeretet. A közös életünk utolsó szakaszába rengeteg energiát toltam a kapcsolatunkba... de Ő már nem hitt benne... mert már másban hitt. S a legszomorúbb, hogy végig azt hittem a szeretett ami közöttünk van felszabadított.
Aztán történt egy érdekes dolog... elkezdtem változni. Addig a pontig elértem néhány dolgot, amit mások talán sikernek könyvelnének el. Van jó állásom, elmondhatom, hogy lehet rám számítani..., tudom mit jelent a felelősség és fel is merem vállalni... Bizonyos szempontból egész jól funkcionálok. Működöm. Mint egy gép. Előre megírt program szerint. De nem vagyok boldog. Érzitek a hibát... egy gépnek nem kellenek érzések... de ha ember vagyok, miért akarja a világ, hogy gép módjára a tökéletességre törekedjem... meglebegtetve a távoli elérhetetlen célt.. a boldogságot.
Egy barátomtól hallottam egy idézetet: "Néha úgy érzem van bennem egy Isten formájú űr. " Ezzel a barátommal találkoztam, amikor még tombolt bennem a fájdalom. Az évek során fejlesztett akaraterő persze simán elnyomta ezt a dolgot, valahová vissza... mélyre. De amikor 7 év után megláttam a barátom és ő megölelt, egy olyan szeretet hullámot éreztem, amit ezelőtt még sohasem. Nem emlékszem hasonló élményre az életemből. Ez az élmény elgondolkodtatott...
Az első gondolatom persze az volt, hogy nekem olyan nő kell, aki így tud szeretni. A második, hogy én akarok így szeretni. Magamat is.
Azóta belevetettem magam a spiritualitás világába. Eddig csak a partvonalról figyeltem a játékosokat. Elolvastam egy-két könyvet. Részemmé vált néhány gondolat... De mostanság olyan tapasztalatokkal gazdagszom, amelyre eddig nem is mertem volna gondolni. Kipróbáltam különböző kezeléseket - energiagyógyászat, családmodell állítás - amelyekről hiába írnék bármit is. Meg kell tapasztalni.... Fantasztikus érzés...Egy felől jó érzéssel tölt el, másfelől meglep és megijeszt, mert működik.
Mindazonáltal az élmények ellenére azt veszem észre, hogy a bennem lévő feszültséget, hiányt, űrt még mindig a régi, már ismert viselkedés mintával igyekszem pótolni. Feszült vagyok, fájdalmas gondolatok, emlékek kínoznak... hát rágyújtok. Ürességet érzek... hát eszem. Magányos vagyok... jöjjön bárki. Mi ez ha nem függőség. De nekem ebből elegem volt... nem játszom tovább. Szabad akarok lenni...
Beszúrom a végére Heltai Jenő: Szabadság című versét. Nem mindenhol cseng össze a fenti gondolatokkal, de kifejezi azt az erős vágyat, ami az igazi szabadság megélése felé hajt..( Ami nem egyenlő a társtalansággal, de erről majd más alkalommal..)
Heltai Jenő: Szabadság
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Mindenszegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Nem vagy túl rajta!
Létrehozva: április 13, 2011 idő: 20:38
Mit jelent "túl lenni" egy kapcsolaton? A napokban egy beszélgetés során felmerült a fenti kérdés... Azt válaszoltam igen, túl vagyok a dolgon. Volt egy párom, de elmúlt közöttünk a szerelem. A szeretet pedig kevés volt, hogy összetartsa a dolgokat ( különösen, hogy a körülmények sem igazán kedveztek.. ).... Jött egy másik férfi és ő szerelmes lett. Elém állt, elmondta hogy elkezdett többet érezni valaki iránt... fejezzük be. Nem könnyű ilyet mondani 7 év után... tisztelem azért hogy elém tudott állni és felvállalta.
Nem volt kellemes érzés, kibírtam röhögés nélkül... de tudtam azt is, hogy ez is csak egy folyamat... Igaz, nem gondoltam hogy valaha is megtörténik, de attól még az... Először nem hittem... majd azt gondoltam úgyis visszajön. Aztán megrémültem, aztán elsirattam, aztán dühös lettem, aztán összezuhantam, majd újjászülettem... oké, le is részegedtem közben... és fogalmam sincs mi jön ez után.
De ez a folyamat jó volt arra, hogy ráébredjek néhány dologra... rájöttem, hogy vannak barátaim...igaz barátok. Akik nem csak azt mondják el amit hallani akarsz, hanem azt is amit nem, de hallanod kell. Van családom - egy zárkózott apám, aki egy eldörmögött félmondattal, már szabályos szeretet kitörést produkált. Meg is hatott rendesen. Azt mondták, figyeljek a szép dolgokra a környezetemben... és igazuk lett... A természet nem vesz el semmit úgy, hogy ne adna többet helyette... de erről most nem szeretnék beszélni.
Szerintem az ember akkor mondhatja el, hogy túl van egy csalódáson, ha rossz érzés nélkül tud a volt párjára nézni, aki elhagyta. Akkor, ha egy másik nővel beszélve nem az jár a fejében, hogy neki szélesebb a csípője vagy csípősebb a humora mint az előzőnek... Én megtanultam az embert nézni, akivel beszélek. Igen, használom a múltban szerzett tapasztalataimat. Igen, vannak emlékeim... szerintem magának is hazudik aki letagadja a múltját... De a jelen pillanat, a jelenlevőké...
Azt mondják a múltunk formálja a személyiségünket, de a jelenben hozunk döntéseket. A legtöbb táblás játékban, létezik ideális lépés - amely a legjobb eredményt hozza a számunkra. Ezen ideálist lépést, a kialakult helyzet és a jövőbeli terveink befolyásolják. Vagyis, hogy miképpen játszottunk a múltban, az nem befolyásolhatja a jelenbeli döntésünket... vagy igen. De egy éber ellenféllel szemben olyankor nem nyerhetünk. Az esetben csak imádkozhatunk hogy ne akarjon legyőzni...
Ismét úton...
Létrehozva: április 16, 2011 idő: 20:10
Újra a fedélzeten. Egy féléve még nem gondoltam volna, hogy valaha is jól érzem magam a munkámban. Ismét útra keltem, mint egy igazi vándor pocok - másfél táskában az életem - és most mégsem hiányzik semmi. Na jó, ez talán nem teljesen igaz... van amikor megrohan az érzés hogy egyedül vagyok, de nem túl gyakran. ( S csak ki kell mennem az emberek közé és megszólítani az egyiket, akin látod hogy beszélgetni akar... vagy eladni. :-) ) Inkább az az érzés dolgozik bennem, hogy a helyemen vagyok. Jól érzem magam a bőrömben, annak ellenére hogy egyedül vagyok. Igyekszem nem csak ott lenni valahol, hanem jelen lenni. Nem könnyű, ugyanakkor nagyon érdekes és élvezetes kihívás. Régebben simán elmentem olyan dolgok mellett, amik most megérintenek. Például itt más a levegő illata. Reggel ébredés után kinyitom a terasz ajtaját és a levegőben a tenger és az örökzöldek illata keveredik. A párás hűvös levegő lassan átjárja a szobát és a lassan felébredő tüdőmet és érzékeimet is. Csöndes, megnyugtató érzés. Odahaza, a nyíló virágok illata a domináns... azt olyan részegítőnek érzem, mint valami drogot. Az emberek, már nehezebb dió. Igyekszem rájuk nézni, amikor beszélek - vagy csak elhaladok mellettük. Talán láttátok az Avatár című filmet. Abban az őslakosok a "Látlak Téged!" megszólítással köszöntik egymást. De ez többet jelent, mint hogy észrevettem az új ruhád, vagy hogy más a frizurád... Azt jelenti, látom az embert - lényt - aki vagy. Látom az őszinte valódat. Próbálok így nézni az emberekre... de nehéz.... Sokszor csak hátradőlök és hagyom hogy jöjjön aminek jönnie kell. Rengeteget tudtam nevetni az utóbbi héten... és ez fantasztikus érzés. Bármikor hozzáférek a net-hez, mégis azt vettem észre három napja rá sem néztem az oldalra. Most is csak a naplóbejegyzések kezdtek hiányozni. Vannak emberek akiknek élvezet olvasni a sorait. Egyszerűen kíváncsi vagyok mi lehet velük.... még jó hogy vezetnek naplót, különben megkopnának az újaim a sok e-mail kopogtatástól.... :-) Kíváncsi lennék mire utalt Lylah a naplójában, mitől - kitől? - olyan nevetgélős a napja... ahogy Norica történetének is várom a folytatását... azt hiszem sorozat függő vagyok. :-) Érdekes külföldiekkel találkozni külföldön. Egy tanulmány, hogy melyik nemzet hogyan viselkedik egy számára idegen kultúrában... a magyart, azt most hagyom... azt szerintem ki-ki megtapasztalhatta. Most elég sok amerikaival találkoztam... számomra nagyon kellemes tapasztalat volt. Mondhatni, hogy mindenki akivel munkakapcsolatba kerültem "nagy kutya" volt. S mégis, olyan természetes közvetlenséggel közeledtek az emberhez... eddig ritkán tapasztaltam meg ezt vezetőbeosztású emberektől. Nem voltak mindentudóak és elismerték a szakmai teljesítményt... Nehéz szavakba önteni az érzést... az élni és élni hagyni... a kölcsönös tisztelet... ilyen fogalmak jutnak eszembe. És azt vettem észre, hogy onnan ismerem meg az okos ÉS magabiztos embert, hogy fantasztikus a humora. De beszélhetek még a lengyelekről is... a kommunizmus évei, komoly nyomokat hagytak azon a nemzedéken, akikkel összefutottam. Valami iszonyatos bizonyítási kényszer van bennük, hogy megmutassák: "Én jobban tudom! " :-) Ilyenkor hál istennek mindig eszembe jut Fodor Ákos rövid haiku-ja: " Nem kell nekem igazat adnod! Neked túl sokba kerül, Nekem meg amúgy is van. " Bizonyos határok között sohasem vitatkozom. A hülyeségért éppen annyit fizetnek, mint az értelmes dolgokért. Csak a hülyeség tovább tart és egyenlőre én még órabért kapok. :-) A másik kedvenc népcsoportom a spanyolok... most egyszerű melósokkal hozott össze a sors.. Tetszik amilyen könnyedséggel kezelik az életet. Tudják mennyit érnek, nem akarnak többnek látszani - egyszerűen csak élvezik az életet. Egy jó ebéd, egy csinos nő megbámulása... egy jó vicc, egy gyors autó, egy jó kávé... hiába no...életet is lehet művészi szintre emelni. :-) Szeretnék még egy információt megosztani veletek. A mai nap tapasztalata. A citrom fán nő. Láttam. A kíváncsiságtól hajtva levettem egyet és megpucoltam. Amivel én találkoztam, annak a héja olyan volt mint a narancsé - csak "citrom" sárga. Megpucoltam és megkóstoltam... sosem lehet tudni... Lehet hogy magyar narancs... :-) Hát az íze olyan volt. :-) Szép hétvégét mindenkinek!
Itt a tavasz
Létrehozva: április 20, 2011 idő: 08:33
Egyszer átestem egy orvosi vizsgálaton Zágrábban. A vizsgálat eredményeit egy idős professzor értékelte. Kicsit olyan volt, mint egy elegáns angol úr, gondosan nyírt ősz bajusz, egyenes tartás, szívélyes nagypapás mosoly... és négy nyelven beszélt. Nem jól, de beszélt. A párbeszéd igen kellemesen zajlott. "Nos, a szíve az nagyon jó. Erős, mint... egy lóé..." - gondolom a ökör nem jutott eszébe angolul, de olyan büszke volt a jó eredményeimre, mintha az unokáiról beszélt volna. - "A tüdeje azonban.... dohányzik? Nem. Akkor ússzon és az is jó lesz... Hát a hallása az valami fantasztikus, de a szeme..." :-) Egy jó, egy rossz... Ilyen pozitívan sem közölték még velem, hogy elférne egy nagy javítás rajtam. :-) Csak eszembe jutott amikor elkezdtem megírni ezt a pár sort. Reggel kimentem kocogni és elcsodálkoztam miért hagytam abba pár évvel ezelőtt. (Persze csak azért mert akkor minden sokkal fontosabbnak tűnt ) Lassan ügettem felfelé a domboldalon és közben éreztem, hogy a hűvös, párás, tiszta levegő tisztítja a tüdőmet. Fájt és ugyanakkor jól is esett. Ahogy feljebb néztem a mezőn láttam ahogy a pára felemelkedik a nappal együtt és még érezni a föld sóját a levegőben. Nagyon jó érzés volt. Megnyugtató... De.. :-) Tegnap Pesten jártam. Jó szokásomhoz híven letettem az autót kívül és metróra szálltam. Illetve csak szálltam volna... Gondolom mindenki látta a híreket Maradt hát a metrópótló busz. Hááát... nem vagyok finnyás ember... De a város büdös. Rettentően. És az emberek nagyobbik része is... Izzadság szag... mosdatlanság... kabát, aminek már szaga van.... lehelet amibe...nem is akarom részletezni mik keveredtek... ennyire igénytelenek némelyek? Nem értem. Viszont a nők gyönyörűek... itt van a tavasz. Olyan sok szép mosoly, csillogó szemek... :-) Az élet szép.
Szivar és baszk sapka.
Létrehozva: május 1, 2011 idő: 23:59
A napokban egy kicsit elfogyott a lendület. Megérkeztünk Ciprus szigetére és a változatosság kedvéért volt időnk szétnézni Limassol-ban, ahol a szállásunk volt. Megnéztük a tengerpartot és az óváros egy részét. Szép hely, s gyönyörű nőket látni mindenhol. Oké, hatása lehet ez annak, hogy egy ideje már egyedül vagyok, de az itteni nők kisugárzása más. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy tudatában vannak a nőiességüknek és nem akarják azt eltakarni, torzítani, már részüket kidomborítani. Odahaza néha ezt érzem a nőkben. Mintha nem akarnának - vagy nem tudnának? - nőként érezni, élni. Túlzott agresszivitás - ami még egy férfitól is tök felesleges, idegesítő - közönséges, gyakran alpári beszéd, férfihumorral - bevallom őszintén, nekem ez sem nőies - vagy a lelki megbántottság, bizonytalanság jelei. Lesett váll, görnyedt hát... No ilyet itt még nem láttam. Pedig, nyitott szemmel közlekedem. Aztán persze megkezdődött a munka. Rá kellett jöjjek, hogy elszoktam az éjszakás műszaktól... s bár projekt, nagyon egyszerű nem igazán érdekel. Valahogy mostanság inkább befelé figyelek.... egyre jobban idegesítenek a saját játszmáim is. Újra és újra találok valamit amibe belemenekülhetek, ahelyett hogy szembenézzek önmagammal. De az írás segít egy kicsit. Rendszerezi a gondolataimat és egyre tisztul a kép és én is. De ennyit magamról. Sokan általánosítanak, hogy milyen a mediterrán élet, életstílus... hát én jártam elég sok országban a Földközi tenger partján. Azt mondják, lassabb az élet.. s ez igaz. Mintha egy lassan lüktető energia hatna át mindent. Más dolgok a fontosabbak, mint odahaza. Nem törődnek a látszattal - milyen kocsid van és elég divatos-e a ruhád (azért megvan itt is, de egy kicsit más) - de esténként tele vannak a bárok, kávézók és élénk beszélgetésbe merülnek az emberek. Közvetlenek, nyugodtak és sokat mosolyognak... én ilyennek láttam a ciprusiakat. A turistákat mindig könnyű felismerni. :-) De azt van különbség ország és ország között. Például valamiért számomra a spanyol, a görög-ciprusi létforma, kisugárzás emészthetőbb, kellemesebb. Dél Olaszországban valahogy más... Egy kicsit túl...olasz. :-) Harsány, hangosabb... Spanyolországban a városokban - amiket annyira nem kedvelek - is érezhető, hogy lassabb az élet. Esténként az utcákon rengeteg gyereket látni és időseket - kedvenceim az öreg nyugdíjas papókák, akik lassan sétálgatnak, nem ritkán bottal, vagy járókerettel... de szivar az nem maradhat el. Szivar és baszk sapka. No, egy ilyen életet el tudnék képzelni magamnak. Esténként a téren focizni a gyerekkel.... ha már nagyobb, akkor a barátokkal beszélgetni a kocsma/kávézó teraszán ülve ahonnan rálátunk a srácokra, s ha már akkorák, hogy nem akarják hogy lássuk őket... egy gonddal kevesebb. S ha már mellénk is ülnének az asztalhoz.... akkor megöregedtünk és megérdemeljük a szivart és a baszk sapkát. :-) Mára ennyi. Szép álmokat és sok energiát az új héthez. :-)
Haiku-k
Létrehozva: május 2, 2011 idő: 10:41
Sziasztok,
Formálódik bennem egy gondolat, amely hamarosan éretté válik a megjelenésre. Addig azonban ajánlom figyelmetekbe a fenti szerző két művét - plusz a ráadást. Egyszerű, magvas gondolatok, amelyeket az ember könnyen magával vihet az élet útjain is. :-)
"Visszasugárzom, amit kaptam. Mint a kő a Nap melegét." Fodor Ákos: Buddha Weimarban
"Rajtam úgy segíts: gondjaimból részt ne végy, csak tudd, hogy vannak." Fodor Ákos
Ez az egyik kedvencem: "Szerelem: ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a szél, nem a függöny - a lebbenés." Fodor Ákos
Változás I.
Létrehozva: május 5, 2011 idő: 19:24
Az elmúlt időszakban rengeteg változás ment végbe bennem és szeretném valahogy papírra vetni mindazt a hatást ami ért és formált. Szeretném ezeket az élményeket megosztani, mert ahogy az oldalon kalózkodom - :-) - azt látom, hogy nagyon sok magányos, zárkózott és bizalmatlan ember van fönt. Vannak akik csak bele akarnak ugrani a következő tévedésbe - bocs a cinizmusért - és vannak néhányan - ne haragudjatok, de nem mondok neveket - akik viszont úgy érzem mintha egy közösség részei lennének az oldalon. Feljárnak beszélgetni, ismerkedni és közben reménykednek. Én inkább ennek az utóbbi néhány embernek szánom ezt a bejegyzést.
Valahogy mindenki idejutott erre az oldalra. Engem elhagytak. Igen, így van. És boldog vagyok. Ugyanis a volt párom olyasmit tett,- tovább lépett - amire én nem hiszem hogy képes lettem volna és közben olyan élmények kapuit nyitotta meg a számomra, amire sohasem gondoltam volna. Szememre vetették többen, hogy még nem vagyok túl rajta, - de erről már született egy bejegyzés - nem így érzem és nekem csak ez számít. Szóval elindulok sorba az eseményeken és leírok mindent ami ért...
Szakítás. Utána pocsék volt, de tartottam magam. Magam is meglepődtem milyen jól megy, aztán megkaptam az első megbízatást és elutaztam. Először érkeztem úgy egy idegen országba, hogy nem kellett felhívnom senkit, hogy elmondjam "Megérkeztem szívem". Nem tudom mikor voltam utoljára olyan magányos. Emlékszem arra gondoltam, hogy már megint egy rohadt hotelszoba, egy rohadt városban... aztán lefeküdtem. És olyasmit álmodtam, amit azelőtt még sohasem. Álmomban láttam a volt páromat, ahogy az új pasival szeretkezik... felébredtem és úgy éreztem a beleimet felcsavarták a gyomorszájam környékére. Nem éreztem, egyenesen TUDTAM hogy amit álmodtam az megtörtént. S mivel szeretem a fájdalmat - éljen az irónia - és nem haraggal váltunk el egymástól, ezért rákérdeztem az időpontra... és nyeretem.
Azután még volt egy pár ilyen álmom és alig vártam, hogy haza érjek és valami módon meg tudjak szabadulni a közöttünk lévő köteléktől. Ez túl sok volt, de sohasem gondoltam volna hogy megtörténhet és a bizarrsága mellett, valahogy érdekes is volt.
Ahogy haza érkeztem, volt egy erős megérzésem. Egy barátomnak ígértem valamit vasárnapra - pénteki napon értem haza este - gondoltam felhívom, de már elmúlt este tíz is - reggel ugyanúgy eszembe jutott a gondolat, de még korán volt. Délelőtt 10-ig halogattam a dolgot, aztán telefonáltam. A barátom köszönte a hívást, de amit megbeszéltünk már tárgytalan, mert egy nappal közben előbbre hozták.
A következő lépcső az volt, hogy találkoztam egy másik barátommal. Az illető hölgybe régebben szerelmes voltam, de már vagy 7-8 éve nem láttam. Néha váltottunk egy e-mailt, s ennyi volt az egész. Azt tudtam, hogy sokat változott az évek alatt. Sok gondját letette és a természetgyógyász szakmán belül találta meg a helyét. Kineziológiával, EMF- terápiával és családállítással foglalkozik. Harmonikus párkapcsolatban él és ami közöttünk van az egyszerű - bár inkább nagyszerű - barátság. Azért írom le ilyen részletesen, mert amikor találkoztunk nagyon különös dolgot éreztem. Megölelt és mintha elárasztottak volna szeretettel. Szabályosan mellbe vágott az az erős szeretet áram ami belőle áradt.
Az első gondolatom az volt, nekem ilyen nő kell. A második hogy én akarok így szeretni. Beszélgettünk. Szörnyű dolgokon ment keresztül mire eljutott oda, ahol most van. Igaznak érzem a mondást, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ő megjárta a maga poklát. Én ismertem előtte is és ismerem most is. Fantasztikus erő árad belőle. Elmentem hozzá másnap egy kezelésre és kipróbáltam az EMF terápiát. Az első két szint, nagyon sokat segít a múltbéli problémák megoldásán, vagy inkább feloldásán. Energiát ad ezeknek a folyamatoknak.
Ha valaki volt már reiki-n, ott megtapasztalhatott már hasonlót. Én az álmok óta az agykontrollal próbálkoztam, mert nem akartam megkergülni. De az akaraterő mindig elfogy... mert az olyan... Régóta próbálkoztam meditálással és mindig egész jól éreztem a magam körül lévő energiákat, hangulatot. De ez nem igazán volt tudatos, ha az lett volna én is más lennék. Szóval az egész olyan volt, mintha feltettek volna egy humán aksitöltőre. Tele voltam energiával és a múltam... a közeli és a távoli, mintha egy álomra emlékeztem volna vissza. Emlékeztem... de nem fájt. Nem sajgott...
Körülbelül egy hónappal a szakítás után találkoztam élőben is a volt párommal. Elmentünk kajálni és közben beszélgettünk. Belenéztem a szemébe - tudtam, hogy már gyakorlatilag együtt él a másikkal - és csillogott a szeme. Ragyogott az egész nő. Mellettem az utóbbi években nem tudott így ragyogni. Ott volt az a pont ahol elengedtem. Erre a ragyogásra vártam, hogy visszatérjen a kapcsolatunkba, ezért toltam bele annyi energiát, de nekem nem sikerült. Ettől nem érzem magam kevesebbnek és nem hibáztatom őt sem. A szeret nem egy névre szóló csap az ember szívében. Ha X, vagy Y nem szimpatikus akkor elzárom a csapjaikat. Bennem ez nem így működik. Szerintem a szeretet olyan mint a nap... ha elzárod, másra sem süt. Te is fázni fogsz nélküle. Akkor úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó elzárni a napot.
De a sztori ennél cifrább egy kicsit. Az édesapja, nagyon jó barátom. Volt. Ő volt a legszelídebb harcos akit ismertem. Nálam az ő szintjén kezdődnek a hősök. De erről majd egy más alkalommal... (mert ez a dolog még fáj....) Sajnos rákos daganatot találtak nála, - s bár keményen küzdött 3 és fél éven át - a kemo teljesen tönkretette a szervezetét. Amikor ott voltunk és kajáltunk azt kellett hallanom, hogy ha akarom még a héten látogassam meg, mert nem lehet tudni meddig lesz még velünk. Másnap kórházba szállították.
Nem akarok részleteket írni. A lényeg, hogy aznap éjjel nem aludtam.csak perceket és amikor már az sem ment leültem meditálni. Egyszer csak elmosolyodtam és gondolatban elkezdtem Pisti barátomhoz beszélni, úgy mintha ugyanúgy ott állna a konyhában, ahogy már annyiszor láttam. Beszéltem hozzá hosszan, mert volt mit mondanom.... amikor befejeztem, megcsörrent a telefon. A kórház volt és közölték, hogy 10 perccel ezelőtt elhunyt.
Mindazon dolgok amelyeket leírtam megtörténtek. Lehet azt mondani, hogy véletlen de nekem túl sok véletlen volt. S túl intenzív véletlenek. S mindig érkezett valaki, hogy segítsen megérteni, feldolgozni, elfogadni, elengedni... Az élet soha nem vesz el úgy, hogy ne adna is cserébe.
Nem sokkal később elmentem egy barátom által tartott családállításra. (Ha rákerestek a neten - Hellinger féle családállítás - sok nagyszerű leírást találhattok, mi is ez.) Azt hittem, ilyen szociális szerepjáték szerű valami lesz. S csak a barátom miatti tiszteletből mentem el. Gondoltam, majd beállok ahova kell és igyekszem nem lebőgni azzal hogy valami hülyeséget mondok. Fogadjatok el egyenlőre annyit, hogy tévedtem. Olyan szerepeket kaptam, az érzelmek olyan hullámai söpörtek végig rajtam.... én nem tudom hogyan működik ez a dolog...de fantasztikus. Amikor valaki elhelyezkedik egy "szerepbe" - akinek problémája van, az a vezető mellett ül általában - a vezető rendszerint megkérdezi, "Hogy érzed magad XY képviselője." Válasz, "Nem érzem a jobb lábamat." Mire az akinek állítás szól felszisszen a kanapén és odafordul a vezetőhöz - "Bocs, elfelejtettem mondani, hogy 17 évesen a vonat lecsapta a jobb lábát."
Aznap segítőként - szereplőként - olyan szerepeket kaptam, hogy mindegyiknek volt vetülete az életemre. Mint ha egy bazi nagy lámpával rávilágítanának az életed, a múltad egy-egy pontjára és azt mondanák - "Nézd! Érted már? " A saját modellem pedig sokat vitt előre a saját jellemem megértése útján. Elindított egy változást.... legalább is rengeteg energiát adott hozzá.
Azóta ehhez hasonló kisebb-nagyobb tapasztalások történnek velem...és igyekszem kihasználni a lehetőségemet.
De attól hogy látsz egy mintát még nem biztos hogy el is tudod készíteni a művet. ( Az én esetemben, hogy át is tudom alakítani. ) Azt hiszem ez olyan lehet, mint kép alapján kötni. A következő részben, elmesélem mire jutottam....
"Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek Álmodni képes." - Hamlet
Szóval ilyen tapasztalatok után csukjam be a szemem és kiabáljam, hogy nem igaz... vagy kövessem azt a bizonyos hangot (Follow that sound..) (Köszönet beböci-nek a technikai segítségért. :-) )
Változás II
Létrehozva: május 5, 2011 idő: 20:57
Ez előző bejegyzést azzal zártam, hogy milyen felismerésekkel lettem gazdagabb az által, hogy részt vettem egy családállításon. A szomorú események közepette az élet valami szépet mutatott. Azt hogy több van benne - bennem - mint vártam.
Tehát, láttam magam bábuként mozogni. Láttam azt, hogy minden tettem az motiválja, hogy mit szólnak mások. (Az előző bejegyzés kapcsán is megjelent a kismanó a fejembe és megkérdezte, vajon mit szólnak az emberek, amikor elolvassák a sületlenségeidet?" Azt feleltem: "Nem érdekel - húzz el.")
Szóval, már az első bejegyzésemben leírtam, nekem elegem volt a függésből. Szabad akarok lenni. És itt három kérdéssel szembesültem, ami választ adott a hogyan kérdésre is.
- Miért hasznom származik abból, ha leszámolok a játszmáimmal? Miért jó az a nagy szabadság?
- Mit szeretnék megváltoztatni magamon jelen pillanatban?
- Mit tehetek azért, hogy elérjem a célom?
Tollat ragadtam és szabad írás jelleggel, megpróbáltam választ találni. Íme az eredmény:
Amikor elkezdtem gyakorolni az Iaido-t - a japán kard használatának elsajátítása, formagyakorlatokon keresztül - nagyon nem ment. Az edzőmhöz fordultam és közöltem vele:
" - Gyula, nekem ez nem megy. Rettentően görcsösek a mozdulataim, nincs bennük semmi könnyedség, merevek. Van ennek így értelme?
- Hát... - gondolkodott el - Amilyen az ember, olyan a vágás. - bólogatott és elhallgatott egy percre. - De az is igaz, hogy amilyen a vágás, olyan az ember is.
- Nem igazán értelek. - mondtam.
- Térjünk vissza rá később... " - felelte.
S ezer vagy kétezer vágással később az egyik edzésen megjelent egy hosszú bambuszbottal. Ez egy lándzsa mondta... mit csináltok, ha az ellenfél megnöveli a távolságot közöttetek és a saját javára fordítja? Meg lehet oldani ezt a helyzetet? ( Azt tudni kell a japán kardal történő vívásról, hogy az alapállásnál a pengék utolsó legélesebb néhány centije finoman érinti egymást. Mindkét harcos őrzi a pengével a középpontot, úgy előre-hátra, mint jobbra-balra. Van erre egy szép japán kifejezés - de én ezt a pozíciót úgy hívom, "Egy lépésnyi élet". Egyik harcos sem tehet kárt a másikban lépés nélkül. A lándzsa, megnövelte ezt a távolságot és használójának ezzel előnyt biztosított a kardal szemben. )
Voltak teljesen új emberkék közöttünk és voltak régi, gyakorlott harcosok akikben - véleményem szerint - erősebb szív dobogott, mint bennem. Mégis azt láttam, hogy a feladatot aggyal próbálják megoldani. Szinte már görcsösen. Míg bennem egy nagyon erőteljes gondolat vert gyökeret: " Odamegyek és levágom. " - Nem volt tudomásom a hogyan-ról és nem is foglalkoztam vele. De azt egyszerűen tudtam, hogy képes vagyok megtenni. Egy hihetetlen magabiztosság, egy belső erő vezetett. Felvettem az alapállást, kitoltam az ellenfél fegyverét a középpontból jobbra, keresztül léptem a közöttünk elterülő két-három lépést és vágtam. Amikor a tudás úgy jelenik meg az életedben, hogy nincs szükséged gondolatokra. Azt hiszem ezt jelenti a jelenben lenni. Ebben az állapotban nincsenek görcsök, félelmek, kétségek...csak te vagy. Ezek a pillanatok fantasztikusak. Erőteljesek. Ez a szabadság.
A szabadságot, a tartós jelenlétet szerintem csak a gyakorláson keresztül nyerhetjük el. A görcsös mozdulatok - és a belső görcsök is - a gyakorlatok hatására oldódnak. Lépésről-lépésre felszámolt játszmák azok, amelyek segíthetnek felülemelkedni a mindennapi illúziókon.A gyakorlás során egyre hosszabb és hosszabb időszakokra tudod majd megőrizni a lelki középpontodat, ezáltal pozitív és magabiztos leszel. Csöndesen teszem hozzá, hogy boldog is. ( Én legalábbis jól érezem magam, és sokkal több szeretettel és türelemmel fordulok a környezetem felé mostanában. ) Energikus leszel és a változáshoz éppen ez az energia kell.
De vajon, hogyan szabadulhatunk meg a görcseinktől, félelmektől?
A kérdés nagyon jó és nem egyszerű:
1./ Megtapasztaltam, mennyi energia és szeretet lakik bennem. ( Világ életemben racionális ember voltam, mégis olyan dolgokat tapasztaltam az elmúlt időben, amit nem tudok megmagyarázni. De megmutatta mi lakik bennem. ) Mindenkiben van, csak rárakódott sok minden. De fontos, hogy megtanuld felszínre hozni.
2./ Ismerd fel a mintát - inkább mintákat - amit játszol. Mit és hogyan hazudsz magadnak.
Én például:
- Sokszor szerettem volna megtenni dolgokat, de a félelem béklyót tett a kezemre, lábamra, nyelvemre és nem tettem semmit. ( megszólítani egy csinos nőt, felkiáltva hangot adni az örömömnek amikor mások látják, láthatatlan zenére táncolni amikor boldog vagy, sírni ha szomorú vagy... élni és megélni. )
- Így nem éltem meg a vágyaimat, ezért frusztrált voltam és mással próbáltam kitölteni az űrt. S mindez azért, mert nem éreztem magam teljesnek.
3./ Ha ismered a mintát, csak figyeld magad közben. Ha képes vagy jelen lenni, akkor tudatosul benned - előbb-utóbb - az a pillanat, amikor rossz döntést hozol, meghátrálsz. De ha jelen vagy, akkor egy idő után egyszerűen képes leszel másképpen dönteni. De ehhez folyamatos jelenlét kell... ez nagyon nehéz. Jelen kell lenni, hogy elcsípd a gondolatot.
Nekem szükségem van egy fegyelmezett rendszerre a változáshoz. A szokásaink meghatároznak, ezért új szokásokat kell kialakítani helyettük. Ezt csak állandó figyelemmel tehetjük meg. Olyan ez mint a fogyókúra - életmód váltás - egy percre lankad az önfegyelmed és máris egy fél tábla csoki lóg ki a szádból. :-)
Azon törtem a fejem, mit találjak ki, hogy a kritikus pillanatokban is megőrizzem a jelenlétem, a figyelmem. Aztán az étkezés előtti áldás jutott eszembe, s ez nagyon jó gondolat. Az áldás értelme, hogy szeretetteljes figyelmet fordítunk a tevékenységre. Ráhangolódunk... S ha tovább folytattam ezt a gondolatot, akkor a folyamat után - legyen ez étkezés, vagy munka, szórakozás, szex - hálát adsz. Ez jó lehetőség arra, hogy egyúttal áttekintsd az adott folyamatot. S ha nem is tudtál minden pillanatban jelen lenni, akkor elmorfondírozhatsz rajta mi volt az oka az elkalandozásnak.
Összefoglalva:
- Első lépésként tudatosítanom kell a magamban rejlő erőt, energiát, szeretet... a lényeg, hogy megértsem bármikor hozzáférhetek. Senki nem zárhat el tőle önmagamon kívül. Megoldás lehet, meditáció ébredés után és lefekvés előtt. Valamint egy mantra. Egy jól megválasztott verssor, ima, pozitív gondolat darálása elvonja a figyelmet a félelemről, a fájdalomról... s bizony nem egyszer kocogás közben a domb tetejére is felvisz, pedig már az alján meg akarok állni. ( Amitől elvonod a figyelmed, attól az energiádat is elzárod. )
- Második lépés a fent kitalált tisztelet adás - nagyon sok helyzetben hasznos lehet. A ráhangolódás az élet minden területén fontos... ezáltal tudatosabban közelítünk az élményhez. Hogy milyen formában teszed ezt, az abszolút a te döntésed. Egy diszkrét mozdulat, elsuttogott ima, csöndes ráhangolódás. Nekem fontos hogy tisztelet teljes legyen. Ahogy tettük azt edzés előtt a dojonak, társaknak, a kardnak ami tanítani fog.
- Harmadik. Hálaadás az esemény után. Lehetőség az értékelésre, felismerésekre.... e két fenti lépéssel a szokásos játszmákat tudatosíthatod magadban, mielőtt bele rohannál öntudatlanul. Fontos, hogy nem szabad türelmetlennek lenni önmagaddal, ha elsőre nem megy minden tökéletesen. Hagyj időt magadnak. Emészteni, változni.
Az iaido-t elkezdő gyakorlók először egy fegyelmezett "iskolai irányzattal" találkoznak. Ebben a tanításban az ütemnek, minden szögnek, minden mozdulatnak tökéletesnek kell lennie. Mindent meghatároz egy-egy szabály. Ezáltal neveli rá a testet a tökéletes önkontrollra és a lelket a fegyelemre. De ehhez a végletekig le kell lassulni. Az izmokban rejlő görcsöknek, remegéseknek is tudatában kell lennünk. (Ha változni akarsz, neked is lassítanod kell egy kicsit, megállni ráhangolódni az életre.) Csak ezután következhet egy iskola saját stílusa. Sokkal szélesebb mozdulatok, a hangsúly már nem a precizitáson van - mert az addigra természetes lesz - hanem a tűzön, az energián. Itt az embernek bele kell tenni a személyiségét a gyakorlatokba - megőrizve a hatékonyságát -... s attól lesz egyedi.
Úgy érzem a fenti három lépés - az iaido kezdeti formagyakorlatainak felel meg. S ha már a tudatosság - a jelenlét - eljut egy bizonyos szintre, akkor a szabadság és szenvedély érzése utat tör magának. Ha gyakorlom, hogy tudatában legyek az energiámnak és tudatában leszek a játszmáimnak is, akkor az utóbbiak egyre kevesebb hatást fejtenek majd ki rám. Hisz felismertem a mechanizmust és közben magasan tartom az energiaszintemet is. Megtanulom elvonni a régi játszmáktól az energiát. Megmarad a pozitív hozzáállásom is, s ezen gátak nélkül, szabadon áramolhat a szenvedély is....s ki tudja, talán egyszer én is képes leszek elkiabálni magam a margitszigeti embertömeg közepén, hogy hangot adjak a boldogságomnak. - ahogy egy jó barátomtól láttam. :-)
Sajátos humorával lopta magát a szívembe.... s ez volt az első kedvencem tőle:
Az utolsó légy
A tágas íróasztalon, Hol-testet öltött szorgalom- Ügyes rímekbe foglalom Sok bánatos dalom, Az éjjel,míg körülvett néma csend, S négy volt az óra,négy Egyszerre megjelent egy árva légy, A nyár utolsó,bágyadt,bús legye, Hogy nálam tiszteletét tegye.
Megilletődve néztem őt, A halkan mászót,a fáradtat, A tévedésből itt-maradtat. Arcán lemondás volt és néma gond, Amíg a papíroson átosont, Nem zizegett, Szárnya se rebbent. (Talán gyöngéden méltányolta, Hogy békén alszik négy gyerek bent.)
Csak mászott,halkan,betegen, A még nem látott idegen Tintásüveg és tollszárak között, Majd a paírvágóba ütközött És leroskadt az itatósra... Ami falun a legutolsó rózsa, Az a városban az utolsó légy, Az őszi hervadás bús hirdetője, Oh,költő,ihletet belőle Végy!
Szárnyas emlék Némán meséli, Hogy nyár volt nemrég S az idő ma a déli Órákban is téli.
Mondom,megilletődve néztem őt, Szívem bánattal volt tele. A légy is rám nézett.Megértett. Olyan volt,mint egy fekete kísértet, Rég elfelejtett bús jele. Isten veled,nyár,rózsák,ifjúság, A légy novemberben már ritkaság. Az itatósról rászállt a papírra, Amely fehér volt és szeplőtelen, Mivel a jelen Versből még egy betű se volt megírva.
És velem farkasszemet nézett, Feketén,mint az enyészet, Sötéten,mint az elmúlás,az átok, Lelkembe látott. Szemembe vágta a nagy igazságot: "Egyszer mindennek vége lesz, A nyár utolsó üdvözlete ez..." Bár ez lehangolt Mímeltem a hideg angolt, Nyájasan néztem végig a legyen, Mint szép nyakat díszítő pici lencsén, És udvariasan mondtam:"Legyen Máskor is szerencsém!"
Szerelem ??
Létrehozva: május 10, 2011 idő: 22:32
Nézegettem a naplóbejegyzéseket.
Hát igen, az már egy nagyszerű dolog, ha valaki tudja mit keres. Vagy az ha tudja mit akar elkerülni. De nagy igazság, hogy vannak helyzetek amikor az ember szeme megakad egy fotón, egy mondaton és valami megindul benne.... s mi a jó? Ha az érzéseimre hallgatok, vagy a józan eszemre. Ha teszem amit a szívem diktál, vagy ha az eszemmel hűtöm szavaim - tetteim - és rejtőzködöm a magam épített fal mögött. A helyzet az, hogy nem tudom....
Az oldalon vagyok lassan három hónapja...421 pröfilt néztem meg, csak itt. 23 embernek üzentem összesen. Ebből 9 embertől kaptam választ.... Fent vagyok még egy másik oldalon is és azzal együtt a szám olyan 1000 körüli. Ebből talán 30 embert szólítottam meg és kb 12 válasz büszke tulajdonosa lehetek. Ebből beszélgetés talán 6 esetben alakult ki, és abból kb 3 ismétlődött meg. Érdekes adatok....
S hogy válaszoljak a saját kérdésemre... :-) Milyen magatartás a helyes.. Azt a jövő fogja eldönteni. De én nem játszom. Megtanultam manipulálni... szükséges a munkámhoz. Nem tudom másnál ez hogy megy, de nálam elég hideg folyamatról van szó. Figyeled a másikat, és mögé nézel... hogy milyen ember. A szavai, a mozdulatai elárulják és aztán jól megválasztott szavakkal és hozzájuk társított testbeszéddel - sőt, ha felidézed a meggyőzéshez szükséges érzést - még a kisugárzásoddal is a kívánt cél felé irányítod. Érzitek mennyire hideg folyamat ez... mit ad ez nekünk, csak a győzelem érzését. Azt, hogy okosabb voltam másnál...de ez múló semmiség. Életem első 30 - lassan 31 - évében sokszor a fejem felülbírálta as szívemet és bolond szívem hagyta.... az eredmény, boldogtalanság. S most mit veszíthetek, ha megpróbálom másképpen....
Kinyitom a szívemet és megmutatom mindenkinek... de figyelem, hogy amikor ránéznek mit súg az ő szívük az enyémnek... ez is fontos. Találkoztam emberekkel, akik bár nagyon kedvesek voltak, rettentő szeretet éhséget láttam a szemükben... és némi zavart, mint aki nem találja a helyét a világban..."Egy kedves gyermek, aki keresi a szeretetet, s talán önmagát Mit csinálsz egy ilyen helyzetben - ha nem az a típus vagy, aki kihasználja - segítesz. Mert hogy társat láss benne, ahhoz látnod kéne őt magát.... de te csak a kislányt látod a ki csapdába rekedt.
Aztán vannak még zárkózottak - finomabb fajtája a titokzatoskodó - akik félnek kiadni magukat, viszont azt hiszik téged megismerhetnek egy chat-en elküldött félmondatból.... de belül szerintem csak félelem van a sok álarc mögött. Ha megint bízom akkor... értem én. De ha így nem jó... mit veszíthetünk. Ha meg jó... mit keresünk az oldalon? Én ott sem egy felnőttet látok velem szemben - a monitor mögött, mert a csigaházból ezt a típust még nem sikerült kicsalni.
Szóval jó, ha valaki ismeri magát, ha tudja mit akar. De aztán itt jön a másik érdekes faktor.... a szerelem. Vajon létezik? Vajon van igazi lelki társunk? Elképzelhető, hogy valakivel életedben először beszélsz telefonon és olyan érzelmi vihart kavar benned egy óra alatt, mint még senki. Amikor az érzelmek nem kopogtatnak, hanem betörik az ajtót.... s ha ez megtörtént... vajon mi lesz utána. Amikor a falaidat ledöntötte valaki és ott állsz árván, minden páncél nélkül. Amikor olyan iszonyat könnyű megsebezni.... egy kicsit én is félek... de tudom, bármi jön is felállok. Ahogy mindig felálltam.
Vagy nem, de számít ez igazán?.... Néha jobb bátran meghalni, mint remegve élni nem?
S mennyivel egyszerűbb lenne, ha így tudnánk tekinteni az emberekre körülöttünk....
Vavyan Fable
Létrehozva: június 11, 2011 idő: 20:41
Köszönet T.S-nek, hogy eszembe jutatta kedvenc mesélőmet akiről - mindenféle ostoba munkára, életre hivatkozva - kis híján megfeleldkeztem. :-)
Megosztanék veletek én is pár idézetet a kedvenceim közül:
A hétfejű sárkány hét boldog mosolya legyen veletek.
Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd. És ha tudván tudom is, hogy én fogyok el hamarabb, akkor sem ugrom el többé a szerelem elől...
Szerelemtől álmatlan forgolódtam hajnalig. Akkor megláttam, hogy orrában két lyuk van. Mosolyogtam, és elaludtam.,(Fodor Ákostól idézve)
Kritikátlanul szerelmes vagyok a viselt dolgaidba.
-… Az ember választja a betegségeit. Én ezt választottam, ebbe menekültem, mert azt hittem, nem kínálkozik más megoldás. Tudod, amikor elfog a herót, amikor az élet minden rezdülésében csupán terhes kihívást látsz, amikor jobban esik keseregve nyavalyogni, irigyen gyűlölködni, mintsem épeszű dolgot cselekedni, amikor feladod magadban a harmóniát, betegséget választasz. Azt hiszed, jól elbújtál a terhek elõl, téged hagyjanak a francba, elvégre te beteg vagy. És akkor az is leszel, jönnek sorban a tünetek, és te tényleg átkozottul pusztulsz, önnönmagadat füstölöd ki a tutinak hitt, helyes kis menedékből. Szóval, amikor az élet valami kínos helyzetet bűvöl eléd, ne bújj el előle. Nem lehet elbújni. Ne gyűlölettel kezeld, ne korholt *tünetekkel* címkézd fel a bajt. Vállald magadat! S ha a saját szemedbe nézel, meglátod, semmi sem olyan súlyos, amilyennek látszik, a problémák orvosolhatók, viszont a neurózis, a stressz, ha engedsz neki, tényleg megöl. Nem tudom, mi van velünk, maiakkal. Eszünkbe se jut, hogy lassítsunk, és ott keressük örömeinket, ahol meg is találjuk: emberi mivoltunkban. Lélekszakadva rohanunk el önmagunk mellett, már kölyökkorunkban, hiszen készen kapjuk fantáziánk pótszerét, a színes képek áradatát, holott nem volnánk rászorulva, mert ez a sok silány villódzás a képzeletünk bokájáig sem ér. Hazug, hamis igényeket táplálnak belénk, s ha nem vagyunk elég jó viszonyban önmagunkkal, el is hisszük, hogy önszántunkból és igazából vágyunk a tömérdek haszontalanságra. Egyszercsak összeroppanunk e sok fölös teher alatt.
Ha szeretnéd valóra váltani álmaidat, mindenek előtt ébredj fel!
Élj úgy, hogy a temetéseden a papnak minél kevesebbet kelljen hazudnia.
A szellemi fölényt szükségtelen éreztetni, éppen az benne az irritáló, hogy érzõdik
Mindenkinek szép vasárnapot kívánok- :-)
Egy kis video az Egy asszony illata című, nagyszerű filmből. Az egyik kedvenc jelenetem.
Gondolatok... idő hiányában csapongón... :-)
Létrehozva: június 22, 2011 idő: 20:14
Rengeteg nagyszerű bejegyzést olvastam mostanában és szinte mindben találtam egy gondolatot, amelyhez szerettem volna hozzáfűzni valamit. De nem volt rá időm - s most már, mondanivalóm nincs hozzá. RNM olyan tisztán és egyszerűen összefoglalta mire vágyik - legalábbis a magunkfajta - férfi. Nem érzem ezt a dolgot túl bonyolultnak vagy nehéznek. Találkoztam életem során - hál istennek - jó néhány őszinte és fantasztikus nővel. Volt, hogy megvolt a vonzalom, volt hogy nem. Volt hogy az időzítés hibádzott, volt hogy én voltam tapasztalatlan. Volt hogy egyszerűen nem illettünk össze, de attól még egy jó beszélgetés, egy kedves barátság, vagy ha más nem egy kulturált elköszönés belefér. :-)
Az utóbbi időben nagyon hiányzott egy társ, a lelki és fizikai érintés. Az amit RNM olyan szépen megfogalmazott. Talán túl elvontan fog hangzani, de másképpen nem tudom - nem akarom - megfogalmazni. Egy találkozón, én a másik kisugárzását figyelem. Azt, hogy mi árad belőle felém és hogy milyen érzéseket ébreszt. "Vagy megvan a szikra vagy nincs." olvastam valaki lapján. Hát én nem érzek semmilyen szikrát. Ha egy nő, megéli a nőiességét akkor nem kell tökéletesnek lennie. A természetessége gyönyörködtet, érzéseket ébreszt, talán egy idézet jobban vissza adja:
Mióta nézlek: látom,
hogy látványodtól
szemem is szépül.
( Fodor Ákos )
. A görcsök, a félelem, a manipuláció, felvett szerepek viszont...ej, az őszinte embereket szeretem. Akkor is ha fáj. Így szebb, tisztább és egyszerűbb. Egy gyors vágás tisztább sebet hagy maga után - ami gyorsan gyógyul - mint a lassú farigcsálás. :-/ Sok a felszínesség, ez igaz. Bevallom, számomra fontos a szépség. De ez nem a tökéletes külsőt jelenti, hanem egyfajta belső fényt. S ha egy ilyen belső fény magától - s nem tőlem - ragyog, de mellettem... azt hiszem ennél nincs csodálatosabb.
Két gondolatot a végére. RNM - ne add föl a napló írást. Én lassan már csak olvasni és írni járok ide - mint az iskolába :-) - mert jól esik. Amit olvasok, az tágítja a látóköröm, ad egy más nézőpontot is, ami néha nagyon hasznos. Az írás, az pedig egy olyan dolog, amiről tudom hogy magamért teszem. Mert szeretem. Ha teszik és szórakoztat másokat is, örülök. Ha nem, akkor is, mert nekem örömöm lelt a megírásában és a többi nem érdekel.
A második egy idézet, ami egy sokak által keresett dologról szól és az egyik kedvencem: Vavyan Fable: "Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd. És ha tudván tudom is, hogy én fogyok el hamarabb, akkor sem ugrom el többé a szerelem elől. Halál-ugrottam, és lezuhantam. Nem tudok megbocsátani magamnak: te bocsáss meg nekem."
Inspiráció...
Létrehozva: június 23, 2011 idő: 14:39
"Azt mondják, hogy a legnagyobb hiba bármit feladni, hogy a legnagyobb erő a kitartó próbálkozáshoz kell. Ne add fel a reményt, hogy minden jobbra fordul! Sose feledd, mennyi mindent megoldottál már! Igyekezz helyesen ítélni! Harcolj lankadatlanul! Mert ha lemegy a nap nem marad egyéb, mint a meggyőződés, hogy te mindent megtettél és amikor a nap holnap újra felkel... folytatni fogod. "
Játék?
Létrehozva: június 24, 2011 idő: 09:41
Szép reggelt mindenkinek,
Bizonytalanul írom a soraimat, de akkor is elmondom a gondolataimat. A bizonytalanság azért van bennem, mert megtapasztaltam egy másfajta életet, egy más fajta hozzáállást az élethez, de most éppen vissza csúsztam a saját kis világomba - mocsaramba, ahogy tetszik. De én tudom, hogy van másik út. Tudom honnan akarom folytatni - s ami a legfőbb, tudom hogy hogyan merítsek energiát, hogy vissza találjak az utamra - s innen a bátorság a következő mondatokhoz.
Az oldal, a játék, az elméletek.... ez mind agymunka, nem? De az érzések, azok nem az agyból fakadnak. Hogy honnan, az már hit kérdése - azt "hiszem". :-) De most komolyan, lehet figyelni - s kell is. De ez az agyalós figyelem - ami az ítéletet is magában hordozza, legyen jó vagy rossz -, ami olyan jól érzékelhető az oldalon, a személyiségből és a régi sérelmekből fakad. Ezt a világ faragta ránk, de nem a miénk. Játék, szerepek, maszkok... a legnehezebb dolog volt számomra, hogy legutoljára amikor kapcsolatba kerültem egy nővel, le kellett engednem a pajzsaimat, lebontani a falaimat, leereszteni a kardot, s hagyni hogy megmutassa magát a lényem. Az aki vagyok... s fájt. A hölgy nem volt kész rá, mert még a saját falai, szerepei, egy másik férfi iránti szerelme megkötötte a kezét.
Azt vettem észre, játszani kezdek. Olyan szerepekbe bújok, ami nem én vagyok. S mindezt miért, mert akartam őt. De ez minden csak nem szeretet. Birtoklási vágy, nemi izgalom... de észrevettem. S amennyire képes voltam rá, a szerepeimet is szélnek eresztettem. Játék? Ilyen játékot játsszon a fene, én nem akarok. Még ezzel a fájdalmas érzéssel is csak több lettem, míg a szerepeimmel 30 év alatt is csak egy boldogtalan seggfej.
Szabályok? Ha igazán szerelmes valaki, van olyan szabály ami számít. Számít, hogy más felesége, férje az illető. Alig hiszem. Persze, amikor az agy visszakapcsol, jön a bűntudat, hogy nehogy már boldogok legyünk, mert megélhettünk valami csodálatosat. Egy partner aki elhagy őt már nem lehet szeretni. Miért is? Tök jó, ha valaki tele van válasszal, mert nekem ma már csak kérdéseim vannak. S ezek legtöbbje magamra vonatkozik. Amikor teszek valamit, vajon azért teszem, mert ezt tanultam az évek során, vagy tényleg a lényemből fakad? Nem ítélkezem - legalábbis igyekszem - sem magamon, sem másokon.
Vezetőként dolgozom. Tudom, hogy az agyra, az ego-ra, a határozottságra szükség van. De ha az irányítja az életed, az érzéseidet.... nekem eddig nem jött be. Csak falakat rakott körém, védelem címszó alatt, de onnan csak a világ egy szeletét láttam. S amikor kiléptem a falak közül, többet éltem két hét alatt, mint az elmúlt 7 évben. :-/
Szóval köszönöm, de játszani csak a játék öröméért érdemes - legalábbis nekem. Ha másnak a győzelem - veszteség - a fontos... hajrá. Nekem nem jött be.
Egy részlet a békés harcos útjából, sajnos a video ablak, most nem akart működni itt.http://youtu.be/vq2oS-O1Fr8
" A harcos nem attól harcos, hogy feladja amit szeret, hanem hogy szereti amit csinál. "
Barát vagy üzlettárs?
Létrehozva: június 24, 2011 idő: 19:43
Egy nagyon jó és nagyon nehéz könyv került a kezembe a napokban. Nem a súlyával van bajom, a tartalmát emésztem nehezen. A.J.Christian Mit keresett isten a hálószobámban. Az emberi kapcsolatokról szól - s micsoda véletlen éppen a barátságnál tartok.
Két kulcsmondat van a könyvben, ami elsőre megfogott. "Nem kell, hogy higgyetek nekem. De azonnal elutasítani azt amit mondok, ép olyan hiba, mint azonnal elhinni és elfogadni. Figyeljetek, figyeljétek magatokat és tapasztaljátok meg a saját életetekben. " S a másik: "Attól senki nem lesz kevesebb, hogy nem akar több lenni." Ez a két mondat teszi hitelessé számomra a sorait, s igyekszem megfogadni a tanácsait. Figyelek. :-)
A legtöbb emberi kapcsolat - így a barátság is - egy részről üzlet. A figyelmünkért, a szeretetünkért elvárunk valamit a másiktól. De vajon jól van ez így? Nem tudom, mint írtam most inkább kérdéseim vannak. De azt tudom, hogy amikor egy barátnak pénzt adtam, azt nem azért tettem mert kérte. Hanem mert láttam, hogy szüksége van rá. ( Volt köztük olyan, aki büszkeségében képtelen volt elfogadni és mindenféle hazugságokon keresztül jutott csak el hozzá a segítség. ) S én lemondtam arról a pénzről. Számomra nem létezik többet. S nem várok - vártam - érte semmit. Egyszerűen azt éreztem, ezt kell tennem. Minden más üzlet.
Tudom, nagyon idealista dolgokat írok, de mégsem érzem magam egy naiv hülyének, vagy baleknak..Nem tudnám ezt a munkát csinálni, ha az lennék. Megtanultam figyelni az embereket, beléjük, mögéjük nézni. Sok mindent észreveszek - persze tévesztettek meg, vertek már át engem is - de mostanában fél szemmel mindig magamat figyelem.
A fent említett könyvben azt hirdetik, hogy minden érzésből kettő van a világban. A témánál maradva van a barátság - amit ismerünk - és a BARÁTSÁG - amit remélem szintén ismerünk néhányan. Az első - a kisbetűs - az, ami a személyiségünkön - az egonkon - keresztül érvényesül. Itt szerepet kap az üzlet. Veled vagyok, mert jól érzem magam a társaságodban. Mert pozitív érzéseket kapok tőled. Cserébe eleget teszek bizonyos elvárásaidnak, s fordítva. ( Bocsánat a pongyolaságért, de nem tudom pár mondatban vissza adni a könyv oldalait.) A BARÁTSÁG alapja viszont a szeretet, az önzetlenség, hogy nem várunk cserébe semmit a másiktól. Hagyjuk hogy a mi szeretetünk, fényünk melegében tartózkodjon. S ha ő is így érez, mind a ketten fényesebben ragyogunk. Szentimentális elismerem, de megtapasztaltam és ez a fajta kapcsolat fantasztikus... :-)
Hogy az oldalon létrejöhet-e ilyen? Ugyan kitől függ, így lesz-e?
Egyszer már kitettem ide, de úgy érzem most is aktuális.
Fodor Ákos:
"Nem barátod az,
aki nem vigasztal meg,
miután megbántottad"
Axióma
A szeretésen
kívül minden emberi
tett romépítés.
Egy régi gyöngyszem.... Good Will Hunting
Létrehozva: június 24, 2011 idő: 20:03
Mindaz amitől egy kapcsolat gyönyörű lesz....
Szomorkodós jegyzet...
Létrehozva: július 2, 2011 idő: 11:39
Előhang
Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az õ Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az õ Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az elsõ szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az õ oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az õ Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
Szentgotthárd, 1926. november 14.
Wass Albert
Létrehozva: július 2, 2011 idő: 14:11
Szombat reggel, nem is tudom mióta az első nap, amikor semmi dolgom... legalábbis semmi olyan, ami ne tudna várni. Ismét egy idegen - ismerős - város, megint egy új hely... s az idegenek azt mondják: "Hogy neked milyen jó." Milyen? Sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam az igaz. De ezt bárki megteheti, ha van hozzá bátorsága. De végül megint csak egyedül vagyok, s ha lerázom magamról ezt a nyomott hangulatot és emberek közé megyek.. ott is csak egyedül vagyok. Az a néhány ember, aki megérinti a lelkemet, nem tud részt venni az életemben. Sajnos... Nem igazán volt időm semmire az utóbbi időben, de egy gondolat egyre ott motoszkál a fejembe. Sokkal boldogabb lehetnék, ha elfogadnám azt, hogy semmi sem az enyém ezen a világon. A pénzedet bárki elveheti, a földed, házad az állam, vagy az időjárás. Az egészséged, a szerelmed... semmi nincs, ami a miénk lenne. Mégis attól szenvedünk a legjobban, hogy nem kaphatjuk meg azt amire vágyunk, ha megkapjuk csak nem olyan formában, akkor azért. Ha olyan, akkor meg nem akarjuk elveszíteni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ez ember képes volna szeretni önmagát és mint egy nap világítani maga körül. Anélkül hogy viszonzást várna. De néha jól esne egy másik napocska, ami életet lehelne a hűlő felszínbe... De be kell látnom hogy - már nem tudom kinél olvastam, de - igaza volt, hogy van amikor el kell ismerni, hogy nem vagyunk alkalmassak a párkapcsolatra. ( mert sokat dolgozunk... ) Ideje lerázni a depit és kimenni egy kicsit. A természet, majd helyreteszi azt amire az agy nem képes. Szebb hétvégét mindenkinek. :-)
Hol a hiba?
Létrehozva: július 3, 2011 idő: 16:45
Önzés? Érdekes kérdés, mi számít önzésnek. Önmagunk megélése, kiteljesedése gyakran jelenti azt, hogy nem azt adjuk a környezetünknek amit elvárnak tőlünk. S ez bizony csalódások és konfliktusok forrása. De ha nem éljük meg önmagunkat, akkor a lényünk elfásul, elszürkül és belekerül a boldogtalanság mocsarába. A mocsárba is jut néha szellő, ami elfújja ugyan a fojtogató szagot és ha makacsul felemeljük a fejünket és erősen tartjuk magunkat, akkor nem is folyik be az orrunkba, szánkba a víz. S ha egész nap, héten, hónapban, évben kitartunk,,, akkor elmondhatjuk, milyen erősek vagyunk. De egyszer elfáradunk... Azt vesszük észre, hogy belemenekülünk munkába, szenvedélyekbe és ha magunkba nézünk, akkor tudjuk hogy ezzel csak próbálunk pótolni valamit. Úgy érzem, ugyanazokat a dolgokat írom le újra és újra. Kaptam egy "tanítást" az élettől és még nem értem a leckét. Amikor körbe körbe járok, akkor mindig tisztán értem, hogy nem értem. :-) Mindazonáltal tegnap egy személyes beszélgetés közben hallottam egy igen érdekes gondolatot. Egy hölggyel beszélgettem, akinek igen mozgalmas élete volt. Megélte a szenvedély és a szeretet hullámait egyaránt és közben meg is fizette az árát ennek a tapasztalatnak. Az érdekes az a mondat volt, amivel befejezte a meséjét. Nem tudom szó szerint idézni, de a lényeget igyekszem megragadni. " Sok mindenben volt részem, de én már nem erre vágyom. Ez így nem teljesen igaz. Egy nyugodt, harmonikus, szeretetteljes kapcsolatra vágyom, amelyben megtalálhatom az ilyen erős szenvedély mélységeit is. " De vajon nem erre vágyunk mindnyájan? Sokszor nagyon érdekes és mély dolgokról - "beszélgetünk" - elmélkedünk az oldalon, de nem emlékszem, hogy szóba került volna a szexualitás mint téma. Persze, olvastam, hogy a férfiak mind, és mindjárt csak azt akarják, de ennél azért nagyobb mélységei is vannak a dolognak. Fura, hogy nem beszélünk róla. Miért? Amivel én szembefutottam, az éppen az volt, hogy egy kapcsolatban ellankadt a szenvedély, a tűz... De ez egy nagyon érdekes dolog... egy kapcsolat kezdetén, iszonyat erős a vágy, hogy megszerezzük a tárgyát. Csúnyán hangzik? Elítélendő? Nem hinném. A birtoklási vágy, a megismerés vágya... egy szenvedélyes pasas, azért azt hiszem a legtöbb nő fantáziáját megmozgatja. Ha képes megélni a vágyát... De fent lehet tartani ezt a szenvedélyt? Nem válik a partner unalmassá? Számomra nem volt az, de minél jobban megszerettem, minél jobban elmerültünk a szeretetben, annál nehezebb volt megélni azt az intenzív erőt, ami az elején volt. Mert már nem irányítani akartam, nem uralkodni, "csak" szeretni. Bíztam benne és már nem féltem kiadni a mélyebb érzéseimet is. S itt jött a részéről az érzés, hogy elmúlt a szenvedély.... pedig számomra csak elmélyült érzés. Mint ha a rohanó patak, folyóvá mélyült, szélesedett volna... szóval, tudja valaki hol a hiba? Szívesen meghallgatnék egy okos választ, bármely oldalról. :-)
